Mezei Balázs
Gyökerek, virágok,
gyümölcsök
Kérdező: Varga Mária
– Ezredvégi számvetés című
tanulmányának egyik fejezetében a világ és az emberiség mai
állapotát taglalja. Azt mondja, a hedonikus emberiség a
jólét hajszolása közben megfeledkezik az értelmes, lényeges
célokról. Melyek ezek az elfelejtett célok korunkban?
– Véleményem szerint korunk az átfogó
visszahatás, az ebben az értelemben vett reakció korszaka. A
klasszikus európai kultúra a 20. század közepére elérte
fejlődésének csúcspontját, ahol nyilvánvaló vált
meghasonlottsága egyfelől a technológiai emberiség kifelé
irányuló törekvései, másfelől az európai hagyományt
továbbgondoló szellemiség között. E két fejlemény
elválásából és összecsapásából adódott a két
világháború, amely tragikus módon a klasszikus európaiság
összeomlását hozta. A klasszikus európaiság a zsidóság, a
hellenizmus és a kereszténység közös alapján bontakozott
ki, és alkotta meg első nagy szintézisét a patrisztikus
gyökerű skolasztikában, majd újabb egyedi teljesítményét a
reformációban. Ezt követően valódi szintézisre a francia
felvilágosodás nyomán kibontakozott német Aufklärung,
a Goethe-Zeit és annak tovább ható következményei során
nyílt lehetőség.
A modern tudományok kibontakozása a 19. és a
20. században korábban ismeretlen eszközökkel látta el az
emberiséget, ám mindennek átfogó szellemi és kulturális
feldolgozása kellőképpen talán még el sem kezdődött. A mai
emberiség egészleges szellemi és kulturális szempontból a
korábbi nagy szintézisek hatása alatt áll – gondoljunk
például a klasszikus zene páratlan népszerűségére –,
miközben hasonló, új szintézist létrehozni egyelőre nem
képes. Ebben az értelemben korunk a visszahatás, a reakció
korszaka a korábbi nagy szintéziskorszakokra, ahogyan például
egy nagy hatású művész utóéletét nem egy szempontból a
visszahatások hálózata határozza meg. Mindebben befogadás,
továbbgondolás, továbbfejlesztés érvényesül, aminek pontos
körvonalai azonban csak egy újabb, nagyszabású és sajátos
szintézisben bontakozhatnak ki kellő pontossággal.
Az "értelmes, lényegi célok" mindenkor
az ember szellemi jellegéből adódnak, amelynek terén jelenleg
tapogatózás, nem kis részben múltbeli alakzatok
restaurációja, erőszakos fölélesztése érvényesül. A
klasszikus európaiság céljai – az ember üdvössége,
személyi méltósága, a nemek egyenjogúsága és
egyenértékűsége, a morális és társadalmi igazságosság,
az önkényen felül álló törvényuralom, a művészetek és
tudományok szimbolikus, megvilágító szerepe, az egyéni,
közösségi, társadalmi és politikai élet átfogó
rendezettsége – a mai világban elenyészni látszanak.
Helyükre a jóléti felfogásból adódó, hedonisztikus célok
kerülnek. A szekularizált emberiség egyelőre nem volt képes
szellemi formát adni a posztmodern és a posztkrisztiánus
állapotnak, ezt a hiányt akarja pótolni a materiális javak
szinte rajongó kultusza. Mégis nagy hiba lenne a mai emberiség
e széles körben érvényes beállítódását merőben
negativitásként, merőben szellemi valóságvesztésként
felfogni. A hedonisztikus és szekuláris törekvésekben a
korábbi szintézisek átértékelése, újrafogalmazása, új
összehangolásának előkészítése folyik, legyen bár ez
utóbbi szinte minden tekintetben eltérő is a klasszikus
szintézisektől.
– Ugyanebben az írásban arról beszél,
hogy a kultúrák robbanásszerű teljesítménye akkor születik
meg, amikor az alapvető útvonalak kijelölése folyik. "E
kijelölésben alig van valami civilizált, kényelmes vagy
cizellált, soha nincs szó arról, hogy a mű célja önmaga
lenne, az emberi élet célja magában az életben rejlene, vagy
egy civilizáció merőben önmagára irányulhatna." Ebből az
következik, kultúránk abba a fázisba jutott, amikor már az
utolsó simítások folynak, egy ideig még fennmarad, de sok
újat már nem várhatunk magunktól?
– Amiről itt szó van, az a poszteurópai
világ kultúrája, amelyre fentebb a hedonisztikus
jelzőt használtuk. A "posztmodern" helyett ajánlanám
inkább a poszteurópai kifejezést, amennyiben ezen a
klasszikus európai kultúrát követő korszak jelzőjét
értjük. Az 1945 utáni világot egyre inkább az amerikanizmus
határozza meg, amely egyfelől az európai kultúra folytatása,
másfelől annak ellenhatása a fentebb használt értelemben.
Ebben is tapogatózás, útkeresés folyik, párhuzamosan a
katonai-politikai-gazdasági hegemónia kiépítésével. A
poszteurópai világ még mindig nyugati világ, ebben
szervesül össze, határozza meg önmagát társalakzataihoz és
a Nyugathoz képest az ázsiai és afrikai államok sokféle
hagyománya.
Az újdonság keresése folyik, ám átfogó
szellemi szintézis helyett jelenleg leginkább ideológiainak
nevezhető formációkat találunk, amelyekben egyfelől kevés a
közös elem, másfelől adott célok érdekében gyorsan
lecserélhetőek. Az 1950-es években az akkori politikai
helyzetnek megfelelően éppoly kétes értékű volt
kommunistának lenni az Egyesült Államokban, mint ma
moszlimbarátnak. Ezen túlmenően Amerikában csak az
amerikanizmust találjuk, amely a vallási és politikai
hagyományok sajátos egyvelege, noha meglehetősen világos
tartalmakkal feltöltve. Ehhez hasonló egységes ideológia van
kialakulóban Európában, ám annak gyökerei inkább a
szocializmusban és a szovjet típusú kommunizmusban
keresendők. Mindez újszerű formálódás, noha tartalmi
újdonságról egyelőre kevéssé beszélhetünk. Mégsem
zárnám ki annak a lehetőségét, hogy az amerikanizmus és az
új európai ideológia fokozatosan összeolvad, és a lényeges
pontokon egységes ideológiai szerkezetté alakul át. Mindez
nem lehet több, mint a korábbi szellemi teljesítmények
ideológiai alkalmazása.
