Győri László
Hogyan
készül a kazein?
Első Sándor, második Sándor, harmadik
Sándor, így következtek egymás után, amíg az utolsó
Sándor a nagy királyi családból véget nem vetett a
sorszámoknak, és elsőszülött fiát, akinek már csak egy
leány szegődött a nyomába, Zoltánnak nem anyakönyveztette.
Első Zoltánnál tartunk, első Zoltánnak egyelőre csak
barátnője van, ahogy az ma dívik, jó is az, nekünk annak
idején csak feleség jutott, szerelmeinkkel nem költöztünk
össze, szerelmeink presszóbeliek, mozibeliek voltak, parkban,
fapadon, kapualjban csókolóztunk velük, az új Zoltánok
nemzedéke már nem ilyen kényelmetlen szerelmet gyakorol. Még
az a szerencse, hogy második Sándor mit sem tud erről a mai,
nagyon is elterjedt együttélési formáról, nem értesül
barátról, barátnőről, mert kint van már a temetőben. Nem
olyan régen költözött oda, tíz-tizenöt esztendő igazán
sekély víz, kicsi folt az örökkévalóságban. Az semmi, hogy
kiköltözött, de hogy költözött ki? Ráadásul nem az
otthoni sírkertbe, szülei sírdombjába, koporsóban a
koporsóra, ahogyan az egy asztaloshoz illenék, hanem urnában,
idegenben, az Óbudai temetőben, ahol egy tízemeletes panelház
postaládáihoz hasonló rekeszek sorakoznak szédületesen,
amelyek a méhsejtekhez is hasonlítanának, ha nem négy-, hanem
hatszögletűek volnának, mint ahogy az egy méhészhez
illenék, mert asztalos, méhész egy és ugyanaz a személy: az
én keresztapám.
Zoltán, a megszakító – persze kérdés, Zoltán-e
a megszakító, vagy apja, harmadik Sándor az, lévén a
névadás ősi rendjén ő rántott egy nagyot, így vált
negyedik Sándorból első Zoltán, aki ekkor, nagyapja
összeszűkülése, kicsire, porrá omlása idején még csak
növekedett, már ugyan felülről nézett nagyapja feje
búbjára, amikor az még utoljára fölkelt az ágyból, hogy
aztán végleg összezsugorodjon. Még csak kiskamasz volt, de
már látszott, ahogy az a mai gyerekeken súlyosan,
egyértelműen, általában: egy most induló morál, egy kezdő
szokásrend követője lesz ő is; megszakító, amihez sok-sok
nemzedék készítette elő az utat, ám főleg az apa, aki
nemcsak első értelmiségi volt a kézműves évszázadok után,
hanem először jött be a nagyvárosba, Budapestre is. Ezzel a
fia ugyan nem sokat törődött, egyszerűen odaszületett a
budai házba, lénye, létezése kitöltötte a lakás minden
üregét, az utcákat, a tereket a háztól az óvodáig, az
iskoláig, a lányokig, az volt az emléke, anélkül hogy
tudatosan emlékké avatta volna, mert egyelőre nem hiányzott
neki az efféle tudatosság, nem forgatta a feje fölött, hogy
lesújtson vele, jól megvolt nélküle, úgy is éppen annyi
volt, amennyi lehetetett. Apjának azonban olykor-olykor
belefájdult a térde a változásba, nem is olyan egyszerű
elsőnek idejönni. Én is így vagyok vele, én is elsőnek
másztam a városba négykézláb, de jöttem volna én ide hason
csúszva is, mindenféleképpen, hogy utolérjem azokat, akik egy
vagy ki tudja, hány emberöltővel korábban értek ide
valahonnan a vidékek mélyeiről.
Keresztapám nem élni, haldokolni jött ide
Budára. Elzsibbadt a térde, mikorra végre megállt az autó,
nem találta sehol a kilincset, úgy kellett neki ajtót nyitni,
s nehezen, előbb az egyik láb, lassan a másik, úgy lépett
kifelé, s fölnézett a házra, hova tér be végleg, ahonnan
bizonyosan nem lép ki már a kertbe, almafái közé. Kettesben,
keresztanyámmal ült a két öreg, túl a nyolcvanon a dívány
szélén, ültek egymás mellett, az egyik sem, a másik sem azon
kicsin, ahogy ötvenévesen, hanem még kisebb alakban,
görnyedve, némán, a kezükből már kiesett a szál, a kezük
már nem fogott semmit. – Hát eljöttél? – sóhajtottak.
