Tarján Tamás
Szalmaszállal fújt
buborék
Rakovszky Zsuzsa: A
hullócsillag éve
Egy fényképalbuma mindenkinek van.
E mélyenszántó megállapítás,
legalábbis ezen a helyen, a közkeletű "egy regénye
mindenkinek van" bölcsesség ekvivalense kíván lenni, nem
kevesebb és nem több igazságtartalommal, mint amennyivel az
alapmondat rendelkezik.
Rakovszky Zsuzsának volt már egy regénye,
nagyszerű regénye, a 2002-es A kígyó árnyéka. A mű
lehetséges önéletrajzi összefüggéseire, vetületeire
rávilágított ugyan az egyöntetűen elismerő kritika –
említve például az írónő szülővárosának, Sopronnak a
regénybeli kitüntetettségét –, de "albumról" beszélni
botorság lett volna a 17. századba zárt téma, a történelmi
regény, netán parabolaregény kapcsán. Rakovszkynak azonban
immár a siker útját járja a második regénye is, A
hullócsillag éve, mely pediglen a számos lehetséges
metaforizáló bemutatás között akár
fényképalbum-regényként is leírható. Négy, számozott
nagyobb egységén belül ötvennél több kisebb szöveg,
"fotográfia" sorakozik. A gyűjtemény, az összeállítás
szeszélyes: mintha bizonyos felvételek véletlenszerűen
kerültek volna egymás mellé; mások kihullottak, ám
megkerültek és – sérülten bár – visszakéredzkedtek, ha
talán nem is a korábbi kontextusukba; megint mások csak a
fényképsarkok háromszögeit hagyták hátra, s egyelőre,
meglehet, lappanganak valahol. A fényképalbum olyan
dokumentáció és rekonstrukció, melyben a megörökítő
szelektív emlékezet elementárisan és reménytelenül
(reménytelenül és elementárisan) a való élet nyomába
szegődik, megállítja – egy nagyobb sodorba beállítja – a
pillanatot. A képek állománya és kombinációs rendje
változtatható, a hangsúlyok elmozdíthatóak, s maguktól is
elmozdulnak. Rakovszky ilyesfajta, mozgásban levő textust, az
önalakítás állapotában levő regényt hozott létre.
Prózapoétikájában az egymásmellettiség, a kihagyásosság,
az ismétléselv úgy épül egymásra, hogy ami az egyik
olvasatban, egyik olvasáskor jótékony hiátusnak hat, az a
másodikra, harmadikra felfedi magát – viszont
megválaszoltnak hitt kérdések hirtelen kiéleződnek, a
képközök váratlanul kedvező vagy váratlanul kedvezőtlen
metszéssel szakítják meg a folytonosságot, mely persze
csupán töredezettségében létezik. Az autobiografikus
lenyomatokat is tartalmazó fényképalbum hasonlatát erősíti,
hogy könyvünk főszereplője, Piroska ugyanott született és
él gyermekként (Sopronban), mint megelevenítője, s író és
megírtja majdnem ugyanazon a napon ünnepelheti a
születésnapját (december 4. a valóságban, december 6. a
regényben: ennyi az eltérés. Ennyi? A formáltság kedvezőbb
a realitásnál, a Vállalati Mikulás című epizód
"telibe" s nem kis elcsúszással szólal meg).
A gyermekhős remekül választott Piroska neve
sokszorosan jelentéstelített név, a regény pedig még inkább
azzá teszi. A név láttán szinte mindenkinek elsőül jut
eszébe a végzetes veszedelmen külső segítséggel
felülkerekedő mesehős kislány. Rakovszky, aki regényében
olykor elképesztő nyíltsággal mutatja meg kártyáit, tárja
fel íráskódjait, elébe is megy ennek az értelmezésnek,
közelítésnek. Főfigurája maga is sokszor konfabuláció
révén igyekszik megismerni, befogadni, elsajátítani,
domesztikálni az őt körülvevő szűkebb és tágabb világot.
