Monostori Imre
A lélek züllése ellen
Jelzőpontok Domokos Mátyás esszéírói
pályáján
"Hitt az egy és oszthatatlan, egyetemes igazságban,
és semmilyen részérdeknek nem volt hajlandó alárendelni
magát, de ez az elfogulatlanság nem korlátozta nemzeti
érzéseiben sem."
(D. M.:
Közegellenállás. Babits Mihály küzdelmei)
1
Az életmű lezárult. Az olvasó most
már óhatatlanul summázó testamentumként értelmezi idén
megjelent könyve, a Nem-múló múlt utolsó kis
írását (Mulandó és örök), egyik legkedvesebb
(Weöres Sándortól való) versidézetével az élén: "Mert
ami egyszer végbement, / azon nem másít semmi rend, / se
Isten, se az ördögök: / mulónak látszik és örök."
Domokos Mátyás ezzel a mély erkölcsi meggyőződéssel élte
életét, éltette és élte a magyar irodalmat. Mert az irodalom
volt a természetes, a magától értetődő létközeg és
létmegnyilvánulás a számára – erről számos vallomása
tanúskodik –, ezzel összefüggésben pedig a magyar kultúra,
"a magyar önismeret leghívebb tükre", leginkább
megbízható iránytűje és saját önazonosságának a
mércéje s eszköze is.
Állandó tréningben élt. Nemcsak a
sakktábla fölött (mint gondolkodó, kombináló és
mérlegelő játékos), de éppígy a magyar irodalom
legkülönbözőbb terepein. Megszámlálhatatlan sok művet –
könyvet és kéziratot – olvasott el, úgyszintén
megszámlálhatatlanul sok írót ismert meg több mint fél
évszázados kiadói szerkesztői munkája során, interjúk
sokaságát készítette (az élőbeszéd is az erősségei
közé tartozott), s lankadatlan buzgalommal írta fölkavaró
esszéit, lényegre törő kritikáit, filológiailag elsőrangú
tanulmányait, háborgó vitairatait, közéleti jegyzeteit –
borotvaéles ésszel és irigylésre méltó szellemességgel.
A magyar irodalom sokat köszönhet Domokos
Mátyásnak, azt lehet mondani, hogy a 20. század csaknem
valamennyi jelentős kortárs alakjának életművével
foglalkozott (ha nem is mindegyikkel külön tanulmányban).
Írásaiból összeállítható közelmúltbeli irodalmunk szinte
teljes palettája, a magyar irodalom e korszakának fő
vonulatai, fő hangsúlyai, és kitapintható ennek az általa
fölrajzolt irodalmi világnak a megbízható értéktartománya.
Domokos Mátyás többször idézte az Osvát Ernőtől
származó megjegyzést, amely szerint a remekműnek "nincsenek
méretei". Sem fizikai értelemben, sem pedig a tekintetben,
hogy mekkora távolságra vannak eszméktől, ideológiáktól. S
minden bizonnyal volt neki egy – legalább egy – boldogító
érzése, bizonyossága: a belső szabadság élménye,
amely ott fénylik valamennyi írásán. Ő mindenkit
szerethetett, akit szeretni tudott. Nagyon fontos és föl nem
becsülhetően értékes adománya volt ez a szellemi magatartás
e darabokra szakadt (marcangolt), mindent és mindenkit egymás
ellen kijátszó és szembeállító világunkban. Még azt is
mondhatnánk, hogy üdítő! Jóllehet Domokos Mátyás irodalmi
működése – életműve – korántsem valamiféle jámbor
megbékéltető szerepre emlékeztet. Éppen ellenkezőleg: a
kiváló kortárs és barát költő egyenesen "hitvitázó
alkatként" jellemezte. Pontosan megragadva a lényeget: hiszen
Domokos Mátyás hite is az irodalomban gyökeredzett.
Már alkotói pályájának elején – a
hivatalos irodalompolitikával szemben – a teljes magyar
szellemi örökség – ezen belül irodalmi örökségünk –
számbavételére és a vitatott kérdések kendőzés
nélküli tisztázására jelentette be igényét. Szinte
dermesztő nyíltsággal és lefegyverző tárgyismerettel,
cáfolhatatlan oknyomozással és dokumentációval. És később
is ugyanígy: Németh László és Weöres Sándor, Illyés Gyula
és Pilinszky János, Ady Endre és Babits Mihály, Nagy László
és Nemes Nagy Ágnes, Kosztolányi Dezső és Bibó István –
és még sokan mások – életműve és szellemi öröksége
egymást erősítő alapérték-pillérek az ő magyar
irodalmában, modern magyar szellemtörténetében. És a szép
koincidenciák, együttcsengések vonulatai: Bibó és Ady
között, Nemes Nagy és Babits között, Illyés és Weöres
között, Németh és Pilinszky között, és sorolhatnánk. S
mindez nemcsak példaszerűen összekötő szemlélet volt az ő
részéről, de – ha úgy tetszik – tudományos érvényű
magatartás is. (Keserű iróniával emlegette persze az irodalom
"tudományosítását", de még azt sem hagyta szó nélkül,
ha őt irodalomtörténésznek nevezték.) Témáinak anyagát
sokszorosan "megdolgozta": példák, minták, utalások,
hivatkozások, párhuzamok, számok, statisztikák sűrű
hálószövéseivel ragadta meg s mutatta fel igazságait,
fölfedezéseit. Kivételesen érzékeny szellemi és
szinte csalhatatlanul pontos ízlésbeli adottságainak
köszönhetően ő valóban belülről ismerte hőseit, s
a beleélés tetőfokán mintegy a művek belsejéből volt
képes megszólítani az olvasót. Elsőrangú esszéista és
mintaszerű filológus volt. Mikor mire volt inkább szüksége.
A választott téma szinte önmagát írta Domokos Mátyás
által, az elmondandó gondolat és a mögötte, benne feszülő
indulat legodavalóbb, legszerencsésebb arányai szerint.
Az ő számára a magyar irodalommal való
foglalkozás nemcsak szellemi feladat, de "erkölcsi
kötelesség" is volt. Domokos Mátyás nagy emlékező,
hiteles tanúságtevő, keresetlen világosságú s tisztaságú
emlékeztető: "könyvem – tanúvallomás" – írta a Leletmentés
című kötetének (1996) előszavában. Reá is szépen illik a
Németh László-i világkép egyik legfontosabb
jellegzetessége: az "etikummal megemelt minőség"
életszemlélete és írói, esszéírói gyakorlata. Ennek a
vállalása és élése pedig egy másik fénytörésben is
megláttatja velünk életművének az "ugyanarról
másképpen" (első kötetének – 1977 – ez volt a címe)
megszólalásbeli jellegzetességét. Nevezetesen azt, hogy
szinte magától értetődő gesztusként, rohamszerűen, ámde
mégis természetes könnyedséggel döntött le számos tabunak,
illetve kényesnek számító téma-tilalomfát, jó néhány
vita- és leleplező írásának a címe vált irodalmi berkekben
közismertté (Nagyhatalmi helyzet vagy versírógép
[1976], A "Sorskérdések" sorsa [1976], A lélek
züllése ellen [1983], Leltárhiány [1986], Az
"inautentikus" kinyilatkoztatás [1993], Levélváltás
a posztmodern csízióról [1996], Gens una sumus? [1999]
stb.).
A Domokos Mátyás esszéírói pályáját
fölvázoló írásunk csak jelzőpontok elhelyezését
tűzheti ki célul: jelzőpontokét kiváló esszéinek egy-egy
megragadó, eredeti és időtálló gondolatához. (Ez
utóbbiakat is inkább önkényesen válogatva.) Ennek az
életműnek a súlya és dinamizmusa – oly közel még a maga
teljességében – nemigen enged meg más típusú
megközelítést. Az egész magával sodorna, a részekbe
talán bele lehet kapaszkodni.
