P. Papp Zoltán
Filip Tamás: Rejtett
ikonok
Ráció Kiadó, 2006
Filip Tamás ötödik verseskötetének
címe többértelmű és találó. A számítógépen nevelkedett
fiatalabb korosztálynak, vagy azoknak, akik már nem fiatalok,
de még éppen nem maradtak le a számítógépes ismeretekről,
az első asszociációjuk bizonyára a számítógép
képernyőjén megjelenő ablakok lesznek. Ez a
képzettársítás helyes eredményre vezet, mert valóban, a
Filip-versek megannyi ablakot nyitnak a világra, s a beavatottak
számára a rejtett ablakok is megnyílnak. De azok sem fognak
csalódni, akik az ikon szó eredeti, szakrális
jelentésére gondolva közelednek a versekhez. Már a
kötetindító Egy nap végtelenje című versben a
valóság tárgyait, jelenségeit
metaforikus-szimbolikus-mitologikus szférába emeli a költő.
A három ciklusba tagolt kötet első
részében (Szoros olvasás) az írásművészet alkotói
folyamatának műhelytitkaiba avat be a szerző. Versek a
versírásról, az írói létről. Mintha egy harangöntő
műhelybe kalauzolna minket az öntőmester, aki még nem tudja,
milyen anyagból öntse ki a harangot, hogy az a legszebb hangon
szóljon. Dolgozik benne a "megfelelési kényszer", ezért
újra és újra nekirugaszkodik a munkának. Talán az Alapjáraton-ban
tárulkozik ki leginkább a lírai én:
Mintha egy alvilági
cég alkalmazottja
figyelné, amit írok. Fejét csóválja,
belejavít, ékezetei fenyegetően
hatalmasak. Mielőtt láttamozná,
mutatja, mennyire neheztel rám,
hogy ma sem hagyom pihenni.
A szívem még alapjáraton dohog,
sajog bennem a megfelelési kényszer,
de lassan kezdem úgy érezni magam,
mint egy nő, akit férfiak motoznak.
Izzad, szégyenkezik, és bánja,
hogy reggel nem zuhanyozott.
Más helyütt az
öntőmester – hogy a példánál maradjunk – magabiztosnak
mutatkozik, s elárulja, amit megtanult a szakmáról. A
deduktív felépítésű Ami súlyos első strófája így
szól:
Olyat kell írni, ami
súlyos, mint a vászon,
ha sós tengervíztől átázva
birkózik a széllel.
Készülnek a műhelyben szép csengésű
harangok (Viszony, Quasimodo-emlékvers, A tó filmje,
Oral history, Regényíró), és vannak tartós anyagból
öntött, formás cink- és ólomharangok, amelyeknek viszont
nincs élvezhető hangjuk (Jellyfish, Névtelen nap, Egyre
közelebb).
Ezekben a versekben nyomon követhető a
személyiség fokozott jelenléte, amely magával hozza a
kifejezés korábbi korlátainak meghaladását.
Filip a szerepjáték "profán
mágiájában" általában otthonosan mozog, bizonyítják ezt
az Északi fény vagy a Gyógyulás című versek,
nem úgy a Törésteszt "fékpróbababa" figurája,
amely csak azért nem hal meg magával a verssel együtt, mert
egyik sem élt.
Tanúja voltam annak a jelenetnek, amely egy
irodalmi esten zajlott le. A nemrég elhunyt Kossuth-díjas
költőnk éppen azt fejtegette, hogy milyen nehézségei vannak
egy lengyel regény fordítása során, sokszor csak az
ötödik-hatodik változatot érzi megfelelőnek. Ekkor
felpattant egy helyi újságíró, és igen indulatosan
nekitámadt a vendégnek, mondván, hogy maguk, írók-költők
miért ilyesmivel foglalkoznak. Nem járnak az utcán, nem
látják azt a rengeteg hajléktalant, a megannyi hervadt arcú
állástalant, a számtalan reményvesztett idős embert, a
kilátástalan fiatalt? Miért nem foglalkoznak a jelen
problémáival? Befejezve monológját nagy dérrel-dúrral
távozott, maga mögött hagyva a döbbent csendet.
Ez az újságíró bizonyára nem hagyna ott
egy Filip-estet, ha olyan versek hangzanának el, mint a Terepgyakorlatok
vagy a második (Tieid közt) ciklusban található Fogolycsere,
Metróóóó, Mélygarázs, Szellem, vasút, Agyhalál. Örvendetes
tény, hogy a szerző ebben az új líratermésben – szakítva
korábbi gyakorlatával – már bátrabban emeli versbe a modern
élet egy-egy aktuális jelenségét. A valóság objektív rajza
sokszor fontosabb számára, mint a lírai alany folyamatos
képviselete (Mélygarázs, Ismeretlen táj).