(Ha úgy tetszik: fény-képeket mesél – ha nem is ő, hanem
érdekképviselője, árnyéka, idősebb alteregója, a könyvben
elég kétséges pozíciójú narrátor.) A Kiküldetés
című fejezetben megnyílik a fenyegető rengeteg, a mesei
erdő. "– Haza akarok menni" – mondja elpityeredve
Piroska, méghozzá – általános meglepetésre – nem
vonaton, hanem gyalog – "Gyalo-o-og?" –, s útközben az
erdőben aludna: "– Az erdőben... – Most már csak azért
sem enged. Látja maga előtt a holdvilágos tisztást, a
tisztás szélén a hatalmas tölgyfát, amelynek tövében
ledől majd éjszakára: a fűszálak között mozgó fényfoltok
eltűnnek-előbukkannak, ahogyan az arasznyi, sipkás, szakállas
emberkék kezükben a parányi bányászlámpákkal átvágnak a
tisztáson. A tölgyfa legalsó ágán fejét szárnya alá dugva
fehér madár bóbiskol, ugyanaz, aki Jancsinak és Juliskának
is mutatta az utat. A képből biztonságot merít és sokkal
határozottabban megismétli: – Az erdőben!" A meghökkenés
reakciójából a farkas sem marad ki: "– Az erdőbe-e-en? Na
és nem félsz a vadállatoktól? Ott vadállatok is vannak ám:
farkasok meg medvék!" Az egyik felnőtt, akivel itt Piroska
összetűzésbe keveredik, a regény "piros nő"-je. Tehát
Piroska egy "piros"-sal konfrontálódik, s ez utóbb is
megesik. Az iménti csávából a képzelet segítségével,
mesék kontaminációjával menekülő kislányra sokszor a
saját nevének rajta kívüli, elvont és tárgyias
megképződései leselkednek ijesztően. Hajnalné – "gyér,
ősz fürtjei a vállára omlanak, mint a királykisasszonyoké a
meséskönyvekben, ettől beesett arca furcsa módon egyszerre
fiatal és öreg. Ha elmosolyodik, Piroska borzadva látja, hogy
alig van foga" –, az egyik szomszédos lakos (kinek már a
neve is asszociáltat a pirkadatra, pirosságra) kék szemű
ugyan, de "kivörösödött peremű, fakókék" a szeme. A
könyv tobzódik hasonló utalásokban (vér, hús, kés, nap
stb.).
A Piroska név magas irodalmi hálóját ne
vessük ki, mert nem keveset fognánk ugyan, mégis
túlinterpretálás lehetne az eredmény. A színek mint jelzők
szokatlan dússággal telítik a regényt. (Megjegyzendő, hogy a
Piroska női név közvetlenül nem a piros szavunkból,
hanem a latin Priscából ered. Ennek jelentése: ősi, régi,
tiszteletre méltó. Mivel a nyugati határszél patinás –
konkrétan meg nem nevezett – településén egy tiszteletre
méltó, középpolgárinak mondható, a hagyományokat
lehetőleg ápoló család nehéz sorba jutott maradékával
ismerkedünk meg a mű legbensőbb körén, a latin alapszó
magyar értelme találó és stílszerű, a klasszikus nyelv
csöndes háttérsugárzása miliőfestő.) Név, névtelenség,
becenév, rövidített névjelzés: biztos írói kézzel
kiosztott vonások a jellemekhez. Magyarázkodás nélkül is
beindítja valamennyi a maga képzettársításait.
Az eleve kicsinyítő képzős – gyermekhez
jól illő –, tovább már kicsinyíthetetlen Piroska név A
hullócsillag éve könyvcím társaságában sokkal
visszhangosabb konfrontációt él meg, mint a mellékalak
"piros nő" nem tulajdonnévi közelében. Rakovszky azt is
elárulja – bátorságát bámuljuk-e, vagy egy-két motívum
fedettebb voltáért lennénk-e hálásabbak? –, hogy ez az
esztendő 1956-ot jelenti (az 1950-ben született lányka
hatéves, a kisgyermekkor lezárul). Az 1956 őszének
forradalmáról ránk maradt filmfelvételek –
mozgófényképek – leggyakrabban újrapergő darabjainak
egyikén épületfalról levert (aláhulló), ötágú (vörös)
csillag puffan a földre. Így a hullócsillag Piroska első
felnőtté válásának évét is szimbolizálja. Az égbolt, az
éj, az űr ezen jelentőségéhez kötődő hiedelmek – ha
csillag fut alá, meghalt valaki – jelentésalakító erővel
maguk is igazolódnak a regény lapjain. A nagymama sorsa a
történet végén a haldoklás, a dajka, "pótnagymama"
Nennéé a halál. A szöveg időbontásos szerkezete megengedi,
némi írói önkény pedig lehetővé teszi, hogy az édesanya
majd csak évtizedekkel később bekövetkező halála szintén
regénykomponens legyen. Az eseménysor lényegibb tartalmát
nézve "meghal" a színikritikus Bartha (az anya szerelme)
is, hiszen disszidálásával kiírja magát a históriából, az
édesanya pedig arra szánja el magát, hogy – úgy véli,
főleg a lánya kiegyensúlyozott mindennapjai és jövője
érdekében – feleségül menjen a sótlanul pedáns
albérlőhöz, Pistához. Ebben a házasságban elhal az
életképesnek amúgy sem mutatkozó szerelem, melyet Bartha
képlékeny jelleme és egy másik nőt is
bálványozó-gyűlölő lelkülete kérdőjelezett meg.