2
Domokos Mátyás szellemi csillagképének
legfényesebb alakjai a kortárs klasszikusok közül Illyés
Gyula, Németh László, Bibó István, Weöres Sándor, Nagy
László és Pilinszky János voltak. (Közülük Némethről,
Illyésről és Weöresről külön kötetbe gyűjtve is kiadta
addigi esszéit.) Igencsak "próbára tevő" szellemóriások
valamennyien, talán a róluk (meg még Adyról, Babitsról,
Szabó Lőrincről) szóló esszéi, megfigyelései, párhuzamai,
megjegyzései árulkodnak leginkább Domokos Mátyás irodalom-
és világértő nagyságáról, jelentőségéről. Hiszen
(Bibót kivéve) valamennyiükről monográfiák sora szól már.
Domokos Mátyás nem írt egyetlen efféle összegző művet sem,
mégis seregnyi újdonságot lobbantott fel írásaiban,
számtalan közhelyen lépve át egyszersmind. (Nemigen érdemes
azon töprengeni vagy bánkódni, miért nem írt monográfiát;
valószínűleg azért nem, mivel alkata, lényege, benső énje
szerint ő elsősorban esszéíró volt, a monográfia szabályai
nyilván elviselhetetlenek lettek volna a számára.
Tudáspróbáit és szellemi szabadságvágyát a neki
legadekvátabb formában találta meg s működtette.)
*
Az Illyés Gyuláról szóló esszéket az
Adósságlevél beszédes című kötete (1998)
tartalmazza. Ezt egészítette ki – akárcsak a Németh
Lászlóról szólókat – a Szembesülés (2003),
valamint a Nem-múló múlt című kötetekben közreadott
írásokkal.
Illyés világképének kialakulásában a sokszínűséget,
az öntvényjelleget és ennek sorsszerűen fontos szerepét
hangsúlyozza – többször is – Domokos Mátyás. A
dunántúli puszta, majd Angyalföld, a forradalmak, aztán öt
év Párizs, végül az egész Magyarország, a teljes magyar
történelem általi formáltságot. Illyés Gyula ily módon
lehetett és lett "több ösztönű" költő (akinek Németh
László aposztrofálta őt még a húszas évek végén): a
felvilágosult szellemű racionalista, ámde a "Számadó",
valamint "az utolsó nemzeti bárd" is, aki egyszersmind Európában
gondolkodott; ámde azt is állította, hogy "a 20. század
legnagyobb problémája a nemzeti kérdés". Domokos Mátyás
egyik alaptétele Illyésről úgy szól, hogy költészete a sok
évszázados magyar líra meghatározó vonulatába illeszkedik,
bizonyos tematikai ("nemzeti") értelemben, s az ihlet, a
költői toposz- és motívumvilág tekintetében is szerves ez a
múlttal való kapcsolat. Ámde ott fészkel ebben a hatalmas
lírai életműben a 20. század eleji avantgárd és számos
egyéb modern törekvés, a modern európai művészetek megannyi
újdonsága is. Domokos Mátyás felidéz egy beszélgetést
(1979-ből), amelyben Illyés a modernség és a hétköznapi
gondolkodással is fölfogható valóság sokak szemében
ellentmondásos voltát ekképpen oldotta fel: "Ma is hallom a
vádat [...] hogy »elfordultam az avantgárdtól«. Az igazi
avantgárd az, aki változatlanul továbblép, kockáztatva
hódításait is. Röstelltem volna megmerevedni. [...] azt
tanácsolnám bárkinek: legyetek olyan modern költők, ne
féljetek, ne szégyelljetek még érthetők se lenni."
Illyés Gyula költészetének frissességét
és korszerűségét – mutat rá Domokos Mátyás – a Fernand
Léger által megfogalmazott természetes egység
biztosítja: "Szabadnak lenni, és mégsem veszíteni el a
kapcsolatot a realitással." Ez a költészetfelfogás ugyanis
– a maga természetessége miatt – lehetővé teszi a mégoly
nagy távolságok áthidalását konkrét és elvont,
individuális és közösségi, hangos és halk, rusztikus és
légies (és így tovább) között (végül is akár
valamennyi ellentétpár között). És ez nem más –
egyébként –, mint a mindenkori teljességre törekvő
gondolkodás alapja, szükséges feltétele. Mindenféle
kizárás, leszűkítés, megcsonkítás, abszolutizálás és
szélsőségesség meghaladása. Domokos Mátyás az
eszerint gondolkodó Illyés Gyulát mutatja meg úgyszólván
valamennyi róla írt esszéjében. "A realitást újszerű
módon percipiáló művészi szabadság; ez az, ami nélkül nem
képzelhető el ma sem klasszicitás" – hangsúlyozza.
Illyés Gyula gondolatvilágában és
írói-költői világképében – közismerten – az egyik
legerősebb és leginkább állandó lételem a közösségi
elkötelezettség. Domokos Mátyás alighanem e ponton is a
legfontosabb mozzanatra hívja föl a figyelmet, midőn azt
fejtegeti, hogy "Illyéssel éppen a történelem 20. századi
menete láttatta be, hogy az individuális emberi jogok védelme
megoldhatatlan a kollektív nemzeti jogok oltalmazása nélkül
[...]". Az ő hazafogalma – folytatja a
gondolatmenetet – voltaire-iánus szellemiségéből fakadóan
a nemzeti szabadság és a társadalmi haladás alapelveit
jelentette, magyarságfogalma pedig "nem annyira
állapot, mint inkább erkölcsi-szellemi, történelmi és
társadalmi feladat", azaz nem passzív, nem is véletlen vagy
esetleges, hanem aktív és tudatos közreműködés.
Illyés "kettős szellemi állampolgársága" pedig azt
jelenti, hogy – már a húszas évek közepétől kezdve – a
magyar valóság és a nyugat-európai lehetőségek, a
nyugat-európai szellemiség (beleértve a demokráciát, a
szabadelvűséget és az emberek közötti egyenlőség korszakos
eszméit éppúgy, mint a művészeti avantgárd értelmét és
lehetőségeit) az ő felfogásában, gondolkodásában és
írói-költői gyakorlatában valóban elválaszthatatlanul
összefonódnak. 1937-ben ódát írt Európához, s közel négy
évtizeddel később történelmi léptékű versében, A
budavári torzókra címűben mélyen átélt vallomást tett
arról, hogy a magyarság történelmének legszervesebb része
– kultúrája, nyelve, művészete – "európai fényben"
is helytáll magáért, történetileg pedig azt igazolja, hogy a
magyarság már a középkortól kezdve nyugat-európai
színvonalon és értékrend szerint volt része Európának.
Máshol arról szól, hogy "ezt a Keletről jött, »ázsiai
ősanyától« származó népet »európai nevelőanyja« tette
magyarrá". Domokos Mátyás többször is leírja azt a
summázatát Illyés életművével kapcsolatban, hogy ő a kor
– korunk – szellemi életének nagy szintézisteremtője,
olyan "nagy egyesítő szellem", aki "függetlenül attól,
hogy érzékeljük-e, irreverzibilis nyomot hagy a világban".
Illyés Gyulának megadatott, hogy öregkori
lírájával költészete csúcsára jusson. "Ugyanolyan
racionálisan próbált beszélni az embernek az elmúlás
gondjával vívódó állapotáról [...], mint ahogyan korábban
a politika, a forradalmi cselekvés, a haza és a nemzeti lét
fogalmait és gondjait elemezte." Meg tudta ragadni, és magas
hőfokon volt képes kifejezni az ember örök lelki kínjait, a doleo
ergo sum gyötrelmes valóságérzékelését s "az
ezredforduló emberének egyetemes kedélyállapotát – a depressziót".