– Meglepett azzal az állításával, hogy
az Európában kialakuló ideológia a szovjet típusú
kommunizmusban gyökerezik. Miben, hogyan nyilvánul ez meg?
– Politikai és kulturális szempontból a
kortárs Európa leginkább meghatározó csoportjai történeti
gyökerüket és ideológiai kifejezésmódjukat tekintve
baloldalinak tekinthetők. A "baloldali" és
"jobboldali" felosztás ugyan manapság meghaladott – s nem
is alkalmas a tényleges világlátási halmazok egzakt
leírására –, az aligha kétséges, hogy a 20. századi
európai történelem egyik legmesszebb ható eseménye a
szentpétervári októberi államcsíny és annak számos
következménye volt. Ilyen következmény a Szovjetuniónak mint
világhatalomnak a fölemelkedése. Ezzel függ össze a
marxizmus válfajainak széles körű elterjedése Európában
és a világon, illetve számos marxista irányzat máig tartó
utóélete. A szovjet kommunizmus egy ponton szembefordult az
európai szocializmussal, amit a világháborús győzelem sokak
szemében legitimált – nemcsak Kelet-Európában, hanem
például Franciaországban, amely Paulus tábornok
sztálingrádi veresége nyomán kezdett reménykedni a
felszabadulásban. A rendszerváltás úgy is felfogható, mint a
szovjet kommunizmus kiegyezése az európai szocializmussal,
legalábbis az utóbbi képviselőinek körében sokan hajlanak
erre az értékelésre. E kiegyezés a legkülönbözőbb
szinteken – a világnézetben, a politikai irányításban, a
gazdaságban, akár szervezeti formában is – összefogáshoz
vezetett a korábbi keleti uralkodó csoportok és nyugati
kollégáik között. Az összhatás e csoport sokoldalú
megerősödése. Nem következett be az a fejlemény, amelyet
sokan várhattak: a szovjet rendszer összeomlása nem temette
maga alá a szocialista felfogást, mivel vele szemben nem maradt
fenn és nem épült újjá átfogó és erőteljes alternatíva,
amelyet jobboldalinak vagy konzervatívnak lehetne nevezni. A
nyugati kereszténydemokrácia aligha bizonyult ilyen
alternatívának, a nagy keresztény alakzatok – a vatikáni Ostpolitik
változataiban – az ésszerűnek nevezett kiegyezésre, nem
pedig a rivalizálásra törekedtek, ami akadálya lett a reális
alternatíva kiformálódásának. Az Egyesült Államokban más
a helyzet, ám az ottani konzervativizmus alapvető pontokon
eltér az európaitól, és érdekeiben közel áll a
szocializmus törekvéseihez. Az eltérés lényege a klasszikus
európai kultúra meghaladásának az igénye, a szocializmussal
pedig gazdasági-politikai érdekek kötik össze.
– Sokan párhuzamot vonnak a hanyatló
Római Birodalom és a mai – nevezzük így – posztmodern kor
között. Az említett hedonista felfogás mellett a
vallási-filozófiai szinkretizmus hasonlóságára utalnak. Ön
lát okot efféle párhuzamra?
– Fentebb a hellenizmusra akartam utalni,
amely a különböző tudóskörök munkálkodása nyomán
egységes kultúrává fejlődött az időszámításunk kezdete
körüli időkre – standard tudományossággal, filozófiai
iskolákkal, államrenddel, életmóddal, építészettel és
művészetekkel. Ezt az egységes szerkezetet kódolták át a
keresztény világképbe a későbbiek folyamán, kiindulva
abból a páratlan erőből, amelyet a názáreti Jézus
működése hozott. Másfelől a magam részéről óvatosan
bánnék az olyan kifejezésekkel, mint a "hanyatló Római
Birodalom".
A kereszténység engedélyezése, majd politikai vallássá
emelése a legnagyobb változás volt e birodalom szellemi
életében, de amikor a Nyugatrómai Birodalom a germán
hódítók megszállása alá kerül, a rómaiság eszménye és
centruma – az ekkor még hivatalosan latin nyelvű –
Konstantinápoly.
Ma sok tekintetben új világforma
áttörésének vagyunk tanúi, amelyet mint folyamatot
globalizációnak szoktunk nevezni. Kína belépése a
világgazdaságba ahhoz hasonló fejlemény, mint az amerikai
Nyugat fokozatos megnyitása a telepesek előtt a 19. századi
Amerika életében. A manapság kialakuló gazdasági és
politikai mozgás semmiképpen sem kelti a hanyatlás
benyomását. A klasszikus európaiság és az amerikai világ is
egyre inkább az új fejlemények hatása alá kerül, sok
tekintetben elveszíti domináns szerepét. Sajnos, Magyarország
és egész Kelet-Európa a "vadnyugat" világába sorolódott
(az európai szomszédok találóan nevezték el ezt a régiót
"vadkeletnek"), ami számunkra, akik nyugodt és biztos
körülményekre vágyunk, nem kellemes. Globálisan nézve
azonban a kelet-európai változások, miként az ázsiaiak is,
az említett áttörés részét képezik. Ezért az említett
párhuzam egészében véve véleményem szerint elavult. Ha már
párhuzamot kell keresnünk, a mai helyzet inkább az első
germán államok megalapításának időszakát idézi fel az 5.
század közepétől kezdődően a volt Nyugatrómai Birodalom
területén.
Egészében véve eltúlzottnak tartom azokat
az aggodalmakat, amelyek a jelenlegi politikai és gazdasági
fejleményeket kísérik. Ezzel nem kívánom azt mondani, hogy
az ezernyi visszaélés akár csak gondolatban is tolerálható
lenne. Még kevésbé kívánom azt sugallni, hogy nem kell
mindent megtenni ezek kiküszöbölése végett. Arról azonban
nem szabad elfeledkeznünk, hogy az emberiség valamennyi
korszaka válságidőszak, és minden korban megtaláljuk a
korszakra jellemző visszaélések sokaságát. Az, hogy mindez a
mai emberiség lélekszámának és tudományos-technikai
készségeinek arányában megy végbe, morálisan és
szellemileg aggasztó, de jelentőségében semmiképpen sem
egyoldalúan mérlegelendő jelenség. Minden korszakban
megtalálhatók a kedvező fejlemények csírái, gyökerei,
tövei, virágai, sőt gyümölcsei is, s ez alól korunk sem
kivétel.
A globalizációnak köszönhetjük azt a nagyszabású
kulturális amalgámozódást, amely emlékeztet a hellenizmus
szinkretizmusára, de azon messze túllép kiterjedésben,
tartalmi gazdagságban. Mindez veszély és esély, s
legtöbbször tőlünk függ, hogy a számunkra adott körben
melyik lehetőség válik dominánssá.
