|
Mezey Katalin
Milyen végleg,
milyen váratlanul
Mátis Lívia emlékére
Milyen végleg,
milyen váratlanul
röppennek el
a megszokott angyalok!
Koldus gondokból
pazar kincseket
hagytál magad után.
Nem az uzsorás kincsét,
ami bedőlt ház alól
kerül elő.
Képesség teremtette,
önmagát sarkantyúzó,
célra tartó tudás,
ami a pénznél többre képes,
mert mozgatója
nem a számítás,
és nem a saját javát keresi.
De mit? Mit is kerestél?
Elszánt önpusztítással
futva kimerülésig.
Milyen végleg,
milyen váratlanul
röppennek el
a megszokott angyalok!
Sűrű falomb közül,
hirtelen hangra
mind a madarak.
Riadtan nézzük,
ki mindenki tűnik el
felhőrések között
vagy egy földrepedésben.
Tudtuk persze, hogy
nektek is szárnyatok van,
rebbenő sorsotok van.
De örök sietségben,
a síró-fúvó szélben
mért hagytatok itt
egyszerre
kitartó jóbarátot,
konok ellenfelet?
Miféle hang volt,
ami elhívott,
ami jelet adott
a pusztulásra?
Mi elől menekültetek,
a sorsunk tanulságait
levonni nem tudókat,
ittfeledve minket,
akik tovább forgunk
a sietségben,
a sívó-rívó szélben,
kitartó jóbarátok
s ellenfelek körében.
Tövises indáikban,
szeretetláncaikban
ideig-óráig még
fennakadva.
Magunk után
alig-nyomot ha hagyva.