*
Az Írósors című (2000), Németh
Lászlóról szóló kötetében többek között a vele
kapcsolatos, de mindnyájunkat érintő közösségi, erkölcsi
tanulságokat köti össze, főként azt emelve ki, hogy "a
minőséggel beoltott élet jelentheti csak –
társadalmi-szociális és individuális-szellemi értelemben
egyaránt – a magyar élet mindenkori bajainak és
nyavalyáinak a jó megoldási lehetőségét, vagy
borúlátóbban fogalmazva: a felülemelkedés reményét a rossz
történelmi determinációkon, a megmaradás életreceptjét".
Azt is élesen exponálja Domokos Mátyás, hogy Németh László
folyóiratának, a Tanúnak a beköszöntő soraiban említett
"hajótörött"-lét és a "szorongó tájékozatlanság"
napjainknak is meghatározó élménye, életérzése. Ezt
számos példával, markáns párhuzammal, a művekből fakadó
igazságok segítségével mindannyiszor igazolja. Mert hiszen
– például – mit is sugall az Irgalom című
Németh-regény az ő számára? (Amit egyszer Németh László
neki ki is fejtett.) Maga a "diagnózis értelme" a válasz:
a morfiumosfecskendő után nyúló cinizmus vagy az
életösztön pártjára állás, még akkor is, ha
nyilvánvaló, hogy az egész világ egy elfekvő...
Eredeti és messzire mutató – mivel Németh
regényírásának korszerűségét "demonstrálja" – a Bűn
című regényének létfilozófiai szempontból való
megközelítése. Mintaszerű újraértelmezése rávilágít
arra, hogy ez a regény legmélyebb rétegeiben "a század
egyik tömegélményét", a "világűr hidegének" az
érzetét idézi fel. Azt ugyanis, hogy sem a magunk
közöttiekben, sem az idegenekben nem találjuk meg
embertársunkat; ki vagyunk szolgáltatva a tőlünk
független, vak erőknek. S nemcsak gondolati mélyrétegében
modern regény a Bűn, teszi hozzá Domokos Mátyás,
hiszen e prózaszövés technikájában nemegyszer prousti
módszer érvényesül, remekmívű részletei igazi értékei a
modern magyar prózának.
Eredeti fölvetéseket igazolnak a Németh
László hódmezővásárhelyi éveivel foglalkozó tanulmányai
is. Az egyikben azt a ragyogó gondolati ívet rajzolja föl,
amely a vásárhelyi évek érlelő közegétől az életmű
vitathatatlan remekművébe: a Galileibe nyúlik át.
Rámutat arra, hogy a Németh László-i életmű második,
nagyobbik részének a "növésterve" és ennek művészi
eredményei a vásárhelyi korszak világképének a termései.
Mégpedig oly módon, hogy itt és ekkor "vetíti rá
gondolkodásában a filozófiát az emberi történelemre, mert
ekkortól kezdi őt [...] foglalkoztatni a természettudományos
gondolkodás és az egész újkori történelem világa [...]".
Ennek nyomán ragadta meg a modern társadalom írástudóinak
és természettudósainak erkölcsi dilemmája. Elsőrangú
filológiai rekonstrukció révén Domokos Mátyás e
vásárhelyi éveket sajátos összefüggésbe ágyazza:
megörökíti az üldözött s az öngyilkosságra folyamatosan
kész író, tanár, magánember vergődéseinek kettős
példázatát. Egyrészt az Égető Eszter Méhes
Zoltánjának – az író alteregójának – nagy
dilemmájában (az elaljasított élet vagy az önkéntes halál
vállalása), illetőleg az író köré fonódó,
történelmileg valóságos politikai háló fölrajzolásával.
Persze nem annyira az öngyilkosságnak mint bekövetkezhető
realitásnak az esélyeit vagy éppen egy romantikus
szerepjátszásnak borzongató példázatát értelmezi, sokkal
inkább a kommunista hatalmi mechanizmus aljasságát mutatja be,
s ezzel összefüggésben azt fejtegeti – klasszikus
"leltárhiány"-koncepciójából is következően –, hogy
milyen nagy halom irodalmi értékkel lenne szegényebb a magyar
kultúra, hogyha Németh László saját regényhőse sorsára
jutott volna. (Ugyanakkor rendkívül érdekes Domokos Mátyás
azon megfigyelése is, amely szerint "Németh László
alkatának szüksége volt a sérelemre: a sérelem volt írói
ihletének radioaktív fűtőanyaga, amit aztán könnyűszerrel
be is szerezhetett az őt ért kritikákból és
irodalompolitikai megnyilatkozásokból".)
A Galilei-téma más vetületben is
foglalkoztatta Domokos Mátyást: általában a hatalom
mechanizmusa (a mindenkori, a történelmi hatalomé), valamint a
tudós, az írástudó (vagy az egyszerű mezei ember)
igazságának törvényszerű konfliktusaként. A Hatalom és
igazság című esszé (már az utolsó kötetében)
elmélyült fejtegetése arról győz meg, hogy "az
összeütközés hatalom és igazság között azért
elkerülhetetlen, mert a hatalom [...] a »nihil obstat«-nak a
megadását sohasem az igazság érvényességének a
mérlegelésétől teszi függővé, hiszen ha ezt tenné,
önmagát korlátozná, márpedig a hatalom jószántából nem
szokott harakirit elkövetni. Természeténél fogva
kizárólagosságra törekszik, s nem osztozik, nem is osztozhat
a szabadságon az igazsággal." (Domokos Mátyás
irodalomértelmezésének egyik jellegzetessége ez az
"ábra" is: messze túlmutat az irodalom értésén és
magyarázatán: köznapinak látszó, de mégis valóságos
történelemfilozófiai kérdéseket vet föl és válaszol meg.)
A Németh László-centenárium arra is jó
alkalmat kínált, hogy áttekintse a mai kánonok ítéletét az
életműről (Szembesülés. A centenáriumi Németh László
emlékkönyv). Itt világosan megfogalmazza, hogy a
rendszerváltozás óta azok fújják a Németh László
utóéletének "legpimaszabb szólamát", akik
köpönyegforgatókként váltak a hajdani marxista–leninista
elkötelezettség szószólóiból "finnyás humanista
zsoldosokká". Ennek lélektani oka pedig az lehet, hogy
"ellentétben a nagytőkésekké vedlett osztályharcosokkal,
ő sohasem tagadta meg ragaszkodását az emberi történelem
gyakorlatában aligha megvalósítható minőségszocializmus
plátói modelljéhez".
A Németh László-i levelezésfolyamban azt is
nyomon követte Domokos Mátyás, hogy "az öregedő író
esztétikai nézeteivel és az írói erkölcsről alkotott
felfogásában hogyan hajol egyre közelebb Tolsztojhoz".
Hogyan szilárdul benne az a meggyőződés, hogy "az író
legfőbb kötelessége, hogy műveivel a »hogyan éljünk«
kérdésére adjon morálisan hiteles és követhető választ. Életreceptet.
Enélkül ugyanis, Németh László felfogása szerint [...] »az
írás jellemrontó pálya«." Dermesztő igazság ez,
máshonnan – ellenségei felől – nézve pedig dermesztően
taszító erkölcsi tézis. Tehát üldözendő és kiirtandó.
