Papp Tibor
Szép volt az ősz
Budapesten
Kérdező: Prágai Tamás
– Az egri gyár – első munkahelyed
– révén kerültél 1956 őszén Budapestre.
– Igen, a gyári munka pöttyentett le az
’56-os események színhelyének kellős közepébe, a
forradalom leendő fővárosának a szívébe, ugyanis miután
megszereztem a lemezlakatosi szakmunkás képesítést, gyárunk
egri központjából kiküldetéses szerelőként jártam az
országot, először Miskolcra kerültem, akkoriban a magyar ipar
egyik fellegvárába, ahol mindenféle nemzetiség zsoldosa, markotányosnője,
közharcosa (görög, cigány, keletnémet, magyar) hadakozott a
legyőzendő temérdek munkával. Mi, az egri Lakatosárugyár
szerelői majdnem egy évig a városon kívül, Zsolca felé, az
épülő új fonoda légtechnikai berendezésével voltunk
elfoglalva, innen Csongrádra küldtek bennünket, majd ’56
augusztusától éppen Budapestre, a Budai Pamutfonóba
irányították csoportunkat. Az egri anyavállalattól
különféle üzemekbe, telephelyekre, az ország számos
városába küldték a szerelőket, ahol a Lakatosárugyárban
készített légtechnikai berendezések összerakása,
felszerelése és bejáratása várt rájuk, azaz a
sikertelenséget kötelezően kerülő (ha kell, álcázó)
utolsó felvonás. Bútorgyárban forgácselszívó, fonodában
por- és szálelszívó, szövödében úgyszintén porelszívó,
valamint légnedvesítő berendezések gondosan összerakott
izmait, légcsöveit keltettük életre, melyek a géptermek
felső régióiból hatalmas űrteret foglaltak el. A rendszer
szíve, a központi ventilátor többnyire a gyárépület
tetejére került, a belőle elvezető ötven-nyolcvan
centiméteres átmérőt elérő csövek (amelyeken belül
négykézláb akár egy ember is el tudott közlekedni, vagy
mások elől elbújva szunyálni egy félórácskát ebéd után,
különösen télen, a langyos magaslati melegben) a géptermek
plafonja alatt, mint egy fejre állított fa vastag gyökerei, a
plafonba kapaszkodva fonódtak egymásba. Az egysíkú műszaki
rajzról ezt a térbeli, nagy kiterjedésű építményt kellett
megfogható valósággá varázsolnunk. Annak a
szerelőcsoportnak a pesti formációja, amelyiknek tagja lettem,
kimondottan fiatalokból állt. A csoportvezető nem volt több
huszonhét-huszonnyolc évesnél, a hat-nyolc tag pedig
tizennyolc és huszonnégy év közötti fiatal melós volt.
Vezetőnk, M., akit nem holmi politikai megbízhatóság vagy
elgondolás juttatott a csoport élére, kitűnően értett a
szakmához, biztos keze volt, jó szeme, ezenfelül igazi
világfi volt, szerette az életet, a szórakozást, a nőket.
Különösen a nőket. Ez ügyben igen fontos szentenciája volt
számunkra, fiatalok számára, ami úgy szólt: bármi
történjék is, mindenekfelett tisztelni kell a nőt,
különösen azt, aki lefekszik veled. Én – mondta nagyon
komolyan – akkor sem szégyellem őt, akkor is karonfogva
megyek vele végig Egerben a Széchenyi utcán, ha mindenki
kurvának tartja. Ami pedig a munkát és a csoport életét
illeti: nagy hangsúlyt fektetett az egyenletes teljesítményre,
a minőségire és a mennyiségire egyaránt, de nem vette zokon,
ha uzsonnaidőben valaki kiszaladt egy pohár sörre a
szomszédos kantinba. Megkövetelte, hogy mindenki elegánsan
járjon, még a munkaruhánk is legyen elegáns! Akkori divat
szerint a nadrágok szára alul igencsak keskeny volt, a zakók
vállban feltűnően szélesek, ezt az öltözködési sablont
követte M. ízlése, erre apellált, amikor azt mondta, minden
városban van szabó, tessék elmenni hozzá, a nadrág szárát
alul kapja össze, és a zakót is igazítsa ki. Nagy feltűnést
keltett, amikor valamelyik üzemben megjelentünk átalakított
nadrágjainkkal. Amikor például ’56 tavaszutóján a
csongrádi bútorgyárba beállítottunk elegáns utcai
ruhánkban (ráadásul egyik szaktársunknak gitár lógott a
vállán, a másikén tangóharmonika), a portás nem értette
meg, kik vagyunk, mit akarunk. Zavarában bemondta a
hangszóróba, hogy megérkeztek a művész urak. A gyár
dolgozói, főleg a fiatal nők, máris kezdtek a porta felé
kacsingatni. Később kiderült, haknizenekart vártak Pestről,
azonban a zenészek csak utánunk érkeztek meg, velük
tévesztettek össze bennünket! Mindenesetre bárhol,
szövödében, fonodában, jó néven vették, nemcsak a
munkáslányok, de a velünk foglalkozó helyi műszakiak is,
hogy elegánsak voltunk.
A párt által kiemelt kádereket és a
sztahanovistákat leszámítva a kiküldetéses szerelőkre
ráfoghatjuk, hogy ők voltak a kétkezi munkásságon belül a pénzarisztokraták,
bár nem voltak sem gőgösek, sem hivalkodók, de csaknem
kétszer annyit kerestek, mint a többiek, igaz, ezért le
kellett mondaniuk a családi életről, a mindennapi otthonról,
az asszony és a gyerek közelségéről, a rendszeres
sportolásról, a ház körüli munkáról, a családi örökség
részét képező darabka föld – egri bennszülötteknél
esetleg két-három sor szőlő – megműveléséről és még
sok minden másról. Hétvégén ugyan Pestről hazautazhattak
csoportunk tagjai Egerbe, ezt kifizette a vállalat, de
messzebbről, például Csongrádról már nem, mert szombat
délutántól hétfő reggelig nem volt megjárható az út. Az
otthont jelentő lakástól való távol élés nekem nem okozott
gondot, mert Egerben nem volt lakásom, a hónapos szobámat
feladtam. Amikor havonta egyszer elszámolásra mégis Egerbe
mentem, apáméknál húztam meg magam egy szétnyitható
vaságyon a konyhában. Az én otthonom Vállajon volt, ott
lakott anyám a húgommal. Oda viszont csak akkor jutottam el, ha
szabadságot vettem ki, vagy amikor a kalendárium jóvoltából
két munkaszüneti nap egymás mellé esett, mint például
1956-ban az augusztus 19-i vasárnap és a 20-ra eső
alkotmányünnepi hétfő.