Piros és vörös fordul szembe a
regény struktúrájában: egy – a szavait, majd a világról
konstruált képét épp megalkotó – gyermek, valamint az 1950
és 1956 közötti Magyarország. Tényleges értelemben egyik
sem "fordulhat szembe" a másikkal. Mindkettő olyan –
mérhetetlenül különböző – médium, hogy tudomásuk sem
lehet egymásról. Mégis egymásban, egymásból, egymás ellen,
egymásért élnek. Rakovszky kissé eklektikusan épített
regényében a legnagyobb bravúr, hogy – miközben írói
mesterfogásait, motívumait, mint tapasztaltuk, esetleg
indokolatlanul kiadja – sem az egyik parton álló gyerekember,
sem a másik parton omló ország karakterizálását nem expressis
verbis oldja meg. Természetesen "egyik part" és
"másik part" csak segédfogalom. A hullócsillag éve sem
háromszázhatvanöt nap, hanem legkevesebb hatszor
háromszázhatvanöt (meg ami szökik), s aligha kell
felhívni rá a figyelmet: a tempusban előre-hátra
kiterjeszkedő időtartam ennél is jóval hosszabb, két
emberöltőt bizonyosan felölelő.
Ilyen terjedelmes időszakról, periódusok
alkotta nagy periódusról az artikulációval, absztrakcióval
birkózó Piroskának nem lehet képe. A helyette felkent
narrátor, a főként egyes szám harmadik személyben szóló
regény beszélője talán Piroska fiatal felnőtt énje lehet(ne):
a hang koordinátái nehezen meghatározhatóak (ha ez a
fordulat megengedhető a koordinátaellenes modern regények
évadja idején). Általában a kisgyerek megindulást és
mosolyt egyszerre ébresztő tudata a domináns. Az
életkorához, tudásához simuló nyelvi birtokra a
"piroskás" részletből is következtetni lehetett. A
hullócsillag éve azzal visz lendületet a tónusba,
hogy egyfelől levél- és naplórészletekkel,
szövegintarziákkal töri meg a fő szólamot, másrészt a fő
szólam részben egy érettebb egó ismereteinek, szókincsének,
észleleteinek szűrőjén át érkezik. Nem kockázatmentes a
narrátort a harminc (?) körül járó Piroskának gondolni,
mert egyes jelek alapján információi meghaladják a felnőtt
hősnő lehetséges tudását is. Ám a mesélő mégsem kelti
omnipotens külső elbeszélő benyomását. Tény, hogy a
történet elővezetése, a történetmondó személyének
legitimálása A kígyó árnyéka című
Rakovszky-regényben szervesebb, okszerűbb volt: a textus az
elmondásával együtt épült önmagába. Nem kizárt, hogy A
hullócsillag éve írástechnikai értelemben amolyan
ellenkísérlet, s tán az 1950-es évek első felének
társadalmi-történelmi-pszichológiai matériájában nincs is
benne az elmondhatóságnak az a harmóniája, amelyet A
kígyó árnyéka összességében lenyűgözően
diszharmonikus története, kor- és személyiségrajza
biztosított. Az elmondás felszabdalása az újabb
Rakovszky-opuszban kelthet zavarokat – a regénykezdő levelek
visszaigazolásának problémáitól a szereplők térhez
juttatásán át az arányok borulékonyságáig –, ám a
kiemelt történelem- és életszakasz megjelenítése mint az
elmondhatóság problémája: élő, eleven, beszédes
problémája az anyag megmunkálásának.
