Fodor Miklós
Az értelmezés mint
szegély
Alföldy Jenő: "Egy
szenvedély margójára" – Ötvenöt műelemzés
Egy-egy műalkotás egy-egy alapvető
emberi létszenvedély kifejezése. Szenvedély fűti az alkotó
személyiséget versírásra, a befogadót versolvasásra. Az
emberrel szemben álló világ hármas hatalmi szerkezetű:
természeti környezet, más személyiségek, társadalmi
rendszer. Mindegyik tovább bontható. Az ember is –
hagyományos felfogás szerint – hármas osztatú:
ösztön–szükséglet, érzelem–indulat és
gondolkodás–ítélkezés olykor vívódó, olykor harmonikus
egysége. A szenvedély soktényezős lelki jelenség: ember és
világ magas érzelmi hőfokú összetűzése.
Az értelmező Alföldy Jenőt ugyanaz a
szenvedély delejezi, mint a művészt. Ötvenöt műelemzése
során ezt a lényegi lelki jelenést szeretné egy szélesebb
műszerető tábor számára közvetíteni. De miként Pilinszky
a verset, ő az értelmezést tekinti margónak, szegélynek,
képkeretnek – valami olyasminek, ami e szenvedélyhez képest
eszköz jellegű. Legyen bár művészi vagy nem művészi, a
lélek vitázik, harcol, harmóniát keres a másik emberrel (Az
őszinteség virtusa), a másik nemmel (Rontás és bel
canto), saját korábbi vagy vágyott önmagával (Mélyből
a magasba), a tájjal ("Tiszta forrás"), a
történelemmel (A vers mint belső dialógus), a
politikai rendszerrel (Szabadság és zsarnokság),
illetve működtetőivel (Küzdelem a katarzisért), a
költői hivatás értelmével (Templom és erős vár), a
teremtődő-enyésző léttel (Pótvizsga), Istennel mint
a kétségbeesés vágyával (A én fölött) vagy mint a
teremtés visszavonójával (Visszájáról a teljesség avagy
a remény eretneke), a szentséggel mint az erotikus és
etikus szenvedéllyel élendő magasrendű élettel (Legfőbb
valónk). Alföldy Jenő műértelmezései nem a versek
nyelviségére irányulnak, nem a formára – bár számításba
veszik ezt is –, hanem magára a szenvedélyként felfogott
tartalomra, mely a nyelviség révén a lelkekbe s a lelkek
révén a világba áramlik a befogadás bonyolult folyamata
során. Az értelmező teljes takarásban az alkotó
személyiség mögött áll. Minden tudásával, érzelmével,
szándékával és tapasztalatával a művészt mint a
szenvedély tartályát és kimondóját segíti. Abba a
helyzetbe hozza, ahonnan a megszólalás igazsága és
elevensége eséllyel érheti el lehetséges olvasóját.
Egyetlen tételmondatba talán a
következőképpen sűríthető Alföldy Jenő versértelmező
alapállása: egy bizonyos életélmény egy bizonyos
élethelyzetben egy bizonyos személyiségalkatból és
sorsállapotból előhív egy bizonyos költői beszédet. E
látens megfontolásból következően a vizsgálat általában
négyfelé ágazik: tekintetbe veszi a művekbe sűrített élményanyagot,
az ezt keretező élethelyzetet, az ezt megélő személyiségalkatot
életútjával, lelki rokonaival, valamint a megszólalás
mikéntjét. A szerző vizsgálódásai során
mindenkor magát a kiválasztott művet beszélteti: a művet
engedi szóhoz jutni. Állításait hol poétikai, hol
társadalmi, hol lélektani érvekkel alá is támasztja, de nem
törekszik nehézkes tudományos bizonyításokra. A természetes
beszéd híve. Megszólalásának módja olyannyira közel áll
az élőbeszédhez, hogy az olvasó szinte beszélgetésbe
elegyedik vele. Ám eközben nemcsak e könyv szerzőjével
folytat eszmecserét, hanem magukkal a vizsgálat tárgyává
tett versekkel is! Az értelmező tudósi mivolta alárendelődik
beszélgető mivoltának. Csak annyi háttérismeretet
mozgósít, amennyit elengedhetetlennek érez. Ez az értelmezői
attitűd vélhetőleg abból a szándékból származik, mely
szerint e könyv a lehető legszélesebb közönséghez kíván
eljutni.