– Mennyiben veszély és mire esély ez a
kulturális "amalgámozódás", ahogyan fogalmazott?
– A kultúra folytonos változás, amelynek
lényege nem a törvény vagy szabály, hanem tettszerű tény,
vagyis a személyes alkotás és annak széles körű hatása,
stílusa, formavilága, története. Az utóbbi mindig
különböző forrásból származó hatások összefolyása és
kikristályosodása egy-egy alkotáscsoportban. Beethoven zenéje
egyaránt táplálkozik Haydnból és Mozartból, sajátossága
ezekből mégsem vezethető le, sajátossága
előrejelezhetetlen, zseniálisan új. Ehhez hasonlóan
mondhatjuk, hogy a hatások összefolyása újra meg újra
lehetőséget teremt az önálló alkotásra. A veszély abban
áll, hogy nem minden történeti fejlemény kedvez a valóban
korszakalkotó teljesítményeknek. Volt olyan korszaka az ismert
világtörténetnek, amelyben sokféle hatás folyt egybe a
valóban önálló, nagyszerű szintézis és egyéni alkotás
létrejötte nélkül, és volt olyan korszak is nagy számban,
amelyben az elnyomás, a gondolat-, a szólás- és az
alkotásszabadság korlátozása egyenesen elfojtotta a
szintézis jellegű, jelentős alkotások létrejöttének a
lehetőségét. A mai korszakban is érvényesülnek az utóbbi
elemek. Általában véve ritka az a kor, amelyben a jelentős
szellemnek megadatik, hogy akadálytalanul kifejezze magát, és
ezáltal nagyszerűt alkosson az őszinteség azon szellemében,
amely a hatalommal visszaélőknek soha nincs ínyére.
Korunk esélye, hogy a nagy kulturális
találkozások elősegítik az önálló, egyéni, korszakos
alkotást, amely túllép a korábbi történeti-kulturális
határokon; veszélye e kornak az, hogy a szabadság helyére
ismét a rabságot emeli, és ellehetetleníti a valódi
gondolat-, szólás- és alkotásszabadságot. Ehhez
természetesen ideológia szükségeltetik, és napjainkban sok
jelét láthatjuk annak, hogy egyfajta kvázi-ideológia
formálódik, amelynek valódi jelentősége az alávető
kontroll, nem pedig a teremtő felszabadítás.
– A múlt század húszas–harmincas
éveinek gondolkodói körében gyakori téma volt, hogy
létrejöhet-e még egységes kultúra. Lukács György például
azt mondta, a kommunizmus ezt meg fogja teremteni, Hamvas Béla
viszont nem látott esélyt bármifajta egységes
világszemlélet, kultúra kibontakozására. Ma a posztmodern
felfogás is csak a "kis történetek" létjogosultságát
ismeri el a megalapozó "nagy történet" helyett. Ön mit
gondol erről a kérdésről?
– A szovjet kommunizmus összeomlását
üdvrivalgás kísérte szerte a világon, aminek egyik legfőbb
oka egy szélsőségesen elnyomó rendszer és egy katonai
hatalom bukása volt. Ma már bölcsebbek vagyunk, és látjuk,
hogy a kommunizmusra jellemző tartalmak és formák, eljárások
és gyakorlatok mélyebben gyökereznek a korszak egész
jellegében, semminthogy megjelenésüket és fennmaradásukat
történeti véletlennek tekinthetnénk. A kommunizmus éppoly
kevéssé történeti véletlen, mint a totalitarizmus egyéb
formái, amelyek a klasszikus európai kultúra reakciójaképpen
alakultak ki. Kétségbe vonom azon felfogások jogosultságát,
amelyek szerint a totalitarizmusok a klasszikus európai
kultúrában gyökereznének, mint mások mellett Popper, Arendt
vagy Levinas állították; a totalitarizmus a klasszikus
európaiság ellenhatásaképpen alakult ki a
kereszténység lebomlásával párhuzamosan, azzal a
formációval visszaélve, amelyet a nyugati világ sajátos
teljesítményeképpen religiónak, "vallásnak"
nevezünk. A kommunizmus ezzel összhangban egyfajta antireligio
– mint azon ideológiák, amelyek e reakciós sémában
jöttek létre, és állnak fenn mind a mai napig, legyenek bár
politikai rendszerként hatékonyak, vagy csupán gondolati
konstrukciók. Ezért a kommunizmustól remélt egységkultúra
ugyancsak e reakciós séma alapján értelmezhető. De mint a
szekularizáció esetében, itt is arról van szó, hogy e
fejleményekben a korábbi eredmények továbbfolynak,
átformálnak, megtermékenyítenek és megtermékenyülnek,
vagyis olyan potencialitás kibontakozását mutatják, amilyet
Schelling tulajdonít a maga második elvének, B-nek, a nőiség
princípiumának. Ez azt is jelenti, hogy e fejleményeknek
történeti szerepük van, de azt is, hogy önmagukban nem
jelentenek történeti, kulturális s a legkevésbé szellemi
pozitívumot.
A posztmodernre jellemző
"kistörténetiség" ugyancsak a "nagytörténetiség"
reakciójaként értelmezhető. Az átfogó elbeszélések, a
végsőképpeni igazságrendszerek, az egyetlen össztudomány, a
mathesis universalis eszménye azonban nem uralta a
klasszikus európaiság egészét, csupán a racionalizmust. Sem
a platonizmus, sem az arisztotelianizmus, sem a kereszténység
nem gondolkodott zárt összrendszerben (s még kevésbé
matematikaiban), mert mindegyikben – hol erősebben, hol
gyöngébben – megjelent a misztikus vonás. A racionalizmus
ezt több változatában kiküszöbölte, a racionalista
szellemben átértelmezett nagytörténetek tekintették
önmagukat totálisan egészlegesnek és zártnak. A posztmodern
posztracionális irányzat, nem véletlen a benne sokféleképpen
megjelenő antiracionalizmus, olykor irracionalizmus. Mint
ellenhatás, reakció a posztmodern is átmeneti felfogásnak
tűnik, noha egyáltalán nem biztos, hogy a korábbi religióhoz
hasonló átfogó nagyrendszer valaha is megint létrejön.