Kiküldetéses munkásnak csak állami
tulajdonú szállodában volt szabad megszállnia. Ha ezt tette
(mi mást tehetett volna?), szállásköltségeit elszámolta a
kiküldő üzem, egy magánháznál bérelt szoba tízszer
olcsóbb árát viszont nem. Az egri Lakatosárugyár pesti
szállodája a Rákóczi úti Palace volt, a század eleji
fényűzés népi demokráciánkban is aránylag épségben
megőrzött elegáns maradványa. Bennünket, vidéki munkásokat
lenyűgözött az egyenruhába öltözött portások modora és
látványa, a lépcsőkön futó süppedős piros szőnyeg, a
félemeleti klubfotelek, ahová egy idő után mi is
felmerészkedtünk újsággal vagy moziműsorral a kezünkben, az
étterem szeparéasztalain a szoknyaburás asztali lámpák
hangulata, a lift halkan szuszogó ajtaja, a bizonyára szép
termetüket és arányos vonalaikat honoráló válogatás
folytán itt dolgozó szobaasszonyok frissen vasalt ruháinak
suhogása – érthető, hogy először olyan félelemmel
léptünk be a hatalmas palotába, mint isten házába a
bűnösök. A Csokonai utcában, a szálloda mellett, időnként
egy-egy nyugati autóköltemény állt, amit körülvéve nemcsak
a gyerekek, de a felnőtt férfiak is, velünk együtt,
ámulattal csodáltak. A szálloda vendégei között külföldi,
főleg osztrák üzletemberek, újságírók és nyugati divat
szerint öltözött hölgyek ténferegtek a hallban, vagy
szorongtak velünk a liftben. Éneklő hanghordozású olasz
terefere, keményen ropogtatott német szavak töltötték be
köröttünk a teret, a szellemi és egyéb mozgásában
tétlenségig korlátozott országban a szálloda burája alatt
szabadon lélegzett, csevegett, beszélt az idegen nyelvű
közönség. Mi viszont magyarul hallgattunk. Ha jól
beszéltünk volna valamilyen idegen nyelven, akkor sem mertünk
volna megszólalni, félvén attól, hogy valaki meghall, hogy
valaki lehallgat bennünket. Kevéske némettudásommal néha
két-három mondat erejéig követni tudtam egy-egy
beszélgetést, melyeknek zöme turisztikai rácsodálkozás volt
a Szépművészeti Múzeum valamelyik képére, a Lánchídra
vagy a százezer nézőt befogadó Népstadionra. Az egri, a
miskolci, a csongrádi munkásvilág savanyúsága, a kopott
bakancsok ásítozása és a nyers uborka illata innen nézve
mintha csak a föld másik felén létezett volna, valamelyik
kényelmes fotelben ülve esetleg még az is felmerült bennünk,
hogy a föld másik fele, a mi előző életünk, nem is
létezik. Csoportvezetőnk által megkövetelt eleganciánk volt
eleinte legfőbb védőpajzsunk, a szálloda személyzete
bennünket nem nézett ki, nem idegenkedett tőlünk. A hatodik
emeleten laktunk három-négy ágyas szobákban. Bizonyos
apróságokra kellett csupán odafigyelnünk, hogy tartani tudjuk
a minket illető jó benyomást, például arra, hogy ha az
éjjel-nappali közértből (mely fényes kirakatával,
vadonatúj belső, nekünk nyugatinak tűnő berendezésével
néhány lépésre volt tőlünk, a Nagykörút és a Rákóczi
út sarkán) vacsorára fölvittünk valami elemózsiát, két
szelet kenyeret tizenöt deka lengyel kolbásszal vagy egy darab
májas hurkát, akkor a maradék szemetet, a földre hullott
morzsával együtt, papírba csomagolva másnap reggel levittük
az éjjel-nappali közértbe, és ott dobtuk szemétkosárba. Ha
vállalati ügyben vezetőink Budapestre jöttek, azok is ott
szálltak meg a Palace-ban, persze nem a hatodik emeleten és nem
négyágyas szobában. A munkás és a hajdani munkásból lett
vállalatigazgató között tátongó szakadék a Palace-ban is
jelen volt, a főnök még a luxusból is többet hasított ki
magának, mint munkásai, nem is beszélve az egri gyártelep
Pestről nézve rabszolgának tűnő szakijairól, a zárt terű
műhelyben mérgező festéket permetező festőkről, a
sajtológépen dolgozó, fekete porral fátyolozott
munkásnőkről.
1956 kora őszén, amikor Csongrádról a
fővárosba irányítottak bennünket, úgy tűnt, hosszabb ideig
leszünk Pesten, akár évekig is, hiszen a fővárosban
számtalan helyen, számtalan gyárban volt szerelnivaló. Ha nem
is végleg, gondoltam akkor, de egy ideig budapesti leszek. Ez
volt a vágyam. Szellemileg annyira sárba taposva éreztem
magam, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodtam.
Ekkor már legalább másfél éve az Irodalmi
Újság rendszeres olvasója voltam. Megjegyzem, annak a
beszerzése is egyre drágább lett ’56 ősze felé. Nem
ténylegesen drágább, hiszen ha jól emlékszem, két forintba
került, de nem lehetett másként beszerezni, csak
„felárral”. Meg kellett lobogtatni, mondjuk, egy tízest,
akkor az újságárus előhúzott egyet a pult alól, megkaptad,
de ha csak két forintot mutogattál, akkor szemrebbenés
nélkül kijelentette, hogy elfogyott.
– Irodalmi feketepiac.
– Igen. A népi demokráciában
hozzászoktatták a népet, hogy az újságban megjelent
szavaknak majdhogynem törvényi erejük van. A kínálat és a
kereslet függvényeként lebegett az újság ára, és
különösen attól függött, hogy az éppen esedékes
számában volt-e csiklandós anyag, volt-e bárminemű
elégedetlenségre utaló cikk. No nem forradalmi felhívás,
csak jogos sopánkodás vagy javító szándékú kritika, amit,
persze a hatalom holdudvarában leledző írók, újságírók
írtak. Például nagyon izgalmasak voltak ’56 tavaszától a
Petőfi Kör vitái, az ezekről szóló tudósítást mindenki a
maga szemével akarta elolvasni. Némely kommunista író
megszólalása is felborzolta a kedélyeket, például Déry
Tibor vagy Háy Gyula egy-egy cikke. Irományuk többnyire nem
abszolút értelemben jelentett fenyegetést a hatalomra nézve,
csak az adott körülmények között, mert rávilágított
valamilyen közéleti fonákságra, demokráciánk
„diadalmas” útjának valamelyik kátyújára. Például a
híres Kucsera-cikk (Miért nem szeretem Kucserát…). Felrázó
cikk volt, nem akarta megváltoztatni a rendszert, de a
megengedettől eltérő gondolkodásra késztetett. Szeptember
közepétől (talán már korábban is) valami vihar előtti
elektromosság vibrált a levegőben, amit, legalábbis az én
munkáskörnyezetemben (beleértve a szerelőcsoportot is), senki
sem vett igazán komolyan, mert senki sem tudta hozzárendelni a
valóságot, senki sem merte elképzelni, hogy a párt
vasmarkának szorításában bármilyen szabadságot igénylő
mozgás eredményes lehet. Volt, aki jobban ráhangolódott,
volt, aki észre sem vette. Ebben az időben egyszer egy nálam
hat-nyolc évvel idősebb és egy fiatalabb egyetemista
barátommal ücsörögtünk, beszélgettünk a
„Sörszanatóriumban”, mely a Nagykörúton a New York-palota
és az éjjel-nappali közért között kínálta frissen csapolt
habos portékáját a hideg lére áhítozó honpolgárnak.
Idősebb barátom halk szavaival holmi vihar előtti előérzetet
permetezett ránk, melynek valóságát nem tudta pontosan
körülírni, de elegendőnek találta ahhoz, hogy levonjon
belőle némi óvatosságra intő tanulságot. Úgy vélte, hogy
bár a felszínen ellapulnak a Petőfi Kör, az Irodalmi Újság
meg egyebek által felvert hullámok, valójában feszült a
helyzet, s azt tanácsolta nekünk, fiataloknak, legyünk
óvatosak, nagyon vigyázzunk, ha netalán olyan helyzet adódna
elő, ne keveredjünk bele semmilyen szervezkedésbe,
demonstrációba.
Közben katonai behívót kaptam a Gábor Áron
Tüzértiszti Főiskolára. Nem értettem, hogyan és miért.
Ugyanis, bár mindenféle egyetemre és főiskolára
jelentkeztem, de ide nem, már csak azért sem, mert semmiképpen
nem akartam katona lenni. Nem sokkal eme behívó előtt átestem
a leghétköznapibb sorozáson, Mátészalkán, mert vállaji
lévén oda tartoztam – Egerbe csak ideiglenesen voltam
bejelentve. Ott azt mondták, hogy november táján fognak
behívni rendes katonai szolgálatra; ha novemberben nem, akkor a
jövő év elején. Szeptemberben – nagy meglepetésemre – a
Gábor Áron Tüzértiszti Főiskoláról jött a behívó.
– Rendes egyetemre bélista miatt nem
vettek fel, de behívtak a tüzértisztire…
– Igen, behívtak a tüzértiszti
főiskolára. Gyülekező ezen és ezen a napon, ekkor és ekkor
a Nyugati pályaudvaron. El is mentem, velem egyidős ifjak már
várakoztak a megadott helyen, és egy-két kiképző őrmester
is. Sorba állítottak bennünket, négyes sorokba, lépés,
indulj! Elmasíroztunk jó messze a belvárostól, az Üllői
úton végig hallgattuk a járókelők gúnyos megjegyzéseit:
„Két nap múlva vége a sörényeteknek, kopaszok lesztek”;
„Gojzervarrásos csuka helyett jön a kincstári bakancs,
gyerekek”; „Ti is hamar meg fogtok tanulni törülközővel
fésülködni”. Alaposan elfáradva érkeztünk meg a
főiskolának nevezett laktanyába. Az udvaron már játszottak
előttünk érkezett fiatalemberek, volt labda, fociztak,
dekáztak, röplabdáztak. Egyszer csak hallom: „Itt a Papp,
majd súg nekünk!” Gimnáziumom nem kimondottan eminens,
többnyire bukdácsoló tanulóiból egy csokorra való
ugrándozott együtt, ők üdvözöltek, hangot adva abbéli
reményüknek, hogy dolgozatíráskor vagy máskor számíthatnak
rám. Mint később megtudtam, ők egyenesen ide jelentkeztek, a
tüzértiszti főiskolára, ugyanis származásuk és a párttal
való jó viszonyuk ellenére úgy érezték, tanulmányi
eredményeik alapján semmi esélyük sincs arra, hogy valamilyen
egyetemre felvétessenek. Ők valóban felvételizni jöttek, és
nagyon reménykedtek, hogy sikerülni fog nekik.