Tegyük fel a versszerető laikusok sokszor
hallható, kétségeskedő kérdését: miért van szükség
versek elemzésére? Fogalmazzuk át kissé tudományosabb
ízűre: mi gátolhatja, hogy a vers önmaga révén, a puszta
befogadásban érje el optimális hatását? Sok minden, de
alapvetőként az olvasói ráhangolódás hiányosságát
említhetnénk, mely nem okvetlenül a befogadó hibája. Nem is
vélnénk, mennyi minden tartozik hozzá egy-egy költeményhez! Nem
is gondolnánk, mekkora holdudvart jó átérezni, átjárni
ahhoz, hogy egy efféle röpke műfaj elérje remélt hatását,
és – költőien szólva – szívtájékon találjon: az
életmű, az életrajz, az ars poetica, a művész lelki alkata,
a kor uralkodó filozófiái, divatos eszméi, társadalmi és
gazdasági rendszere, a művészi személyiség ezekhez és
kortársaihoz fűződő viszonya, elődei, példaképei, a mű
hatástörténete – és ezen nagyobb körökön belül ezernyi
kisebb. Amikor Alföldy Jenő "Egy szenvedély
margójára" című verselemzés-gyűjteményét olvassuk,
ezekről a háttértémákról is "beszélgetünk" a
szerzővel. Megsejtjük, hogy a szenvedélyes kérdések,
melyeket egy-egy mű feszeget, mit is jelentettek költőik
számára, miért voltak fontosak, mikor és milyen egyéb
körülmények között, milyen változásokon átmenve bukkantak
fel újra vagy enyésztek el az életművekben. Megismerkedünk
egy-egy művész műhelyével: önképével (Csoóri Sándor),
alkotói módszerével (József Attila), poétikájával (Tóth
Erzsébet), hagyományhoz fűződő viszonyával (Mezei András),
nyelvezetével (Kálnoky László), érzésdinamikájával
(Szabó Lőrinc), különös világérzékelésével (Nemes Nagy
Ágnes), égetőnek érzett politikai problémáival (Benjámin
László), igéző képeivel (Nagy László), szeretett tájával
(Csanády Imre), apokrif hitével (Pilinszky János). A versről
való természetes, beszélgető beszéd ezen a módon segíti a
ráhangolódást. Alföldy Jenő indokolt esetekben (Illyés
Gyula Egy mondat a zsarnokságról című művéről
elmélkedvén például) nagyobb hangsúlyt helyez társadalmi,
irodalompolitikai kérdésekre, mint tisztán esztétikaiakra, de
általánosságban is az értelmezések erőssége a társadalmi
háttérrajz.
Magyar költő és kora érzékeny
viszonyrendszerének mitikus ősképe került a könyv
címlapjára. Nagy László festményén a városvédő Szent
György a sárkánnyal hadakozik, lován mögötte kedvese. E
közép-európai tájékon, még ha nem politikus alkatú is a
művész, egyfajta szent harcot folytat: védi a kultúrát a
mindig más alakot öltő, mindig felágaskodó, az élet
forrását kisajátító (ma piac- és reklámvezérelt)
hatalommal szemben, társa e vívásban-vívódásban a szerelem.