Piroska leképezett személyisége (a nyelvi
stádiumok egymásutánja stb.) és a leképező, a narrátor
személyisége (a nyelvi disztinkcióra való hajlékony
képessége stb.) úgy egészíti ki egymást, mint – távoli,
talán nem pontatlan párhuzammal – Kertész Imre Sorstalanságában
a kamasz Köves Gyuri tudatvilága és az őt reanimáló –
vele, idősebb énjével nem feltétlenül vagy nem teljesen
megfeleltethető, filozofikusan higgadt – narrátor tudati
szférája.
A hullócsillag éve nem nevezhető
1956-os regénynek, ugyanis tágabb élménykörbe foglalja bele
a forradalom őszét, évét, előtörténetét. Rakovszky a
halál fel- és megismerésének, a haláltény tudatosulásának
szép regényét kreálta ezzel a művével, s különösen
szép, hogy Piroska halálra-ébredései valamiképp mind-mind a
szülőanya személyén keresztül létesülnek. Az anya mint
szereplő valószínűleg fontosabb is a leányánál, aki
inkább tudat, optika. Az édesanya közvetlen közelségében
felbukkanó nőalakok, a nagymama és (a magyar epikában
felejthetetlenné váló mellékfigura) Nenne egymástól
eltérő sorsbeli, morális és egyéb irányjelekkel mutatnak
rá az anyára, mutatnak az anya felé, s – kisebb mértékben
– igaz ez a női szereplőkben bővelkedő könyv fakóbb
asszonyi kalibereire is. Bár abszurd egy élete legelején
járó kislányról azt vélelmezni, hogy az anyaságra készül
– és egyben az anyaság tanítja meg legpontosabban a
mesékből sarjadzó és a valóságban kiirthatatlan haláltény
kisgyermeki körvonalazására –, Piroska nagymama-, Nenne- és
(később előlegezetten) anyavesztése mintegy kijelöli őt
azoknak a nőknek a helyébe, akik gyermeket hoztak (s ez is
idetartozik: akik gyermeket nem hoztak) a világra. Piroska
halálos komoly fantáziajátékainak, misztifikáló
képzelgéseinek egyike, a nagymamával, Nennével és az
anyával, továbbá a macskával történő sajkás menekülése (A
szökés) az emberi szereplőket egyetlen női közösségbe
tömöríti (a réges-rég elveszett macska, a macskalény
szimbolikájának egyik jelentésrétege szerint, a női
princípiumhoz sorolódik, a csónak pedig a felvilági és az
alvilági hajózás évezredes hordalékait maga előtt, maga
mögött tudja). Négyüknek-ötüknek együtt lehet – ha lehet
– reménye a börtön-haza elhagyására. Ha győzelemként
értelmezzük, női győzelem ez, nemzedékek és funkciók
összefogásáé, amelyben Piroska sok generáció örökségét
hivatott átvenni. Félárvaként; jövendő nőként.
Semmiféle himnikusság nem rakódik erre a
nő- és anyaábrázolásra, a pátosz ornamentikája nem
telepszik rá a regény költőiségére (noha a költőiség
alkalomadtán akaratlan iróniával verhet éket az epikumba).