Másutt viszont új távlatokat nyit a lírai
én előtt. Bizonyítja ezt a Nyugtalanság egy részlete:
"A tűzlétrán rögeszmés lángok futkosnak, / a szívem egy
mozgalom vonzásában izzik, / hideg korszakomnak, úgy látszik,
vége."
Kiemelésre érdemes a gnomikus tömörségű Bizalmas
című vers, amely az önismeret érzelmi szemhatárát
tágítja: "Az ősanyag hullámzik / bennünk, a világgal /
egyidős tenger, / s ha olykor a szemünkön átcsap, / eszünkbe
jut, / hogy a könny a lényeg, a sírás csak a látszat."
A második ciklusban a versek lineáris
szerkesztettsége, a megbízhatóan egyenletes színvonalú anyag
megkönynyíti a szövethibás, testidegen versek
kiválasztását. Ezek között van néhány kidolgozatlan
ötletvers, illetve félreütés. A hiba vagy maga a vers
alapötlete, vagy egy rossz sor, esetleg egy oda nem illő szó.
A harmadik ciklusban felsorakoztatott versekben
is feltűnő a látványelemek gazdagsága. Néhány versben
Filip jól követhető epikus cselekményszállal rögzíti a
valóságot (Látogatás, Szimfonikus költemény, Macskavers,
Az utolsó metró, Dzsessz).
A Két rövid című vers erejéig – a
játék kedvéért – a rímek világába is betér, de mint
megunt játszótérről, hamar távozik onnan.
A (Mindketten el) olyan önmegszólító
vers, amelyben a "felébredt a gyomromban alvó zsiráf" és
a "hideg bizonytalanság permetez rám" képek szerves
egységet alkotnak a "melynek trónusán ülök, oly ziláltan,
mint egy bolond király" záró sorral.
Filip egy korábbi, Amin most utazol című
kötetében a versek zöme még az egyhangú
állítás–tagadás ellenpontozásos szerkezeti sablonjába
illeszkedett. Az ilyen típusú versekből jelen kötetben
már csak néhány található (Alapjáraton, Jellyfish,
Quasimodo-emlékvers, Oral history, Ma, holnap, Ismeretlen táj,
Madártávlat, Előőrs, Alvajáró, Szerepvers, A törmelék
közül, Thriller, Hidegtű). Azóta rendkívüli módon
gazdagodott költői hangja, kiteljesedett sajátos látvány-
és gondolatelemeinek tárháza.
Filip nem akar mindenáron megdöbbenteni, nem
halmoz el minket nyelvi leleményeivel, nem versmuzsikus
virtuóz, mégis felismerhető a csak rá jellemző plasztikus
képi világ, a sajátos gondolati ritmusváltás. Igaz, több
versén is láthatók a túlzott bíbelődés ujjlenyomatai, de a
nagy műgonddal megalkotott versek között olyan veretesek
sorakoznak, mint az Északi fény, amelynek első
strófájában időfelbontásos technikával a múltat és jelent
egybefényképezve jeleníti meg a lírai alanyt. A második
strófában a "látványpékség" és a "pályaudvar"
szavakat ízlelgeti, majd "a vágy villamosszékébe ül",
és szürreális tájakra szökken. A Tíz perc második
strófájában: "Menekülés-gyakorlat?" – kérdi a
költő, nem, inkább higgadtan "merülni / a bomló és
sarjadó televénybe", halhatatlansági gyakorlatként. Az
Üres lap című versben látszólag egy veszélyes
vitorlázásról tudósít a szerző: "A vállunk a víz
falának feszül, – / könnyem a tenger, úgy
erőlködöm." Pedig ez csak a díszlet ahhoz, hogy
megfogalmazza: "és egyre közelebb kéne hajolnom azokhoz,
akik még hisznek bennem." Az Egyszerre címet kapta az
a vers, amely induktív szerkezetben, zoomolási technikával jut
el a felismerésig. "Ami a műholdról" [...] "az
autóból" [...] "Ami séta közben látszik, egyszerre /
emlék és jelen. Akár a komp, mely / mindig a sejtelmes
folyó túlsó oldalán marad." "Már nem rezzenek
össze, / ha kinyitlak kertkönyv" (Kirándulás a kertbe)
– jelenti ki, már nem fél, de reményvesztett. Akár egy
valós kerti kiránduláson, akár egy szakrális kertben is
lehetünk, döntse el az olvasó.
A Parlando búcsúja című kötetzáró
vers meglepően más hangszerelésű, mint a kötet többi
darabja. Az archaizáló sorokban feltűnnek Filip visszatérő
verselemei (árbockosár, medúza, írás, vitorla, bor). "Az
élet elsötétülő sfumato", írja, de hiába a kötetben
felsorolt kóros folyamatok, pusztulásrekvizitumok, mert a
rejtett ablakokból mégiscsak életigenlő szavak és egy
lakható világ fényei szüremlenek elő.