– Látod, mi már csak betegen. Itt fáj, ott fáj, ez már egy
földrész fájdalom, nem egy fűrész csikorog, az összesnek
kidőlt már a foga, tudod, milyen, az egyik jobbra, a másik
balra téved. Szédülök. Magas a vérnyomásom. Az enyém meg
alacsony. – Együtt ejtettek minden mondatot, így
üldögéltek, így sóhajtoztak egymás mellett, én pedig ezen
a helyen, ahová nem valók, erőlködve néztem őket, hogy
valóban itt ad-e árnyékot a testük, nem csak képzelem,
hiszen ők erre sose jártak, miért adódnak erre; ki teremtette
őket a dívány szélére ezen a délutánon.
Keresztanyám, apám idősebb nővére, aki
nagyanyám nevét hozta a hátán egészen idáig, most le
készül vetni ezt a terhet, nem viszi tovább az Etelkát már
senki, a lelkét átadja ismét Dugonicsnak, úgy gyűlik
Szegeden egy őskert mélyén, hogy nem kel föl soha többé;
nem lesz több Etelka a földön, se magában, se Johannával
egybefűzve; még egy, talán még egy Johanna Etelka árnyékot
emel az idetévelygő vézna kis nevek fölé, amelyek úgy
enyésznek el, mint a keskeny fűzfalevél, mire a földre
hullana, elég a nyári tűzvonulásban, vagy ha esetleg tavasz
volna, mert még csak májusra jár, mire a fára igazán
fölragadna, a gyapjas pille hernyója elrágja kíméletlenül,
volt-nincs, a fa kivilágosodik, csak az ágakat rajzolja az
égre hitetlen szemünk, mert ilyesmit még hinni sem lehet;
igen, őt Etelkának hívják, és ha meghal, elúszik, elveszik
vele nagyanyám utolsó testi mása, de hát így van az
rendjén, ma még hasonlítunk, holnap már nem.
Keresztanyám egy asztaloshoz ment feleségül,
elég későn, és ahogy elég későn, elég kevés gyereknek is
adott életet, egyetlenegynek, a többiek mind kettőnek, az sem
valami temérdek, de már ilyen volt a huszadik század az első
háború után, egyre gyérebben nőtt a fű, úgy látszik,
fárad a föld, a gezemice fárad azzal a sok gyerekkel,
legalábbis így mondták a kommün után: a gezemice fárad
azzal a sok pereputtyal, a gezemice! Az asztalos, akivel a
templom tégláján az oltár elé állt, a maga világában igen
magabiztos tekintéllyel rendelkezett: kicsi iparos volt, kis
műhellyel, de már az apja, de talán még már a nagy-, a
dédapja is gyaluló kezű ember volt, nem is ám paraszt. De
azért mégiscsak kettőből voltak összerakva: egy asztalosból
meg egy földmívesből, derékig parasztfélék, attól
fölfelé szekrénycsináló, enyvbe mártott iparosmesterek. Keresztanyám
tehát egy iparoscsaládba merítkezett bele, de nem lett sohasem
igazi iparosné, ténsasszony, ahogy azt régi könyvekben
olvasni szoktuk, nem tartottak inast, dehogyis tartottak, csak
egy kis műhelyük volt, sőt az is alighogy, mert keresztapám
az ötvenes évek elején szövetkezetbe lépett, a műhely ugyan
megmaradt, a fűrésztár a falon, a kis gyalu, a nagy gyalu, a
horonyvonó, a vájatozó, a félgömbölyítő, a szorítók, a
ráspoly, a gyalupad, az abrichter mind, hála Istennek, de már
csak hétvégeken szállingózott a padlóra a gyaluforgácsok
csigája.
A Kígyó utca a város másik felében
kanyargott, előbb egy vasbolt előtt haladt el a gyermek, ahol
rókafarkú fűrészt árusítottak a róka védjegyével (a
róka védjegy a legjobb fametsző lapoké, ha nagy leszel, csak
rókásat végy), aztán egy beroskadt borbélyműhely előtt,
amelynek falából egy vasrúd nyúlt ki a téglajárda fölé, a
vasrúdon pedig egy réztányér imbolygott, amelyet a levágott
hajak lehelete ingatott jobbra-balra. A Kígyó utca azonban
egyszer csak véget ért, keresztapámék, keresztmama meg
keresztpapa, a református templom mögé, a Sas-iskolával
átellenben vetették meg a lábukat, egy rosszacska, hosszú
házba költöztek, a telek, a kert viszont akkora volt, hogy
levásott lábunkról a cipő, mire a végébe értünk.