Röviden kitérek itt az ön által említett
Hamvas Béla jelentőségére. Nem mondok újdonságot, ha úgy
vélem, hogy a 20. századi magyar és európai eszmetörténet
egyik legérdekesebb alakjáról van szó, akinek méltó
recepciója éppen hogy megkezdődött. Lukács György,
Brandenstein Béla és Hamvas Béla – három filozófiai sors,
három választás. Lukács a maga eredetileg nagyszerű
képességeit egy antireligiózus ideológia szolgálatába
állította, ezzel szembefordult a valódi gondolkodással.
Brandenstein, a legtájékozottabb magyar filozófus 1945
körül, az emigráció mellett döntött, s saarbrückeni
tanárként soha nem tehetett szert arra a jelentőségre,
amelyet a budapesti egyetemen 1945 előtt elért. Hamvas idehaza
maradt, és könyveitől, vagyonától, lakásától megfosztva a
semmiből kezdte újra az életét negyvennyolc évesen – s az
út, amelyet választott, a legizgalmasabb valamennyi hazai
gondolkodóé közül a 20. században.
Hamvas egy személyben egyesíti a magyar
gondolkodás erejét és tragikumát. Ereje egzisztenciális
esszéiben mutatkozik meg, amelyek – például a Silentium
vagy a Patmosz több írása – az európai
gondolattörténet legerősebb alkotásai közé tartoznak azzal
a sajátossággal, amely csak Hamvasra jellemző. Ezen és
hasonló írásaiban Hamvas véleményem szerint teljességgel
egyedülállót alkotott. Egyes pontokon a kései Heideggerre
emlékeztet (vesd össze például Cseresznyeszedését
Heidegger Feldwegével), de benne van az utánozhatatlan
hamvasi gesztus; másutt Nietzschére gondolhatunk, különösen
amikor az utóbbi szembefordulását látjuk kora német
magaskultúrájával; Hamvas ehhez hasonlóan tért ki a korszak
kánonjai elől, és fordult általa fölfedezett szerzőkhöz.
Nem véletlenül hallhattuk, hogy – jellemző
ellentmondásaival, túlzásaival, fordulataival – Hamvas a
"magyar Nietzsche". Másfelől Hamvas tragikus figura,
nemcsak életének alakulása, hanem műveltségének egyoldalú
túlzásai okán is, amelyek miatt sokadrangú szerzőket
(például R. Guénont) emelt meg nem érdemelt piedesztálra,
míg a valóban fontos szerzőket (például Heideggert) sokszor
csak felületesen olvasta. Ezért Hamvas véleményét kellő
fenntartással érdemes kezelnünk. Ugyanakkor világosan
kimondja, hogy a "hagyomány" az egyetlen, egységes
"világszemlélet". Míg e világszemlélet a középső
alkotói időszakban a francia tradicionalizmusból átvett és
hamvasi módon átértelmezett egységes, alapvető hagyomány, a
késői írásaiban már az Evangéliumban látja e hagyomány
lehetőségét, tiszta kifejeződését és beteljesülését.
Utolsó írásaiban az emberiség egyetlen esélyét az
Evangéliumban adott tiszta élethez való visszatérésben
ismeri fel.
– A mai kultúra tehát egyrészt korábbi
történéseket, teljesítményeket próbál feldolgozni,
szintetizálni, másrészt a jelen eddig különálló, zárt
kultúráit homogenizálja?
– Igen, ez szerintem pontos fogalmazás. A
recepció és a homogenizáció együttese jellemzi a mai
kultúrát, amely esetleg alapul szolgálhat egy nagyszabású
kulturális szintézis kialakulásához. Itt azonban, ismétlem,
tettekre van szükségünk, szabályok, törvényszerűségek
tartalmilag nem, legfeljebb néhány formai vonatkozásban
érvényesek.
– Egyik előadásában Franz Brentano
nyomán a filozófia ciklikusságáról, négy fázis
ismétlődéséről beszélt. Meg lehet azt határozni, hogy e
felfogás szerint mely fázisban jár most a filozófia, és
mikor kezdődött az aktuális ciklus?
A Brentano-féle filozófiai cikluselmélet
hanyatláselmélet, mert a négy fázis, az empirisztikus, a
dogmatikus, a szkeptikus és a misztikus közül csak az első
hoz magával valódi filozófiai tevékenységet. Az erre
következő fázisok egyre kevésbé filozófiaiak, egyre
kevésbé jellemző rájuk az elfogulatlan, tárgyszerű
kutatás. Ez az empirizmus nem szenzualizmus, inkább tiszta
tárgyelméleti empirizmus, amelynek alapköre a közvetlen
belső észlelésben adott pszichikai fenomének világa. E
felfogás megelőlegzi a fenomenológia, a tárgyelmélet, a
pszichoanalízis és az alaklélektan későbbi felfogásait.
Brentano érdekessége a hanyatláselmélet hangsúlyozása,
amelyet részben a klasszikus német gondolkodással, részben a
neokantianizmussal szembehelyezkedve fogalmazott meg. Az elmélet
implikálja, hogy Brentano felfogása egy új felívelő fázis
kezdete; s valóban, Brentano számos 20. századi filozófiai
irányzat alapító atyjának tekinthető. Az elméletet
egyébként nemcsak továbbfejlesztettem, hanem egy írásomban
(A filozófia ötödik fázisa, Vallás és hagyomány.
Budapest, L’Harmattan, 2003) bírálom is. Nem mutat rá arra,
mi teszi lehetővé az egyes fázisok történeti
folyamatosságát. Ezt a hibát hivatott kiküszöbölni az
általam javasolt úgynevezett ötödik fázis. Az ötödik
fázis lenne a filozófia alaptevékenysége, alapfilozófia,
amit másutt prototeológiának (Zárójelbe tett Isten.
Budapest, Gond–Osiris, 1997), majd bölcseletnek nevezek (Vallásbölcselet.
Gödöllő–Máriabesnyő, Attraktor, 2004).
A kortárs filozófiai gondolkodás
hullámvölgyben van, mivel a nagy klasszikus teljesítmények
(19. és 20. századi német és angolszász, 20. századi
francia gondolkodás) után a szerteágazó iskolaképződés,
recepciótörténet bontakozott ki. A mai filozófiai helyzet
leginkább arra a kalapra hasonlít, amely Saint-Exupéry szerint
valójában óriáskígyó, mely lenyelt egy elefántot. Az
óriáskígyó e hasonlatban a mi korunk lenne, az elefánt
tetszés szerint beazonosítható: Kant, Schelling, Hegel, Marx,
Nietzsche, Husserl, Heidegger, Wittgenstein, Sartre vagy e
személyek egy csoportja. Jelenleg az "elefánt" emésztése
folyik, de vannak, akik szerint itt semmiféle folyamatról nincs
szó, mivel amit látunk, az nem más, mint egy hétköznapi
kalap. Ez a kérdés nehezen dönthető el mindenkinek egyformán
tetsző módon, ezért maradjunk abban, hogy a mai filozófiai
helyzet valaminő váltóképre, Vexierbildre emlékeztet,
amely hol kalapnak, hol elefántot emésztő óriáskígyónak
látszik.