– Ez a mi időnkben sem volt másképp. A
József Attila – ma Szent Imre – Gimnázium harmadikos
tanulójaként pályaorientáló előadást kellett meghallgatnom
a katonai főiskola képviselőjétől. Toborzott: jelentkezzünk
katonatisztnek. Legfőbb érve az volt, hogy ők azokat is
felveszik, akiket máshova nem. Nem kell hangsúlyoznom: az
osztályból senkit se győzött meg.
– Nem csoda. Beosztottak egy
negyven-negyvenöt ágyas körletbe, és elkezdődött a
felvételi, ami két részből állt: elméletiből és
orvosiból. Az orvosival kezdtük. Számos specialitás volt
képviselve: szív, tüdő, láb, izmok, minden. Aztán elvittek
ebédelni, súvadt, megtaposott aratási szalonnát kaptunk,
amit, kollégista múltamnak hála, gond nélkül megettem. Én
semmiképpen sem akartam katona lenni. Gondoltam, majd rosszul
csinálom meg a feladatokat, és mindenféle kifogással az
orvossal elhitetem, hogy nem vagyok egészséges, hogy a
szervezetem nem alkalmas katonai feladatokra. Amikor azt
kérdezték, van-e valami baja a szemének, gondolkodás nélkül
rávágtam: van, távolra nem látok jól. A másik orvos
kérdésére: van-e szívpanasza? – azt válaszoltam, hogy
időnként aritmiás. Minden kérdésre mondtam valamit, hogy mi
a bajom. A lábom gyorsan fárad, gyakran görcsbe rándul, fáj
a bokám, és így tovább. (Valójában egyedül a fogaimmal
volt problémám.) Olyannyira, hogy a szívorvos, aki
megvizsgált, azzal fejezte be kutakodását: ugyan menjen már,
a maga szívével egy tankot el lehet hajtani!
Késő délután hallom a hangosbemondón, hogy
az igazgató őrnagy elvtárs várja az irodájában Papp Tibor
honvédet. Bemegyek, leültet, papírok a kezében, azt mondja:
ahogy elnézem, maga minden orvosnál panasszal állt elő,
holott a vizsgálatok azt jelzik, egészséges. Mondja, maga nem
akar idejönni a főiskolára?
Gondoltam, legjobb az egyenes út. „Hát
megmondom, nem akarok.”
„Szóval nem akar? Mi nem erőltetjük,
legyen.” Mintha őket is megcsapta volna az új idők új
szele, egy nagyon pici emberséget is beengedtek már a
laktanyába. Adom is a leszerelőlevelét, tette hozzá. Azon
nyomban kiállította, amiben ráadásul hazatérő egri
vonatjegyem is benne volt. Voltam olyan szemtelen, hogy ezen
bekereteztem az „első osztályt”, mivel az őrnagy elvtárs
azt elfelejtette.
– Óriási szerencséd volt. Már nem az
első osztállyal: meglep ez a nagy empátia.
– Utólag hálálkodtam az égnek: milyen
jó, hogy nem kerültem oda! A forradalmat nem biztos, hogy élve
megúsztam volna. Tüzértiszti iskolásként ki tudja, mi várt
volna rám, lehet, hogy egy puskát sem tudtam volna még
elsütni, de odavezényeltek volna a tűzvonalba, méghozzá a
rossz oldalon!
Rajk László temetésekor már mindenki
számára érezhető volt a közéletben elhatalmasodó
zavarodottság. A Művelt Nép című hetilap, amit szintén
rendszeresen olvastam, oldalas fényképekkel számolt be a
temetőbe tömegeket vonzó eseményről. Nem mondhatom azt, hogy
robbanásszerűen világosodott ki az ég fölöttünk, hogy a
munkás számára is egyszerre láthatóvá, érthetővé vált a
rendszer rugózatának elmerevedése, az állam fogaskerekeinek
végzetes repedezettsége. Bizonyos időre volt szükség ahhoz,
hogy az emberek átrendezzék fejükben az uralkodó ideológia
háromszögelési pontjait, azt például, hogy a nemrégen még
hazaáruló Rajkból mártír lett, azt, hogy a pártvezetők
haláláért a kikezdhetetlen, a szinte isteni jogokkal
felruházott Rákosi a felelős.
A szerelőcsoport tagjai igazából csak Rajk
temetése után adták némi jelét annak, hogy éreznek valami
bizonytalanságra utaló vibrálást a közéletben; ha nagy
ritkán szóba került, gyorsan megnyugtatták magukat, őket ez
nem érinti, ők túl kicsik ehhez, a társadalom legalsóbb
rétegeire, azaz rájuk ennek nincs kihatása.
A Lakatosárugyár munkásai (a kiküldetéses
szerelőkkel együtt) egy nagyon kis párt- és szakszervezeti
réteget kivéve nem voltak hívei a rendszernek. Elviselték. Az
idősebb, volt szocdemes szakik néha megengedtek maguknak
egy-két mondatnyi éles kritikát a párttitkár ellen vagy
általánosabban a rendszer ellen. Aztán elhallgattak, nem
feszítették tovább a húrt. Igyekeztek önmagukkal kibékülve
minden alkalmat kihasználni, az adott körülmények között a
legkellemesebben élni, vidámkodni, boldogulni. Keményen
dolgoztak, zokszó nélkül elszenvedték a művezetők, a párttikárok
és egyéb szakszervezeti korifeusok zaklatásait, „apák
napján”, azaz a hó végén felvették a fizetésüket,
bevonultak a kocsmába, és berúgtak, még mielőtt az asszony
értük jött volna, közben a pálinkától feltüzelve szidták
a normásokat meg azt a hülye rendszert, amelyik a nyakukra
küldi őket.
Emlékeimben úgy él, hogy 1956-ban szép volt
az ősz Budapesten, a kora reggeli fehérkedő pára mint egy
hálóing lógott a városon, de alig takarta. A fák délelőtti
napfényben égő levelei aranytallérként hullottak a földre,
és a kisebb-nagyobb második világháborús sebhelyeket viselő
bérházak is meleget locsoltak az esti sétálók nyakába. És
jött október 23-a. Aznap a Budai Pamutfonóban szereltünk. Itt
is, mint minden fonodában, szinte csak nők dolgoztak, itt is
kaptunk egy öltözőt, amire nemcsak azért volt szükségünk,
hogy elegáns utcai öltözékünket jól szabott munkaruhára
cseréljük fel, hanem azért is, mert itt tartottuk értékesebb
szerszámainkat. Ez a helyiség volt az otthonunk. Ideiglenes
ugyan, de a külvilágtól elválasztott, mondhatni, megvédett
bennünket.
Amikor délben ebédidőre leállt a munka a
fonodában – mi már falatoztunk, a mi munkaidőnket a
csoportvezetőnk határozta meg, a gyár vezetése ténylegesen
nem szólt bele, visszavonulva kis szobánkba eszegettünk –,
benyitott egy asszony hozzánk, és azt kérdezte tőlünk:
hallottuk-e, mi van Pesten? Igen, hallottuk, hogy valami nincsen
rendben. Kezd komolyra fordulni a dolog, mondja, a betiltás
ellenére tüntetések vannak, a diákok nagyon akarják az
igazukat. Semmi megrovó nem volt a hangjában, tényként tette
elénk. Ez mindenkit fölrázott a békés kérődzésből, engem
különösen, de nem mertem messzebbre gondolni. Na végre! Ilyen
„kis mozgással” egyszer már találkoztam. Az Olivér
könyvében meg is írtam, mit élt át Olivér az ’54-es
futball-világbajnokság után. Kivételesen akkor, amikor a
döntőt játszották, én is éppen Pesten voltam. Az elegáns Savoy
kávéházban, az Oktogon egyik sarkán hallgattam a
közvetítést. Amikor megszólalt a meccs végét jelentő
sípszó, és megváltoztathatatlan ténnyé vált, hogy
kikaptunk, kisebb zendülés tört ki a téren a sportág
vezetése és egyáltalán, a vezetők ellen. Mért tették be
azt a jobbszélsőt a csapatba? Azért, mert párthű ember volt,
mondták. Puskást miért erőszakolták be sérülten? Azért,
mert a párt a biztosnak vett győzelemből a rokonszenvet
magára akarta terelni, bizonyítva ezzel is
felsőbbrendűségét. A nép felháborodása elsősorban Sebes
Gusztáv ellen irányult. Összeverődtek kupacba, és
elindultak… felvonultak… – ilyen spontán kollektív
véleménynyilvánítás tudtommal „népi demokráciánkban”
azelőtt soha nem fordult elő… Hihetetlen volt és felemelő
érzés, hogy az emberek őszinte véleménye hangos szavakban
röpköd a Nagykörút század eleji gondtalanságban született
bérházai között. Persze nem lett belőle semmi, Sebes
villáját egy kicsit megtépázták, de másról nem tudok.