Egyszerre három iparos működött a házban: egy asztalos
(azazképpen az én keresztapám), egy szíjjártó meg egy
bognár, ugyanis a házzal őket is megvették.
Egy dobkályha dülleszkedett nagy kerek
idomjával a bal sarokban. Leemelte a tetejét, mint egy
valóságos fedőt, közepére árbocot állított, egy
gömbölyű faoszlopot, s szórni kezdte bele körben a sárga
szíjácsot. Amikor beleült egy sor forgács, ledöngölte,
újabb gyűrű forgácsot hintett bele, ismét lesulykolta,
egészen addig, amíg a kályha torkáig nem ért, a közepéből
kivonta a fát, amelynek a helyén így aztán egy hengeres üreg
keletkezett, az adta a forgácsnak a levegőt. Kész csoda, hogy
a lecsömöszölt gyalulék nem csordult meg, hogy eressze a
mustot. A meleg azonban úgy csordult belőle, egyre hevesebben,
hogy a kövér dobnak a poha átizzott bele. Indulhatott a munka.
Fölrakta a drótfülű enyves-edényt, az enyv bele hamarosan
sűrű, zagyos lébe fordult át, a buborékok áttörtek az enyv
tetején, a merev lemez kilyukadt, beszakadt, az enyv már csak
azon a lécecskén lógott le, mint valami vén szakáll, amivel
keresztapám azt a büdös főzeléket kevergette. Lassan arról
is lecsurgott, s pöfögött, rotyogott az egész mélység.
Jusson eszetekbe, ha spájzotokban egy szekrényben ti is
enyvdarát tartotok dunsztosüvegben, az én keresztapám!
Bizonyos csapok azonban túróenyvet követeltek, talán hogy ne
nyomódjon barna lé a fehér deszkalapra, hanem hogy fehéret
toljon ki a csapolás, ha már kitol, mert olyan az, mintha Toldi
Miklós megszorítaná a cseh bajnok ujja csapolását: kiserken
egyszeriben. Egy deszkalapot vett elő, egy kanál zsíros, finom
oltott meszet ejtett a közepére, egy kanál túrót fordított
mellé, s elkezdte összedolgozni őket; gyűrte, gyömöszölte,
lapockázta, egymásba vonta a két anyagot, alulra, felülre
rétegezte őket, haránt, keresztbe csíkozott, púpba húzta
össze, aztán síkba terítette szét, ismét dombba
kényszerítette, hol ebből, hol abból, hol a túróból, hol a
mészből tett még hozzá, a túró engedett a mésznek,
ellapult, egy újabb kanál túró aztán keményített rajta.
Nehéz a túróenyvet jól elkészíteni, ám ha megvan, előáll
a kazein!
Dobkályhát indítani, enyvet főzni, kazeint
keverni mellékes tudomány, néhány szál deszkából
különféle alkotmányokat, katonaládát, zsámolyt,
ingaóratokot, szekrényt transzformálni, igen, az komoly,
királyi mesterség. A spájzban őrzök egy dobozt, látszatra
egyszerű: öt deszka, öt egymásra merőleges falap, a felső
részen körben vájat, amelybe egy hatodik lapot lehet
becsúsztatni, ezáltal egy zárt tért kapok. Egyszerű, szinte
már együgyű. Csakhogy! Csakhogy bizony egy szál szög sincs
benne, csapolással készült. Nem mért, nem jelölt azon
keresztapám semmit, a szemével rajzolta ki a vonalakat,
hüvelykujja mellé szorította a fűrészlapot, s hersegtette
máris a deszkát. Azok a cikcakkok úgy összeillettek,
milliméterre pontosan, hogy egyetlen ütéssel összeforrtak,
olyan szorosan ölelkeznek, mintha egymásnak teremtették volna
őket. De hát egymásnak is teremtette keresztapám.
