Gazda József
Hömpölygő áradat
Ötvenhatos
menekültek emlékei
„Fordulj, kedves lovam, napszentület felé,
Úgyse jövünk többet soha visszafelé.
Meggyötörve megyek, elbujdosom innen,
Szép szülőhazámat nem látom meg többet.
Idegen országban idegen emberek,
Járom az utcákat, senkit sem ismerek.
Szólanék hozzájuk, de ők nem értenek,
S ezen az én szívem de nagyon kesereg.”
(Elénekelte: Kulin Miklós, Hamburg)
Vissza-visszatérő, megújuló
jelenség a magyar történelem évszázados útjain, hogy
menekülők ezreinek csizmája veri fel az utak porát. Gazdag
népköltészete is van ennek. Valamikor bujdosóknak mondták az
útrakelőket. Elbujdostak Thököly Imre, majd II. Rákóczi
Ferenc kuruc katonái, szegénylegényei, el maguk a fejedelmek
is, mígnem belepte az utat a hó. És jött 1848–49, újabb
bujdosóhad szertült el a világban. Köztük volt a vezér,
Kossuth Lajos is, köztük mérnökök, hadvezérek, katonák –
majdan Garibaldi és az amerikai szabadság harcosai, és sokan
közülük soha nem térnek vissza szülőhazájukba. És jött
1944–45, a második világháború katasztrofális vége, az a
pillanat, amikor már egy darab sem maradt Magyarországból.
Milliót közelítő nagyságrendben mentek az emberek, ment a
fél ország, szekereken, vonatokon, teherkocsikon, gyalog is, ki
a front előtt, ment a boldogtalanok tömkelege, ment ki a
nagyvilágba, ment előbb egy talpalatnyi helyet, aztán új
hazát keresni. Mentek, mentek, Ausztria és Németország
megtelt a hazájukat elvesztett magyarokkal. Vannak, akik még
négy év múlva is alkalmi táborokban, maguk összeeszkábálta
házikókban élnek a számukra kijelölt gyűjtőhelyeken,
mígnem rendre befogadták őket szerte a világban,
Dél-Amerikában, Új-Zélandban és Ausztráliában,
Amerikában. Sokaknak a francia idegenlégió felé, többnyire
Afrikába vitt az útjuk, még olyanok is voltak – szép
számmal –, akik a pápuák között, Új-Guineában kötöttek
ki. Milyenek is vagytok ti, magyarok? Olyanok vagytok, mint a
zsidók – mondta egy amerikai világjáró –, bárhová is
vetődik el az ember a nagyvilágban, mindenütt meg lehet
titeket találni. De azt már nem mondta, hogy a zsidók
háromszáz év múlva, ötszáz év múlva, kétezer év múlva
is zsidók, csak titeket, magyarokat nyel el a föld. Addig
vagytok, amíg „a sír be nem fogad”. Amíg a föld meg nem
nyílik alattatok. Mert gyermekeiteket, unokáitokat elnyeli az
idegenség tengere.
Tehát aki felült fakó lovára, felült a
nyugati határok fele vezető vonatokra, azokat a haza
elvesztette, s utódjaikban a nemzet is elvesztette. Így
történt ez a ’45-ös emigránsokkal, és így az ’56-osok
hatalmas áradatával is.
Mert valóságos népvándorlás indult el
1956. november negyedikétől a nyugati meg – főleg a
későbbi hónapokban – a déli határok felé. Több mint
kétszázezer ember, mind csupa-csupa fiatal. Elindulnak, mint a
hajdaniak, mert elveszett a harc, elveszett a haza. És el a
szabadság, melynek még meg sem érezték az ízét.
Hozzávetőlegesen negyedmillió fiatal – főleg férfiak –
ment neki a vakvilágnak, az előttük ködlő
átláthatatlanságnak. Mentek, menekítették sokan az
életüket, mások a börtönök elől menekültek, hiszen hogy
mi vár rájuk, mi várt az otthon maradt szabadságharcosokra,
senki előtt nem volt kétséges. Mentek a menekülés
reményével, mentek reménytelenséggel, mentek, mentek
hosszú-hosszú sorokban, még a motyójukat sem vive, mert az
feltűnő lett volna otthon, legfeljebb egy-egy fiatal család
vezette kézen, vitte ölben gyermekeit. Mentek a bizonytalanba,
mentek úgy, hogy tudták, talán sohasem térhetnek vissza.
Mentek az elhagyott, otthagyott otthonnal, az édesanyák,
édesapák, testvéreik, szerelmesük arcával az
emlékezetükben, mentek valamerre, maguk sem tudták, hogy
hová. De mentek.
Szépen ragyogjatok, csillagok! „A
szegény legénynek utat mutassatok. Mutassatok utat a szegény
legénynek.” És a szegény leánynak, a szegény gyermekes
családoknak, akik most, 1956 novemberében, decemberében, 1957
januárjában elhagyják a hazájukat.
Azóta is ellentétesen ítélik meg a
történészek. Jó volt ez? Vagy rossz volt? Az egyének
szemszögéből megítélve jól is sikerülhetett ez a világba
való kiszédelgés. Hiszen: kapaszkodó nép vagyunk, sőt:
helytállásra is inkább alkalmasak, mint alkalmatlanok. Tehát:
voltak, akiknek felfelé ívelt a pályájuk, s olyan sikereket
értek el kint, a lehetőségek országaiban, amit otthon soha
nem is remélhettek volna. És az országnak, annak az
országnak, melyet ott kellett hagyniuk – ha azt a hatalom, a
vezetés szempontjából ítéljük meg –, alig fájt az ő
elmenetelük. Esetleg csak azért, mert egy-egy cella üresen
maradt, egy-egy akasztás, a bosszú, a vérszomj egy-egy újabb
lehetőségének a kiélése – elmaradt. Az az ország, melyet
otthagytak, sokuknak az életére vágyott. Durván,
kegyetlenül. S akik otthon maradtak, és életben maradtak,
akiknek nem ácsoltak akasztófákat, azokat sem hagyta
boldogulni, nem hagyta, hogy tudásukkal, képességükkel őt
szolgálják! Nem kellettek neki az emberi értékek! Behódolt
nép, meggörnyedt gerincű nép kellett neki. Szolganép! Soha
ilyen tékozlás a tehetségekkel nem volt, mint ekkor. Derékba
törték a pályákat, az életeket. És kint voltak, akik
magasra emelkedhettek. Ám a nemzet számára a veszteség
hatalmas, szinte-szinte pótolhatatlan. Ha ők ott maradnak, s
egy szabad hazában maradhattak volna, előbbre állna
Magyarország, előbbre állna a magyarság. Nemcsak többen, de
többek is lennénk. És életerősebb lenne a törzs,
terebélyesebb a lombkorona. Így hát a csillagok nemcsak a
szabadulás, a szabadság, a lehetséges megkapaszkodás és
felemelkedés, de az elveszés útját is mutatták. A
hánykódó világóceán felé mutattak, melynek hullámai
elnyelik az érkezőket.
Sors szele
Micsoda veszélyekkel, kockázatokkal
kellett szembenézniük! És milyen bizonytalan, ingatag volt az
a föld, melyre óvatosan tették a lábukat a vakhomályban
tapogatózók. Mint a havas mező, melyen kanyarognak a hosszú
sorok! És a menekülők, a végeérhetetlen sorokban kanyargók
félve pillantgatnak jobbra és balra, mindenünnen veszélyek
leselkednek rájuk. Nemcsak ott, ahová érkeznek, de főleg itt,
ahonnan menekülnek. Sorsuk: a menekülők sorsa.
Bizonytalanságuk: az új hazát keresők bizonytalansága.
Fájdalmuk: a hazát elvesztők, a nagy-nagy ismeretlenségbe
beleszédülők fájdalma. Vagy: annak a hazának, mely őket
felnevelte, és mely őket elárulta, s mely az ő
elveszejtésükre tör, de haza mégis, szülőföld mégis, az
elvesztése fájdalma.
November 4-e után úgy mentek itt a
népek, mintha zarándokoltak volna. Ilyen is volt, akivel
háromszor találkoztunk. Háromszor. Az őrsön
összegyűjtötték őket, mert a katonák azért el-elfogták a
menekülőket. Összegyűjtötték őket, elvitték.
Szombathelyen elengedték, hogy menjenek haza. Újra
próbálkoztak. S volt, aki háromszor visszajött, amíg
sikerült. Itt az úton mentek. Az úton. Volt, aki a kert alatt
ment, félve, óvatosan, mert tudom is én. Felnőttestől,
gyerekestől mentek. Pólyás gyerekeket vittek! Én ismerek egy
családot, de Bécsben laknak, Budapestről mentek, rá volt a
sár száradva a szerencsétlen gyermek fenekére, mire a
táborba értek. Olyan családok is voltak… (Pierog Jánosné
Szolek Erzsébet, Pornóapáti)
A férjem 4-én eljött. Utána ő írt nekem,
hogy hol találkozunk, s én december 16-án hagytam el
Magyarországot. (Nagy Isvánné, Adelaide)
Bátyámék november 4-én voltak utoljára
otthon, akkor búcsúztak el a családomtól, én nem voltam
otthon, sajnos így én nem tudtam elbúcsúzni, akkor már mind
a hárman katonaruhába voltak öltözve, és egy komoly, nagy
csapattal vágtak neki, át a Dunának, Szentendrének, és
Tatabánya felé verték át fegyveresen magukat a határon.
Úgyhogy valamikor december közepe, december vége táján küzdötték
át magukat, amikor már tudjuk, hogy vadásztak is rájuk, a
Horn Gyulák is vadásztak a menekülő magyarokra, fegyveresen
kellett átverniük magukat a határon. Úgyhogy amikor
karácsony környékén a más testvéreim is megérkeztek
Ausztriába, akkor már a legnagyobb bátyám Amerikában volt.
Ő már akkor a Szabad Európán keresztül üzent, hogy én már
itt vagyok, így a három bátyám már márciusban utána tudott
menni. (Zahorán Sándor, Budapest)
Akik ’56-osnak nevezik magukat,
többségükben börtönviselt emberek. S azok, akik kimentek,
szerencséjük, hogy kimentek, mert sokan az életben maradást
köszönhetik neki. Jó is, hogy kimentek, örüljünk is neki…
(Márton András, Budapest)
Én is megpróbáltam kétszer, de inkább
kalandvágyból, mintsem politikai háttér miatt. Egyszer
Körmend–Szentgotthárd környékén mentek át barátaim, de
én ugye a faluból ahogy elindultam, már honvágyam volt. És
akkor több napon keresztül mentünk, végig azt mondtam, hogy
nem fogok elmenni, de hát úgy egyeztünk meg, s én az utolsó
pillanatban szóltam, és visszajöttem. Aztán délre is
próbáltunk, ott volt egy erdélyi barátom, simán átmehettem
volna. De hát újra jött a honvágy. (VS, Sásd)
A legnagyobb vonulás volt itt. Itt balra az
erdő eltakarja, néhány házat lehet látni az út
folytatásában, néhány házat a bokrok mögött ki lehet
venni. Egyébként itt van egy épület, a fedélzete leégett a
tavaly, mögötte ott van egy nagyobb épület, a bokor ezt
kicsit takarja, az már Ausztriában az úgynevezett Zollház,
vámház. Sok ’56-os menekült oda ment be, abba az épületbe,
a Vámházba. Ott gyűjtötték össze őket, s akkor utána
vitték el őket, hogy ki hova kerül. De ez egy gyülekezőpont
volt. Tehát innen a faluból körülbelül ötszáz métert
kellett menni, s ott van, ott volt a határ. (Ágh László,
Pornóapáti)
Hát a forradalom megbukott, és elmentem
élelmet venni Pestre, és nem tudtam visszamenni a hídon, s egy
eléggé fájdalmas dolog volt, hogy rokonokhoz mentem, akik
előzőleg úgy fogadtak, mint ilyen fiatal hőst, s mikor
látszott, hogy nem mennek a dolgok, mondták, hogy én nem
maradhatok náluk, mert őrzik a házat, és jelentik, hogy mi
van. Aztán egy üzlethelyiségben lévő család fogadott be,
Pesten nem lehetett kinn maradni az utcán. Náluk töltöttem az
éjszakát, hogyha keresnek, akkor elbújok, egy kisgyerekes mama
elbújtatott volna. S akkor valahogy én úgy éreztem, hogy én
nem tudok ezután úgy élni, mintha semmi nem történt volna,
és hogy nincs is kedvem tovább csinálni ezt. Akkor még nem
volt egyetemi oktatás, de már olyan hírek jártak, hogy most
már nemsokára berendelik a diákokat egyenként, hogy
kikérdezzék őket, hogy mit csináltak a forradalom alatt, és
valami esküt tetessenek le, hogy hűek maradnak a rendszerhez.
Ilyen hírek jártak, és az is, hogy jönnek a marhavagonok, az
országnak egyharmadát ráteszik, és arra se fog tudni senki
semmit csinálni, és meg is tehették volna, ha akarták volna.
De hát azt nem lehetett tudni, hogy akarják-e. S akkor volt egy
negyedéves művészettörténész diáktársam, aki mondta, hogy
ő ki akar menni, s hogy nem mennék-e vele. És a hatása alatt
mondtam, hogy akkor menjünk, és mentünk. (Marczell Péter,
Budapest – Genf)
Végül is január 17-én jöttem el a
városból, és január 27-én szöktem át a határon.