Lehet, hogy embereket lefogtak, de erről nem írtak a lapok.
Ezen a bizonyos 23-i ebédidőben ez jutott eszembe, és az, hogy
milyen jó hallani, hogy tüntetnek.
Elég korán befejeztük a munkát, fél négy,
háromnegyed négy felé leálltunk, átöltöztünk, villamossal
és busszal mentünk szálláshelyünkre, a Palace Szállodába.
Arra emlékszem, hogy az utolsó szakaszt busszal tettem meg,
buszról szálltam le a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán.
Mintha egy folyó partján ért volna földet a
lábom, egy nagy, széles, jóindulatú, bővizű folyó
selymes-füves kínálkozó partján. Ott hömpölygött a tömeg
előttem, és én beléptem a hömpölygő vízbe! A jelmondatok,
amik elhangzottak, azonnal feltüzeltek: „Magyar népnek
kenyeret, Rákosinak kötelet!” Balzsam volt a szívemre. És
még ennél is cifrábbnak és hihetetlenebbnek éreztem azt a
szent tabut tépázó mondatot, amelyik röviden leszögezte:
„Ruszkik, haza!” Fölemelő érzés volt, hogy az emberek ezt
kiabálják együtt, ezt akarják, és, mondanom sem kell, az is
szédítő volt, hogy nem félnek, nem gondolnak a
következményekre. Hát persze, ilyen az euforikus hangulat, nem
engedi a gondolatok rosszra fordulását. Lehet, hogy az
idősebbek mérlegelni tudnak, de egy húszéves srácnak nem
erős oldala az óvatoskodás. Beleléptem a folyamba, és
hagytam magam lebegtetni a hullámokon. Örültem, mint amikor az
első szerelmes randevúnak örül a rövidnadrágos kisdiák,
és örömöm egyre fokozódott, kinyílt a végtelen felé.
Teljesen beleolvadtam a tömegbe, annyira egynek, közösnek
éreztem mindent, mintha mindannyian, bárminemű hátsó
gondolat nélkül, szégyentelenül meztelenek lettünk volna egy
mennyei gőzfürdőben. Átadtam magam az euforikus hangulatnak,
amelyet nem kábítószer és nem méreg idézett elő bennem,
hanem az, hogy éreztem, itt van a kezdete vagy a vége
valaminek, feltámadással vagy feltámadás nélkül. Aminek
lényegére az aranyszavú francia költő, René Char tapint rá
Ég a könyvtár című poémájában: hűvös nap,
melynek nádszála vagyok. Október 23-a napjának nádszála
lettem.
Végigfolyt a tömeg a Thököly úton a Dózsa
György útig, ott balra kanyarodott az ár a Felvonulási tér
felé. Itt egy idősebb házaspár kihozott egy zászlót az
egyik elegáns bérház második emeletének erkélyére, és
ollóval kivágta a zászló közepéből a kommunisták
hatalmára utaló címert. Üdvrivalgás tört ki! A bácsi és a
néni sírni kezdett, és a felvonuló nép is. Ezeket a
pillanatokat racionálisan alig lehet megmagyarázni.
Innen hömpölyögtünk a Felvonulási térre,
ahol már folytak a Sztálin-szobor ledöntésére irányuló
készületek. Először teherautókkal, a nyakába akasztott
drótkötelekkel próbálták lehúzni, de meg se mozdult. Aztán
hoztak valami hajógyári vontatót, ekkor a drótkötél pattant
meg! A szobor ekkor se mozdult. Aztán hozzáértők tanácsára
elhatározták, hogy a lábát kell elvágni. Igen ám, de a
szobor bronzból volt, és annak a vágása nem is olyan
egyszerű. Volt már akkor is ívhegesztés, amivel a szakemberek
vágni is tudtak, de inkább a klasszikus lánghegesztőpisztolyt
választották, mert az elolvasztja a vágás helyén a bronzot.
Igaz, hogy a bronz a vágáskor könnyen összefut, vagyis nem
olyan egyszerű a dolog, szakértelmet igényel, állandóan
hevíteni kell a megolvadt fémet is. Az elején úgy látszott,
hogy nem mennek semmire.
Elég közel voltam a szoborhoz, néhányan
elkezdtek serénykedni, hátranyomni a népet, hogy helyet
csináljanak a ledőlő szobornak. Ebben én is segédkeztem. Egy
fiatalember fölmászott a szobor tetejére, mellettem valaki
megszólalt: Na, ez fölmászott a történelem tetejére. Mára
eléggé elsárgult kis noteszomba azt jegyeztem föl: „20
óra 1 perc! Először inog meg a Sztálin-szobor. Kötél a
hajógyárból. Hegesztőpisztollyal a térdénél vágni kezdik.
21 óra 37 – ledűlt a Sztálin-szobor.” Az én órámon
annyi volt. Akkor esett hasra Sztálin. Nagy volt az
örömujjongás. De már jöttek a hírek, hogy a Rádió körül
lőnek. Gerő aljas beszédet mondott a rádióban,
csőcseléknek nevezte a népet, a felvonulókat fasisztának. Az
az igazság, hogy zömében diákok, egyszerű emberek gyerekei
és munkások voltak az utcán. Fiatalok. Nem arisztokraták.
Elindultam a Rádió felé, gyalog, mivel a
városi közlekedés leállt, kis gyalogló kupacok álltak
össze, szétváltak, majd újabb csoportocskák alakultak.
Két-három melóssal, akik magukon kívül voltak, hogy az
ávósok a népre lőnek, igyekeztem a Belváros felé.
Kijutottunk a Rákóczi útra, onnan próbáltunk a Bródy
Sándor utcához közeledni. Egyik emlékem: valamelyik kis
utcán egy földszinti ablak nyitva volt, az ablakban egy
rádiókészülékből bömbölt a Szabad Európa Rádió.
Mostanában gyakran mondják, hogy a Szabad Európa hazudott. Ez
így nem igaz. Néha félrevezette a hallgatókat, de sok valós
hírt egyedül innen lehetett megtudni, olyasmit, amit a Kossuth
nem mondott be. Itt már valódi lövések hangja pattogott a
házfalak között. Elterjedt a hír, hogy az ávósok
mentőkocsikban viszik be a Rádióhoz a fegyvert és a lőszert,
és mentik ki a pártos szájú rádiósokat. Ettől fogva a nép
ellenőrizte a mentőkocsikat, a gyanús elemeket kirángatták,
és jól elpüfölték.
Másnap egyik unokatestvérem vőlegénye, aki
Nyíregyházán volt az MTI tudósítója, felkeresett azzal,
hogy itt ragadt Pesten, tartsunk együtt, fényképezni akar,
segítsek neki. Két fényképezőgép is volt nála. Nekem ez
jó feladatnak tűnt, kiváltképp mert kiderült, elég félénk
volt. Orosz tankot nem mert lefényképezni. Elbújtattam a
hátam mögé, derekamra tettem a kezem, ő pedig
fényképezgetett a hónom alatt…
– Harci eseményekben fegyveresen tehát
nem vettél részt.
– Nem.
– Később, az üzemben, mégis kerestek.
– Igen. Munkatársaim ugyanis, akikkel
együtt dolgoztam, akikkel együtt laktam a Palace-ban, a
harmadik vagy a negyedik napon már hazaszivárogtak Egerbe.
Miután mindenféle közlekedés leállt, esetleg egy
teherautóra lehetett felkéredzkedni, hamar felfogtam, hogy nem
tudok Vállajra hazajutni. Maradtam. Nekem ez volt izgalmas.
Szaktársaim, látván első napokbeli jövés-menésemet, és
abból, hogy Pesten maradtam, azt szűrték le, aktív
forradalmár voltam. Például második este vacsoránál a
szálloda pincéjében (az éttermet az utcára néző üvegfalak
miatt nem merték kivilágítani) találkoztam velük a hotelban.