Mivel a morális elkötelezettség magatartása mellett a magyar
sorsproblémák, "sorskérdések" sokasága is végigvonul
ezen az életművön, érthető, hogy Németh esszéírásának
ez a rétege is a kritikák pergőtüze alatt állt és áll ma
is. Domokos Mátyás logikusan sarkít, amikor ezt a konfliktust
ekként ragadja meg: "jaj annak, aki ezt a Németh László
keserű diagnózisa szerint »dementiás népet« és
»nehézfejű nemzetet« fel meri ébreszteni!" (Egy
felkavaró kritikagyűjtemény)
*
A porlepte énekes című kötet
(2002) tanulmányaiban Domokos Mátyás többször is beszél
arról, hogy Weöres Sándor "szó szerint értendő
költő". Azaz: hiába rúgta le magáról "az egyéniség
ormótlan sárcipőjét", mégis, még "érthetetlen"
verseiben is "közérthető". Meglepőnek tűnhető
párhuzam: Weöres már a harmincas évek végén vallott Ady
mellett ("Szememnek Ady nyitott új mezőt"), ám saját
költészete nem önmagát teljesítette ki, hanem "a Létezés
vakító valóságát".
Domokos Mátyás jó néhányszor nekilendült,
hogy Weöres Sándor költészetének lényeges jegyeit
megragadja, hogy meggyőző bizonyossággal szállhasson szembe a
Weöres költészetét torzítók szándékaival vagy éppen a
hallgatásokkal. Eszközei – műfajai – változatosak:
"képzelt beszélgetés", "jegyzet", "morzsák",
"esszédialógus", "lektori jelentés",
"beszélgetés" a költővel, sőt: "imbolygás",
"margó" és "polyrhythmia" is. Igyekszik megfelelni
Weöres gyakran hangoztatott ama kívánságának, amely szerint
az olvasónak hagynia kell, hogy a vers olvassa őt. A finom
lebegés bizonytalanságai és a hitt, a vélt bizonyosságok
között három évtizeden keresztül tartotta bűvkörében e
hatalmas életmű sugárzása. "Weöres Sándor költői
univerzumában – írja – »rögtől szívig minden dalol«
és »nem ésszel: lényével válaszol«." Ez a
világszemlélet és költői létforma teszi lehetővé
számára a valóság – a világmindenséget és a
legjelentéktelenebb töredéket is beleértve – tárgyilagos,
önmagához hű bemutatását (a versekben). Domokos Mátyás
állítja és bizonyítja, hogy "a folytonosan álarcok mögül
beszélő költő verseiben nyilvánvalóan nem az, aki, a
Lét dermesztő ragyogással és költői erővel megidézett
valósága viszont minden esetben az, ami". Méghozzá "szó
szerint érvényes, mert szó szerint igaz". Történetileg
is, konkrétan is. Nem csupán mint esztétikai műalkotás.
Megrendítő példa erre a még 1947-ben megjelent A fogak
tornáca című verseskötet, amely tökéletes
hitelességgel vallott az akkori közelmúltról, és
prognosztizálta a várható, a semmivel sem derűsebb jövőt. A
reménytelenség könyve "sültrealizmusa" (eredetileg
Weöres jellemezte így saját szemléletét) úgyszintén
többszörösen igazolható.
(Domokos Mátyás bravúros közelítései
Weöres Sándor költői világához és az életmű
rejtvényeinek sorozatos megfejtései – ebben társa maga a
költő – a legszebb példák arra, hogyan is gondolkodott ő
az irodalomról, a művészetről. Ifjúkora nyitottságát,
szenvedélyes kíváncsiságát, játékos kedvét mindvégig
megőrizve tudott idősebb korában is boldog rácsodálkozó
lenni. Ritka adomány ez, mely halála percéig nem hagyta el.)
Weöres Sándor a hatvanas évek elején
újból megfogalmazta költői ars poeticáját, amelyben
világossá tette (ismét), hogy célja "nem a
gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók
bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok:
eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön,
érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az
ember olvassa a verset, a vers is az embert." (Erre a sajátos
interaktív viszonyra is gondolhatott Domokos Mátyás, amikor
ennek a költészetnek "sültrealizmusát" említi többször
is.) A megszámlálhatatlanul sokféle szellemi alakzat között
pedig újra és újra előtérbe kerül az, amelyikben
"kihívó nyíltsággal és erkölcsi bátorsággal néz szembe
a korral". A történelem menetéről vallott
"létfilozófiai axióma" ("Megismerjük, zárványok
jég-keretben, / hogy mindig a valóság hihetetlen: /
élünk-forgunk és semmi változás.") ebben a költészetben
– mondja Domokos Mátyás – "rendíthetetlen erkölcsi
meggyőződéssel társul".
Igazi olvasói élmény bepillantanunk ennek a
nagy költőnek a saját versmagyarázataiba. Az egyik ilyen
"tanóra" ebben a kötetben az Ablak négyszögében
című költemény közös elemzése. Ennek során többek
között kiderül, hogy a vers szavai csakugyan azt jelentik,
amit erről a nem költői hétköznapokon bárki gondolhat. A
"dekódolás" legföljebb csak némi fantáziát,
képzelőerőt és leleményt kíván, de semmi esetre sem
költészetelméleti ismereteket. (Domokos Mátyás filológiai
lelkiismeretességének egyik, már-már meghatóan szép
példája, hogy beülve a Széchényi Könyvtárba kinyomozta, ki
is volt és mit is művelt a híres-hírhedt Táncdal
Panyigaija.)
Weöres Sándor költészetét kettős rend
hatja át: "az analitikus-racionális logika mellett a
mágikus-mitikus logika is egyenrangú formáló-alakító
elvként érvényesült költészetében" – állapítja meg
Domokos Mátyás. A valóság az ő számára ugyanis nem
korlátozott, hanem határtalan, abban az értelemben, hogy ebbe
a világba tartoznak a hétköznapi relációkon túli –
legalább olyan fontos – kozmikus és metafizikai
valóságelemek, törvények is. Tisztában van vele – s itt
visszautalunk az írásunk elején idézett Weöres-négysorosra
–, hogy az egyszer megtörténtek már soha nem
fordíthatók vissza, s ez a meggyőződés az alapja etikai
szigorának.
Lehetetlenség (és fölöslegesség) Weöres
Sándor hatalmas költői teljesítményét valahogyan is
címkézni, egy-egy szokványos sztereotípiával jellemezni.
Domokos Mátyás értékelése szerint Weöres költészete se
nem falusi, se nem városi, de nem is kozmikus. Hanem: "a
»vadrózsából tündérsíp«-csináló mester költészete
mint falu és város, kultúra és mítosz, fájdalmasan modern
disszonancia és a történelem mélyéről hangzó zene
szintézise [...], a bartóki modellnek a legcsudásabb
megvalósulása költészetünkben." Nagy idea ez,
továbbgondolásra ajánlható.
*
Különösnek tűnhet ugyan, de mégsem
ellentmondás, hogy két évtizeddel korábban – a Versben
bujdosó című kötetéről szólva – Nagy László
költészetét is a bartóki szintézis felé törő életműnek
tekintette. Ez a két, látszatra merőben más jellegű költői
világ ugyanis az "alfa" és az "ómega" tekintetében
nagyon is hasonlít egymáshoz: a mélyáramok misztikumát és
ősi értékvilágát a legmodernebb, egyénien forradalmi
újdonságú formai rendszerbe képes átszőni. Célja szerint a
modern költők új szabadságtudata – Nagy Lászlóé
például – a józanság, a hűség, a fegyelem, az emberi
szolidaritás morális tartalmait hordozza. Verszenéje pedig
olyan szintézis, "amely nemcsak időmértéket és hangsúlyt,
de adys személyességet is egyesít a népköltészet
formanyelvével".