Akkortájt a Budapestről a nyugat felé induló vonatok
mindenikén igazoltattak. A járőrök mentek, és igazoltattak.
Aki nem lakott nyugatra Budapestről, csak utazni akart, azon
nyomban leszállították. Volt ilyen, hogy a nagynéném
Győrött lakik, vagy Sopronban lakik, s őt megyek
meglátogatni, ilyenről szó sem lehetett akkor. Ugye akkor
ezrek szöktek át naponta Ausztriába. Újévkor, ha jól tudom,
ezernyolcszázan lépték át az osztrák határt. (Fülöp
László, Minneapolis)
A forradalom után hagytam el Magyarországot,
Budapestet a férjemmel együtt. Terhes voltam – amit akkor
még nem tudtam –, mire kiértünk Ausztráliába. Nyolc
hónapos terhesként érkeztem Ausztráliába; ahogy
megérkeztünk, egy hónapra rá megszületett a lányom. Mire
egy zsebkendőt tudtunk volna venni, már ott volt a gyerek. (Lőrincz
Marika, Adelaide)
Ezek a politikai foglyok, akik itt dolgoztak,
nagyon sokan a Dél-afrikai Köztársaságba mentek ki. Nagyon
sokan emigráltak, akik itt Komlón voltak a bányában. Azt
lehet mondani, akik innen elmentek, emigrálniuk kellett.
Visszaút számukra nem volt. (Kristály Árpád, Komló)
Ezt én kicsit költőien éppen az egyik
október 23-i beszédemben, mikor viszszaemlékeztünk ezekre,
úgy fogalmaztam meg, hogy hát sötét, rideg világot éltünk
meg ’56 decemberében, hó nélküli tél volt itt, és a
sötét éjszakában, Szombathelyen a fölerősödő, majd
elhalkuló lépteknek a zaja jelezte a több tízezer ember nyugatra
távozását erről a környékről. Volt, hogy este bekopogtak,
valakitől kaptak egy címet, például az enyémet, és akkor
már nekünk lehetőségünk volt, volt egy olyan nagy
előszobánk, amelyik munkásoknak volt kiadva, ágyak voltak
benne, na most egy-két éjszakára egy-egy pesti csapat
megszállt ott nálunk, a családi házunkban. Több ilyen
csoport volt. Egy példát mondok. Az egyik barátom utazott
Budapestről haza Szombathelyre. Ott, a vonaton beszélgetésbe
keveredett egy ilyen pesti csapattal. Mondták azok is, hogy hova
akarnak menni, s hogy vajon merrefele lehet kimenni. Hogy
segítsen nekik, ez a barátom megmondta a címemet. Azok az
éjjel sötétje alatt megkerestek a lakásunkon, a lakásunkban
egy előszoba volt, ez egy komfort nélküli kis ház volt, ennek
az előszobájában ágyak voltak benn, egy csapat két
éjszakát ott töltött, s akkor hajszálpontos információt
kaptak, hogy merre menjenek, mire vigyázzanak. Később más
ilyen csapat is jött, akik hallották ezt. Ha a hivatalos
szerveknek tudomásuk lett volna! Sok embert ítéltek el, nem
egyet tudok, akit ezért ítéltek el… (Lechner Ferenc,
Szombathely)
Fölszedtem a népet a busszal, énekelték,
hogy Kossuth Lajos azt üzente… S nem nagyon jó vége akart
lenni, s akkor a feleségemmel mink is megfogtuk a kislányunkat,
s mink is határt változtattunk, s Ausztrián keresztül így
kerültünk Amerikába. (Megtért János, Schenectady)
Mondtam, hogy én megyek, én nem akarok egy
halott hős lenni, nekem ki köll menni. Ha jössz velem, az
első adódó alkalommal elveszlek feleségül. Eljött, csak
menyasszonyom volt. Három nappal a forradalom előtt volt az
eljegyzésünk. Megmondtam az apjának, anyjának, ahogy lesz,
úgy lesz, én nem tudom, hogy mit csinálunk, de nekem menni
kell. Neki azt mondtam, semmit nem tudok neked garantálni, csak
azt, hogy nem fognak el a határon élve. Fel voltunk
fegyverkezve, és úgy jöttünk át a határon. A rendőrségen
átadtuk a fegyvereket, a géppisztolyomat odaadtam, a
pisztolyomat nem. Azt egész idáig elhoztam, s itten dobta be a
feleségem a vízbe. Összeverekedtem egy zsidó őrnaggyal, már
el volt vámolva a csomagunk, s ha utána megnézik,
megtalálják a pisztolyt. Odáig elhoztam, mert Bécsben nagyon
könnyen volt, hogy elkaptak az utcán magyarokat, és
visszavitték. Minket nem visznek el, az biztos! Ezért
vigyáztam a pisztolyomra. (Budaházi Lászó, Budapest –
Melbourne)
Mi, fiatalok tanultuk ugyan földrajzból, hogy
a világon más országok is vannak, nemcsak Magyarország, de a
vasfüggöny annyira elzárt minket, hogy annak ellenére, hogy
Új-Zélandon rokonaink voltak, semmi kapcsolatot nem tartottunk.
Az annyira a világ vége volt, annyira messze volt Budapesttől,
szinte lehetetlen volt arra gondolni, hogy a magyar határt az
ember egyáltalán átlépheti-e. Gyermekkoromban annyit
hallottam különböző menekülésekről,
szerencsétlenségekről, hogy emberek meghaltak azért, mert
szabadon akartak élni. Hogy október után ott voltam, örök
téma volt a velem egykorú baráti társaságban, és valahogy
– hogy aztán ki mondta először vagy többen egyszerre –
valahogy a lendület is vitte az embert csak azért, hogy
szabadságban tudjon élni. S a világot meg tudja ismerni. Az
volt az érzés, ha tovább is itt maradok, soha az életben…
Nem gondolta az ember, hogy ’89-ben politikai változás fog
történni. Én egyedül jöttem ki. Családi ok, mint ahogy
fiatal embereknek vannak itt is problémái, az én személyes
problémáimnak a megoldását is jelentette a lehetőség. tizenhét
éves lány voltam. (Rácz Ildikó, Budapest – Aachen)
És akkor édesanyám sírt, az öcsém is el
akart jönni, négyen voltunk testvérek. (Gombos Csaba,
Budapest – Padova)
Mindenütt nagy megtorlások következtek, és
hogy az egyetemisták közül azok, akik nagy szerepet
vállaltak, nem kerültek a bitófára, annak volt köszönhető,
hogy egyes szervezetek komoly pénzeket gyűjtöttek, hogy
disszidálni tudjanak, elhagyhassák az országot a veszélyben
levők. (Bán István, Nyíregyháza)
Miért?
Mikor az ember félelemben él heteken
keresztül, s el is van vadulva, halottak között jár,
halottakat csinál, körülötte meghalnak, akkor mindenkiben
feléled az, hogy menekülni. Így lehet ezt elképzelni, hogy ha
az esély ezer az egyhez, akkor is azt mondja az ember, elmegyek,
s megpróbálom. Odahaza nem maradhattam már, mert tudták, hogy
ki vagyok. Hát akkor mit tehettem volna? (Bene Ferenc,
Budapest – Sydney)
Eljöttem. Eljöttem, mert nekem is
géppisztolyom volt, ha esetleg valami komolyabb történik,
tudjam akkor azt, hogy mit kell tenni. Különben lövésre nem
használtam a géppisztolyt. Már csak a megjelenésemmel is,
mikor sorban álltak az emberek, megállítottam a veszekedést
vagy nézeteltéréseket, nem volt olyan nagy katasztrófa. (Szabó
Károly, Szentendre – Adelaide)
Én nem tudtam az első napokban ennek a
jelentőségét felfogni. Az az ember, aki börtönből szabadul,
az nem nagyon politizál, és figyel. És hát újságot nem
olvastam, mert mit olvassak, az ő újságjaikat? Rádiót nem is
hallgattam, mert nem is volt, tehát tulajdonképpen én a saját
magam dolgaival voltam elfoglalva, arról nem is beszélve, hogy
én akkortájt nősültem, tehát tulajdonképpen nekem a
politika s a többi az nem volt annyira az érdeklődésem
központjában, és hát gondoltam, hogy nahát, ez igen, ez egy
ilyen öntisztulási folyamat, egypár napig tart, aztán utána
majd elcsendesedik minden, és aztán lesz valami. Csak mikor
kiderült, hogy Pesten lőnek, Pesten robbantanak, Pesten komoly
harcok vannak, akkor már fölcsillant előttem, hogy talán
tényleg ezt ki lehet megint csak használni, és hát ami régi
vágyam volt, megismerni a világot. Nem azért, hogy én
otthagyjak csapot-papot, hanem hogy külföldön tapasztalatokat
szerezzek, pár év után hazamenni és azt otthon hasznosítani.
Ahogy azt az összes többi elődeink is csinálták, hogy
elmentek külföldre pár évre, aztán hazajöttek, sőt még
azt is hozzá lehetne tennem, amiről én úgy tudok, vagy
hallottam családi beszélgetésekben, és olvastam is, hogy
bizony azok a magyarok, akik a XIX. század vége fele, tehát a
1870-től mentek ki Amerikába, azoknak nagy része elkezdett az
első világháború előtt már visszaszivárogni, visszajönni,
hogy egy kicsikét megtollasodtak, hogy így mondjam,
gyűjtöttek, spóroltak, hogy hazajöjjenek még, de aztán
jött az első világháború, amelyben szintén tendencia van,
de hát ez egy kicsikét messzebb hat egy ilyen
beszélgetésnél, és akkor végleg megtorpant a visszaáramló
magyarság Amerikából. Tehát énszerintem, már az én
sorsommal egybevéve, ők se akartak elszakadni a hazától annak
idején, hanem később vissza akartak jönni, csak egy kevés
pénzre akartak talán szert tenni, hogy egy kicsit meggazdagodva
jöjjenek vissza. (Tihor Péter, München)
Az egyik volt leventém, Monori Gyurkának
hívták, itt, a kórházban ilyen segédápolóféle volt, a
felesége zsidó nő volt, és azt mondta: Jóska bácsi, húzza
el a csíkot, mert maga is rajta van a kivégzőlistán. Ez az
ember megsúgta. Így aztán én kénytelen voltam a hazámat
karácsony előtt egy héttel elhagyni, irány Jugoszlávia. (Nátor
József, Békésgyula)
Pécsett nem volt semmi tulajdonképpen, semmi
komolyabb összetűzés nem volt, én csak hallottam, hogy mi
történt Pesten. Közvetve értesültem a dolgokról, akkor a
feleségem azt mondta, egész közel laktak a szülei, ő
vajdasági származású volt, azt mondta, hogy itt vannak a
szülei, és nem tud hozzájuk átmenni, a határ közelébe se
engedtek. Akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk. A Bojti kutyát
is magunkkal vittük. Mikor kisétáltunk utoljára az egyetem
hátsó kapuján, akkor kérdezte az őr, ugye disszidálni
mennek. Igen, disszidálni. Kutyával? Hát persze, a kutyát
csak nem hagyjuk ki. (Dr. Nógrádi György, Montreal)
Az ember sok mindent mondhatna, én megmondom,
énnálam egyetlenegy motívum volt: én féltem. Féltem, hogy a
semmi után, tulajdonképpen fegyver nem volt a kezemben sohasem,
rosszat nem tettem, de azután, ami volt, féltem, hogy vajon mi
lesz, s ezért kijöttem. Féltem, megmondom őszintén. A
legnagyobb félelem, ami egész életemben végigkísér eleitől
fogva, hogy nem tudom a holnapi napot előre látni, hogy nem
tudok a holnapi napról gondoskodni, és nem tudom a sorsomat
valahogy kézben tartani, mert elfogy a pénz, vagy kitesznek a
lakásból, mert nincs munkám, és ehhez hasonló dolgok. Én
egy olyan biztonsági ember vagyok, hogy nekem a biztonság
mindenek előtt a legfontosabb, azért szerettem volna egész
életemben hivatalnok lenni, de ugye ez nem adatott meg, mert
amikor kimentünk, akkor még nem voltam német állampolgár,
és aztán már késő volt. (Nagy Iván, Budapest – Berlin)
A szeretet és a szerelem hozott bennünket
Nyugatra. Kezet fogva indultunk el a szülői falutól,
huszonöt-harminc kilométerre a határtól. Egyik oldalon mentek
az orosz tankok, mi meg a szántóföldeken keresztül. S
elértük az osztrák határt. Ez volt november 12-én ’56-ban,
november 18-án Kócs Lajos stuttgarti evangélikus lelkész
Linzben megesketett bennünket, és december 2-án, advent első
vasárnapján értünk Svédországba. Édesapámnak nagy
bánatot okoztam, hogy eljöttem, az én családomban senki nem
tudott róla, mert nem akarta, hogy a férjemmel, Bedecs Antallal
megesküdjek. Irigy emberek felbujtatták édesapámat a
vőlegényem ellen. Semmi probléma nem volt, két év után,
mikor már menyasszonya voltam, akkor kezdett édesapám velem
veszekedni. S a szeretet győzött. Tizenkét év után
látogattunk először haza Svédországból, addig az én
édesapám nekem úgy írta a levelet: Kedves lányom és
unokáim. S tizenkét év után, mikor összetalálkozott
először a vejével, megölelte, utána a levél úgy jött:
Szeretett jó gyermekeim. Azóta eltelt negyven év, ez a
negyvenedik karácsonyunk, amit Svédországban ünnepelünk
szeretetben. Három felnőtt gyermekünk van, három unokánk, s
a Jóisten adjon további egészséget nekünk is és minden
magyar honfitársunknak. (Bedecs Antalné Dávid Margit,
Svédország)
Amikor a forradalmat leverték, akkor főleg az
édesanyám, az apám nem annyira, de az édesanyám teljesen
lelkileg kivolt, és sokat sírt, s azt mondta, ő többet itt
nem tud élni, és hogy menjünk el. Menjünk el, mert hát nem
volt semmi esély. Ki gondolta, hogy egyszer a kommunizmusnak
vége lesz? Mi annyira rettegtünk a kommunizmustól, hogy
jóformán nem tudtunk normálisan élni, osztályidegen stb.,
és az apám származása miatt, ez később derült ki,
állandó megfigyelés alatt voltunk. Én akkor még kisgyerek
voltam, de egész jó voltam történelemből, azt mindig
szerettem, s a történelemtanárom engemet kedvelt. És az egyik
óra után odajött hozzám, beszélgetett velem, tudta, hogy ki
az apám, s megkérdezte, nahát akkor az édesapád sok nyelven
beszél, akkor biztos sokat hallgatja a francia rádiót, az
angol rádiót, német rádiót, a Szabad Európát, s
felajánlott nekem csokoládét meg különböző ajándékokat,
hogyha megmondom, hogy az apám mikor és melyik rádiót
hallgatja. De ezt mind olyan cinkosan, nevetve, a vállamat
ütögetve, hogy én leszek a jó fiú, s ő engem mennyire
tisztel és szeret. De akkor már voltam annyira érett, hogy
láttam, mire megy ki a játék, s természetesen aznap este,
mikor hazamentem, megmondtam az apámnak, hogy mit kérdeztek
tőlem, mert hallgatta tényleg azokat a rádiókat. De hát nem
fogom a saját apámat kiadni! De ez az esemény megrázott
minket. S az is kiderült, apámnak volt egy bíró barátja, ő
mondta el, megbízták, hogy felügyeljen, megvoltak a nyugati
kapcsolatai, az egyik testvére az kint maradt Franciaországban,
később aztán Mitterrand-nak volt a tanára, az állandóan
leveleket írt, tartotta a kapcsolatot. Persze a levelek mindig
cenzúrázva voltak, megjöttek, csak cenzúrázva. Ezt nem
bírtuk, s akkor elhatároztuk, hogy elhagyjuk Magyarországot. (Léh
Tibor, Párizs)
Nahát, mindenki félt. Ezt úgy mondom, ahogy
igaz. Féltünk, akkor már tíz éve mindenki félt. Amikor
katona voltam, nem lehetett egy havert találni, mert mindnyájan
attól féltünk, hogy nem egy ávós spicli-e a másik. Mert
ilyen is volt. És ezeket, ha voltak ávós spiclik, ezeket az
ávós spicliket a mostani miniszterelnökféle gazemberek
szervezték be. Úgy hívtuk őket a hadseregnél, hogy a
D-vonal. Medgyessy is a D-vonalnak a tisztje volt. Ezek
szervezték a besúgókat. Hát így volt, és aztán elmentem
Győrbe azzal a szándékkal – úgymondván, mert így hívtak
bennünket akkoriban, hogy fasiszta ellenforradalmárok –,
azzal a „sötét szándékkal” mentem Győrbe, hogy
alkalomadtán átlépek Ausztriába, lehetőség ha kínálkozik
rá. Hamarébb nem kínálkozott, csak ’56-ban. (Tokaji
Sándor, Győr – Melbourne)
A rádió bemondta, hogy az összes művészeti
főiskolások menjenek be a főiskolára másnap reggel nyolcra,
megbeszélik, ez egy hétfőn reggel volt, megbeszélik, hogy
hogyan kezdődik a tanítás. Egy hónappal a forradalom után.
És ekkor én óvatos voltam, reggel feljöttem, tizenegy órakor
mentem a főiskola felé, s jön egy kollégám: ne menj be, mert
már oroszok vannak bent, s szedik össze a diákokat. Így
aztán én apámnak azt mondtam, énnekem úgy néz ki, hogy el
kell mennem. Menj el a nagyszüleidhez. Apám, be kell
jelentkezni a rendőrségre, akárhova megyek. És ha a
hatóságok meg akarnak találni, azok meg fognak találni.
Végül az lett, hogy azokhoz fordultam, akiknek a házasságon
keresztül voltak rokonai a határ mellett, és kértem, hogy
legyenek szívesek segíteni abban, hogy én oda elmenjek,
tovább ott kérjek tanácsot, hogy hogy lehet átmenni
Ausztriába. Hát úgy is volt. (Vásárhelyi Gyula, Budapest
– London)
Mi még nagyon fiatalok voltunk akkor.
Tizennégy, tizenhét és húszévesek. Az ember akkor annyira
nem gondolkodik. Nem a családdal indultunk. Mint gyerekek.
Elindultunk egyik körből a másikra. Menjünk, menjünk,
menjünk! Nem volt otthon, ami visszatartson. Semmi nem volt. És
szegények voltunk, és elindultunk egyik pillanatról a
másikra. Meggondoltuk, és mentünk. (Sitronné Bajor Anna, Schenectady)
Az a rémület, amit az emberek a forradalom
leverése után éreztek, az volt az egyik legnagyobb
mozgatóerő. Aztán a legtöbb ember, aki kijött
Magyarországról, a zöme értelmiségi vagy pedig valamilyen
formában az élettől valami elvárakozást kereső ember volt,
mert nem voltak megelégedve azzal az élettel, amit otthon
kaptak, úgyhogy nyilvánvalóan az országnak egy értékesebb
rétege menekült el. Ezt nem dicsekvésképpen mondja az ember,
hanem a dolgok természetes rendje szerint, ugye a kíváncsi
ember az, aki valami újat szeretne, akinek igényei vannak,
úgyhogy én azt hiszem, hogy az emigrációnak a zöme ez a
magyar típus volt, amelyik otthon nem volt megelégedve, és
nagyon sokan voltak ilyenek, ez nagyon érdekes dolog, hogy
otthon tanultak valamit, s itt váltottak. Tehát aki orvos,
elment mérnöknek, én jogász voltam, elmentem
pszichológusnak, szóval valami ilyen formában otthon nem
engedték meg az embernek a választást, hogy az ember
megvalósítsa az életelvárakozásait, s hogy idekerültek
Nyugatra, erre megvolt a lehetőség. És nagyon sokan
váltottak. Ez is azt mutatja, hogy mennyire rossz volt a
kommunista kiképzési politika, az embereket szinte kényszerítették
bizonyos pályákra. Nem lehetett gondolkodni. Rendkívül
fontos, hogy választani lehessen. (Bedecs Antalné Dávid
Margit, Svédország)
Mikor jött a postás novemberben, hogy hozza
nekem a kongluát, tehát az állami fizetést, amely minden
papnak jár, kiállítom a szelvény hátuljára, hogy ettől a
rendszertől én nem fogadok el fizetést. Rájöttem, hogy ennek
következményei lesznek. (Gémes István, Budapest –
Stuttgart)
November végén már nagyon tüzes volt nekem.
(Budaházi Lászó, Budapest – Melbourne)
A szülőföld? Nem voltam egy gazdasági
menekült, énnekem el kellett jönnöm ’56-ban. Valahogy
sikerült megoldani, háromszor voltam a kezükben. Mind a
háromszor sikerült meglépnem, és végül kijutnom Nyugatra.
Tehát nekem el kellett jönnöm. Soha nem szakadtam el a
szülőföldemtől, sem a családomtól. Én egyedül jöttem el,
az öcsémék ottmaradtak. Ez más, mint amikor valaki fölpakol,
és azt mondja, elmegyünk egy jobb életet kezdeni. (Somogyvári
Lajos, Budapest – Wellington)
Annyiban volt bűnöm, hogy mi szabadítottuk
ki a váci püspököt. Kassa alatt volt deportálva, s mi kaptuk
meg a Forradalmi Bizottságban, egyetemisták voltunk, katonák
Vácott, és a Forradalmi Bizottságtól kaptuk meg a
megbízást, hogy a püspök urat kiszabadítsuk. S akkor ez
elég viszontagságos volt, mert útközben találkoztunk,
jöttek a szovjet csapatok, kezdtek bevonulni Magyarországra, ez
volt október 31-én ’56-ban, s mi egy ilyen nyitott kocsival
voltunk egyetemisták, gránáttal meg géppisztollyal
fölszerelve, és a főúton keresztezett bennünket egy
páncélszerelvény, mi nem lőttünk rájuk, hál’ istennek
ők se lőttek miránk, akkor még nem volt parancsuk, hogy
lőjenek, csak jöttek vissza, állítólag – így mondták –
technikai alakulatok voltak, akik a kivonulást szervezik, az
oroszokkal folyt a tárgyalás annak idején, hogy a csapatok
vonuljanak ki Magyarországról, s tudjuk, hogy mi történt
november 4-én. (Csukás István, Vác – Aachen)
Azt mondtam: fiatal vagyok, utálom a
kommunizmust, kimegyek. Összehasonlítani Erdélyt nem lehet,
mert Erdélyben van egy magyarság-önfenntartási kívánság
is. De Magyarországon ez nem volt, mert ott mindenki magyar
volt. Ott az ember csak azt mondta, hogy én a kommunizmust
utálom, én demokratikus körülmények között akarok élni.
Lehet, hogy engem is elítéltek volna pár év fizikai munkára,
de valószínűleg túléltem volna, nekem a fő indítóokom az
volt, hogy én nem akarok ott élni. (Gönczy Attila, Budapest
– Genf)
Ez egy lábbal való szavazás volt,
választói szavazócédula. Egy szükségszerű jó lépés
volt. Nem szívesen jöttem, de hát a körülmények olyanok
voltak otthon, amitől csak jobb lesz megszabadulni. (Komáromi
Ferenc, München)
Hát miért ment el az a sok százezer ember?
Mert az oroszokkal volt már gyakorlatunk. (SE, Montreal)
Családunk ezen faluban régóta honos, mert
dédapám is, öregapám is, egyik a másik után ebben a faluban
volt főjegyző, egészen 1938-ig, apám haláláig. A
gimnáziumi tanulmányaimat Fehérváron végeztem, s miután
apám vitéz volt és főjegyző volt, és földünk is
körülbelül negyven hektár volt, így a kuláklistára
kerültem, és sikerült ugyan letenni az érettségit, de nem
tudtam tanulni. Nagy Imre megjelenésével 1953-ban azért
rehabilitáltak bennünket, utána elvittek katonának, a magyar
néphadseregben szolgáltam két évig, csak ’56-ban minden
körülmények között szerettem volna egyetemre kerülni, már
az előző években is, nem sikerült, és így mikor kitört a
forradalom, nem sokkal később, november 26-án elhagytuk
Magyarországot többedmagunkkal a faluból is, s útközben
csoporttá alakultunk. (Dr. Csiszár István, Lovasberény –
Hannover)
Édesapám jogász volt, ügyvéd, a
pannonhalmi bencés rendnek volt az ügyvédje. Édesanyám
kémikus, s azáltal, hogy apám a bencés rendnek volt az
ügyvédje, a háború alatt kiköltöztünk Pannonhalmára,
úgyhogy mi 1956-ig Pannonhalmán éltünk, a háború alatt a
kolostorban volt apámnak egy lakosztálya, a háború után
pedig a faluban laktunk. Egy csodálatos élet volt
Pannonhalmán, de aztán eljött 1956, s édesapám egy szép
napon megjelent a testvéremmel, és azt mondták, hogy el kell
hagyni az országot, mind a három gyereket kiküldte, akkor nem
tudtuk, hogy miért, de pár hónap múlva megtudtuk, azért,
mert lecsukták a börtönbe, és hat évet kapott, amiből négy
évet sajnos le is kellett ülnie. Négy év után amnesztiával
szabadult. A szülői előrelátás az volt, a három gyerekét
Nyugatra kiküldje, mert tudta, egy börtönben ülő apának a
gyermekei azok Magyarországon, a kommunizmusban nem találnak
megfelelő jövőt. (Radda István, Innsbruck)
Énnekem ez az úgynevezett szabadságérzetem
már abból is eredt, hogy én atletizálok, én szabadnak akarom
magamat érezni már az atlétikában, nekem az egy olyan
szabadságérzetet hoz. És valahogy én rengeteg könyvet
olvastam, Amundsen, Coock kapitány, ezeknek a felfedező
embereknek az útjait rengeteget olvastam, és én nagyon
szerettem volna sok mindent látni, nemcsak odahaza,
Magyarországon, hanem elmenni máshova. Ha akkor nem tudok
kijönni, akkor talán sose tudtam volna kijönni. És ez nekem
nagyon nagy vágyam volt, hogy sokat utazzak. Én szerettem. És
akkor decemberben, a végén elhatároztam. (Grenák István,
Budapest – Genf)
Én tizenhat éves voltam ’56-ban, mikor a
forradalom volt. A húgom hazajött az iskolából, s én is
hazajöttem, és hát később jöttem haza, ő azt mondta, hogy
van egy család a faluban, aki pedig el fog disszidálni, s én
mint egy gyerek azt mondtam anyukának: Anyuka, menj hozzájuk, s
akkor én elmegyek. Ő hallani sem akart erről, s apuka nem volt
otthon. Én aztán rábeszéltem, anyuka elment, elmehetek vele.