Beszélgettünk, én a fényképezés közben látottakról hírt
adva igyekeztem összefoglalni a helyzetet, ebből ők arra
következtettek, hogy mindenütt jelen voltam, ahol valami
történt. Ahogy a legenda születni szokott: amit elképzeltek,
azt terjesztették el a gyárban; széltében-hosszában úgy
beszéltek rólam, mint nagy forradalmárról. Az volt a baj,
hogy rövid idővel a forradalom bukása után keresni kezdtek
civil ruhások, a rendőrségtől. Annyira már gyakorlott voltam
a rendszer gépezetét illetően, hogy tudtam, ha keresnek
valakit, okot is keresnek, ha nem találnak okot, akkor
kitalálnak… Tudtam, nagyon kell vigyáznom, hogy ne kerüljek
kiszolgáltatott helyzetbe. Amikor november végén Vállajról
(ahová sikerült eljutnom teherautón és motorkerékpáron
október 20-án) visszamentem Egerbe, onnan azonnal kiküldtek,
megint Budapestre. Pesten éltem meg a december 6-i pufajkásfelvonulást.
Döcögősen, de az élet már megkezdődött, jártak a vonatok,
rendszertelenül, de jártak. A Palace hatodik emeletét
szőröstül-bőröstül elvitte a november 4-i orosz
ágyúzások kavarta acélvihar, az ötödiken is csak a
függőleges falak álltak. Aznap este hárman-négyen
kimerészkedtünk az ötödik emelet szélére, lelógattuk a
lábunkat. (Mindannyian magasban dolgozó munkások voltunk,
néhány emeletnyi szakadék minket nem zavart.) Néztük a
várost, hallgattuk az alvók félelmét tárgyiasító csendet,
próbáltuk szemünkkel kitapogatni a fekete rántásként
szétömlő göcsörtös felületet, a háztetők kátyúit, az
itt-ott félénken pislogó reménytelen fényeket, a Rákóczi
út sötét öblét, melyből a vesztes forradalom leheletét
éreztük felénk szállni. Lent, váratlanul, nagy hanggal és
piros zászlókkal vonultak teherautóikon a pufajkások. Egyszer
csak becsapódott ötödik emeletünkön egy ajtó. Lehetett
némi széljárás fönt, amit mi nem éreztünk, vagy léghuzat,
amitől az ajtó kegyetlenül becsapódott. Akkora zajt csapott,
mint egy bomba! Abban a pillanatban jöttek a lövések lentről.
Hanyatt vágódtunk, így azonnal takarásba kerültünk, a
lövedékek elhúztak a levegőben. Láttuk a világító
golyókat. Attól félvén, hogy a durranás okát keresve
megrohanják a szállodát, gyorsan lesiettünk negyedik emeleti
szobánkba, de – nagy megnyugvásunkra – az incidensnek nem
lett folytatása. Melóstársaim kiborulva, a hányingerig
összeroskadva szidták az aljas kommunista világot, ki kellett
volna nyírni mindet, most itt volt az alkalom, mondták, hogy
írmagnak se maradjon belőlük. Ezek magyarok? Ezeknek még a
nyelvét is ki kellene vágni, amikor magyarul kezdenek
beszélni.
Ebben az időben a helyzet váltakozó
feszültségű volt, a pufajkások feszítették orosz irányba,
a nőtüntetés az indiai követség előtt, ami szintén ezen
napok valamelyikére esett, az ellenkezőbe. Nem sokkal utána
visszakerültem Egerbe, ahonnan hazamehettem anyámhoz.
Karácsonykor meg újévkor Vállajon voltam.
Mikor ’57. január 6-a táján visszatértem
Egerbe, a kiküldetésért felelős tisztviselő, miután
tisztázta velem, hogy továbbra is a pesti csoportba vagyok
beosztva, figyelmeztetett: vigyázz, civil ruhás rendőrök
kerestek. Azt javasolta, tűnjek el. Itt kezdődött a
menekülésem. Hova tűnjek el? Mivel rendőrök vagy ávósok
kerestek, az ő fogalmaik szerint ez azt jelentette, hogy vaj van
a fejemen.
A gyárban az egyik műszaki fiatalember,
akivel jóban voltam, azt javasolta: lépjünk le együtt. Egy
olyan pillanatban állt elő ezzel a javaslattal, amikor minden
kezdett összeomlani bennem és körülöttem. Ilyen pillanat
éppen hogy csak létezik, mivel nincs semmilyen kiterjedése se
hátra, se előre, mint egy ceruzával letett pont az üres
irkalap közepén. Hirtelen értelmét veszti a múlt. Kiürül.
Azt hihetné az ember, hogy rendkívüli mennyiségű
kacat-vacak, megtörtént esemény, sziklakemény emlékdarab,
kövek, betonoszlopok meredeznek mögötte a múlt
valóságaként, de ebben a pillanatban megszűnik a „volt
idő”, ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy nincs mögötte,
azaz benne semmi, olyan üres belül is, mint egy luftballon.
Féltem. Ezen minutumban a valóságnak csak a legérdesebb
felületével érintkeztem. Kilátástalan jövőm egyszerre
pokolként rotyogott előttem és mindenütt körülöttem.
Meghurcoltatás, börtön vagy ki tudja, mi vár rám! Azt
tudtam, hogy már legalább kétszázezren elhagyták az
országot. Én is, mi is megtehetjük. Miért ne? A javaslatra
igent mondtam, s ettől megnyugodtam. Úgy volt, hogy másnap
indulunk. De másnap, amikor indultunk volna, bejelentette, hogy
ő nem jön. Egyedül maradtam, de elindultam.
– Elég bonyolult módon történt maga a
szökés, a véletlenek is alakították.
– Természetesen. Ne feledjük, hogy a
véletlen az élet sója. Nemcsak a kiszámíthatatlan
találkozások, a váratlanul szerencsét hozó tettek adnak
különös ízt a mindennapoknak, de egy tányér levesben
talált ízes gyökérdarab vagy egy könyv margójára írt
különös mondat is utánozhatatlanul meghabosítja az életet.
Halott dolgok mozgásába, például egy hegyoldalon lefelé
gördülő sziklába az útját megtörő, irányát eltérítő
véletlen lehel életet. Egy olyan úton, mint a menekülés,
szinte minden új mozzanat a véletlen szüleménye. De a
legfontosabb maga a bizonytalanság. Különösen amikor
élet-halál kérdése minden döntés. Képzeld el, milyen
borzalmas az, hogy nem tudod, hol vagy, amikor minden
idegszáladdal azt szuggerálod magadnak, hogy Ausztriában vagy,
de mégis kételkedsz benne. Feltételezed, hogy Magyarországon
vagy mégis, hogy magyar határőr előtt állsz. Aztán egy
gombnyomásra az egész megváltozik, kiderül, hogy jó oldalon
vagy.
Miután megbizonyosodtam, hogy a határőrnek,
aki kedvesen, de szigorúan maga elé tessékelt, az egyenruhája
nem magyar, izompuhítóvá olvadt bennem az izgalom, s
elmotyoghattam magamnak: na, megjöttem. Sötét éjszaka volt,
csak a távolban pislogott egy-két gyertyalángszerű
fényecske. Érezni lehetett a falu (Füles, osztrák nevén Nikitsch)
közelségét. Egy jó félórányi békés menetelés
következett, ami alatt tulajdonképpen felfogtam mint
valóságot azt, hogy sikerült a menekülésem, azt, hogy
kiszakítottam magamat az életemre törő kelepcéből. Nagyon
furcsa volt, a hideg-meleg érzések két oldalról szurkáltak:
egyfelől kiszabadulásom tudatában, tompán még, de örültem
a szabad Ausztriának, másfelől a durva szakítás, a brutális
vég, a magyar élet vége szorongással töltött el, valami
megfoghatatlan, iránytalan félelemmel. Féltem a múlttól,
féltem a jövőtől, egyedül a jelen volt bizonytalanságában
is súlyos és vonzó, mint a bortól spicces állapot. Úgy
éreztem, ez a kis életszelet kihajol a valóságból, de ez az
én valóságom, nekem ezt kell meglovagolni.
A határőr bekísért a faluban felállított
vöröskeresztes fogadóhelyiségbe. Az idegenség teljessége,
apró mozzanatokból összeadódva, itt érte el a tudatomat.
Szokatlan volt a házak külleme, a vélhetően súrolókefével
takarított járdák, a kerítések magassága, az utcai fények
színe, a mindenhonnan foszforeszkáló gondozottság. A
vöröskeresztes szobában a megfagyáshoz közeli állapotban
leledző lábaimmal foglalkoztak először. Egy lavór hideg és
egy lavór meleg vizet hozott egy nővér, abba kellett a
lábaimat mártogatni. A másik nővér vajas kenyeret és teát
kínált egy tárcán. Éhes voltam, farkasétvággyal ettem a
szelet kenyereket, miközben örömmel állapítottam meg, hogy a
lábaim épségben megúszták az utat. Aztán elküldtek
lefeküdni a szomszéd szobába, ahol pokróccal letakart szalma
várt az érkezőkre.