A klasszikus európai filozófia két oszlopos
személyisége Platón és Heidegger. Mindazok, akik közöttük
a színre léptek – Plótinosz vagy Ágoston, Tamás vagy
Ockham, Descartes vagy Hume és így tovább –, egy hatalmas
ívű gondolati munka szereplői. A klasszikus európaiság
nemcsak a religio fogalmában ragadható meg, hanem a
filozófiáéban is. Amennyiben a klasszikus európaiság véget
ért, véget ért az ebben az értelemben vett filozófia is –
tehát a tágan vett klasszikus filozófia. Nem ért azonban
véget mindennek a befogadása és továbbgondolása. A jelenkori
nemzetközi egyetemi világban hatalmas számban dolgoznak
kutatók és oktatók, akik a befogadást és továbbgondolást
végzik, miközben a klasszikus európai gondolkodás fokozatosan
áthatja a nem európai kultúrák gondolati világait is. Itt is
továbbfejlődés mutatkozik, noha valószínűleg sokáig kell
várnunk arra, hogy az említett európai filozófusokhoz
mérhető intellektusok jelenjenek meg a színen. E lehetőséget
nem segíti az akadémiai kultúra erős specializációja, amely
megnehezíti az átfogó felfogások kifejtését.
– Filozófusok szájából gyakran
elhangzik a kijelentés, miszerint a filozófiai metafizika
érvényessége megszűnt. Mielőtt állást foglalna e
kérdésben, arra kérem, határozza meg közérthetően, mit
jelent a filozófiai metafizika.
– Elég, ha csupán metafizikáról
beszélünk. A kifejezés ismeretesen a rhodoszi Andronikosz
által gondozott Arisztotelész-szövegekben fordul elő
először, az e néven ismert mű címeként, amely a Fizika
című – a fizikai univerzum alapkérdéseit tárgyaló –
műve "után" következett. A Metafizika a
világegyetem és az istenség általános és különös
jellegét illető kérdésekre ad választ, mely kérdések csak
a fizikai kérdések nyomán vethetők fel. Ezt a területet maga
Arisztotelész "első filozófiának", "teológiai
filozófiának" nevezi. Nála nem beszélhetünk modern
értelemben vett, zártrendszer-szerű, totális metafizikáról.
Metafizikája a speciális vonatkozásokban igen részletes, de
ami az istenséget illeti – ami Metafizikájának, az
egész arisztotelészi gondolkodásnak a legfontosabb témája
–, e vonatkozásokban már inkább jelzésszerű közlésekre
szorítkozik.
A mai "metafizika" kifejezés az eredeti
felfogást tükrözi. A skolasztikában (előbb tartalmilag, majd
kifejezésjelleggel is) kialakult az "általános" és
"speciális" metafizika megkülönböztetése, az első a
kozmológiai-logikai alapelvekkel foglalkozik, a második az
istenséggel, a világegésszel és az emberrel. A racionalizmus
zárt rendszerei e tematikát kívánták átfogóan lefedni
Spinozától kezdve Kanton át Hegelig. A posztmodern
metafizikaellenessége, a "horror metaphysicae"
annyiban érinti az arisztotelészi (s ezen keresztül
tartalmilag a platóni) alapokat, amennyiben a modern
metafizikafelfogás ezek függvényeképpen alakult ki. A
modernitás görög alapokon áll; ezért is helyes úgy
gondolni, hogy amikor Heidegger Platón igazságfelfogását
bírálja, az egész filozófiatörténet alapját veszi célba,
mozdítja ki és haladja meg. Ez a rövid szöveg (Platón
tanítása az igazságról) egyes vélemények szerint a
platóni Lakoma és Szümposzion mellett a nyugati
filozófiatörténet legfontosabb alapszövege, mert míg a Szümposzion
e történet megalapítása, a német gondolkodó munkája annak
alapbírálata és meghaladása. Ebben a szövegben nem
egyszerűen a platonikus felfogás esik bírálat alá, hanem
bennfoglaltan az egész platonizáló, végeredményben
metafizikai hagyomány, Arisztotelésztől kezdve a
kereszténységen át Husserlig.
Korunkban a szerteágazó filozófiai
művelődésnek megfelelően hatalmas a metafizikai irodalom,
legyen szó akár Arisztotelészről, akár Kantról vagy
kortárs szerzőkről. De amikor manapság metafizikáról
beszélünk, ritkán értjük rajta akár az antropológiát,
akár a teológiai filozófiát; inkább a logikai-nyelvi,
kozmológiai alapelvek elemzésére gondolunk. Az
antropológia, amely a 20. században oly ígéretes
diszciplínaként fejlődött tovább a kanti alapvetést
követően, a század második felében elveszítette
vonzerejét, mivel helyére az agy- és a génkutatás speciális
filozófiai kérdései léptek. A mai antropológia főképpen,
noha nem kizárólagosan, az elmefilozófia területén
összpontosul. Emellett egyre népszerűbb és fontosabb a
génkutatások miatt kialakult filozófiai etika, amely a
tudomány szabadságát, határait, tartalmi kérdéseit
feszegeti. A régi metafizika másik területe, a teológia
manapság egyfelől a vallásfilozófia címkéje alatt szerepel,
ahol igen érdekes fejlemények történtek a 20. század
második felében: a pozitivizmus megsemmisítőnek szánt
verdiktje után mégis kibontakozott egy szerteágazó
vallásfilozófiai gondolkodás, amely rendkívüli
népszerűségnek örvend a nemzetközi egyetemi világban. Ezzel
párhuzamosan megélénkült a szorosabb értelemben vett
teológiai gondolkodás. A teológia a 20. század egyik
legizgalmasabban fejlődő területe volt, s manapság az
angolszász világban reneszánszát éli. Míg a
vallásfilozófia a tudományosnak mondott, analitikus
gondolkodás terén ért el átütő sikereket (például Antony
Flew, a neves ateista néhány évvel ezelőtt beismerte, hogy
korábbi ateizmusát R. Swinburne érvelése nyomán feladta),
addig a teológiai gondolkodás magába szívja a kontinentális
filozófia fejleményeit, a fenomenológiát, a hermeneutikát
és más irányzatokat.