Van egy nővérem, aki az ottani óvodában óvónő volt,
hazajött ő is, s hallja, hogy én mit akarok csinálni. Az volt
a helyzet, nekem Kanadában vannak rokonaim, s én mint egy
gyerek kimegyek, s akkor én az ő életükön tudok segíteni.
Mint gyerek a nehézségeket láttam, és én azt gondoltam, ha
kimegyek, én ezt megváltoztatom, én fogom őket segíteni.
Hát a nővérem hazajött, szó sincs róla, hogy én menjek,
akkor ő jön velem, mert egyedül engem nem engedhet. És anyuka
akart jönni, de édesapám azt mondta, ő már ahhoz öreg, hogy
ő egy új életet kezdjen. És hát azt gondolták, hogy nekünk
az életünk jobb lesz, mivel mi elmegyünk. Kétfelé voltak
szakítva, nem tudták, mit csináljanak, engedjenek vagy ne
engedjenek. Na de nekünk másfél óra időnk volt, hogy
döntsünk. Ha több lett volna, biztosan nem jöttünk volna el.
És elmentünk ezzel a családdal, útközben sok minden
történt, mi elvesztettük a családot a vonaton, úgyhogy mi, a
nővérem és én egyedül egy csoporthoz csatlakoztunk, és hát
együtt mentünk keresztül a határon, s ottan Ausztriában
táborba vittek be, s onnan pedig kérvényeztük, hogy Kanadába
menjünk, mivel ott lakott a nagynénénk. Mi ezt a nyelvet nem
beszéltük. Ottan pedig elmentünk egy családhoz, és
gyerekekre vigyáztunk, s amellett tanultuk a nyelvet, míg ott
dolgoztunk. Utána otthagytuk, más munkát kerestünk, én
visszamentem tanulni. Este tanultam, és akkor néhány évre rá
megismerkedtem a férjemmel, aki ausztráliai. Aztán persze
mindig vissza akart jönni Ausztráliába a férjem, mert ő ott
csak dolgozott néhány évig, és visszajöttünk, s most így
itt élek Ausztráliában. (Felierné László Ilona, Sydney)
Én elég későn, 1957. január 5-én tudtam
átvergődni Ausztriába. De úgy, hogy engem már a
celldömölki állomáson magyar civilek, titkosrendőrök
letartóztattak, és szinte egy isteni sugallat révén sikerült
a karmaikból megmenekülnöm, vissza tudtam szaladni arra a
vonatra, amelyik ment tovább Szombathely felé, s így tudtam
kijutni. Hogyha ez nem sikerül, másfél évi börtönt le
kellett volna töltenem. Mert engem ’56 nyarán csak
ideiglenesen bocsátottak szabadon. De aztán a Kádár-rendszer
bosszúból, a rabtársaimmal szoktam találkozni, Szolnokon
minden évben, október végén van egy emlékünnepség, és ott
sokakkal találkoztam, akikkel együtt szálltam le a bányába
dolgozni, bizony, akik otthon maradtak, nem kerültek Nyugatra,
azokkal bosszúból letöltették a hátralévő büntetést. Ez
várt volna rám is. (Futaky István, Budapest – Göttingen)
A kommunizmus nem kellett. Nem kellett,
egyáltalán nem kellett. És mentem a vonaton a határ felé, s
a vonat tele volt disszidensekkel. De tele! Mind mondtuk,
megyünk, megyünk, megyünk. Én nem akartam mondani, hová. A
határ közelében már külön papír kellett, hogy tudjál
menni. A forradalom alatt eltűnt ez a rendelkezés, de azért
mindenki óvatos volt. (Bródy Solt Iván, Budapest –
Wellington)
Én Miskolcon éltem át ’56-ot. Őszintén
szólva én nem akartam soha otthagyni az országot, csak
mivelhogy a Forradalmi Tanácsban voltam, és a Mosoni
Hőerőműben dolgoztam, ott le akarták állítani a
hőerőművet, mikor az oroszok bejöttek. Én voltam, aki azt
mondtam: Gyerekek, ezt nem tehetjük meg, mert ha mi leállítjuk
az erőművet, azt az atyaúristen sem fogja beindítani
májusnál előbb. Minden lefagy. Kórházak vannak, betegek
vannak. Én nem engedtem, hogy sztrájkra menjenek.
Rábeszéltem, hogy ne menjünk sztrájkra. Mert a villanyt nem
lehet kikapcsolni. És amikor november 22-én megyek dolgozni, a
kapus szól nekem: János, ne menj be, mert három pufajkás vár
az irodádban. És én akkor felugrottam egy másik buszra,
bementem Miskolcra, haza akartam menni. A házunk előtt dzsipet
láttam, nem mentem be. Fölmentem Pestre. Pesten töltöttem
néhány hetet, vártunk arra, hogy a Nyugat segít, de aztán a
Nyugat nem segített. S akkor indultam el. (Magyar János,
Miskolc – Sydney)
Ottan, ahol én dolgoztam, a gép- és
radiátorgyárban, én éppen munkát akartam cserélni. S akkor
felmentem egy nagyon jó iskolatársamhoz, s mondtam, hogy Dani,
én el akarok más munkahelyre, más munkába menni. Emil, azt
mondja, én garantálom, hogy te innen nem fogsz elmenni.
Elvoltunk egy másik gyárban, és felvettek ott jobb munkahelyre
és több pénzért, s akkor mondtam neki, hogy: Te, ide figyelj,
itt mindenki magyar, csak a magyar nem magyar? Azt mondja: Emil,
ha nem te volnál, az ávósokat kihívnám. Na, mondom, jól
nézünk ki! De, mondom, én el fogok menni. Azt mondja, én nem
foglak elengedni. S akkor jött ’56 október, és azután
jöttünk ki. (Boros Emil, Budapest – Melbourne)
Az anyósomnak volt egy összkomfortos lakása,
ahol egy szobában laktunk mi, egy szobában laktunk a férjem
és én, a másik szobában a sógorom a sógornőmmel, s a
harmadik szobában az anyósom a másik sógornőmmel. Így a
három család egy lakásban élt. És egy konyhában zajlott le
az életünk. Magyarországon nagyon komoly probléma volt a
lakáskérdés, ezért ha tetszett, ha nem, annyira
összefonódott az életünk, hogy semmit nem tudtunk anélkül
csinálni, hogy a másik ne tudta volna. Ez volt az egyik ok,
hogy eljöttünk. A másik ok meg, hogy féltünk a sógoromtól.
Bizonyos mértékig, ha nem is hittünk Amerikában, de mámorban
voltunk, hogy lesz egy jobb élet, és reménykedtünk. Mikor a
sógorom rácsapott az asztalra, megremegtünk. S az én anyósom
az meg szerencsétlen siránkozott, hogy jaj, mi lesz velünk! az
első háborúban elvesztettem a bátyáimat, édesapámat, a
második világháborúban elvesztettem a két fiamat, most
megint a forradalom, most kit fogok elveszíteni? (Lőrincz
Marika, Adelaide)
Volt Székesfehérvár és Budapest között
több ilyen kis összeütközés ávósokkal és kisebb orosz
egységekkel, amikben én részt vettem, és megsebesültem. De
hogy hogyan, azt nem tudom, mert én eszméletlen lettem,
Ausztriában ébredtem fel, egy rész hiányzott itt. Egy tenyér
nagyságú szilánk elsurrant ott a lábam mellett, s hála isten
csontot nem ért, hanem a húst kivágta. A bajtársak
bekötötték, és engem eldugdostak, erről én nem tudok
semmit, mert nagyon nagy vérveszteségem volt, és én
eszméletlen voltam, Eisenstadtban ébredtem fel a kórházban,
és ott mondták, hogy állítólag az a teherautó hozott el,
amelyik utolsó volt – a következőt már nem engedték át
Magyarországról. (Farkas Róbert, Veszprém – Hamburg)
A feleségem a katonai szolgálatom alatt
beadta a válást, volt egy kicsi gyerek, aki akkor született,
amikor engem már elvittek. Egyedül maradva az ember tényleg
fél lábon áll. Állás, semmi, a jövő sem nézett volna ki
sehogy. Én tulajdonképpen rettentő boldogtalan voltam, hogy el
kellett hagynom Magyarországot. Nem akartam sehogy sem. Inkább
egy véletlen játszott közre, hogy kijöttem. Az volt, hogy
azon a bizonyos napon – december másodikán volt – a volt
igazgatóm egyszer azt mondta, hogy te, valakik kerestek, akik
nekem se tetszenek. Pedig ő nagy volt, ő volt a pártfőnök.
Vigyázz, mert nem lehet tudni, mit akarnak. Másrészt pedig
este tanúja voltam, hogy azt a színészt, Nagy Attilát, akit
kivittek Kijevbe, odaültették a kávézóba minden este, s
körülötte ültek az államrendőrök, hogy nézzék, hogy
kivel beszél, vagy ki reagál őrá, hogy el tudják kapni a
megfelelő köröket. Ez a színész olyan merész ember volt,
hogy nevetett rajtuk. Odaszólt: „Mit őriztek? Ne
zavartassátok magatokat.” Ilyen dolgokat. A barátom, akivel
együtt tanítottam, testnevelő tanár, azt mondta, hogy
hajnalban indul az első busz Budapestre, s a barátnőjével
jegyet szerzett. A barátnője meg eltűnt. Ha akarok, jöjjek
vele. Valahogy elhatároztam magamat, hogy úgyse lesz jó vége,
próbáljuk meg. Egyszerűen eljöttem. (Lőrinczy László,
Nyíregyháza – Bonn)
Muszáj volt, mert amikor visszaalakult a
rendszer, apám mondta, hogy fenn a padláson az ávósok
vártak, hogy mikor megyek, szitává lőnek. (Antal Gyuláné
Szabó Magda, Zalaegerszeg – Melbourne)
Én sose nem szerettem a kommunistákat, a mai
napig sem szeretem őket. Mikor a forradalom volt, én Pécsen
bányában voltam. Vájár vagyok. Mikor hallottuk, hogy már
nagyon sokan kezdtek menni, mi összebeszéltünk huszonöten,
éppen akkor kaptunk hűségjutalmat, elutaztam haza anyámhoz,
mondtam neki, amit soha életemben nem fogok elfelejteni, anyám
– mindig azt mondta, hogy ő nem félt engemet, mert én a jég
hátán is meg fogok élni, s tényleg a jég hátára kerültem,
azért nem fogom elfelejteni sosem –, mondtam anyámnak, hogy
na, megyünk a többiekkel megnézni, más világban hogy élnek,
hogy vannak az emberek. Majd egyszer visszajövök… (Házverő
Török László, Szeged – Oslo)
Somogyi Károly alezredes, az, aki velem volt
Kijevben, mondta a feleségemnek, hogy tűnjek el, mert már
keresnek. Az volt a szerencsém, hogy a szovjet kötözött át.
Mert ha magyarok kötöznek át, akkor már tudták volna, hogy
hol vagyok. Akkor Káma Lőrinc vezérőrnagy üzent, ő házi
őrizetben volt, és lejött a kórházhoz. Azt mondja: fiam,
tűnjél el, mert most visznek el! A Kopplányi alezredes, az
volt a vadász légierők kiküldött tisztje a honi légieknél,
azt mondja: ide figyelj, lopok egy helikoptert. Hát egy akkori
helikoptert azt csúzlival le lehetett lőni. Azt mondja, hát
repülőgépet nem tudunk szerezni. Másképp ez a Kopplányi
később elment útépítőnek, nem ment vissza a hadseregbe. És
jött egy zsidó főorvos, azt mondja: ide figyelj, nekem van egy
villám a telepem mellett, én leviszlek oda, de nem
mutatkozhatsz, a szobát nem hagyhatod el, lehozom a családodat
mint alkalmazottat. Milyen élet egy szobában leélni az
életet? Akkor elviszünk mentővel a szüleidhez. Azt már
Mosonmagyaróvárnak hívják, az a határszél. És az Éva
elment Kolozsvári Sándorhoz szabadságos levélért. Az
kockázatos volt neki, kiadni egy szabadságos levelet az én
nevemre. De minden további nélkül kiadta. S január végén a
rendőrparancsnok, aki osztálytársam volt, ott is kezeltek,
kórházba jártam besugárzásra, az jött, hogy te, ide
figyelj, tűnjél el. Hová? Nekem van egy emberem, aki átvisz a
határon. Hát összepakoltam. Lementem Várbalogra, hát ott
közben volt, hogy igazoltattak, Várbalogról átmentünk,
elfelejtettem, mi volt a neve, ahonnan a magyarok többsége ment
ki. Onnan átvittek minket túlra. (Hárs János, Budapest –
Sydney)
Mikor bemegyek a gyárba, hogy a
munkásruhámat fölvegyem, azt mondja a nagyfőnök: Hogyhogy te
még mindig itthon vagy? Mondom: Miért? Hát őneki a bátyja
volt Mosonmagyaróváron a párttitkár. A nevem már benne volt
a fekete könyvben. Mondom: köszönöm a figyelmeztetést,
bementem a városba, találkoztam három haverral, azt mondtam,
én éjjel megyek. Már november végén volt. Én akkor jöttem
el. Közben visszajöttek a szovjetek, jött a haver Pestről,
aki állítólag ott dolgozott, hogy szedik össze a fiatalokat.