A Táltos Babilonban című hosszabb
tanulmányában Domokos Mátyás végigelemzi a Nagy László-i
költői magatartás és költői képalkotó logika
gyökérrendszerét, kibontakozását, és értékeli e költői
életmű jelentőségét. Megállapítja, hogy "a költői
szépség maximumára [...] törekedve akarta betölteni a szó
igazi hősének szerepét és hivatását a szó meggyalázása
korában [...]", akárcsak József Attila – vagy (éppen)
Balassi Bálint. Nagy figyelmet fordít ennek a sajátos (és nem
problémamentes) képi világnak a racionális értelmezésére,
illetőleg építkezőtechnikájára. (Elgondolkodtató kritikai
hangú megfigyelése: "A képbe foglalt költői üzenetet
olykor elnyeli a költő szándékainak ellentmondó, ösztönös
képzettársítások, érzelmi asszociációk meteorzápora.")
Legjobb, legnagyobb verseiben – és nyilvánvalóan mindig és
mindenkinél ez a mérvadó szempont – Nagy László egyetemes
érvényűvé tudott válni azáltal, hogy klasszikussá növő
műalkotásaiban "általánosabb és időtlenebb és mélyebb,
mint a korhoz [...] köthető politikai, ideológiai vagy akár
történelmi motivációja". Ezek a versek esztétikai
értelemben romolhatatlanok. (A költészettani elméletek
kevéssé foglalkoztatták, a versírás szakmai kritériumait,
mesterségbeli fogásait erkölcsi kötelességként vállalta
és gyakorolta.)
A 20. századi magyar líra történetében
Nagy László szerepe korszakalkotó – igazolja vissza Domokos
Mátyás is e szerep rendkívüliségét. Juhász Ferenccel
együtt "új költői égtájat" nyitottak meg, majd jártak
be. Nagy László "szépségmaximummal" küzdött "a bánat
ellen" – "a líra elsivatagosodása korában".
*
Domokos Mátyás esszéírásának
legszebb fejezetei közé tartoznak a Pilinszky Jánosról
írottak is. A több évtizedes személyes ismeretség (s a
közös ismerősök biztonságot adó hitelessége), a
filológiai érdeklődés különleges intenzitása, a sok
oldalról való közelítés termékeny volta s nem utolsósorban
az esszéíró beleélő képességének tárgyilagos működése
életmű-monográfia értékű portrét rajzol föl a róla
szóló írásokban (A Senkiföldjén; "Szálkák" –
Pilinszkyről; Pilinszky prózában; Levél a
Pilinszky-filológiáról; Egy kis Pilinszky-filológia).
Pilinszky költészete hatásának a titkát kutatja
leginkább. Miben rejlik e mindvégig magasfeszültségű –
holott nem ment át soha lényeges változáson, mondhatni,
homogén – líra kivételes ereje, kisugárzása?
Statisztikailag, a mindennapos megközelítés szintjén:
lecsupaszított szókincs, dísztelen "nyelvi szegénység".
Műveiből ráadásul teljességgel hiányzik a személyesre
hangolt élményszerűség.
Domokos Mátyás több ösvényen közelít a
titok megfejtéséhez. Az egyik Pilinszky rendkívüli (a szó
szoros értelmében egyedülálló) szóválogatási,
szószelektálási képessége, melynek során az általa
választott szavak úgy kerülnek egymás közelébe, hogy
"minden prózai vonatkozásuktól" megtisztulnak. "Mintha a
verssel együtt most születnének, az első megnevezés teremtő
feszültségéből." Pilinszky világképéről szólva
kiemeli, hogy "»a világ képtelenségének a vállalása«"
engedelmességből ered, alapvető viszonya a világhoz a részvét
(amely a szeretet oka és tartalma is egyben), a legtágasabb
értelemben véve, valamennyi embertársra vonatkozóan.
"Eredendő bűntudatot" érez nemcsak személyes, de
egyetemes érvénnyel is. Azt vallotta, hogy "a gonosz
mindenkiben, még az áldozatban is jelen van",
következésképpen az egyes ember magatartása sem lehet egyéb,
mint a végtelen alázat, melyre Krisztus mutatta meg az
áldozatból és irgalomból összefonódott valóságos, egyben
jelképes erejű példát. Domokos Mátyás harmadik
közelítési ösvénye Pilinszkyhez – a filológiai adatok és
életesemények regisztrálásával párhuzamosan –
világképének sokoldalú és sokszínű igazolása a Pilinszky-próza
segítségével, annak átvilágításával. "Prózájának
legértékesebb része [...] – mondja – felfogható úgy is,
mint költészetének a vázlatkönyve." Világos, meggyőző
és nem kevés újdonságot hozó "aranymosás" ez a fajta
filologizálás, és ami az esszéíró-kritikus olvasóinak
szól, nemkülönben értékes ajándék: valóban kulcsot,
kulcsokat tud adni Pilinszky János költészetéhez.
*
Bizonyos értelemben ugyancsak szintézist
és abszolút tájékozódási pontot jelentett Domokos Mátyás
számára Bibó István munkássága és erkölcsi nagysága.
Esszéiben, köteteiben többször tér vissza ennek a kivételes
értékű gondolkodói pályának és tragikus életútnak
szellemi és erkölcsi példáihoz, tanulságaihoz. Még nem volt
húszéves, amikor – a szegedi egyetemen – megismerte (majd a
második Válasz köreiben is találkoztak), tehát jóval,
évtizedekkel a Bibóra hivatkozási divathullám (majd
Bibó-felejtés) előtt.
Első nagyobb tanulmányát 1981-ben írta
róla (Elmaradt kollokvium helyett). Itt beszámol arról
az elementáris erejű hatásról, melyet Bibó általa olvasott
első tanulmánya – A békeszerződés és a magyar
demokrácia – tett rá, s ettől kezdve mindaz, amit tőle
tanult, élete, pályája szempontjából "szakmailag" és
erkölcsileg egyaránt útmutatásul (például Ady jobb
megértéséhez) szolgált. "Ráeszméltetett arra – írja
–, hogy az igazi gondolkodót semmiféle történelmi
kutyaszorító nem menti föl mesterségének, az igazság
kutatásának az erkölcse alól." Ez az igazságkutatás az
akkori magyar valóságban is elsősorban azt jelentette, hogy
könyörtelen tárgyilagossággal kell szembenéznünk
múltunkkal és jelenünkkel, mert a hosszú távon hazugságra
épülő politika menthetetlenül kudarcokhoz, sőt (újabb)
összeomláshoz vezet. A másik sarkalatos kérdése az volt –
Gandhi és Németh László nagy dilemmájához hasonlóan –,
lehet-e történelmet formálni – nem erőszakkal.
Egy 1996-os tanulmányában (Egy "talált
dráma" megtisztítása) A fogoly Bibó István vallomásai az
1956-os forradalomról című kiadványról szólva
elsősorban mint "harmadikutas" teoretikust, mint ideaembert
mutatja be. (Maga Bibó is harmadikutas teoretikusként
jellemezte ekkor önmagát.) Felfedezésszámba menő
(aprólékosan igazolt) következtetése az, hogy az
"államfogoly" ebbéli nézetei Németh László tanaiban
gyökereznek: az ő forradalom alatt írt három cikke például
lényegében megegyezik Bibó István helyzetértékelésével.
"Soha ilyen közel nem került egymáshoz ez a két
gondolkodó, mint 1956 magyar forradalmának a
megítélésében." Nagy ideája volt Bibónak az egymásnak
feszülő, egymást elpusztítani akaró politikai erők
megegyezéses összeműködésre késztetése, legalábbis az
efféle megegyezéskeresésnek az erkölcsileg kötelező
parancsa. Persze jól tudta, hogy olyan állam nincs a világon,
amelyikben – a vallomásában kifejtettek szerint – "a
demokratikus szabadságjogok teljes érvényesülése mellett a
szocializmus építése is folyik". Ennek ellenére az
"erőfeszítés" és a "jóakarat" fontosságára
apellált, a közjó megteremtésének megegyezéses útját
ajánlva. Domokos Mátyás keserűen, de tárgyszerűen
állapítja meg a kilencvenes évek közepén, hogy eljött a
Bibó-felejtés ideje, számottevő társadalmi vagy szellemi
erőt már nem jelent Magyarországon. Ez akár megrázó is
lehetne, ha nem fásultunk volna bele a sok hiábavaló akarásba
és a jobbító törekvések kudarcaiba. Pedig a fő ok
sorsszerűen drámai: "A prolongált Bibó-felejtés
legerősebb mozgatórugója minden jel szerint az »eszmévé
finomult« 1956-os magyar forradalom követeléseinek
elutasítása. Nem mindenestül persze, csupán két alapvető
vonatkozásban:
a társadalmi-szociális igazságtevés és a nemzeti szabadság
követelését illetően."