Nagyon valószínű, hogy amiképpen a
klasszikus európaiság nyugtával nem alakul ki olyan egységes
nagyrendszer, amely joggal léphetne a religio említett
helyére, úgy a régi metafizikai rendszerek totalitásának a
napja is leáldozott. Helyette útkeresést tapasztalunk arra
nézve, hogy mit és miképpen lehetséges továbbgondolnunk. E
téren számomra a fenomenológiában gyökerező gondolkodás
tűnik a legígéretesebbnek, különösen azon ága, amely a
vallásfilozófiára is kiterjedve az itt megismerhető
kérdéseket gyökeresen újrafogalmazza, másképpen teszi fel,
és ennek megfelelően más válaszokat is keres.
– Bár voltak próbálkozásaim, Heidegger
filozófusi teljesítményéből csak igen keveset tudtam
elsajátítani, s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Annyit
értek, hogy a racionálisnál szélesebb alapokra kívánta
helyezni a gondolkodást, a kérdezést. De melyek ezek az
alapok?
– Mint említettem, Heidegger gondolkodása
Platón után a legjelentősebbnek mondható az európai
örökségben. Ennek belátásához írásait kell
tanulmányoznunk, és el kell mélyednünk az általa
megfogalmazott problémákban. Mivel szövegeinek pontos
fordítása nem lehetséges, e munkát az eredeti nyelven
érdemes végeznünk. Gondolatvilágának alapja közismerten a
lét újrafelfedezése, újramegnyitása: az "ontológia"
jelentőségét hangsúlyozza az ismeretelmélettel szemben. A
lét, amelyet felfedezett, fokozatosan tárja fel, hogy a lét
korábbi felfogásai – bármiféle ontológia keretében
– csupán felszíni meglátásai egy olyan valóságnak,
amelynek teljesebb megmutatkozása csak ezen életmű által
vált lehetővé. A lét valódi megmutatkozása a lét
jelenléte, ittléte, az ember; de az ember is sokkal
sajátosabb, átfogóbb lény, mint aminek első, sőt sokadik
látásra hinnénk. A kései Heidegger e gondolatokat
radikalizálja és költői módon fejezi ki, miközben
stílusa, noha egyre burkoltabb, soha nem válik annyira
közlővé, kinyilatkoztatóvá, hogy ne maradna meg érvelőnek.
Ezért olvasása jelentős figyelmet igényel. Történeti
jelentősége abban áll, hogy a klasszikus európai
gondolattörténet legeredetibb fejleményét, a német
gondolkodást az egész nyugati filozófiatörténetre
tekintettel összefoglalja, átvilágítja és meghaladja.
– Nem arról van tehát szó – mert sok
kívülálló így értelmezi ezt a kijelentést –, hogy
megszűnt volna a filozófiának az a fajta irányultsága, amit
nem tudok másképpen megfogalmazni, mint metafizikai
irányultság, hanem arról, hogy újfajta megközelítéseket
keresnek a régi problémákra?
– A filozófia metafizikai irányultsága
mint eszmetörténeti tevékenység nem szűnt meg. Mint
érvényes, korszerű és korszakalkotó gondolkodás már a
metafizika továbbgondolásán kell hogy alapuljon, amely a 20.
században a legfontosabb szerzők munkáiban megtörtént. E
továbbgondolás létünk alapjait érinti, tehát nem elvont
kérdések taglalásáról, hanem a kortárs és a rákövetkező
emberiség életéről van benne szó. E továbbgondolást nem
szükséges metafizikának neveznünk, ha ezen az arisztotelészi
fogalmat értjük; nevezhetjük valami másnak, ám –
Platónnal szólva – szavakon nem érdemes vitatkoznunk. Az,
amit a szó jelez, a legalapvetőbb problémakomplexitás szerves
bontakozása az emberiség életében, e komplexitás
felismerése, megragadása, felfejtése és továbbgondolása
annak megfelelően, amit a legjelentősebb alkotóink e téren
elérhettek. Ismét zenei hasonlatot használva: a zenetörténet
a legnagyobb zeneművészek egyéni életalkotásának
eredménye, amely átnyúlik korszakhatárokon, és továbbfolyik
újabb és újabb alkotók munkáiban. Mondhatjuk, hogy a 19.
század úttörő zenéje mára "elavult" – noha micsoda
odaadással vagyunk képesek hallgatni! –, de azt nem
mondhatjuk, hogy a zene elavult volna, mert a zene – örök.
– Egy korábbi írásában, amely a Modern,
premodern, posztmodern címet viselte, a posztmodern Richard
Rorty több tézisével vitába szállt. Meg lehet fogalmazni
közérthetően, mi volt e vita lényege?
– Rorty szerint a posztmodern előtti
filozófiai felfogást a következő jellemzők írják le
megfelelően: 1. A filozófia olyan felfogása, amely élesen
megkülönbözteti a filozófiát és a többi tudományokat. 2.
Fundamentalizmus (foundationalism). 3. Az evidencia
elvéhez, avagy az adottság mítoszához való ragaszkodás. 4.
Szubjektivizmus, vagyis az a felfogás, hogy a szellem jobban
ismert, mint a test. 5. Reprezentizmus, az elmének mint
tükörnek a felfogása. 6. A külvilág problémájának
túlhangsúlyozása, amely a filozófia középpontjába az
ismeretelméletet állította.
Bírálatomban egyrészt kimutatom, hogy ezek a
jellemzők az újkori európai filozófiának csak egyes
szeleteit érintik, nem érvényesek átfogóan. Másrészt az
általa használt fogalmakat szerintem túl mereven kezeli,
hiszen a filozófia és a szaktudományok éles
különbségtétele aligha jellemző Descartes-ra, Spinozára, a
német idealizmusra vagy a fenomenológiára. Rorty felfogását
egyebek mellett relativizmusnak, historicizmusnak,
pszichologizmusnak és végeredményben naturalizmusnak tartom,
amelyek meghaladása elengedhetetlen a voltaképpeni filozófiai
tevékenység kibontakozásához. Rorty e meghaladást nem tartja
lehetségesnek, de szükségesnek sem, mivel a filozófiának
legfeljebb világnézeti, épületes szerepet tulajdonít. Ezzel
szemben a filozófia döntő jelentőségű volt az egész
klasszikus hagyományban, és továbbgondolása nem jelentheti
olyan álláspontok felmelegítését, amelyeket egyszer már
meghaladtunk. A posztmodern ama felfogását, amely naiv
álláspontokba való visszalépést implikál, nem tartom
eléggé elmélyültnek. Ha az újkori filozófia, a metafizika,
az európaiság meghaladásáról van szó, az nem vissza-, hanem
valóban továbblépést kell hogy jelentsen.
