Glosszatemető
Kézirataim közt matattam, mert
valamit kerestem, amit persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, nem
találtam meg. Helyette viszont kezembe akadt egy rövid,
teljesen kész kézirat. Egy mérges, felháborodott szösszenet.
Lassan húsz éve gyűrődik, porosodik, fakul az egyik
rendezetlen irattartóban. Bizonyíték arra nézve, hogy még
1987-ben is olajozottan működött a cenzúra. Egyik nyugati
írótársam, Ferdinandy Gyurka védelmében írtam. Miért
tettem mégis félre? Igaz, nem sok helyre adhattam volna le. Az
Irodalmi Ujság akkoriban már negyedévente megjelenő
"újság" volt. Nem jöhetett számításba. Mi értelme lett
volna egyébként is Nyugaton megjelentetni? Az akkori
legliberálisabb hazai napilapban végezték el a cenzúrát,
abban az újságban, mely nem egészen két év múlva egy múló
pillanatra mindent néven nevezett. (Tanúsíthatom magam is,
mivel az október 23-ára emlékező számban már teljesen
szabad kezet kaptam 1989-ben, hogy a forradalmat ünneplő
nyugati magyar költőkből válogatást tegyek közzé.)
Íme a felpaprikázott hangulatban írt
glossza:
Beszkártos
egyenruhában
a forradalomban
A Magyar Nemzet 1987. szeptember 12-i
számában a 11. oldalon közölte Ferdinandy György A Halál
című novelláját. Jóleső érzéssel kezdtem olvasni,
mivel tetszett Ferdinandynak ez a kis írása, ami először az
Új Látóhatárban jelent meg 1985-ben. A Halál afféle
nosztalgikus hangulatú Ferdinandy-karcolat, amiben a
címszereplő, az emblematikus, cirkuszi figura fogja össze a
történetet. Szerepe van 1944-ben, 1956-ban és azóta is. Ahogy
végigolvastam a rövid írást, az az érzésem támadt, hogy
valami nem stimmel. Vettem tehát a fáradságot, s
összehasonlítottam a Magyar Nemzet-beli szöveget az első
közléssel, az Új Látóhatárban. Az Új Látóhatárban ez
állt:
"Húszéves voltam, amikor – a béke rövid
interemezzója után – kitört a forradalom. A Törökbálinti úton
teherautókon haladtunk az Országház felé. Jánoson
beszkártos egyenruha volt, araszolt, hajlongott, kokárdákat
osztogatott a tömegben. Ő bukott le először, amikor a
rohamrendőrség tüzet nyitott." (347. o.)
A Magyar Nemzet-beli verzióban, több más
olvasószerkesztői gondatlanság mellett, ez a szövegrész így
hangzik:
"Húszéves voltam, amikor – a béke rövid
intermezzója után – teherautókon haladtunk az Országház
felé. Jánoson beszkártos egyenruha volt"... – majd
innentől kezdve a folytatás megegyezik az eredetivel. Egy ideig
hüledeztem, levegő után kapkodtam, mert tapintatos kezek
kilopták belőle a "forradalom" szót, ami, igaz ugyan,
akkoriban még politikai obszcenitásnak számított, s bár
Ferdinandy csak mellesleg utal a "beszkártos egyenruhát"
viselő János sorsára, a "forradalom" szó nélkül mégis
el van torzítva minden. Az olvasószerkesztő elérte a
célját: magyar állampolgárságú magyarok még Ferdinandy
novellájából se értesülhessenek arról, hogy 1956-ban
kitört a forradalom. Sikeresen elmaszatolta, hogy miért
haladtak a teherautókkal a Törökbálinti útról az
Országház felé, s hogy miért nyitott tüzet a
rohamrendőrség. Az olvasó szeme majd átsiklik rajta.
Azt kellett feltételeznem, hogy Ferdinandynak
elment az esze: hogy gondolhatta, hogy az inkriminált
novellarészlet már szalonképes az Úr 1987. évében?
Mert azt csak nem tételezhettem fel, hogy
öncsonkítást hajtott végre, és udvariasságból ő vágta ki
az utalást, ami a szövegösszefüggésben hangsúlyos ugyan,
ám a karcolatnak csak járulékos része.
Nem hiszem ugyanis, hogy alkalma lett volna a
korrektúrát látni, mert akkor, ha beleegyezett volna is a
csonkításba, néhány értelemzavaró, "értelmes"
sajtóhibát kijavított volna. Minden szerző kényes a saját
művére.
Mindebből csak annyi a tanulság, hogy nyugati
magyar író, ha Pesten publikál (amit helyeslek), nézze meg
"öncenzorként", hogy mit ad le, és ragaszkodjék ahhoz,
hogy publikációjának a szövegét ellenőrizhesse. Mert így
"jóakarói" élhetnek a gyanúperrel, hogy az ő
beleegyezésével nyirbálják meg a szövegét.
Bennünket, itt Nyugaton, ugyanis kötelez az a
"beszkártos egyenruhás" János, aki "kokárdákat
osztogatott a tömegben", s aki "először bukott le, amikor
a rohamrendőrség tüzet nyitott".
Czigány Lóránt