3
Domokos Mátyás esszéírói pályáján
a "napi" kritikái és esszédialógusai mellé is
elhelyezhetünk egy-egy jelzőpontot. Szenvedélyes olvasó volt,
és – említettük már – mindenkit szeretett, akit
szerethetett. Több mint fél évszázadon át, hivatásos
irodalmárként. Kritikái és esszéi, szemléi, kisportréi,
összefoglaló értékelései főként a hetvenes és a
nyolcvanas évek magyar irodalmát világították át –
példás lelkiismeretességgel, nem múló érvényű
tanulságokkal, megállapításokkal. Mindezeket elsősorban két
vaskos kötetében összegezte (Átkelés, áttűnés,
1987; Varázstükrök között, 1991). Új, sajátos
műfajt teremtett esszédialógusai révén: ezekben az
interjúkban, beszélgetésekben szinte önmagát "mondta
fel": kifogyhatatlan teljességű és mélységű ismereteit
– nem csak az irodalom sáncain belülről – erős
egyéniségének vonzó derűjével párosítva (A pályatárs
szemével, 1982; Versekről, költőkkel, 1982).
4
Többször tért vissza írásaiban,
könyveiben a "leltárhiány" problémájára, azaz arra a
jelenségre, melyben a kommunista irodalompolitika pusztításai
miatt művek hosszú sora nem születhetett meg, mások meg nagy
tortúrák, lélekölő alkuk, kompromisszumok, huzavonák után,
esetleg évtizedes késésekkel láthattak csak napvilágot.
Az egyik híres tanulmányában, a Leltárhiányban
(1986) ragyogó érveléssel a személyi kultusznak nevezett
időszakban naggyá nőtt félelem és az adminisztrációs
tiltás következményeit veszi számba. Nem készült el, nem
született meg – csak a példa kedvéért – Nagy Lajos
önéletírásának 3. és 4. kötete, Déry Feleletének
3. és 4. kötete, Szabó Lőrinc újabb versciklusa, Tamási
Áron önéletrajzi regényének 2. és 3. kötete, Németh
László több regénye, de Illyéstől a Hunok Párisban
folytatása sem. A félelem brutális módon járt át mindent, a
magyar irodalom újra agonizáló irodalommá vált. A szomorú
mérleg: "Öt nemzedék íróinak a munkásságát metszi
ketté a hallgatás cezúrája, vagy fejezi be, amennyiben –
életkoruk miatt – már nem lehettek túlélői ennek az
időköznek." Pontos adatokkal bizonyítja, hogy csaknem
félszáz "jelentős magyar író szellemi életidejét
rövidítették meg egy évtizeddel [...]".
Szorosan kapcsolódik ehhez a gondolatkörhöz A
hiányzó regénykritika (1983) problémája, amelyben arra
világít rá, hogy ha a kritika nem az irodalom – hanem
például a hatalom – kezében van, menthetetlenül súlyos
torzulások következnek be. Ebben az esetben ugyanis "az
irodalom sorsa kerül a kritika kezébe [...]", és nem
fordítva. Ez a fajta, "funkcionáriuskritika" megzavarja az
irodalmi életet és magát az irodalmat is. (Érdemes
megjegyezni, hogy Domokos Mátyás már ebben az esszéjében
fölvetette a későbbi, a Nap Kiadónál megvalósult "In
memoriam"-sorozat alapötletét: egy olyan magyar
irodalomtörténetét, "amelynek minden egyes fejezetét,
portréját, műelemzését írók írták meg, nem fakuló
érvénnyel".) A "létező szocializmus" magyar
regényirodalma fölött töprengve (1991) az elmúlt negyven
év magyar történelmének a magyar regényirodalomban való
tükröződését veszi szemügyre. Azt kérdezi, vajon "milyen
teljességű – és minőségű – képet rekonstruálhatnánk
közelmúltunk évtizedeiről – közelmúltunk regényirodalma
alapján?". A válasz lehangoló: az ideologikus típusú,
"nem létező, de annál hatékonyabban működő" cenzúra
gondoskodott arról, hogy ezek a regénytükör-cserepek
összességükben is erősen hiányosak maradjanak.
Már a "rendszerváltozás" után egész
kötetnyi bizonyító anyagot tárt a nyilvánosság elé a Leletmentés
című könyvében (1996). Ebben a minden megállapítását
dokumentáló gyűjteményben arra kapunk meggyőző választ,
hogyan működött ez a "nem létező" cenzúra a létező
szocializmusban, miféle szervezetekben és mechanizmusokban
jelent meg, öltött testet, hogyan érvényesítették (és
kik?); miként játszott össze (a pártideológia kívánalmai
szerint) magával az egypárttal, hogyan volt jelen az egyes
könyvkéziratok előttjében és utánjában mint
hivatal és mint hivatalos kritika; egyáltalán kiket, kiféle,
miféle íróembereket sújtott ez a minden szellemi terrénumot
uraló gondolatrendőrség. Domokos Mátyás bemutatja,
demonstrálja, hogy bárkire vonatkozhatott ez a
szisztéma, hiszen ennek csak egy kritériuma volt: eredeti
tehetség, egyéniség legyen az illető író. Függetlenül
attól tehát, hogy (hűséges) párttag volt-e, vagy egyébként
is a rendszer ideológiai őreinek a kedvence; ha másként
kívánt gondolkodni és írni, törvényszerűen működésbe
hozta a cenzúrát. (Nem is szólva a "polgári" és egyéb
csökevényesekről.)
Tilalmi listára kerülhetett bárki, bárkinek
a kézirata. Lett légyen az még kötet nélküli költő
(például annak idején Lator László), egy kötettel már
rendelkező költő (Fodor András, Tandori Dezső), népi író
(Szabó Pál, Kodolányi János), Kossuth-díjas költő, esszé-
és drámaíró (Illyés Gyula), "polgári-urbánus" világú
(Déry Tibor, Weöres Sándor), kommunista (Lengyel József) vagy
éppen katolikus (Pilinszky János); de hát hová sorolhatnánk
másokat, a "többieket", például Orbán Ottót, Zelk
Zoltánt, Nagy Lászlót, Szász Imrét vagy Galgóczi
Erzsébetet? "Úgy hatott ez a szellemi életben, tapasztalatom
szerint – írja Domokos Mátyás –, mint egy szellemi
klímaszabályozó berendezés, mint egy fagyasztóapparátus,
amelynek a hőfoka eleve meghatározta, hogy mi teremhet meg, s
minek kell csírájában, vagyis kéziratban elpusztulnia." Abban
a világban, vagyis abban a világnézeti-ideológiai-hatalmi
koordináta-rendszerben, amelyben Weöres Sándor képviselte "a
magyar reakciót"; Tamási Áron volt "a fasizmus foltozott
irhájú zsoldosa"; amelyben Németh László "minden jel
szerint jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny
író"; ahol Illyésnek ezt írta Kállai Gyula, a "Magyar
Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" első elnökhelyettese:
"nem érzed, milyen mélyen süllyedtél a szarban?"; ahol
egy másik főkolompos pártalvezér (miniszter), Marosán
György egy diákgyűlésen darabokra szaggatta Illyés egyik
versét. Vagy hogy későbbi, de nem kevésbé brutális
példákat is említsünk: Kodolányi János hetvenedik
születésnapján megkapja élete egyetlen hivatalos
kitüntetését, a művelődési minisztérium ajándékát: egy
cigarettásdobozt; Hajnóczy Pétert fasisztának bélyegezve
fenyegeti meg dühösen Kardos György kiadói igazgató, ő, aki
előző életében a rettegett katonapolitikai osztály ezredese
volt. (Olykor persze össze is keveredtek a "listás" nevek
és a hozzájuk tartozó műcímek az ítélkezők fejében, mint
ahogy ez Aczél Györggyel is megesett, aki – ki tudja,
olvasta-e egyáltalán a kéziratokat – egyszer összekeverte
Hernádi Gyula, Szász Imre és Mészöly Miklós egy időben
letiltott regényeit, illetve azok történetét, cselekményét.