Az ilyen továbblépés vagy továbbgondolás
lehetőségét kíséreltem meg felvázolni előbb említett
munkáimban. Ha elfogadjuk Heidegger Platón-bírálatát, amely
szerint az idea hangsúlyozása másodlagosságot hoz létre, nem
marad más lehetőségünk, mint magából a valóságból mint
elsődlegességből kiindulni. Ehhez a valóság elsődleges
felfogása szükségeltetik, amit az empirisztikus
megközelítések nem tesznek lehetővé. A gondolkodás mint a
valóságból fakadó gondolkodás lehet valódi, ekképpen
képes arra, hogy olyan valóságfelfogást hozzon létre, amely
megnyitja az ember egészleges továbblépésének az útját.
Korunkban ez az út gyakran eltorlaszolódik, máskor
észrevétlen marad, de ha egyszer megnyílik, világossá
válik, hogy a filozófia hagyománya nem elvetendő, hanem
továbbgondolandó, és új módon folytatandó.
Az ember akkor is gondolkodik, ha erről le
akar mondani, és akkor is a saját helyét keresi az
univerzumban, ha a világmindenségre vonatkozó ismereteink
napról napra változnak. Azzal, hogy az ember kiesett a
fizikailag felfogott univerzum középpontjából, lehetőséget
kapott arra, hogy helyét magasabb szinten, korábban ismeretlen
módon határozza meg. Ez nem jelenti azt, hogy e helyet a
fizikai helyett immár szellemi centrumként kell felfognunk;
sokkal inkább azt, hogy az univerzum helyett pluriverzumban kell
gondolkodnunk és élnünk, a sokféleségek összefüggő
hálózatában, amely a centralitással szemben másféle, sok
központú és sokoldalú kibontakozás lehetőségét rejti
magában akár morálisan, akár tudományosan, akár
vallásilag.
– A pluriverzum kifejezésről
eszembe jutott a korántsem posztmodern Schellingnek egy nagyon
idevágó hasonlata a középpont hiányáról. Eszerint miként
az emberi test különböző szervrendszerekből áll, úgy a
világ is egymás mellé rendelt rendszerekből tevődik össze,
s ezek bonyolult kölcsönhatásokban működnek, bármiféle
kiemelt centrum nélkül. Jó ez a párhuzam?
– Schelling életművének két jelentős
része, a korai és kései bevezeti, illetve meghaladja azt a
gondolkodást, amely a modernizmus legegységesebb, legátfogóbb
összefoglalása, Hegel rendszere. Ez utóbbi nem zárt, bornírt
rendszer, hanem rendszeres alapon felépülő nyílt és
dinamikus egész, amely az istenség, a Szellem életéről
szól. Schelling zsenialitása egyedülálló, és a posztmodern
számára irányadó; nem véletlen, hogy olyan személyekre,
mint például Nietzsche, Heidegger, Martin Buber vagy Ernst
Cassirer, döntő hatást tesz. Schelling, Hegeltől eltérően,
nem azzal az igénnyel lép fel, hogy a Szellem életét
ismertesse, hanem azzal, hogy abban valóságosan részt vegyen.
Schelling az említett B-elv, a női princípium sajátos
jelentőségének korszakos felismerője, amikor összekapcsolja
Goethe "das ewig Weibliche", az Örök Asszonyi
gondolatát, illetve a schilleri öröm vagy mámor (Freude)
felfedezését Nietzsche dionüszoszi elvével (melynek első
megfogalmazója is ő), és továbbmutat arra a lehetőségre,
amely Heidegger Sein-fogalmában mutatkozik meg és
mélyül el. Ez a lét tiszta dinamika, újszerű, teremtő
potencialitás, amelyben a részek az egymással való
együttműködésben állnak fenn és bontakoznak ki, miközben
mindenkor megmaradnak abban az együttlétben, amelyet már
Platón is szünousziának, szünzóénak, a
szerelmi-baráti együttességhez hasonló együttélésnek
nevezett.
Korunk kihívása abban áll, hogy
megválaszoljuk a kérdést: egy felismerhető fizikai és
szellemi centrum nélküli világmindenségben miféleképpen
lehetséges az együttműködések olyan eleven hálózatát
létrehozni, fenntartani és továbbfejleszteni, amelyben az
egyes csomópontok egyszerre léteznek az egésszel és a
részekkel való együttműködésben és ugyanakkor önmagukban
és önmagukért? A fő feladat már nem a centrumból való
uralkodás, hegemónia, hanem az önátadásban megvalósuló
eleven sokféleség; nem az egyoldalú autonómia, nem is az
egyoldalú alteritás vagy másság, hanem az eleven
egymásság, amelyben az emberi személy méltósága
korábban ismeretlen módon bontakozhat ki. Az emberiség mai
állapotában mindenekelőtt tanulnia kell a korábbi
időszakból, a klasszikus európaiságból. Meg kell
állapítania azokat a tanulságokat, amelyek segítségével
folytathatja az útját. E tanulságok rendelkezésünkre állnak
akár a filozófia, akár a szaktudomány, akár a vallás
alakzataiban. Egyiket sem szabad kirekeszteni vizsgálatunkból,
hanem arra kell törekedni, hogy mindegyikben felismerjük az
ember sajátos vívmányát, lehetőségét, felelősségét.
Magunk mögött kell hagynunk az egyoldalú, szélsőséges és
kirekesztő világképeket, amelyek az említett három
hagyományvonal valamelyikét a másikra hivatkozva akarják
kiküszöbölni. Mai világunkat továbbra is az a meghasonlás
uralja, amely a világháborúkhoz vezetett; e meghasonlás
felszámolása, de legalábbis enyhítése korunk központi
feladata.
Nemcsak az egyén, hanem az emberiség
életéről is elmondható, hogy nem egyszerűen öncél, hanem
egyben közcél is. Az ember olyan öncél, amelyben a valóság
sajátos értelme fejeződik ki. Miként az ember, úgy az
emberiség sem önmagában és önmagáért, hanem a valóságban
és a valóságért létezik – azokon a sajátos módokon és
azon összefüggésekben, amelyeket minden korszaknak újra meg
újra fel kell ismernie és tovább kell gondolnia.
– Konkretizálná az említett
meghasonlás mibenlétét?