Másnap arra ébredtem, hogy egy Latabár
Kálmán-szerű, Mágnás Miská-s figura áll a pokrócom
végénél, és néz. Furcsa kis alacsony, kecskeszakállas
csodabogár volt, vadászkabátban, zergetollas kalapban, és azt
kérdezte: „Dohányoznak az urak? A Máltai Szeretetszolgálat
ezennel önöknek hat szál cigarettát tisztelettel
átnyújt.” Ekkor fogtam fel, hogy ketten fekszünk a
szobában, s bizonyára az elmúlt években fejünkbe sulykolt
ideológiai maszlag hatására a másik rögtön a takaró alá
bújt, mindkettőnket elkapott a röhögés, ugyanakkor igen
rossz lett a szájízem attól, hogy a Máltai Szeretetszolgálat
hat szál cigarettával akarja kiszúrni a szemünket.
Ez volt első találkozásom azzal a Nyugaton
még élő régi magyar világgal, amit (bár kicsi koromban
éltem benne, s még a háború után is elfoszló foltokban
jelen volt) nem ismertem; amit tudtam róla, olvasmányaimból,
hallomásból, no meg a propagandából gereblyéztem össze.
Kora reggel jött egy busz, s összeszedte,
mint varrólány a földről a gombokat, a határ menti falvakban
a friss menekülteket. Útközben, egy-egy megállónál a
buszunkhoz sodródó, meglehetősen kétes alakok magyar
forintjaink után érdeklődtek. nyolc schillinget kínáltak
száz forintért. Nem teketóriáztam, minden pénzemet
beváltottam. Eisenstadtba (Martonvásárhelyre) szállítottak
bennünket. Két évvel korábban még orosz laktanyaként
szolgált, kőkerítéssel körülvett kaszárnyaszerűségben,
ahol – az épületek állagából, beosztásából ítélve –
tisztek lakhattak családjaikkal, tettek ki bennünket a
buszból, azaz értünk újra földet. Ez volt a regisztrációs
menekülttábor, itt vették lajstromba az érkezőket. A
kapunál osztrák csendőrök álltak, és bent a lágerben is
ők voltak az irányítók. A hosszú, aszfaltozott úttest két
oldalán bérházszerű, négy-öt emeletes lakóépületek
álltak, középen egy nagy sátor szolgált Isten házául, az
út végénél pedig meleg teát mértek, egyik ottani
épületben lehetett a konyha. A hangok után ítélve egész
Magyarország ott ténfergett a házak között, palóc
tájszólástól debreceniesen í-ző, pesti affektálástól
szegedien e-ző tájszólásig az ország minden sarkából
mindenféle népség kinyilvánította jelenlétét. A tarka
faunában fejkendős parasztnéni, vagányan öltözött
pattanásos siheder, télikabátban is eleganciájára figyelő
fiatalasszony, mérnökszemüveges komoly férfi, feltűnősködő
copfos csitri, csábos tekintetű érett nő keresztezték
egymás útjait. Felületesen bár, de nyitottak voltak a világ
felé, egymás felé, amit az mutatott legjobban, hogy
tétovázás nélkül szóba elegyedtek a szembejövővel.
Ugyanakkor a szemek tompított fénye és az arcok árnyékra
emlékeztető színe valamilyen visszafogott szomorúságról
árulkodott. A múlttól való félelem valósággal becsomagolta
őket, mint köd az út menti fákat. A jövő reménysége
főleg a beszélgetésekben volt jelen, a földrajzi határokat
nem ismerő tervekben, egy új élet részleteit vitató
képzelődésben.
Aki menekültként érkezett Ausztriába, itt,
ebben a lágerben kellett jelentkeznie, azaz regisztráltatnia
magát, itt kapta meg a menekültségét igazoló iratokat. A
regisztrációs iroda frissen fehérre festett falai mágnesként
vonzották egy-egy üzenetnek szánt mondat falra
varázsolására a ceruzákat meg a tollakat. A fehérre meszelt
óriási irkalapon ezer mozdulatlan firkahangya remélte, hogy
jelentésüket valaki kisilabizálja. Soromra várva a
hieroglifák és aláírások között egyik legjobb barátom
aláírásán akadt meg a szemem, az előbb említett Berta
Tiborén, akivel együtt laktunk a Móra Ferenc diákotthonban
Debrecenben. Azonban az események huzatja egy kis idő után
kifújta a falfirkát a fejemből.
Valamelyik épület valamelyik szobájában
ágyat kellett találnom magamnak, a szálláskeresés a
menekültre volt bízva. Négy-öt ágy állt egy-egy szobában,
melyek részben már foglaltak voltak. Szerettem volna
megválogatni hálótársaimat, de csak eliminációs alapon
tudtam megközelíteni a problémát: ennek a szobának rossznak
néz ki a lakóegyüttese, ezé a szobáé még rosszabb, ez jó
lenne, de a szobának nincs ablaka, na, talán ez a legkevésbé
rossz. A választott szobában egymás mellett sorakozó öt ágy
állt, a szélső kettőt egy egymáshoz nem éppen illő pár
foglalta el, a fiatalember tizennyolc éves körüli ipari
tanuló lehetett, a párja pedig egy harmincöt körüli, nagyon
tudatos, nagyon csábos asszony. Az ágysor másik végén
fészkeltem le, annál is inkább megnyugodva, mert kisült, hogy
a fiú egy Vállaj közeli tanyáról való.
Gulagot megjárt nagybátyámtól azt tanultam,
minden lágerben arra kell törekedni, hogy szünet nélkül
legyen valamilyen elfoglaltságod. Amikor lementem szénért,
megtudtam, hogy bizonyos irodákba vagy hivatalosok által lakott
szobákba hordott szénért néhány szál cigarettát adnak. Nem
teketóriáztam, szenesember lettem egy pillanat alatt. Két nap
alatt hat doboz cigarettát szeneltem össze. Másnap, vasárnap
lévén, elmentem a templomsátorhoz, éppen a mise végére
értem oda, dugig tele volt, főleg fejkendős nőkkel. Amikor a
szertartást bezárandó a Himnusz éneklésébe kezdtek,
egyszerűen nem tudtam magamon uralkodni, csorogni kezdtek a
könnyeim. A Himnusz hangjai olyasmi érzést keltettek bennem,
mint gyerekkoromban a gyónás, amikor is ki kellett terítenem
mindent az asztalra, kis bűnt, hazugságot, nagy bűnt,
szemérmetlen gondolatokat, halálosat, úgy, hogy bennem ne
maradjon semmi, s ettől tisztultam meg. Most azt kellett az
asztalra kitennem, hogy ki voltam, mi voltam, mi az, amitől
igazán el tudok szakadni, mi az, amitől nem. Fontos-e a
biológiai kapcsolat, anyám, húgom, apám lélekbeli
megőrzése? El tudok-e távolodni a nyelvtől, a kultúrától?
Nem, nem és nem. Az összes többitől: tájtól, háztól,
töltött káposztától, az ékszerdobozként megismert
Budapesttől viszont igen. Ráébredtem: nem a honvágy, hanem az
elszakadás ténye szorongatta a szívemet, a sírással
kifejezett érzelem addigi életem bezárására rezonált. Mise
után nagy meglepetés ért, összetalálkoztam azzal a fél
lábára nyomorék fiúval, akivel Székesfehérvártól
Celldömölkig egy kupéban utaztam. Mindenkit el tudtam volna
képzelni a határon való átkelésre, csak ezt az egy fiút
nem, aki mellesleg szomorkás magába fordulással, elmélázó
tekintettel, feltűnő csendességgel vagy valami mással
semmilyen jelét nem adta annak, hogy micsoda útra készül.
Két nap után mindenkit, kis cókmókjával
együtt, lerendeltek az udvarra, névsorolvasás következett,
majd buszra szállítottak bennünket, s elvittek az eisenstadti
ideiglenesből egy másik, véglegesnek szánt lágerba. Engem
történetesen Traiskirchenbe.