Hiába, ennél sokkal többre vágyott, nem
volt neki elég a fűrész, a rókafarkú, a keretes, a gyalu, a
furdancs, az abrichter, a kazein, a politúr, neki kert is
kellett, fügefa, amerikai mogyoró, rebarbara, meg persze
méhek. Ha fa, nemcsak cseresznye, szilva, fügefa is. Ha már
asztalos vagy, mondta neki talán az előtte lévő Sándor, ne
akármilyen paraszt magyar legyél, hanem francia mester. Eredj
tanulni tőlük! Ember közöttünk, aki Franciaországban is
élt, egy tisztára francia a kertben. Hát nem csodálatos? És
a gyerekekben milyen csodálatosan mosódnak össze a
különnemű, egészen más értékű dolgok! Az én szememben is
egyformán bámulatra méltó volt, hogy keresztapám megjárta
Franciaországot, meg az, hogy kopasz volt. Meg is kérdeztem
tőle: – Miért kopasz, keresztpapa? – Azért, kisfiam –
bazsalygott –, mert Franciaországban olyan rövid ágyban
aludtam, hogy lehorzsolta a hajamat. – Ezzel a válasszal
tökéletesen meg voltam elégedve, nem akármilyen ember az én
keresztapám, nem olyan, hogy azt se mondja, cseréljünk acélt,
hanem magától elcseréli. Egy kis mosolyért nem futott el a
szomszédba.
A méhek is a jókedve közé tartoztak, mert a
méhekkel mogorva, morc nem bíbelődhet, öröm, türelem kell
hozzájuk. Meggyújtja a derűs ember a füstölőt, fölteszi a
méhvívó sisakrostélyt a fejére, az arca elé, leveszi a
boconádi kaptár tetejét, kiemeli a fényre a keretet, amelynek
mind a két oldalán vastagon, egymás hegyén-hátán
nyüzsögnek a méhek, kétszer-háromszor megnyomja a fújtató
bőrét, a füstöt a rajra irányítja, a méhek kirémülnek a
keret közé feszített lépről, láthatóvá lesznek a sejtek;
egy részük foltokban, fehér ablakokkal van bezárva, más
részükben a sejtek színültig mézzel vannak tele. Keze fején
nyugalmasan ide-oda járnak a barna kis állatkák. Az összes
keretet egyenként kiemeli, magasra, a szeme elé, aki nézi, az
az érzése támad, hogy ájtatosan emeli fel őket, noha inkább
csak ésszel, figyelemből, persze kissé ittasan attól az
örömtől, hogy pörgetéskor ismét meg fognak telni a
mézesbödönök, pedig a nyár tetemes része még hátravan.
Most még csak a gödöllői dombok akácosainak a mézét
suhintja ki a pörgetővel, ahonnan két száraz, virágos hét
után most ért csak haza, ide, az Alföldre. Jól
megzsákmányolta az északi akácbibéket, könnyebbek lettek a
dombok, nehezebbek lesznek az edények mélyei. A nyári
tarlóvirág is a méhekre vár még a három Császáréknál
odakint a lóci tanyákon. De a tarló mit tud az akáchoz
képest! Szükséges, de nem elégséges a jóra.
És amikor beballag a kertből egy kar
lucernával, Miska elé szórja a zöldet a disznóólban.
Miskát minden télen leszúrják, de a következő tavasszal
ismét egy malac túr a góré alatt, aminek újra Miska a neve,
akár kan, akár koca lesz belőle. Egy magasabb nemű fogalom
adja nekik ugyanazt a megjelölést minden esztendőben, így
aztán a disznót nem lehet soha összetéveszteni semmi mással.
Ez ugyan leegyszerűsíti a disznót, s még jobban a kés,
amikor torkon szúrja az egész rokonság örök böllére,
apám. Az ilyen gyilkos munkákat ő végzi el, keresztapám
szelídebb ember. Sőt vegetáriánus. Legfeljebb csirkehúst
eszik, de annyira mindig, hogy fia, az én unokaöcsém, rá se
tud nézni a csirkepaprikásra. Ez azonban családi ügy,
keresztapám kerüli a feltűnést, a Franciaországból hozott
életmódot nem veri nagydobra, a rokonságban igazából senki
sem tudja, hogy ő másképp vélekedik a húsevésről, mint
ők. Egyszóval az én keresztapám világéletében eltér.
Olyan, mint mi, és nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk.
Közülünk való, s magának való. De megértjük, így van
rendjén, s ennek a rendnek az okán mindenki tiszteli, szereti a
mi Sándorunkat, az én keresztapámat.
És most megöregedett. Ül a díványon,
ülnek a díványon, és meg fognak halni. Már nem is ül, már
fekszik az ágyon, meglát, elered a forrás a szemében. – Ne
sírj – mondja neki Sanyi. – Apu, ne sírj! – De
keresztapám talán meg sem hallja. Rázkódik, mintha ki
szeretne szórni magából valamit, de csak azt mondja
sírástól csukolva: – Látod, idáig jutottam.
A szemembe süt a nap, még nem tudom, hogy ez
az égitest mikor meg hová megy le majd.