– Jelenleg küzdelem folyik annak
meghatározása végett, hogy kicsoda az ember. Két jelentősebb
felfogáshalmaz áll egymással szemben: az első szerint az
ember nem-sajátos összetevőinek nem-sajátos, esetleges
halmaza; a másik szerint az ember sajátos egység, és egész
valósága, felépítése, tevékenysége és története csak
ebből az egészből fogható fel. E konfliktus, a vele járó
meghasonlás áthatja korunkat a köznapoktól kezdve a
kultúrán keresztül egészen a politikáig. A tragédia nem
egyszerűen az éles elkülönülésben, hanem abban áll, hogy a
jelzett felfogáscsoportok konfliktusában a másik fél
megsemmisítésének törekvése fejeződik ki. Mindez
köznapilag a gyűlöletben, kulturálisan a valódi alkotások
elhallgatásában, történetileg áltörténetek, mi több,
álvallás konstruálásában, politikailag népirtásban,
fojtogató elnyomásban mutatkozik meg. A hangsúlyozott
együttműködés, amely a konfliktus feloldását hozhatja, csak
a két csoport valóságjelentőségének kölcsönös
elismerése által lehetséges, ami tényszerűen ma azért nem
történik meg, mert az elsőként említett felfogás a teljes
kiküszöbölésre, megsemmisítése tör, míg a másik elismeri
e törekvés történeti és elvi jelentőségét abban, ami e
konfliktus tragédiájában és annak folyományaképpen
megformálódik. A konfliktus bizonyos szinten nem is haladható
meg, azaz elkerülhetetlen, hogy azok, akik a valóságért –
az élhető köznapokért, környezetért, a gondolat-, a
szólás- és az alkotásszabadságért, a politikai
jogegyenlőségért stb. – szót emelnek, bizonyos és jól
artikulált módokon ne kerüljenek szembe mindezek tagadásával
és tagadóival. A legfontosabb azonban nem egyszerűen a tiszta
élet, ahogyan Hamvas fogalmazott, hanem a szeretetben való
önátadás annak, ami a tiszta élet által létrejöhet.
– Ön több, laikusok által olvasott
lapban próbálja "emberközelbe" hozni a filozófia
kérdéseit, eredményeit. Mit nyerünk azzal, ha ez a
tiszteletre méltó munkálkodás sikerrel jár, és mit
veszítünk, ha a filozófia továbbra is légüres térben
marad?
– Az emberi tevékenységek közül a
gondolkodás kerülhet a legkevésbé "légüres térbe",
mivel az ember gondolkodni valójában csak egymaga képes. A
gondolkodás egész folyamata tartalmazza az
együttgondolkodást, az együttcselekvést, az
együttélést, de amikor a legalapvetőbb kérdésekről és
válaszaikról van szó, úgy állunk velük, mint
születésünkkel vagy halálunkkal: kaphatunk ugyan
segítséget, de megszületnünk és meghalnunk egymagunknak
kell. Helyettünk a szó szoros értelmében nem születhet meg
valaki más, és nem halhat meg valaki más; a legdöntőbb
kérdéseket, ha valóban választ kívánunk, nem
válaszolhatják meg helyettünk mások. E munka
következményeképpen, ha eléggé kitartóak vagyunk, új,
magasabb közösségiség jelentkezik, amelyet fentebb eleven
egymásságnak neveztem.
Ami a gondolkodást mint akadémiai
filozófiát illeti, arról már inkább mondhatjuk, hogy az
össztársadalom mai állapotában viszonylag csekély az iránta
mutatott érdeklődés, noha itt fontos a "viszonylag" szó.
Valamiképpen a legtöbb ember feltesz magának filozófiai
kérdéseket, amelyeknek helyes megfogalmazásában és a
megválaszolás aprólékos munkájában már nem akar
elmerülni, hanem megelégszik klisékkel, népszerű
tanításokkal, félrevezető szofisztikával, divattal. Amikor a
népszerűen érdeklődő elhatározza, hogy rendszeres formában
filozófiai stúdiumba kezd, sokszor elkedvetlenedik, mert azt
látja, hogy a várt, látványos "nagy válaszok" helyett
sokszor csak iskolás logikai elemzéseket, fogalom- és
problématörténetet, nemegyszer látszólag szürke és
semmitmondó fejtegetéseket kap. Csak kevesen vannak, akik e
szürkeségben fölismerik a valódit, akik az említett kalapban
meglátják az elefántot elnyelő óriáskígyót; akik tudják,
hogy a szürkeség – mint Shakespeare Velencei kalmárjában
az ólomládikó – a legnagyobb kincset rejti. Az iskolás
filozófia olyasmi, mint a zenében a skálázás, a technikai
gyakorlás, ami csupán feltétele a mélyebb gondolkodásnak.
Hogyan is gondolhatjuk, hogy míg minden emberi tevékenység
tanulást, gyakorlatot, rutint, eljárásszerűséget,
technikát, művészetet, áldozatkészséget, életátadást
igényel, addig a legjellemzőbb emberi tevékenység, a
gondolkodás azonnal és minden további nélkül feltárja
sajátos valóságát bárki számára?
A mélyebb gondolkodás akkor kezdődik, amikor
az érdeklődő ember fölismeri a gondolat- és
gondolkodástörténet sajátos dinamikáját, önmozgását,
egységes jellegét. S akkor mélyül el, amikor ez utóbbit
felismerve felfogja és megéli, hogy ezen önmozgás korábbi
alkotói egyben az ő személyes vitapartnerei is, ki jobban, ki
kevésbé. Az elmélyülés akkor teljesülhet ki, amikor
lehetővé válik nemcsak az alapkérdésekkel való
szembesülés, hanem a kérdések továbbgondolása,
megváltoztatása, új kérdések megfogalmazása, vagyis az
önmozgás életében való eleven részvétel azon a módon,
amit az egyéni jelleg, a sajátos nyelv és a korszak
általános formája lehetővé tesz. Ezen a ponton születhetnek
olyan alkotások, mint Hamvas idézett írásai, hogy más
példát ne említsek. Ritka és megrendítő pillanat ez, amely
az ember teljes életét követeli; fényében lényegtelenné
válik, hogy e munka a ténylegesen körül levő társadalomban
éppen most miféle reakciót vált ki. A gondolkodás
munkájának kronológiájában a mértékegység nem az év
vagy az évtized, hanem az évszázad vagy az évezred. S még az
sem baj, ha egyáltalán nincs mértékegység vagy recepció,
hatás vagy ellenhatás, mert gondolkodni olyan, mint a legtöbb
emberi tevékenység: nem valami másért, hanem önmagában és
önmagáért jó.