Egyébként alighanem Hernádi Gyula regénye, a Kiáltás és
kiáltás tartja a kéziratban hevertetés összbüntetési
rekordját: tizennyolc esztendőt kapott...)
5
Domokos Mátyás esszéírói
munkásságát tanulmányozva feltűnő a vitairatok számának
és összterjedelmének nagysága. Mégsem lehet meglepetésről
beszélni, hiszen alapvetően és eredendően vitázó alkat volt
ő, méghozzá abból a sikeres, színes és utánozhatatlanul
bátor fajtából, akinek muszáj vitatkozni, hiszen a
meggyőződése nem csupán szellemtörténeti, filozófiai
értelemben állja ki a próbát, de a mindennapi élet konkrét
tényei is őt igazolják. Nem tudni, félt-e, szorongott-e
valaha is a következményektől (vö. aki igazat mond...),
mindenesetre a műveiben nincs nyoma ennek. Ellenkezőleg: éppen
az "ugyanarról másképpen" újdonsága nyűgözi le az
olvasót: a felkészült, tiszta szándékú, értéktisztelő
ember másképpen szólásának, a szakmai másképpen
gondolkodásának a magabiztossága. Már a legelső (1977-ben
megjelent) Ugyanarról másképpen című kötetében
cikkeket rendez a "Vita" összefoglaló cím alá. S rögtön
közöl is egy szakmai alapképzésként számba vehető
tanulmányt, amelyben szinte kihívó (de legalábbis
szándékoltan figyelemfelkeltő) módon közli szembesítő
gondolatait, levezetését Németh László akkor még meg nem
jelentethető könyvkéziratáról, s élesen exponálja a
Németh-esszéírás minden bizonnyal leginkább
"neuralgikus", a leginkább támadott (mind a mai napig)
témavariációit (A "Sorskérdések" sorsa): "1. A
faj fogalma, a faji kérdés. [...] 2. Marxizmus és
szocializmus. [...] 3. [...] amit a két háború közti
közízlés jobbról és balról egyaránt az úgynevezett
»zsidókérdésként« pertraktált." Domokos Mátyás –
már a hetvenes (!) évek közepén – szembeszállt a hivatalos
ó- és újmarxista értelmezési hajszákkal, s verhetetlen
fölkészültségéből adódó pontos érveléssel nevezte meg
ezeknek az "idült vádpontoknak" valódi tartalmát, a
történelmi kontextusba ágyazott tényleges értelmét.
A pályája egészére is igaz a Hajnali
józanság című (1997-ben megjelent) esszékötete első
ciklusának a címe: Ellenszélben. Vagy az Átkelés,
áttűnés című könyvéből (1987) is kiemelhetjük az
első cikluscímet: Önismeret és helyzettudat;
jellegzetes Domokos Mátyás-i szellemi iránytű-elhelyezés ez
is. Értékzavart és ízlésterrort diagnosztizál, fogalmi
szemfényvesztéseket leplez le, s kötetcímével is az értelem
erejére, a józanság kívánalmára figyelmeztet. (Szellemes
és üzenet értékű a 2003-as megjelenésű Szembesülés című
kötet első cikluscíme is: Gyakorlati hermeneutika. Magyar
nyelven.)
Súlyos "eszmei" (és politikai) ügyekről
van szó a Nép, Volk, Peuple című
interjú-esszéjében: a népi irodalom és a népi mozgalom
egykori és mai megítéléséről. Domokos Mátyás nemcsak
tagadja a "populizmusnak" mint az e szellemi jelenségekre
használt (negatív csengésű) fogalom használatának a
jogosultságát, de egyenesen "tudatosan kútmérgező
szándékúnak" tartja. Számos – látszólag már
agyonkoptatott – vitapontot újra szemügyre vesz, újra
értelmez, széles merítésű érvkészlettel, határozottan,
félre nem érthetően. A pontos tények sokaságának
felsorakoztatásával. Faji kérdésről, antiszemitizmusról,
politikai és erkölcsi alkuról, kompromisszumról, s arról is,
hogy nemcsak a már Fülep Lajos által ostorozott "nemzeti
öncélúság" létezett és létezik, hanem ugyanúgy létezik
"és mérgez az etnikai öncélúság, a zsidó öncélúság,
a klerikális öncélúság vagy az osztályharcos bolsevik
öncélúság" is.
Pontosan érzékelte mindig – és ennek
sokszor adott hangot –, hogy a hamisítások és torzítások
mellett (illetve azokkal együtt) leginkább a felejtések,
különösképpen a mesterséges felejtések bomlasztják a
leghatásosabban az értelmiség és (végső soron) a nemzet
önismeretét és helyzettudatát. Ez a szabályozható felejtés
lepi el a népi mozgalom legnagyobb alakjait – vagy ha mégis
szóba kerülnek (vö. például Németh- és
Illyés-centenárium), akkor "alibi jobboldalisággal
keverten" állítódnak be –, de így járt (a nyolcvanas
években még szamizdatilag is ünnepelt) Bibó István is
(hiszen a "rendszerváltozás" után az "uralkodó
eszmék" részéről már nem volt rá szükség). De Weöres
Sándort is felejti a köztudat, számos más szellemi társával
egyetemben.
Ezzel párhuzamosan viszont nagyobb teret
nyertek az "áltudományos manipulációk", az új
értékrendet, "paradigmaváltást" hirdető irányzatok,
melyek a korábbi egyeduralkodó marxista felhőkakukkvárak
helyébe tornázták föl magukat, s csak az egymás közt (vagy
még ott se) érthető műnyelven kanonizálnak; nagy csapásokat
mérve a magyar irodalom egészére. Nemcsak a szélesebb
érdeklődő közönséget zárják ki az esetleges
együttgondolkodásból, de a másként vélekedő
szakmabelieknek sem kegyelmeznek, a partvonalra szorítják
őket. Domokos Mátyás megszégyenítő egyszerűséggel
fogalmazza meg ellenvéleményét: "Mindig és minden korban
annyi paradigma létezik egymás mellett [...] ahány eredeti
tehetség fellép egy adott korszak történetében. [...] A
paradigmaváltás hangoztatása ezópusi beszéd. Az ideológiai
hegemóniatörekvések erőszakos-
terrorisztikus igénybejelentésének a takarója [...] Ha
ugyanis nem vagyok az uralkodó paradigma dalnoka, akkor a
dalnokversenyen sincs semmi keresnivalóm. A kérdés tehát nem
az, hogy mi mit ér, hanem hogy ki kit győz le. De
hát ez már volt egyszer." (Az "inautentikus"
kinyilatkoztatás)
Lényegbevágó, ideológiai és politikai
következtetéssel járó alapkérdések fölvetésére is
vállalkozott Domokos Mátyás. Utolsó könyvében például a
baloldaliság–jobboldaliság, valamint a kommunizmus elmélete
és gyakorlata néhány összefüggését vetette papírra
(vázlatszerűen ugyan, de lankadatlan következetességgel és
változatlan morális elkötelezettséggel). Azt fejtegeti, hogy
a klasszikus baloldal és a nemzeti érzés egybefonódása természetes
állapot volt a két háború közötti Magyarországon (még
ha a nemzeti érzés kritikus hangon nyilvánult is meg), mely
egybefonódást a bolsevista ideológia megtagadta és kiirtotta.