Erre meg én is kaptam azt a figyelmeztetést, láttam, hogy le
kell lépnem. Egy éjszaka átgyalogoltunk, nem csak egyedül,
rengeteg pesti jött velünk, akik nem tudták az utat. (Csonka
József, Mosonmagyaróvár – Sydney)
Le akartak már tartóztatni. Tihanyban, a
feleségem lakhelyén, épp akkor költöztem két hónappal,
másfél hónappal azelőtt oda, megválasztottak a tihanyi
Forradalmi Tanácsba, úgyhogy menekülnöm kellett. A
hajógyárból teherautó ment ki a határhoz, egy előző
csoport ellopta a hajógyár egyik autóját, illetve
kivezették, s onnan táviratoztak, hogy itt van Kapuváron a
tanácsnál a kulcs a kocsihoz, valakit küldjetek érte, aki
hazaviszi. Aztán egy másik teherautóval kimentünk érte, és
mi a feleségemmel ott maradtunk, kijöttünk. Reggel mentünk
dolgozni, tizenegykor felültünk a buszra, és itt kötöttünk
ki Amerikában. (Balogh Sándor, Tihany – Schenectady)
Maradni a szülőföldön nekem börtönt
jelentett volna. Aki barátom ottmaradt, börtönt kapott. Aki
már egyetemen volt, kidobták az egyetemről is, legalább két
évig voltak börtönben, és aztán nem vették vissza őket.
Többeket ki is végeztek abból a csoportból, ahol én voltam. (Okolicsányi
Lajos, Padova)
Meg is jelentek fényképek osztrák újságban
rólam. A Kilián kaszárnyánál, én ott voltam katona. S
azért nekem el kellett jönni Magyarországról. A faterom marha
nagy kommunista volt. Ő maga megmondta: Börtönbe juttatsz
engemet? Azért hát elhúztam a csíkot. (Fehérvári
József, Budapest – Aachen)
Mikor már vége lett, nagyon sokan nem láttuk
értelmét, hogy otthon maradjunk egy ilyen országban, mely
orosz iga alatt is van. Különben is börtönbe tettek volna az
életem egy részére, és arra meg nekem nem volt szükségem.
Így aztán elindultam. (Besztercei Barnabás, San Francisco)
Most én azért nem néztem a családomat, mert
én nem akartam. Azt mondtam neki, nálam pisztoly van, hat
töltény van benne, ötöt magam előtt küldök a másvilágra,
a hatodik saját magamé. Én a családomat nincs jogom hogy
kitegyem arra, hogy megsérüljenek, esetleg nyomorulttá
legyenek. Én meg nem adom meg magam, engem ne verjenek
hülyére. Ugyanez a személy aztán májusban kihozta a
feleségemet és a kislányomat. Még ebben az évben. (Hárs
János, Budapest – Sydney)
Na, a ruszkik bejöttek Budapestre, utána öt
napra, hat napra bennünket le akartak szerelni. Hogy adjuk be a
fegyvert, olyan tizedike körül. Le akartak szerelni bennünket.
Az idősebb korosztály vissza is adta a fegyvert, de mi
fiatalabbak azt mondtuk, mi a fegyvert nem adjuk le, nekünk arra
lehet, hogy még szükségünk lesz, s akkor visszamentünk a
bányászokhoz, vittük magunkkal a fegyvert, s alászegeztük a
szekrények alá. És úgy tizenötödike felé novemberben Tokodaltárón
vagyunk, hát ott nem volt komolyabb baj. Tokodaltárón vagyunk,
s a volt pártittkár jön szembe velünk az utcán. Jól
ismertük egymást, mindenki ismert mindenkit. Azt mondja: Te,
Laci, te meg vagy bolondulva? Hogyhogy meg vagyok bolondulva? Azt
mondja: a forradalom előtt ha valaki csak egy szót mert szólni
a kommunisták ellen, akkor mindjárt bajba került. Te, én
tudom, hogy te itt a bányában az első napon mentél csapatról
csapatra, és azt mondtad az embereknek, ha nincsenek velünk,
ellenünk vannak, s aki ellenünk van, az bajba kerül.
Bekerültél a Nemzetőrségbe. Nagyon nagy bajba kerülsz! Én
nem fogok mondani semmit sem, én nem tudom – ő kommunista
párttitkár volt, de úgy látszik, csak azért volt
párttitkár, hogy pénzt csináljon belőle. Azt mondja, ha én
neked volnék, én mennék kifelé a barátaiddal Ausztriába. S
akkor elhatároztuk magunkat. Én emlékszek rá,
Mezőkovácsnál, amikor Sztálin meghalt, akkor még otthon
voltam, és álltunk sorba kenyeret venni. Voltunk vagy százan,
kenyérre vártunk az üzletnél. S jön a hír, hogy meghalt
Sztálin. S valaki azt mondja közel hozzám: Há! Az a szemét
legalább tíz évvel ezelőtt kellett volna hogy meghaljon. Nem
került bele több mint egy félóra, elvitték, s azóta nem
hallott róla senki semmit. S akkor erre gondoltam, ennek az
embernek igaza van, akik voltunk szabadságharcosok, vagy
nemzetőrségben voltunk, összefogtunk, s elég könnyedén
kijutottunk Ausztriába. (Varga László, Esztergom –
Sydney)
Neszét vettük, hogy már szedik össze a
szabadult politikai foglyokat meg a szabadságharcosokat, és
nekem bizony nem sok esélyem volt a túlélésre, ha engem
megfognak. Mert otthagytam először is tizenegy évet, akkor a
rabszabadítás, az önmagában véve halálos ítélet. És a
többi, a politikai szervezkedés és tovább. Tehát nem volt
más hátra, mint menekülni. (Rédey Gábor, Budapest –
Köln)
November 7-én mi lettünk volna megbízva,
hogy megkoszorúzzuk az orosz katonáknak a szobrát,
elhatároztuk, hogy ezt semmiképpen nem fogjuk megcsinálni, s a
szó szoros értelmében átsétáltunk Ausztriába. Húsz perc
út kocsival, gyalog másfél óra alatt kiértünk. Az osztrák
rendőrök mindjárt felvették az adatokat, pár hónapig ott
voltunk, s azután jöttünk az Egyesült Államokba ’57-ben. (Ölbey
Mária, New Brunswick)
S akkor este egyszer mondták nekem, hogy na,
hát titeket, téged meg a barátodat kerestek a
ballonkabátosok. Miért? Minket nincs miért. Azazhogy volt, a
diákoknak egy fegyverezett csoportja kimenekült Lillafüred
közelébe. Én, ugye, csak ácsorogtam, néztem, hogy jön-e
valaki, biztosítottam. S ez a Jóska barátom orvos volt, ez
vitt nekik gyógyszereket meg kötszereket, meg ilyesmit. Ennyi
az egész. Erről is szelet kaptak, ezért is kémlelődtek
utánunk. Megszüntették november közepén az állásomat még
az általános iskolában is, s akkor elköszöntem. Jöttek a
szülők is. S az egyik szülő adott nekem egy ajándékot. Egy
öreg katonai iránytűt. Mondták, tudjuk, hogy maga hányadán
van. (Lőrinczy László, Miskolc – Bonn)
A szüleim mondták, talán jobb lesz, ha
elmegyek, mert már szedik össze az embereket, s a szomszédok
láttak a forradalom idején karszalaggal meg fegyverrel. Egy
rossz szó elég volt, hogy valakit beköpjenek, s már vigyék
is. (Hermann Miklós, Budapest – Montreal)
Tulajdonképpen anyám szerette volna, hogy
eljöjjek otthonról. Féltett attól, hogy lefognak a
többiekkel együtt. Ő egész biztos volt abban, hogy a
kommunisták le fognak fogni. Valahogy én nem féltem, először
is nem fogtam annyira föl a veszélyt, mint ő, a másik pedig,
hogy amit én csináltam a fölkelés alatt, azt mind Budapesten
csináltam. Meg láttak engem géppisztollyal menni Szentendrén.
De Szentendrén is csak azt csináltuk, hogy amikor az oroszok
november 4-e után bejöttek Szentendrére is, addigra vagy
négyünk odaállt, hogy megvédjük a szentendrei elektromos
transzformátor-állomást, hát az egész városnak a
világítása, az elektromos ellátása azon keresztül ment. S
megvallom őszintén, nem csak az oroszoktól akartuk mi azt
megvédeni, könnyen kilőttek volna bennünket onnan tankokkal,
de voltak zavargók is, s mi nem akartuk egyszerűen, hogy kárt
csináljanak a városban. Én mondjuk ezek után nem féltem, de
nem biztos, hogy megengedték volna, hogy a pofonok között én
ezt elmondjam nekik. (Fülöp Lajos, Minneapolis)
Miután ők a várból elmenekültek, otthon
volt két hétig körülbelül, s tanakodtunk, mit csináljunk.
Már akkor az oroszok benn voltak javában, s arra az
elhatározásra jutottunk, hogy mindenképpen el kell hagynunk az
országot, de az utolsó nap döntötte el az egészet. Mert
kihirdették, hogy november 19-én minden katonának vissza kell
térnie az alakulatához. Hozzáteszem még, hogy feloszlatták a
hadsereget egy vagy két hétre, tehát mindenki hazamehetett.
Most visszahívták a katonákat, november 19-ére, s akkor
kellett gyorsan elhatároznunk, hogy mit fogunk csinálni. S
valaki segített egy hamis személyigazolványt szerezni, és a
bátyám egyik civil fényképét beleragasztották, hirtelen
neki meg kellett tanulni azt, hogy az ő neve nem Bajka Balázs,
hanem Kanalas János. És éccaka felébresztettük, többször
megkérdeztük, hogy mi a neved. S azt kellett neki megtanulni,
hogy ő Kanalas János. Mert ugye ő nem utazhatott, ő még
hivatalosan katona volt, s vissza kellett volna térnie az
alakulatához, s elindultunk november 17-én, 1956-ban, reggeli
hét órakor, és mentünk nyugat felé Győrön keresztül. (Benettné
Bajka Katalin, Adelaide)
Hogy édesapám maradt? Hogyhogy ő nem jött
ki? Én ezt nem tartanám hősiességnek. Nagyon kézzelfogható
ok volt, hogy akkor mind édesapám, mind édesanyám ágáról a
nagyszülők éltek, idősebb nénikéket nem lehetett volna
otthagyni egyedül. Gondolom, ez volt az egyik elgondolás.
Másrészt akkor édesapám ötvenhat éves volt, ötvenhat éves
fejjel kimenni egy teljesen új világba és egy új életet
kezdeni abban a korban már ezt nem lehetett volna józanul, ép
ésszel megcsinálni, és mint jogász a nyugati jogrendszerbe
ötvenhat éves ember nem tud beilleszkedni, mert a magyar
diplomát nem ismerik el, speciális jogrendszert tanítottak az
egyetemeken. Úgyhogy szerintem ez a meggondolás volt. Biztos,
hogy számított arra, hogy a forradalom leverése utáni
diktatúra valamilyen megtorlást tervez vele, de ettől nem
félt. Mert ha félt volna, akkor kijött volna. (Radda
István, Innsbruck)
Rengeteg fiatal volt. Magyarország ’56-ban
főleg a fiatalságát vesztette el, a kommunista Magyarország.
Akik harcoltak fegyverrel, vagy pedig akiknek menekülni kellett.
Ezekben megvolt az akaraterő, a hevesség, voltak, akik azt
mondták, újra visszamegyünk, kérünk segítséget. Voltak
lelkes, de naiv felfogások, és az, hogy ott Franciaországban
maradni, berendezkedni nem is volt cél, a legtöbbnek az volt a
célja, hogy majd felszabadítják az országot
valamilyenképpen. Csinálunk egy idegenlégiót, s akkor
visszamegyünk harcolni, úgy, ahogy a spanyolok harcoltak
valamikor a harmincas években. Tehát ilyen ötvenhatosok is
voltak. (VZ, Párizs)
Mikor én november 4-én átjöttem a határon,
én voltam a legidősebb a társaságban. Ott volt Rákosinak a
kocsija. Egyetemisták hozták el. Otthagytam nekik, ami nekem
volt, s jöttünk tovább. Ezen a kocsin nem ment át a golyó.