A kőfallal körülvett épületegyüttes –
ahová megérkeztünk – hajdanán az Osztrák–Magyar
Monarchia vezérkari tiszti főiskolája volt, rangjának
megfelelő impozáns, a Monarchia építészeti stílusát,
színét, császári felségtudatát megőrző épületekkel,
belső terekkel, eget súroló mennyezetekkel, végeláthatatlan
hosszú folyosókkal, két ember magasságú vastag faajtókkal,
parkkal, sétánnyal, uszodával, lovardával és egyéb
kiöregedett, de hajdani szikrázásának emlékét őrző
felszereléssel. Magas szintű, kulturált hely, mely ugyan
jócskán megkopott, parkja lepusztult, az uszoda medencefalán
pedig fűvel benőtt repedések kiáltották, hogy nem működik,
de a hajdani fény még fel-felcsillant az ódon kövek
repedései mentén. Jól begyakorolt koreográfia szerint
buszunkat a lovardába irányították, ahol népes közönség
várta az érkezőket, azaz várta a netalán érkező
ismerősöket. Az új menekültek várása a lovardában olyan
napi elfoglaltság, jobb híján szórakozás volt, mint falusi
állomáson a vonat várása. Üres napokon sokaknak ez volt
egyetlen napi teendőjük. Hihetetlen öröm töltött el, amikor
a buszról leszállóban a várakozók között megpillantottam
Berta Tibort (akinek a nevével már a regisztrációs iroda
falán találkoztam). Ennyi elég volt ahhoz, hogy új mederbe
terelődjék az életem. Lelki egyensúlyom egy ismerős tekintet
villanására, mint egy gyufalobbanásra a pince sötétje,
teljesen megváltozott. Tudatom alatt mondattá fogalmazódott,
hogy nem vagyok egyedül. Van valaki, akit ismerek, akiben
megbízom, aki múltam visszhangjában benne van. Berta is
megörült, a mellette álló nyíradonyi fiúval együtt, aki
szintén a debreceni Fazekas Mihály Gimnázium növendéke volt,
eggyel vagy kettővel alattunk járt. Mint régi táborlakók
három hetet töltöttek már a Monarchia nagyságát hirdető
falak között, rögtön szárnyaik alá vettek. Ez a gesztus
óriási előnyt jelentett a többi érkezővel szemben. Minden
láger önálló világ: törvényei, lehetőségei, kiskapui
vannak.
Bertáék már otthonosan keringőztek az
iskolaépületek hosszú folyosóin, a fából átmenetinek
épített könyvtár asztalai között, az ebédlőben, a
színházterem padsorai mentén, és azt is tudták, hol, melyik
épületben, melyik irodában lehet kimenőt kérni, ugyanis a
lakók a nap bizonyos időszakában csak engedéllyel hagyhatták
el a lágert.
Az újonnan érkezők hálószobákba való
elhelyezése itt már központilag történt, de itt is volt
kiskapu, a hatvan-nyolcvan ágyas termek helyett Bertáék engem
betereltek egy tizenhárom ágyas „kis” szobába, és mivel
tudták, kinek kell szólni, azonnal véglegesítették második
emeleti lakhelyemet.
Berta Tibor körül már összeverődött egy
hat-hét tagú társaság, lányok, fiúk. Esténként valamelyik
kisebb szobában kucorogva sokat beszélgettünk, nevettünk,
iszogattunk, és előfordult az is, hogy berúgtunk. Az élet
bújt elő gomblyukainkból foszforeszkálva, az emeletes ágyak,
a svéd cukros-halas-rizses vacsorák (svéd védnökség alatt
volt a traiskircheni menekültláger) és a függönytelen
ablakok mögött bólogató hatalmas fák parókája között.
Hangosak voltunk, világhódítók és kíváncsiak. Egyik ilyen
röpgyűlés alkalmával valaki bedobta a Coca-Colát. Milyen
lehet? Valóban bódító, mint azt a magyar újságokban
olvastuk, melyek szerint a nyugati kapitalisták ezzel
kábítják el s kerítik hatalmukba a fiatalokat? Csak
képzelődtünk, de konkrétumot senki sem tudott, mivel eddig
még senki közülünk meg nem kóstolta. Elhatároztuk, hogy
ezzel nem várunk tovább, a társaságból két embert
kiválasztunk, menjenek el a faluba, igyanak Coca-Colát, ám
rögtön jöjjenek vissza, hogy közösen konstatáljuk, milyen a
hatása. Én voltam az egyik kiválasztott, mert nekem volt
pénzem, a másik választás Pötyire esett, egy
színésznőként számon tartott színinövendékre, mondván,
ő már biztosan sokat próbált. Elindultunk a faluba, a Három
Huszár nevet viselő kocsmába. A kocsma elé érve kételkedve
kérdeztük egymástól: mit, azaz mennyit kérjünk. Fél decit?
Fél litert? Abban maradtunk, hogy bemegyünk, és addig
álldogálunk a pult közelében, amíg valaki kér Coca-Colát,
s attól függően, amit látunk, mi is kérünk nekünk illő
mennyiséget. Nem kellett sokáig lábatlankodnunk, egy zömök,
kőművesféle munkásember lépett a pult mellé, s kért egy
üveggel. Ebből azt vontuk le egymás között, hogy
mennyiségileg a sörhöz hasonlítható. Lehet, hogy egy kicsit
erősebb. Két poharat kértünk, s egy üveg Coca-Colát.
Testvériesen elosztottuk a barnás, bugyborékoló folyadékot.
Hosszan beleszagoltunk a pohárba, a furcsa illatból nekem a
penész jutott eszembe, a penészről pedig a gombák, melyek
között kábító hatású is van, amint ezt szerves kémiából
még a gimnáziumban tanultam. Mondtam is rögtön Pötyinek,
nekem az a gyanúm, hogy valamilyen kábítószert tartalmazó
penészgomba az a káros hatóanyag, ami hatalmába keríti azt,
aki iszik a Coca-Colából. Pötyi arra panaszkodott, hogy
émelyítő az íze. Miután megittuk a ránk eső mennyiséget,
gyors léptekkel elindultunk haza, a lágerba. A többiek már
vártak ránk, méghozzá a szoba közepére előkészített két
ággyal, ahová azonnal le kellett feküdnünk, és megállás
nélkül beszélni arról, amit érzünk. Forog-e velünk a
világ? Zavaros-e a fejünk? Úrrá lett-e rajtunk valamilyen
különös könnyedség? Sem én, sem Pötyi nem tudtunk mást
mondani, csak azt, hogy nem érzünk semmit. Mert te iszákos
vagy, vágták a fejemhez a srácok. Pötyit azzal ijesztgették,
hogy várjon csak, majd beborul előtte a világ. Egyszer csak
belépett a szobába egy nem a társaságunkhoz tartozó, de
mindannyiunk által jól ismert fiú.
– Hát ti mit csináltok?
– Ezek Coca-Colát ittak, várjuk a
hatását.
– Miféle hatását?
– Hát éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy
miféle hatása van…
– Na ne hülyéskedjetek! – és kitört
belőle a nevetés. – A Coca-Cola üdítőital, mit vártok
tőle?
Leforrázva, fülünket-farkunkat behúzva
vártuk meg, amíg kiment a szobából. Ettől kezdve a
Coca-Colának még a nevét se ejtettük ki egymás között.
A lágernek akkor négyezer lakója volt. A
helyek és események ismerete mindenféle előnyökkel jár. Bertáék
beszámoltak nekem, mire kell ügyelnem, mikor tanácsos
reggelizni, ebédelni, vacsorázni menni, hogy az étel
javából, ne pedig a maradék holdvilágból kapjak valamit.
Kioktattak, hol a Vöröskereszt ruharaktára, ahol a világ
minden sarkából összegyűjtött cipőt, nadrágot,
nagykabátot osztogatnak, külön felhívták a figyelmemet, hogy
egy-egy vadonatúj darab is akad, ha udvarolgatok egy kicsit a
kisasszonynak. A lágerben megjelent egy kőnyomatos
újságocska, Wir wollen leben volt a címe. Bertáék
bevittek a szerkesztőségi szobába, és íróként mutattak be
a főnöknek, aláhúzva, hogy szívesen dolgoznék a lapnak.
Másnap be kellett mutatnom egy versemet, aminek elolvasása
után a főnök felvett újságírónak, s erről rögtön
kiállított egy hivatalos irományt, aminek segítségével
szabad kijárásom volt a lágerből, s ráadásul e papír
felmutatásával a hó végén kétszáznegyven schilling
támogatást is kaptam. Újságírómunkám abból állt, hogy
egy-két olvasói levél szövegét kellett nyelvileg
helyretennem.
Berta nagyon szegény családból származott
– anyja Rákosi-díjas, tizenegy gyermekes asszony volt –,
őt felvették egyetemre, másodéves orvostanhallgatóként
élte meg a forradalmat, s mi több, ő már azt is tudta, hol
lehet ösztöndíjért folyamodni.
– Érzékeltél a táborban valami
hosszabb távú „menekültügyi” koncepciót? Tervet, hogy
bennetek hogyan segítsenek?
– Az osztrákok első feladata az volt, hogy
ezt a négyezer embert kordában tartsák. Állítólag
novemberben, a Westbahnhofon állt egy vonat, aki arra
fölszállt, elvitték Franciaországba. Egy másik vonat
Angliába ment. Ez volt a legelején. De a menekülők nagyon
hamar telítették azt a keretet, amelyet az egyes országok
bevándorlási kvótaként felállítottak. Hamar kiderült, hogy
az elképzeltnél sokkal több a menekült, több a jelentkező.