Anya és leánygyermeke a könyvcím által is egy: hajdan az
anya is attól félt – mint most nyiladozó értelmű
Piroskája –, hogy a hullócsillag reá hullik, agyonüti. Az
anya – a narrátornak, Piroskáról szólva: "az anyja" –
a Flóra személynév virágos-világteljességes jelentésétől
örökös dohányzásának izzó cigarettavégeiig mind a
valóságos, mind a szimbolikus térnek teljes jogú alakja, s
állandóan ebbe a térbe hívja, várja magzatát is. Piroska
"fordított születése", a magzati létbe való
visszatérési kísérlete a hasonló pompás jelenetet legalább
egy tucatot magáénak tudó regény egyik csúcspontja:
"Sóhajtás, csönd. Az anyja elnyomja az üveg hamutartóban
az aznapi utolsó cigarettáját, és óvatosan mellévackolódik
a kanapéra. A piros nő szorosan a kanapé mellé igazítja a
két plüsshuzatú támlásszéket: a széktámlák alkotta
falnak kell megakadályoznia, hogy éjjel álmukban leguruljanak
a padlóra. A széktámlák és a kanapé háttámlája közti
szűk térben nem férnek el másképp, csak úgy, ha Piroska
szorosan befészkeli magát az anyja hasa és fölhúzott térde
között képződő kis öbölbe, vagy ha az egyik lábát
átveti az anyja csípőjén. A kőből, fából és szövetből
épült falak foglyul ejtették számára az anyját, legalábbis
ma éjszakára: még karnyújtásnyira sem távolodhat el tőle
reggelig." Összetartozásuk sok hasonló fizikai és lelki
kontaktusban fejeződik ki. Az anya gyerekcentrikus életébe
ennek ellenére belefér a mindennapok 1950 körüli terheinek
viselése, a méltóbb egzisztencia helyetti megalázó
robotolás, az asszonyi, szerelmi boldogság illúziójának
kergetése. Flóra nem a jelképek, az elvont szakrális minták,
az életidegen pingált kreatúrák hétköznapjaiban téblábol.
Egyénített ember, érdekes nő a javából. Rakovszky a
regénycímből egyenesen következő szimbolizációs
metódusokat – azok ravasz, finom összjátékát alaposan
kitervelte, de nem sétált bele semmiféle csapdába. Piroska
– Piroska és az anya – köré igazi regényfigurákat írt.
Férfiakat is. A hullócsillag...-ban a
nők a meghatározóak, sokkal nagyobb mezőkhöz, mozgási
felületekhez jutnak, mint az ún. erősebb nem képviselői (s
ebbe beleértendő például a vidéki színház színésznője
is, akiről szinte nem is tudni, Édi-e vagy Hédi, ám rá is
saját sorsot mér a regény). A kritikából mindegyiküknek
kijár a magáé – gyarlóságok, gyengeségek nagy tárháza
is ez a regény, s tételeit, bírálatát nem abban oldja fel,
hogy abban az országban csak így lehetett –, a
férfiak azonban általánosságban sokkal gyengébben
teljesítenek, álljanak bármely ítélőszék előtt. Bartha, a
színibíráló és Feri, a színdarabíró a legvibrálóbb
sorukban. Egy pálya két szegletéből tudósítanak korukról.
Míg a diktatórikus rendszer látlelete rendre szekunder
megfogalmazást kap a szűkebb Flóra–Piroska-történetben,
Bartha naplószerű feljegyzései primer korképpel is
szolgálnak. Ezekért a szövegrészekért sem kell mindenestül
feláldozni a regényt uraló narrátort, mert igaz: Bartha a
maga színvonalán ügyesen ír, s papíron őszintébb életbeli
őszintétlenségeinél és gyávaságainál, bekezdéseit
átszínezi annak az elbeszélőnek a kompetenciája, aki a
főtörténetet felvállalva a melléktörténetekért is
felelős. Bartháé pedig – azzal a szúró, zsizsegő
otthonnal, amelyből állandóan elszelel – a mellékek közt a
legkevésbé mellékes. A kritikus joggal érez lelkifurdalást,
hogy nem őszinte szövetségese beteg és bogaras apjának.
Rakovszky a Bartha-feljegyzések két szomszédos mondatában
jeleníti meg ezt a már-már démoni és kacagásra érdemes
atyát, illetve a színpadi Tschöll papát a Három a
kislányból, az "anyaszült leánykát", a
"málnaszín mellbimbójú" Édit – vagy Hédit? – sem
felejtve el mellőle.