(Emiatt mondhatta Márai Sándor teljes joggal: "Baloldali
érzelmű és gondolkodású ember vagyok, tehát nem lehetek
kommunista.") A bolsevista eszmekör tehát nem baloldali
és nem nemzeti. Ezzel szemben baloldali és nemzeti volt
például – sorolja a neveket és az életműveket Domokos
Mátyás – Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Babits
Mihály, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, József Attila, Illyés
Gyula, Vas István, Radnóti Miklós... (Móricz Zsigmond
üzen a Dél keresztje alól). (A tiszta beszéd és ez a
klasszikusan baloldali értékvilág nyűgözte le Sárközi
Márta személyiségében és életvitelében Domokos Mátyást,
aminek a "Kinek ön-énje nem hazug" című, roppant
érdekes emlékezésében adott hangot.)
*
A kilencvenes években az egypárti
cenzúra után a magyar irodalom önfelbomlásának az ideje
jött el. Domokos Mátyás diagnózisa: "az írók, kritikusok
és minden rendű-rangú irodalmárok között megszűnt az elemi
szakmai szolidaritás" (Gens una sumus?, 1999). Az a
fajta szakmai szolidaritás, amely valahogy mégiscsak ellen
tudott állni még a legsötétebb idők szervezett
pusztításainak is. A közös ellenség eltűnésével
(átalakulásával) az irodalmi világ saját soraiban keresi az
ellenséget. Mérgeződnek a lelkek, s mérgeződnek a művek,
"a szellemi élet a bandaharcok szintjére süllyedt". Az
ezredforduló magyar irodalmi élete szellemi zavarainak egyik
legszembetűnőbb jele "a kortársi regényirodalom
sorvadása". Ennek a jelenségnek az a lélektani-társadalmi
oka, hogy még a legintenzívebb élettapasztalatot sem képes
feldolgozni az író, mivel megszűnt az a meggyőződése, hogy
"összefüggő elképzelésekkel, korszerű látomással
rendelkezik a világról". Enélkül pedig az irodalmi művek
– különösen a regények – csak írói ügyeskedések, de
nem mély meggyőződésből fakadó közérdekű műalkotások.
Domokos Mátyás 1990 után feszes
intenzitású, nagy erejű esszépublicisztikát hozott létre,
miként megjegyezte: "közismert, csak éppen elfelejtett vagy
elfojtott alapigazságoknak" szerény szószólójaként. A
"szerény szószóló" persze ilyenkor indulatos, pontosan
célzó és keményen fogalmazó kritikus. Mondja a magáét,
miként egyik kötetcímében fogalmazott. Esszé- és kritikai
köteteiben külön fejezetekbe csoportosította ezeket a
csípős kisesszéket, néha megismételte őket, s külön
könyvet is szentelt az addig elkészülteknek (Mondtam a
magamét, 1994). Hevesen tette szóvá például, hogy az
"irányesztétika" mint magatartászüllés – új alakot
öltve – tovább él: továbbra is megszabva a "fő- és
melléksodor" új értékrendjeit, diadalt ül az
ízlésterror, a magyar írástudók árulása ismét
bekövetkezett, s elfogytak az Ady emlegette "aszkéta
szívek". Mindennek alapoka az, hogy "nálunk voltaképpen
egy határolt rendszerváltás zajlik, amelynek a
határait – fullasztóan szűk határait – igazában véve a
kommunizmus ma is változatlanul eleven kísértete vonja meg
lobbijai révén, s ennek a határkijelölésnek a
kvázi-győztes új hatalom, az egykori politikai ellenzék, a
társadalom számára felfoghatatlan okok nyomására,
engedelmeskedik". Ennek a "határolt rendszerváltásnak" a
következménye, hogy igazából "a régi, pártállami
masinéria az úr", s "változatlanul »fortélyos félelem
igazgatja« a magyar világot" (Nincs magyar stratégia).
6
Domokos Mátyásnak az egyik legnagyobb
kérdése az volt, vajon visszhangzik-e az irodalomban
"valamilyen módon a kor, melyben élünk, s az élet, amelynek
részesei vagyunk". De a többi gondja is közérdekűnek
számított: az írás és az olvasás értelmét kutatta egész
életében. Az ő "szerelmes elfogultságai" azt
jelentették, hogy egy-egy meggyőződéséért, műért,
íróért – a minőségért – tétovázás nélkül mindenét
föltette, mondjuk így: személyes kockázatot vállalt
hitéért, meggyőződéséért.
Egyfajta "hagyományosan" klasszikus
erkölcsi világkép és (úgyszintén) hagyományosan klasszikus
esztétikai értékrendszer híve volt. Messzire vezetne ennek a
következtetésnek a logikai levezetése, de talán meggyőző
lehet a szembesítés, hogyha neveket sorolunk föl az övével
rokon szellemiségű életművekre gondolva: a Babitsét,
Némethét, Illyését, Bibóét elsősorban. Felfogása szerint
a műalkotások értelmes, felfogható és praktikusan is hasznos
szellemi produktumok. Ténylegesen is teljesebbé teszik
(tehetik) az embert.
Az értékes irodalom egészét – vallotta
– vétek partikuláris szempontok szerint szétvagdosni,
osztályozni, kategorizálni; ostobaság fő- és
mellékvonalakat húzogatni, hiszen minden egyes értékes
műalkotásnak külön élete, saját esztétikája van. Az ő
értékrendje – számtalanszor kinyilvánította – a magyar
és a nyugat-európai kultúra szintéziséből vezethető le.
(Szívesen hivatkozott Babits szép és találó metaforájára,
amelyben az európai kultúra katedrálisában a magyar kultúra
egy mellékkápolna.)
Esszéírói művészetének jellemző vonása
– a kivételes lényegmegragadó képesség mellett – a
szenvedélyes őszinteség, az örökös kockázatvállalás
feszültsége volt. Írásainak erős sodra van: ez képes
fölszívni és végighömpölyögtetni a témával kapcsolatos,
rendkívül gazdag ismeretanyagot. Támadhatatlan – épp ezért
szinte háboríthatatlan – szuverenitása fölemelőleg hat.
Tisztán érthető, színesen változatos, izgalmas és
megrendítő, szarkasztikus, majd fennkölt, tapintatos, majd
indulatos, meggyőző és provokatív, önveszélyesen őszinte
– és csillogóan okos. Mint gondolkodó és teremtő embernek
hiánytalanul mutatkozott meg mindig a belső szabadsága.
Nemcsak a személyiségével tűnt ki, de ezzel együtt a valódi
szabadon gondolkodás és emberi szuverenitás luxusával is: a teljes
emberség korunkban oly ritka, de – lám – mégis
lehetséges valóságát és szépségét is hitelesítette.
Talán legszebben szóló hitvallását, ars
poeticáját csaknem negyed százada, egyik kötetének nyitó
esszéjében fogalmazta meg, ami a kortársak és az utódok
számára Domokos Mátyás halálával erkölcsi feladatként is
értelmezhető immár: "Vegye fel végre és vigye tovább
ki-ki, író és tudós, a maga eszközeivel Babits nagy harcát
a lélek züllése ellen."