Hetven milliméteres üvegablaka volt. Áthozták, pestiek
voltak. (Nagy Isván, Adelaide)
A francia szakon voltunk tizennégyen. Ebből
tízen meglógtunk. (Makkai Ádám, Chicago)
Nem kalandból jött sem a férjem, sem én, de
nem a háború üldözött minket ide. Nem a forradalom. Illetve
a férjem a forradalom miatt hagyta el hazánkat, nem mint
üldözött, mert az nem volt. Nem volna igaz. Hanem a
szabadságvágya, hogy nem léphette át a határt, korlátozva
voltunk a szabadságvágyunkban, és annyira nehéz volt ezt
elviselni, ezt a korlátozottságot és terrort, így akinek a
forradalom alatt akár közvetlen vagy közvetett sérelme volt,
amikor kinyitották a határt, az útnak indult. Családok,
párok, egyedülállók. A férjem is így került ki a
városunkból, ahová kötődtünk, a királynék városából,
Veszprémből. (Doby Lászlóné Ibolya, Sydney)
Nem vettem részt a forradalomban aktívan,
mint felcser szaladgáltam a mentőkkel három napig.
Szaladgáltunk, szedtük össze a sebesülteket. S úgy vittük a
kórházba. A Duna-parton álltak az orosz tankok,
lövöldözés, mi csak szaladgáltunk összevissza, ahol
láttuk, szedtük össze. Mikor nem kellettem már, mikor már
láttam, hogy ebből már nem lesz semmi, leverték teljesen,
akkor jöttem el. Édesanyám 1952 óta Ausztráliában volt. (Burján-Bentley
Róbert, Melbourne)
Én valahogy nagyon szabadságszerető valaki
vagyok, és tulajdonképpen nagyon kíváncsi ember is, s az mind
érdekelt, amit eddig csak könyvből olvastam, vagy rádióból
hallottam, saját magam meglátni és átélni, hogy milyen a
másik világ. Tulajdonképpen minden félelem és tartózkodás
nélkül indultam el, kalandvágy, azt nem mondhatnám,
tulajdonképpen kíváncsiságból, foglalkozás nélkül,
nyelvtudás nélkül. (Rácz Ildikó, Budapest – Aachen)
Nem gondolkodtunk mi akkor különösebben.
Csak kaland. Húszévesek voltunk a Jóskával, a barátommal.
Csak eljöttünk, nem volt semmi különösebb oka. (Marsai
Imre, Sydney)
Még iskolás voltam. A szüleim nélkül
jöttem, nem tudták, hogy én kijöttem, én úgy képzeltem,
egy jobb jövőt keresünk. Mint fiatalok, Magyarországon
gondoltuk, hogy nem tudjuk azt megtalálni, a papám korán
meghalt, és emiatt is talán könnyebben elhatároztam, hogy
elhagyjuk Magyarországot. (Kocsis Margit, Melbourne)
És mentek. Mentek Győrön keresztül,
mentek Sopronon keresztül, Szombathelyen keresztül, mindenütt.
Megindult a népáradat a nyugati határok felé. Mindenki! Hogy
nem csak a forradalmárok mentek? Az is az országot minősíti.
A lágerországot. Amely köré olyan magas falakat húztak, hogy
azokon átlátni nem lehetett. Azt az országot, ahonnan
menekülni kellett! Ahol becsületes embernek nem volt helye.
Ahol most egy kicsi rés támadt, s azon a résen ki kellett
bújni, azt a rést ki kellett használni.
Menni, menni
Ha valaki ezekben a hónapokban felült
bármelyik Nyugat-Magyarország felé tartó vonatra, furcsa
látványban lehetett része. Mindenki azt mondta, hogy csak ide
megy, de senki sem ide, mindenki oda ment. Oda, az
ismeretlenség felé.
Mentél az úton, mentél falvakba, az
emberektől szállást kaptál, mindenki sajnos nagy letargiában
volt. Hogy úton vagyunk, hol kapnánk szállást, milyen
lehetőség van innen továbbjutni. Mindenki látta, hogy kik
vagyunk, én egy katonai köpenyben voltam. Mindenki tudta, hogy
miről van szó, s a legmesszebbmenő segítőkészséggel
találkoztunk mindenhol. A nép abszolút a forradalom oldalán
állt, mi semmi oldalról nem kaptunk szemrehányást vagy
rosszindulatú megjegyzést, bármit, nagyon segítőkészen
bántak velünk. Sokat gyalogoltunk, elláttak bennünket
ennivalóval és szállással, privát háznál is, tornateremben
is, s a csónakot is elrendezték, amivel átmentünk a Dunán,
és orosz katonasággal így aztán nem találkoztunk, mert
mindenhol tudtuk, hogy merre kell mennünk. A lakosság
eligazított minket. Így értünk el Jánosházára, ahol
édesapámat éppen még börtönben tartották, mert hát ő is
a faluban természetesen kinyitotta a száját, és
letartóztatták, de három nap múlva aztán kiengedték, mivel
a nép meg akarta lincselni a pártelnököt, s ezt részben
édesapám akadályozta meg, mert mit tudott az a kis falusi
párttitkár, annyira rosszindulatú nem volt, nem mintha apám
szerette volna őket, csupán humanitásból nem engedte, hogy
meglincseljék. Aztán az öcsém akkor már kiment, a bátyám
bekerült az egyetemre, ő nem volt annyira részese a pesti
eseményeknek, úgyhogy ő nem is jött ki. (Magyar Ottó,
Miskolc – Aachen)
Akkor egyszer csak éjszaka megjelent nálunk
egy nagyobb csoport, lehettek öten-hatan, Budapestről, hozzánk
irányítva, érdekes módon tudva azt, hogy én olyan
munkakörben dolgozom Szombathelyen az építőipari
vállalatnál, hogy tudok erre hatni, hogy segítsem át őket a
határon. Ezek nálunk aludtak, a két lakrész között egy nagy
kétszárnyú ajtó úgy volt lezárva, az egyik oldalon lakott
ez a rendőrtiszt, aki ellenséges volt, a másik oldalon mi.
Most ez a szoba volt közben, amit mi nem nagyon használtunk. Mi
a hálószobánkban aludtunk. Én ezeket reggel bevittem
Szombathelyre vonattal, mert Szombathelyre jártam, arra már
helyreállt annyira a közlekedés is s a munka is, hogy
dolgoztunk. Bevittem Szombathelyre, felvették őket formálisan,
s akkor Appel Sándor volt a műépítő részlegnek a vezetője,
abban az időben építettük a határőrsöknek a laktanyáit,
azoknak az útrendszerét. Tehát tulajdonképpen egy szorosabban
vett határsávban voltunk kint, Appel Sanyi fölvette ezeket az
embereket, akiket én bevittem Szombathelyre, kivitte őket a
munkahelyre, ott munkásszállások voltak, a munkahelyről az
első éjszaka elmentek. Ez többször ment. A mai napig nem
tudom, hogy Budapestről ki irányította őket hozzám, de olyan
értelemben tudták, hogy hol dolgozom, tudták, hogy hol lakom,
tudták, hogy milyen munkakörben dolgozom, s ami nagyon
érdekes, ami később kiderült a fogva tartásom idején,
mindenről vallattak, mindennel vádoltak, s ezt nem tudták.
Tehát ennyire zárt volt az a lánc, amelyik ezt az egészet
csinálta. Nem volt köztünk spicli magyarul megmondva. Soha a
mai napig nem kérdezte meg senki, hogy ez hogyan ment. (Ábrahám
Ferenc, Szombathely)
Simán mentünk, még akkor gyalog voltunk,
ketten mentünk a férjemmel, aztán valahogy azt vettük észre,
hogy heten vagyunk. A fiatalemberek, a húszévesek, én magam
huszonegy éves voltam ugye ’56-ban, a férjem hat évvel
idősebb, huszonhét éves, s azok a tizenkilenc-húsz éves
fiatalemberek, akik katonakorban voltak, a katonakötelesség
elől mentek ki, velünk jöttek. Ahogy mentünk Győr felé,
még emlékszem rá, hogy valahol a Duna partján is mentünk, s
az orosz tankok ott mentek mellettünk. A géppuskával rajtuk.
Úgy remegtünk. A férjemnek a józan meglátása, ne mutasd,
hogy félünk, menjünk csak nyugodtan. Csomagunk nem volt, mert
mi úgy jöttünk el otthonról, hogy a forradalom megbukott, s
most újjá kell építeni Budapestet, minden dolgozó menjen
vissza a munkahelyére, hogy építsük Budapestet. Mi otthonról
elbúcsúztunk a család tagjaitól, hogy megyünk dolgozni, két
szelet zsíros kenyérrel a ballonkabát zsebében, és nem
dolgozni mentünk, hanem jöttünk ki Nyugatra. Nagyon féltünk,
mikor a Dunán jöttünk át, jöttünk az Árpád hídon
keresztül, voltak rendőrök, de nem sokat törődtek velünk.
Kérdezték, hogy hová megyünk. Megyünk dolgozni, megyünk a MOM-ba,
Budára, a gyárba. Ezt mondtuk. Csomag nélkül mentünk, senki
nem állított meg bennünket, még az orosz tankok is csak
néztek bennünket, s mi mentünk nyugodtan. A vidéki emberek
révén tudtam meg igazán, hogy mi a magyaros vendéglátás.
Többen azt mondták, jobb, ha megyünk, de sajnálják, hogy
ebben a korban elhagyjuk az országot. Amiben nekik volt igazuk.
Nem emlékszem már a helyekre, a falu nevére, ahova bementünk
heten, s a fiúkat egy istállóba tették aludni, és a
férjemet meg engem betettek az első szobába, merthogy
házaspár vagyunk. Na, ott aludtunk egy éjszakát, s reggel
mindenkinek ott volt egy kis batyu, egy csomag, egy kis szalámi
kenyérrel. Nem akartuk elfogadni, kellemetlenül éreztük
magunkat. Így is aranyosak voltak, hogy megengedték, hogy ott
aludjunk, az éjszakát ott töltsük. Az az egyszerű
parasztember azt mondja, fogadják el, mert nem tudhatják, hogy
mikor fognak enni legközelebb. És ezen még most is
meghatódom, ha visszaemlékszem rá. (Lőrincz Marika, Adelaide)
Én már másnap készülődtem indulni. Igen.
Elbúcsúztam. Hát teljesen másállapotban volt ő. Szörnyű
szituáció volt. Nem tudott szólni. Még ott volt két gyerek.
Nem egyedül indultam el, több társammal, akikkel
megbeszéltük, négyen voltunk, elindultunk be a város felé,
mert máshol nem lehetett átmenni, vigyázni kellett, mert
nagyon sok orosz volt, meg voltak ilyen civil járőrök, ilyen Bobilda
kocsival, azokra is kellett vigyázni, hát föl kellett menjünk
egészen a Petőfi hídig. Mert nem lehetett másképpen
átmenni. Nincs híd. Csepel szigete és Buda között nincs híd
sehol. Még ma sincs különben. Ez egy ilyen ország. Na
mindegy, és akkor ott jöttünk át a Petőfi hídon. Egyikünk
szerzett magának egy vöröskeresztes kabátot. Egyik társam
meg volt sebesülve, és mi ketten voltunk, összesen négyen,
már le volt zárva, volt nyolc-tíz tank a Petőfi hídon,
keresztbe álltak, de átengedtek, nem szóltak. Aztán
felkéredzkedtünk egy teherautóra, amelyik elvitt bennünket
egy jó darabon, Székesfehérvárig. Ott is megszálltunk az
állomáson, ott voltunk vagy két-háromszázan vagy talán
többen, a földön aludtunk, és éjszaka jöttek az orosz
járőrök, sokan, s egy csomó embert elvittek. Megint
megúsztam, szerencsém volt, mert tudtam oroszul. Így
másodszor is megúsztam. Nem vittek el. Sok embert elvittek az
oroszok. Másnap pedig mentünk tovább nyugat felé. Három
napig tartott, míg elértük a határt. Teherautóval, gyalog,
mindennel, ahogy jött. Mindenképpen. (Kindernay István, Budapet
– Genf)
Majdnem gyalog tettük meg az utat a határig.
Itt-ott egy-egy teherautóra felvettek (XZ, Adelaide)
Én másnap mentem volna ki a Keleti
pályaudvarra, ahol lehetett látni, hogy mindenki disszidál.