Az országok újabb kvótákat állítottak föl, és
megszigorították a bevándorlást. Az emberek jó része
Amerikába szeretett volna menni, de az amerikaiak alaposan
kivizsgáltak minden esetet, hosszú volt a procedúra:
jelentkezni kellett a követségen, kérdőíveket kitölteni,
és várni az engedélyre. Ez hónapokig, évekig eltarthatott.
Általában bárhová jelentkezett valaki,
eltelt néhány nap, néhány hét, mire megkapta az
értesítést, hogy mehet. A nagyon hosszú amerikai várakozás
sokakat visszariasztott, megpróbáltak másfelé tájékozódni.
A lágerben, mint egy falusi közösségben, a pletykák, a
hírek, a mendemondák ajtóról ajtóra, fülről fülre
szálltak, a hallomásból összerakott lehetőségek
természetesen befolyásolták a közhangulatot. Ha egyik reggel
azt mondta valaki a folyosón, hogy gyerekek, Venezuelába nagyon
könnyű regisztrálni, aki oda megy, ötven hold földet is kap,
akik hallották ezt (többnyire egyszerű emberek), rohantak
Bécsbe, a venezuelai követségre, hogy földet kapjanak.
– Menekülttoborzás ?
– Igen. Ahogy a tizennyolcadik században
német bevándorlókat hoztak Magyarországra. A nemzetközi
felbuzdulás is segített a nagyobb kvóták kialakításában:
mondhatni, minden nyugati ország akart menekülteket befogadni,
de úgy, hogy a hasznost összeköthessék a kellemessel:
fölajánlottak ezt-azt, de követeléseik is voltak.
Akik az Egyesült Államokba akartak eljutni,
leparkoltak különböző lágerekben, sokat kellett várniuk.
Anglia kevésbé váratott, ha oda akartál eljutni, néhány
napon belül indulhattál. Március közepén így ment oda Berta
Tibor barátom is, egy nő miatt.
Mivel érettségim volt, és Magyarországon
nem vettek fel egyetemre, felkerültem az Osztrák
Diákszövetség lajstromára, azaz diáknak számítottam. Heti
húsz schillinget kaptunk az osztrák diákszövetségtől, és
tájékoztatást. Első és legfontosabb tennivalóm valamiféle
ösztöndíj megszerzése volt. Berta ebben is igen hasznosnak
bizonyult. Tudta, hogyan kell Ford-ösztöndíjért, hogyan
Szabad Európa-ösztöndíjért folyamodni, űrlapokat
megszerezni, és némi fogalma volt egyéb lehetőségekről,
például a spanyolországi Magyar Királyi Követség
ösztöndíjáról is. Bevallom, addig azt sem tudtam, hogy
Spanyolországban létezik Magyar Királyi Követség, akkor
tudtam, meg, hogy a második világháború után – magyar királyság
ugyan már rég nem volt – Francóék a követség
működését biztosították.
– Nem is hallottam erről. Itthon nyilván
nem verték nagydobra.
– Berta Tibor megszerezte a szükséges
jelentkezési íveket, és ösztöndíjért folyamodtunk oda is.
A további variációk között szerepelt Svédország, ahol nem
ösztöndíjat, hanem kölcsönt kínáltak fel a tanulni vágyó
magyaroknak. Elvégezheted a tanulmányaidat, de vissza kell
fizetni a kölcsönt. Ez persze nem volt annyira vonzó.
Másmilyen próbálkozásnak ígérkezett: elmenni egyenesen
valamelyik ország követségére, s ott érdeklődni,
jelentkezni. Ilyen meggondolásból kerestem fel a Francia
Intézetet Bécsben. Némi várakozás után bejutottam ahhoz az
úrhoz, aki a diákügyekkel volt hivatott foglalkozni. Elmondtam
neki – kicsit tudtam németül –, hogy szeretnék Párizsba,
bölcsészkarra kerülni. Az úr kinevetett. Nevetett azon, hogy
Párizsba, és azon, hogy bölcsészkarra. Tudja maga, mondta
kicsit gúnyosan, hogy a francia egyetemekről évente
negyvenötezer bölcsészhallgató kerül ki diplomával a
kezében, és ugyanakkor az országnak ötre van szüksége? Nem
tudunk ösztöndíjat adni, vidékre sem, műszaki egyetemre sem,
későn jött.
Újabb fordulat, újabb véletlen: a francia
várószobában ültünk vagy tízen-tizenketten, s az egyik
srác ott elkottyantotta, hogy ő megy a belgákhoz, tévésnek.
(Később ezt a srácot Csiszoltnak becéztük, mindenről
tudott.) Mivel a francia úr aláhúzta, hogy náluk reménytelen
a helyzetem, próbálkozzam máshol, végiggondoltam, mit
tehetek, ha már nem mehetek oda, ahová mindigtől fogva
vágytam. Ezek után azzal kezdtem el játszadozni a fejemben,
hogy a televíziózásnak is van művészi oldala. Ha valamilyen
televíziós szakra bekerülök, könnyebb lesz az irodalmat
megközelíteni. Mindig is szerettem fényképezni, hát
gondoltam: operatőr leszek. Átszaladtam a belgákhoz. Már ott
ültek többen a francia követség előszobájában várakozók
közül. Gyorsabbak voltak, mint én. Mikor rám került a sor,
az irodavezető idősebb hölgy megkérdezte, mit akarok
Belgiumban csinálni. Mondtam, televíziósnak akarok tanulni, ha
lehet, olyan egyetemen vagy főiskolán, ahol franciául
beszélnek. Nagyszerű. Természetesen adnak igazolást, hogy
egyetemi helyem biztosítva van, ugyanis erre volt szükségem
ahhoz, hogy megkapjam a Ford-ösztöndíjat. Az igazolás
birtokában beadtam a kérelmet, és két hét múlva megkaptam
az igenlő választ. Megnyílt előttem az út Belgiumba,
valamilyen televíziós szakra. Meg voltam győződve, hogy
operatőr leszek, de ha rendező, az se nagy baj. Eltelt
két-három nap, levelet kaptam a belga követségtől, hogy a
Belgiumba készülő ösztöndíjasokat Wienerneustadtból
(ahová azonnal átköltöztem) autóbusszal viszik Ličge-be, Leuvenbe
és Brüsszelbe. 1957. március 29-én elindult két busz negyven
diákkal. Két nap múlva megérkeztünk.
A belgák szociális tevékenykedéséről csak
jót lehet mondani. Nagyon tudnak szervezni, jóindulatúak,
figyelmesek, olyanok, mintha egy angyalhadsereg előőrsei
lennének. Amikor megérkeztünk Ličge-be, minden diák mellé
adtak, az előbbi hasonlatnál maradva, egy őrangyalt, aki
német szakos egyetemista lévén, beszélt németül – azt
gondolhatták, hogy mi mind otthonosan mozgunk Goethe nyelvének
bugyraiban. Vacsorával vártak. A többieket továbbvitték,
minket, tizenkettőnket, akik Liége-ben maradtunk,
kísérőinkre bíztak. Az én kísérőm egy előre lefoglalt
szobába vitt el taxival. A szobát bérbe adó háziasszony
pongyolában várt, ugyanis tudta, hogy későn fogunk érkezni.
Alapvető hiányosságunk volt, hogy nem
tudtunk franciául. Az egyetem rendelkezésünkre bocsátott egy
tanárnőt, aki napi hat órát töltve velünk, franciára
tanított bennünket. Május vége felé jött az egyetem rektora
– mert bennünket, Ausztriából érkezett tizenkét
„szabadságharcost” megkülönböztetett figyelem övezett,
velünk a rektor is foglalkozott –, álljanak fel, mondta, akik
gyengeáramú villamosmérnöki karra jelentkeztek. Nem állt
föl senki. A rektor meglepődött. Hogyhogy? A papíromon az
áll, hogy a tizenkettőből kilenc erre a karra jelentkezett!
Elkezdte sorolni a neveket. Hát kiderült: az a bizonyos
televíziós szak gyengeáramú villamosmérnöki kart takart.
Ösztöndíjunk volt, lakásunk is, nem mondhattuk azt, hogy
nekem ez nem kell! Bele kellett vágni. A rektor még elmondta,
hogy beszerveztek egy egyetemi tanárt, aki matematikából
előkészít bennünket a felvételi vizsgára, mert
felvételizni nekünk is kell. Nagyon komoly felvételi vizsga
volt. Egyedül engem vettek fel. A magyarok közül egyedül
kezdtem el az évet.
Részlet a Beszélgetés a
pálya mentén című könyvkéziratból.