Az ilyesféle szöveg-összeboronálásokban
felpezseg az írónő humora, mely a tiszteletre érdemes Nennét
ugyanúgy nem kerüli el, mint az anyát – vagy akár a
naivitásban evickélő, időnként kis zsarnok Piroskát sem. A
humor, az irónia származhat pusztán látószögből – a
kislány padló-perspektívájából, lábak-cipők közé
kuporodó elővigyázatosságból, avagy Bartha szeszködének
illuminációjából. Hoz humort a korba ágyazott egyéni
dikciók félmúltjának állandósított jelene, a volt
és a van kontrasztja, egybefuttatása: hogy a
beszédalakítás folytán most történik, ami elmúlt. Az idő
absztrahálására még képtelen, mindent önmagára
vonatkoztató Piroska mese és valóság mezsgyéjén
elhelyezkedő közegében nem is lehet másként – s a most-ot
nagyjából fenntartják a regény más részei is. Piroska
látja-e "szép, szomorú zsiráfnak" az egyik
asszonyszereplőt, vagy "tényleg" ilyen? Eldönt(het)etlen,
szerencsére. A nő különben az épp építeni kezdett hazai
szocializmus vallásellenesnek tudott pénteki
"húspróbájával": a már-már semmicske ténnyel egy
egész vallomást, gyónást generál: "...csak néz azzal az
apró, gonosz szemével, lesi a merőkanalat, hogy szedek-e
magamnak a húsból is... Az ablakot, drágám, ha betennéd...
Mert mindig direkte pénteken adnak gulyáslevest, és én mindig
elhatározom, hogy csak a krumpliból veszek, meg talán még a
csipetkéből, de ez mindig odaül mellém, és csak néz és
néz... Tudja, hogy az apácákhoz jártam, és azért... És
tudod, ezerszer elhatároztam, hogy azért sem, nem szedek
magamnak abból a mócsingból, mert nem is hús az ráadásul,
csak mócsing, hogy nem törődöm többet a kőbálvánnyal,
elmegyek inkább folyosót sikálni, de aztán mindig eszembe
jut, hogy mi lesz, ha kitesznek innét, vagy ami még rosszabb,
ha az enyéimnek csinálok valami bajt, ha a Lacit az
erdészetből is kirakják miattam, vagy a Juditkámat nem
engedik majd középiskolába – és akkor mégiscsak szedek egy
kicsit a húsból, de alig megy le a torkomon, és közben kérem
a Jóistent, hogy bocsássa meg nekem – de biztosan
megbocsátja, ugye, hiszen tudja, hogy nem falánkságból...?"
Bartha egy "kongresszusi beszéd!", a "nemzetközi
helyzet" összefüggéseiben nemigen jut tovább a
hús/mócsing, szedni/nem szedni dichotómiáin; Rakovszky
viszont ezekből a sorssá tett "mindennapi kis tényekből"
könyvében "megcsinálja" a felidézett kor hiteles
köznapjait. A köznapok teljes hitelvesztését.
A szöveg dialogikusságát, fonalának
bonyolultabb sodrását szolgálhatja a jelöletlen idézetek
(nem elsősorban vendégszövegek! – egyszerű
szövegutalások) alkalmazása, háttérrajzok, feliratok,
mellékes formulák megszólaltatása, s főleg, majdnem mindig
és újra: Piroska nyelvi eszének működésbe hozása.
Kerek négyszáz oldalán, hat magyar történelmi évben
folytonosan az a léleklopás esik meg, amelyről egy
eruditív percében Bartha ír. "Éber öntudatának
kihunytakor" attól fél, démon, vámpír vagy kísértet
szállja meg és szívja ki belőle a lelket. Egyfelől ennek a
léleklopásnak vagyunk tanúi. Miatta (is) hullik a csillag...?
Másfelől a könyv egyes alakjai, tudva ezt vagy sem, nap mint
nap lelket lehelnek valakibe. Önmegtartók, hogy mást
megtartók lehessenek. Ilyenként kerülnek Piroska kisgyermeki
látómezejébe. Piroska fényképalbumába. A narrátoréba.
Volt valami szép is abban a korban, a
hullócsillag évében, éveiben?
A szappanbuborék-fújás. Még szalmaszállal.
A legtökéletesebb mértani forma, a gömb
finom hártyája jelenik meg a szalmaszál végén.
Színegyüttesében megnégyszereződve a világ – még ha
abból nem is más, csupán a konyhaablak. S ha a konyhaablak,
akkor nem válhat szivárványos giccsé az oly sokszor
megverselt, prózába írt szappanbuborék-eregetés. "...végül
a színek megzavarosodnak, és ha még nem repült el nagyon
meszszire, érzi az arcán vagy a kezén az elpattanó szappanhab
hártya foszlányainak alig-érintését, mintha egy kísértet
köpködne röptében."
Rakovszky Zsuzsa szappanbuborékot fújt;
szappanbuborék-csillagot. (Magvető, 2005)