Három barátommal voltam. Kelenföldnél olyan rossz érzés
fogott el, hogy én kiugrottam a mozgó vonat ablakán, a társak
nem akarták engedni, mert én voltam egyedül, aki ismertem a
határt. A mozgó vonat ablakán kiugrottam, s ugyanaznap még
elmentem egy hamis papírral, hogy én kiküldetéssel megyek a Fertődi
Állami Gazdaságba. És Tatánál leállították a vonatot,
kilencvenöt százalékát az embereknek leszedték, ugyanúgy,
mint a három barátomat leszedték előtte való nap, s szegény
anyja úgy halt meg, hogy amikor meghalt a nyolcvanas években,
még akkor sem tudta, hogy mi lett a fiával. Összevissza
kereste, mindenütt azt mondták: a rendőrség nem tud róla,
eljárás nem volt ellene, de úgy halt meg, hogy meg sem tudta,
hogy a fiával mi lett. És én sem tudom. (Bogyay Elemér,
Budapest – Toronto)
Akkor összefogtunk huszonöten, hogy elutazunk
Bécsbe vonattal. Pesten mikor mondták, hogy megy a bécsi
vonat, még azt is hozzátették, hogy mindazok, akik
disszidálni akarnak, menjenek azzal a szerelvénnyel. Ez 27-én
volt, novemberben. És na, fölszálltunk, s az érdekes az volt,
akárkihez fordult az ember, s kérdezte, hova megy, mindenki azt
mondta: Győrbe megy, a másik ide megy, amoda megy, egyik sem
mondta, hogy disszidál. De közben megegyeztünk a kalauzzal,
mielőtt Győrbe értünk, ha az oroszok Győrben vannak, akkor
megállítják a szerelvényt az előző állomáson, s mi
leszállunk. Háromszor üssön a kerékre kalapáccsal, hogy
tudjuk, hogy ők ott vannak. Úgy is történt. Letelefonált
Győrbe a kalauz, s megtudta, hogy teli van oroszokkal. Akkor ő
verte a kereket nagyon. S mi szabályszerűen leszálltunk,
teljesen üres lett a szerelvény. Képzeljük el azt a kis
falut, ennyi ember megszállta. Több ezren voltunk. S azt a
kicsi falut megszálltuk. Annyi ember! Hol tudunk aludni, akkor
már elég hideg volt. Mindenki avval volt elfoglalva, vajon hol
fogunk aludni. Sikerült azért elhelyezni a népet. Nagyon
kedvesek voltak, elhelyeztek minket, s éjjel három órakor,
akkor mentünk a határra. (Házverő Török László, Szeged
– Norvégia)
Érdekes dolog volt. Teljesen, az utolsó
helyig tele volt a vonat emberekkel. Egy árva szót nem
hallottál. Ott senki egy szót nem szólt. Ha egy tűt
leejtettél volna, meghallottad volna. S a kalauz csak halljuk,
hogy hátulról megszólal. Még megy valaki Bécsig? Erre még
nagyobb lett a csend. Szóval nem oldódott föl a csend. Nem
szólott senki sem. Egyetlen menetjegyet meg nem nézett. Csak
végigment a kocsin. S mindenki ült, senki nem szólt a
másikhoz. És mi Győrben eleve le kellett hogy szálljunk, mert
egy bankigazgató volt, a barátomnak egy ismerőse, aki onnan
állítólag megszervezte a dolgokat, hogy hogy jutunk át a
határon. Ahhoz kellett bemenni. A magánlakásukba. És aztán
valaki mondta – így lassan elkezdtek sustorogni –, hogy
állítólag ellenőrzés van Győr után, ki kéne előbb
szállni. Többen kiszálltak Győrben. Hogy odavalók voltak-e?
– fogalmam sincs. Elég az hozzá, mi kiszálltunk, elmentünk,
megtaláltuk ezt a bankigazgatót, nagyon szépen megvendégeltek
bennünket, este borozgattunk, volt egy szép erkélyük,
hallottuk, hogy az utcán mintha tüntetők mennének. Fordított
előjellel. Mindazokat, akiket a határőrség Győrön kívül
szabad pályán leszedett a vonatról, azt mind hajtották be egy
olyan gyűjtőbe, ahol átvizsgálták őket. Mi is pont oda
kerültünk volna, aki lakhelyileg nem tudta magát igazolni, azt
valahova beültették, csináltak vele valamit. Elég az hozzá,
hogy mi aztán másnap valóban ragyogó szervezettséggel
tudtunk eljönni. A csornai vonalon Kapuvár után egészen a
Fertő-tó mellett, Fertőd, ott volt egy nagy cukorgyár, s ez a
bankigazgató mindenütt kiküldte a bankfiókoktól a
megbízható emberét, s volt egy ilyen magyar címer, ezeken
sapka volt, és hogyha a címer a sapka jobb oldalán van, akkor
ne szálljunk le. Ha bal oldalán van, akkor szálljunk le, mert
akkor baj lehet. Megismertük, mert ott tényleg nem volt senki
más egy olyan sapkával. Mi csak az ajtónál álltunk, ahogy
ment ez a lassú vonat, ahogy megállt a következő kis
állomáson, már jött is valaki, szépen megállt, tisztelgett,
s láttuk, hol van a jelvénykéje, s akkor mentünk tovább. Ott
leszálltunk, meg volt nekünk mondva, hogy lesz egy olyan
földút ki, a határ menti faluba, Sarlódra, úgy hívták a
falut, és ott egy parasztházba be kellett ülni a sötétben. (Lőrinczy
László, Miskolc – Bonn)
A vonat, amelyik ment Szombathelyre, tele volt
emberekkel, tele volt ávósokkal is. Kezdtek igazoltatni
mindenkit. Szerencsére megérkeztünk Szombathelyre, mielőtt
énrám került volna sor. Mindenki leszállt, a vonat nem ment
tovább. Én Körmendre akartam menni, ott kellett aludni a
váróteremben, ami nyitva volt. (Vásárhelyi Gyula, Budapest
– London)
S úgy ment a vonat, hogy átmentek egy kis
területen Ausztria földjére. S ott a vonat lelassított. Mikor
lelassult a vonat, akkor mindenki leugrált. Akkor mindenki
kiugrált a vonatból, mert úgy volt, hogy ausztriai területen
vagyunk. Hát a vonat nem lassul le! Képzeld el! Nem lassul le a
vonat, mert fölmentek az orosz katonák a mozdonyvezetőhöz,
és nem lehetett lelassítani. Nem tudom, melyik faluban, valahol
megállt a vonat. És le akarok szállni, és ott állnak az
orosz katonák. A szigeten. Van a sziget. Nézel jobbra, nem
lehet. Bemegy a másik állomásra, ott se lehet leszállni.
Egyedül leszálltam a vonatnak a másik oldalán. S akkor
átrohanok a kis falusi házak között, agyagból készült
házak, s kérdezem egyben, merre van a határ, menjen arrafelé,
vagy húsz kilométerre meg fogja találni. (Gombos Csaba,
Budapest – Padova)
Figyelmeztettek, hogy vigyázzunk, mert a
határon bizonyos részeken már ott vannak az oroszok, és
elkaphatnak. Nagy félelmünk volt az, hogy ha elkapnak,
szétválasztanak. Hiszen édesanyám és én Bajka név alatt
mentünk, a bátyám Kanalas János név alatt. S féltünk
attól, hogy ha elfognak minket, a bátyámat talán elvihetik a
Szovjetunióba, minket pedig visszaküldenek. De nem történt
semmi. Borzasztóan imádkoztunk, s az Úristen tényleg velünk
volt, mert nagyon szépen átjutottunk, s eljutottunk Mosonszentjánosig,
onnan aztán gyalogolni kellett. (Benettné Bajka Katalin, Adelaide)
Győrben átszálltunk a soproni vonatra,
december elsején, akkor már havazott, és amikor Sopron
közelébe érkeztünk, akkor a vonat egy kis faluban megállt,
délután öt óra fele, akkor már sötét volt, a hátsó
vagonba tömörültek azok, akiknek disszidens szándékunk volt,
s ott szálltunk le. (Okolicsányi Lajos, Padova)
Felszálltak ugye a vonatra a katonák, és
ellenőriztek. Akik mentek Sopron felé, azt mind
leszállították Kapuvárnál. S Kapuvárnál fölszálltunk,
feljöttek a katonák, kinek van engedélye, hogy elmenjen
Sopronba? Akinek nincsen, azonnal leszállni! – mondta a
katona. Azt mondja az uram: Gyere, mert bajba kerülünk! Mondom:
Te szállj le, de én nem! Meglátod, hogy milyen baj lesz!
Mondom: Nem szállunk le! Ott ültünk, s jönnek a katonák. Hol
az igazolvány. Milyen igazolvány? Hová mennek? Megyünk az
egyik barátomhoz Sopronba. Igen, disszidálni. Mondom: Két
hónapos gyerekem van, a másik pedig másfél éves, mondom,
hát hull a hó, hogy képzeli maga, hogy én disszidálni megyek
ilyen időben? Ő azt mondja: Ismerem én magát! Hol
találkoztunk? Ne vitatkozzon velem, asszonyom. Mondom, nem
vitatkozom, én csak a jót akarom. Nem disszidálunk! Hova
mennek? Ne törődjön avval maga, ahova megyünk, oda megyünk.
Azt mondja: Sopronban magukat a karhatalom fogja várni. Mondom:
Mekkora kardokkal? Maga viccel? Mondom: Nem. Maga viccel! Nem,
maga viccel. Hogy gondolja maga, hogy én ilyen időben… Nem
viccelek én semmit sem. Ott ült a katona, és egy asszony
mögöttünk azt mondja: Ugye disszidálnak. Mondom: Igen. Jaj,
azt mondja, drága fiatalasszony! Huszonegy éves voltam. Drága
fiatalasszony, magát úgy sajnálom, de látom, hogy magának
teljesen igaza van. Magával isten van! Mondom: Azzal is indultam
el. Azt mondja: Tudja mit? Én magán segíteni akarok. Mondom: A
Jóisten magát megáldja, ha fog segíteni! Segítek. Mondok
magának, de csak súgva! Én hátratettem a fejemet, a katona
meg hátul ott ült, azt mondja: Én mondok magának egyet.
Menjenek el Nagycenkig. Nagycenkben a soproni vonat jön
visszafelé Győrbe. Tessenek leszállni Nagycenknél, s a
soproni vonat ahogy megérkezik, azonnal váltsanak át, s mire
ideérkeznek, azokat a vonatokat nem ellenőrzik a katonák.
Magát itt fogom várni, s maga meg fog engem látni, s mikor
maga meglátott engemet, kövessenek, s jöjjenek be hozzám, és
én mindent elmondok, hogy hol menjenek át a határon. Mondom:
Áldja meg a Jóisten! Ahogy megállt a vonat, rögtön fogtam az
egyik kislányomat, az uram a másik gyereket, a táska a
kezünkbe, mert egy bőröndnek csak kellett lenni, még a vonat jófomán
meg sem állt, én már leszálltam, akkorát tántorodtam a
lányommal, hogy csak hasra nem vágódtam! Na mindegy, a
Jóisten átsegített, megsegített, úgy volt minden, mint ahogy
az asszony mondta, ment elöl, s mi mentünk utána. Jaj Istenem.
Nehéz volt az élet, nem volt egyszerű. Mikor megérkeztünk
Nagycenkre, leszálltunk, látom, a másik oldalon föl vannak
sátorozva, s tele van orosz katonákkal. Úristen, mi lesz itt?
Az asszony azt mondta, ne féljek semmit, mert nem fognak
bennünket igazoltatni, mivel Sopron felölről jöttünk. Jól
van. Úgy is volt. Nahát akkor látom, ott az asszony megyen,
azt mondta, legalább száz méter távolságra legyünk
mögötte. Úgy volt. Na akkor elindultunk, ő is ment, mi is
mentünk. Ahová bement ő, mi még tovább mentünk az ő
házától, és visszafordultunk, és úgy mentünk be hozzája. (Nagyné
Gáll Piroska, Adelaide)
Volt egy kis motorkerékpárom, és én ezzel
közlekedve tudtam kapcsolatot tartani. Így aztán november 4-e
után belátva, hogy ilyen személyeknek, mint én, többé
jövőjük Magyarországon nincsen, két barátommal útra
keltünk, szintén motorkerékpáron, s egy éjszakázás után
Sümegen, egy egyetemi diákszállóbeli társammal, aki tudtam,
hogy rendes ember, ő adott éjszaka szállást, másnap
továbbindultunk Körmend felé, és ott pedig érdeklődtünk,
hogy lehetne a határon átmenni. Különböző utasításokat
adtak, irány és távolságok megadása, láttuk a Pinka folyón
levő kis hidacskának az őrzését, akkor elsötétedett, meg
kellett várni a sötétedést, ugye. (Ábrahám Géza – Lugano)
Végül is azért Győrben elmentem a vasútra,
valami teherpályaudvarra. Szóba sem akartak állni velem.
Mondom, az isten áldja meg, segítsenek valahogy följutni egy
vonatra, csak a határig kell elvigyenek, én ott magamtól
leugrom. Nem, nem, nem! Mi ilyet nem csinálunk. Tudtam én már
azelőttről, hogy csinálnak. És hallottam azelőtt bizalmas
hírekből, hogy Győrött segítettek a vasutasok a
menekülőkön. Egyszer azt mondja az egyik idősebb: jöjjön
át hozzánk este egy teára. Na oszt átmentem, beszélgettünk.
Akkor is nagyon óvatosak voltak. A végén aztán elkaptam a
tekintetüket. Az asszony bólintott a férjének, hogy ebben
megbízhatunk. Attól kezdve az asszony azt mondta, hát nekünk
is elment két fiunk. Az volt az igazán szomorú, mutattak egy
levelezőlapot, amelyet mind a kettő aláírt, Ausztrália felé
mentek, hát az ember tudja, hogy soha az életben nem fogják
látni a szüleiket. Akkor annyira el volt Magyarország zárva a
Nyugattól, azon csodálkoztam, hogy az egész ország nem
szökött el, annyira akart mindenki nyugatiakkal találkozni.