Tekintve, hogy az értelmezésre kiválasztott szerzők
zömükben a mára már történelemmé halványuló szocializmus
korszakában alkottak, a könyv érdemének tartható az is, hogy
általa szokatlan nézőpontból – a kiemelkedő művészek
szemüvegén keresztül – látunk oda vissza. Alföldy Jenő
versértelmezései során arról beszél, amiről a vers is:
bonyolult, sokrétű, sokszor belső kétségektől,
szélsőségektől dúlt viszonyulásokról. Bár az általános
tartalom érdekli – maga az ember sajátos világban való
létében, ajzó ösztönkésztetéseivel és rendező értelmi
igényével, gyarlóságaival, túlzásaival, tisztaságra
törekvésével, küzdelmeivel –, sohasem elvontan, mindig
belégyökereztetve az adott személyiség adott életkorába és
társas viszonyaiba.
A korrajz mellett Alföldy legfőbb erénye
éppen az, ahogyan a művekbe sűrített emberi mozzanatokat,
ezek árnyalatait, finom hangsúlyváltásait a költői szavak
és képek rejtekén észleli. A nyelvi szövetről (stílus,
műfaj, szerkezet) is sok szó esik, ám minden esetben a
tartalmi mondandót szolgálván. Nem vallja a szöveget író
szöveg, a referenciát tagadó vagy a szerzőt és az alkotó
személyiséget dogmatikusan szétválasztó esztétikai
látásmódot. Felfogása szerint a művészi személyiség – a
háttérből, de elhagyhatatlanul – része nemcsak a műnek, de
az olvasó műélményének is. Az elemzések során határozott
kontúrokat kap az a valaki, aki a verset írja. Mégsem térül
a beszéd az úgynevezett pszichologizálás utcájába. A
művészi személyiség felvázolása is a műélmény
igazságát és elevenségét szolgálja. Arról sem feledkezik
el e kötet szerzője, hogy a másik oldalon érző, gondolkodó,
kíváncsi, tanításra, katarzisra szomjas befogadók várnak
és figyelnek. Olykor többes szám első személybe vált, és
az általános emberi bölcsességre apellál. A vizsgált versek
révén a felszínre hívott drámai életbölcsesség kimondása
tanítói pozícióba helyezi az értelmezőt. E pozíció
szintén csak az olvasói műélmény – elhagyhatatlan –
hátteréül szolgál. Utal arra a közvélekedésre, mely
szerint a kanonizálódó művész kivételes érzékenysége és
formaadó készsége folytán többet tud, mint nem művész
kortársai, illetve utókora. (Miképpen a bármely szakmában
képzett ember többet tud a nem képzettnél.) Aki – talán
ezen vagy más hasonlóan érzékeny és empatikus
versértelmezések révén – e drámai életbölcsesség
közelébe jut, maga is közvetítőjévé válik. Az esztétikum
hatáserejét növeli a rejtőzködő tanítás általános
emberiről, korról és kettejük drámájáról. Ma, amikor a
személyiség jelensége és fogalma egyre inkább válságba
kerül, szélsőségesedik – elgépiesedés és
elfogyasztósodás szétágazó tendenciájának lehetünk tanúi
–, jó olyan művel, művekkel találkozni, melyekben a
személyiség – legyen bár művészi, befogadói vagy
értelmezői – a maga természetes és normális módján van
jelen és lélegzik.
Kiegyensúlyozott, mértéktartó,
beszélgetésszerű elmélkedés irodalmi alkotásokról – ez
Alföldy Jenő értelmező művészetének alfája. S ha
valaki e kötettel kapcsolatban megjegyezné: nem érezhető
komolyabb igény az ötvenöt műelemzés szisztematikus
elrendezésére – tegyük hozzá, ez abból fakad, hogy a
szerző itt elsősorban versszerető befogadóként szól. A
versszerető befogadót pedig nem annyira a rendszer, inkább a
mély személyes élmény érdekli. A szerzőt kötete
összeállításánál szubjektív szempont vezette: olyan
műveket akart szóhoz juttatni, melyek katartikusan mondtak és
máig mondanak valamit. (Fekete Sas Kiadó, 2005)