Hát a lényeg az, megadtak egy időpontot, reggel hatra legyek
kint. Az volt a kellemetlen, reggel hatig volt a kijárási
tilalom. Nekünk el kellett menni az orosz laktanya egyik nagyobb
bejárata előtt. Öt-harminckor vagy öt-húszkor elindulni,
esetleg kellemetlenség lesz, még ha nem is lőnek rá, de
beviszik az embert. Akkor, azokban a napokban, amíg én ott
voltam, a járőrökre éjjel rálőttek. Voltak, akik utálták
ezeket a járőröket. A lényeg az, elmentünk úgy, hogy az
orvos rokonom hozta az orvosi táskáját, megegyeztünk abban,
hogy ő tudott egy címet a vasúton túlról, hogy én ott
lakom, és hogy anyám rosszul lett az éjszaka, és én csak
elszaladtam, anélkül hogy elhoztam volna a személyazonossági
igazolványomat. De hála istennek senki nem tartóztatott föl
bennünket, és ami érdekes volt, nekem még mondta a vasutas,
ha mi kisegítjük magát a határig, maga átsegít egy magyar
fiút, aki kicsit meg van ijedve, mert orosz fogságban volt,
maga átsegíti-e. Mondom, ha azt csinálja, amit én mondok,
akkor átjut. Néha az embernek akkora önbizalma van, hogy
bámulatos. Már hogy közeledtünk a vasúti épülethez,
előttünk ment egy nagy, hajlott hátú öregember meg egy
fiatalabb ember, még előbb jutottak ki az állomásra, mint mi,
beküldtek, bekísértek bennünket egy belsőbb szobába, hát
egyszer csak ott állt előttünk egy Kéri László nevű fiú,
akivel Komlón együtt voltam munkaszolgálatos. Őneki az volt a
bűne, azért került oda, mert az apjának nagy péküzeme volt
Győrött, s ezért ő is kuláklistára került. Neki mindennap
a rendőrségen kellett jelentkeznie. Aztán egyik nap nem mentem
jelentkezni – mondta, s jött velem a határ felé.
Elérkeztünk oda Pans környékére, amelyik Soprontól kelet
felé volt vagy négy kilométerre. Mert oda szólt az én
térképtudásom. Soha az életben nem jártam én arra, annyira
Nyugat-Magyarországra. Nagyon rendes volt az állomásfőnök,
az eldugott bennünket. Eldugott bennünket egy hátsó szobába.
Amikor mi menni akartunk, elbúcsúztunk, megköszöntük neki.
Elkezdtünk gyalogolni, térdig érő hó volt. (Fülöp
Lajos, Minneapolis)
Mosonmagyaróvár előtt megállt a vonat, s
azt kiabálták, hogy aki szökni akar, az itt szálljon le, mert
bent az állomáson ott vannak az oroszok és az ávósok. Ez is
egy ilyen kép, ami az emberben megmarad. A vonat kint áll a
nyílt pályán, havas a táj, s mint a nyulak, úgy mennek az
emberek a havas szántóföldön keresztül. Négyen nem
szálltunk le, én nem szálltam le azért, mert nekem volt
papírom. A másik három azért nem szállt ki, akik Bázelbe
jöttek ki utána, mert az egyik azt mondta, hogy az nem lehet
igaz. Nem létezik, hogy ezt nem látják, hogy ennyi ember megy
a szántóföldön. Több százan. Inkább bemegyünk
Mosonmagyaróvárra. S öt percre már mindenfelől jöttek az
autók, és elfogták őket. Ez is benne van az emberben. Azt a
több százat. Mosonmagyaróvárra beért a vonat, voltak
olyanok, akik ott laktak. Beért a vonat, mi leszálltunk, oda
kell tegyem, hogy az egyik házaspár volt a négy közül, az a
házaspár az Melbourne-be került, országos
asztalitenisz-bajnok volt. Lacinak hívták a férjét, azt is
tudom. És leszálltunk, mehettünk talán harminc métert,
ismét odajöttek, s kérdezték, hogy hova. Mutattam a levelet,
belenézett. Köszönjük! S már mentek is tovább. (Bene
Ferenc, Budapest – Sydney)
Mondta a haverom: Ide figyelj, ne menjünk az
állomásra, nagyon sok ember van, a vonat tele van, ekkora nagy
tömeget a határon észrevesznek, és közibünk lövöldöznek,
és mi lesz? Nem megyünk, hanem majd mi külön megyünk ketten.
Fel is ültünk egy teherkocsira, és Győrből elmentünk
Mosonmagyaróvárig, ott a teherkocsinak másfelé kellett menni,
ottan nekifogtunk és mentünk gyalog Hegyeshalom felé. Közben
nézegettünk visszafelé, jön-e valami kocsi, amit
megállíthatnánk. És elvisz bennünket, hogy ne kelljen
gyalogolni. Én egy teherkocsinak integettem, hogy álljon meg.
Megáll a teherkocsi, hát oroszok voltak benne. Orosz katonai
teherautó volt. De hát azt messziről nem láthattuk! Egy
pillanatig átvillant az agyamon, na most vajon mi lesz. Nem
féltem, csak rettenetes mérges voltam, hogy itt vagyunk majdnem
a végcélnál, és esetleg itt kell megdöglenünk. Az oroszok
nyelvén mindenki tudott Magyarországon egy kicsit, hát teli
voltunk orosszal, mondtuk nekik, hogy Hegyeshalomba megyünk, és
hát felvesznek-e bennünket. Azt mondja az orosz, hogy szagyisz!
Üljetek föl! Mink fel is ültünk, s Hegyeshalomig a ruszkik
vittek el bennünket! Én nem dohányoztam, a haverom igen, adott
nekik egy doboz cigarettát, és erre el volt intézve. Az
érdekes ami volt, bementünk ott egy bakterházba. Ja, jött a
vonat Győrből. S csodálkoztunk rajta, hogy Hegyeshalomnál az
égvilágon senki nem volt a vonaton. És Győrben, amint
láttuk, még a lépcsők is tele voltak emberekkel. A hegyeshalomi
állomáson volt a vonat, és a vonaton, mint később hallottam,
volt háromezer ember. És a háromezer emberből egyetlenegy sem
volt a jegyszedőkön kívül, akik a vonatban voltak. Később
tudtuk meg, hogy mi lett velük. Az lett, hogy mikor elértek a
Hegyeshalomhoz közeli – azt hiszem, Levél volt a község
neve –, oda, a vasutasok kiszálltak, és mondták, na, akik nyugatra
akarnak menni, azok itt szálljanak le, és arra van az út, arra
mehetnek. Mindenki leszállt, és mi csodálkoztunk, hová lettek
az emberek. Ezt később tudtuk meg, már Ausztriában, hogy mi
lett velük. Mi mint két okos nem akartunk a tömeggel menni, s
elindultunk gyalog. (Tokaji Sándor, Győr – Melbourne)
Bécs felé, Ausztria felé nem
menekülhettünk, mert akkor már olyan késő volt, 1957-et
írtunk már, a forradalom után, s úgy gondoltuk, hogy
Jugoszláviának menekülünk. Akkor a feleségem azt mondta,
mivel ő kanizsai, őneki lesznek kapcsolatai, és ezért itt
három napot vártam, nem mentem ki sehová, ne lásson engem
senki se, hogy én Kanizsán vagyok, ezért vártam én három
napot, három nap múlva elmentem az állomásra, s az
állomáson megkérdeztem, hogy ki a rendező, a kanizsai
rendezőállomásnak a műszaki mérnöke. Mondták a nevét,
elmentem hozzá, én nem ismertem az illetőt, csak annyit
mondtam neki, hogy szervusz, mert mondták a nevét neki, és
mondom a fülébe, mondjad azt, hogy nagyon jól ismerjük
egymást. Megöleltük egymást, akkor bevitt a saját
irodájába, és azt mondja, egy vonat indul ekkor és ekkor,
tehervonat, tizenkét perc múlva húzzátok meg a vészféket.
Nagyon egyszerű volt, akkor azt mondta, én is ezzel a vonattal
fogok elmenni. Tizenkét perc múlva meghúztam a vészféket, a
vonat nem állt meg, csak lelassult, leugrottunk, mire a vonat
megállt, már Jugoszláviában voltunk. Káromkodtak mindenütt.
Kiabálták, hogy megint meghúzták a vészféket, megint
menekülők vannak. (Szénási Sándor, Toronto)
Egy bibliával, bibliaolvasóval, mutatóval
és két konzervvel kimentem az állomásra, és mondtam ott,
hogy Szigetvár felé szeretnék menni. Kinevetett mindenki, hogy
nincs vonat. Akkor mikor megy egy vonat Szombathely felé?
Szombathely felé nem is jár már napok óta! Egy óra múlva
jött egy vonat, s én fölszálltam. Körmendre akartam menni,
mert volt egy öreg bácsi, aki pár nappal az események előtt
elment a bátyját meglátogatni Körmendre. És azzal mentem,
hogy bárki megkérdez, én megyek a Mária nénihez. Na, és
akkor elmentem Körmendre, életemben soha ott nem jártam,
töksötét volt, s amikor megérkezett a vonat az állomásra,
én úgy képzeltem, hogy már a szabadság felé repít engem.
Majd a guta ütött meg, mert az állomás épülete tele volt
oroszokkal. S elindultam be a faluba töksötétben, világítás
sehol nem volt az utcákon, s minden száz méteren
szembevilágított egy-egy jármű, határozottan kellett
lépjek, mintha én tudnám, hogy hová megyek. Ha a sötétben
jött valaki, megkérdeztem, mondja már, hol a Bartók utca. Jó
irányba megy, az első sarok balra. S odaértem a házhoz. Hadd
mondjam el, hogy két bátyja volt ennek a diakonisszának, és
bekopogtam. Akkor azt mondja a bátyja: ó, tisztelendő úr,
nincs probléma, majd én elviszem egy pontig, ott elmegy két
dűlőt erre, el egy fűzfáig, s a fűzfánál a Rábán
keresztül, majd ott lesz. Leesett az első hó. Abszolút
ismeretlen vidéken megtalálom a fűzfát meg a két dűlőt,
meg a nem tudom micsodát. Na, akkor ez nem jó, azt mondja. De
van egy másik ötletem. Jók az idegei? Azt hiszem, igen. Át
kell menni a városon, a város túlsó felében, a szélén
lakik a bátyám. A bátyám mindennap bejár vonattal
Szentgotthárdra, mert az OTP-nél a bankból mindenki kilógott
Nyugatra, és a bátyám mint bankos mindennap vonattal jár,
hogy tartsa a frontot az üres bankban. Azt mondja, menjen el
hozzá, talán ő tud valami tanácsot adni. De figyelni kell az
úton, nehogy valami baj legyen. Csodálatos elegáns bundám
volt, amit egy textilgyárostól kaptam azért, mert a fiát
megeskettem. Ebben az elegáns bundában, ugye, már hideg volt
novemberben, aktatáskával mentünk, mindenütt néztek
bennünket, mert el kellett menni a központ előtt, el a
rendőrség előtt, el kellett menni a katonaság előtt. Már
kezdett az ávO mozogni akkor. Megérkeztünk oda, szeretettel
várt, azt mondta, ide figyeljen, én nem tudok magának mást
ajánlani, üljön fel velem holnap reggel a vonatra, én
csinálom mindennap, és valahol, az ikszedik megálló után –
én majd megmutatom pontosan – van egy senki földje,
százötven méteren senki földjén megy a vonat. Ott ki kell
lépni. Ott nem megy gyorsan a vonat, mert kanyar is van,
lassabban megy, ki kell nyitni az ajtót, kidobja magát, észre
ne vennék, s ha észre is vennék, négy-öt lépést megy, s
már ott van az osztrák határ. De nem ismerjük egymást, semmi
közünk egymáshoz. Üljön le, én pedig leülök a kupé
másik oldalában. Mikor közeledünk a helyhez, én ennyit
csinálok, háromszor intek a fejemmel. Arra ő sem számított,
én sem, hogy akkor már tíz- és tízezer ember menekült
Nyugatra. Ahogy ehhez a helyhez értünk, egy gombostűt nem
lehetett volna leejteni, zsúfolva volt, s akkor már kezdtek
jönni kettesével az ávósok. De annyira megijedtek a nagy
tömegtől. Minden állomásnál láttuk, ahogy a havas mezőn
éjszaka leesett az első hó, a havas mezőn mentek nyugat
felé. Borzasztó látvány volt. Én csak vártam, vártam, és
ahogy odaérkeztünk, egyszer csak óriási sikoltással megállt
a vonat, mert kiderült, egy szervezett társaság volt,
meghúzták a vészféket, s hatvanhárman ugrottak le, tíz
méterre mentünk, s már ott voltak a piros-fehér határkövek,
ott már Ausztria volt. Persze aztán az volt a probléma, a
vasútvonal átszelt egy háromszöget átlósan. És ha akkor
kiszálltunk a vonatból, nagy sikoltozás, nem tudom micsoda,
mert az út, amelyik ennek a háromszögnek az egyik oldalát
képezte, azon egy orosz járőr jött lovas kocsival. Azok
amikor meghallották a sikoltást, mert állítólag ez naponta
így volt, ez a vonat ott mindig leállt, elkezdtek lövöldözni
a levegőbe. De szerencsére köztük és köztünk egy tanya
volt. Mire onnan ők kijöttek a tanya mögül, addigra mi már
osztrák földön voltunk. (Gémes István, Budapest –
Stuttgart)
Részletek A golgota útja,
1956 című, megjelenés előtt álló könyvből.