Czakó Gábor
A
tudás almája csirkével
Ulovszky Pásztor és Próféta gyűlölte
a sikertelenséget; azért hajtotta zakójával a Szentlelket
híveire istentiszteleti szeánszain, hogy jelezze: neki van
belőle elég. Holott számára a Lélek éppoly elérhetetlennek
bizonyult, akár O. bárónő cicije, amivel nyolcéves korában
találkozott egy álom szakadékának szélén.
A bárónő, keresztnevén Izabella, a múlt
század derekán a leggyönyörűbb szempár birtokosa volt
Budapesten. Pillantásával elvarázsolt ávós őrnagyokat,
tanácselnököket, párt- és szakszervezeti titkárokat, de
még énekes madarakat is. Utóbbiakkal azóta is szinte
személyes barátságot ápolt. Évek óta elhomályosult
tekintettel élt a szürke város egyik mély bugyrában, Szív
utcai naptalan, udvari lakásában. Káposztaszagban és a
Metternich-atyafiságtól menekült romladozó bútorok között.
A madár sem járt volna feléje, ha nem szór a konyhaablak
párkányára napraforgómagot, amire jöttek verebek, cinkék,
de olykor még meggyvágók, sőt telente csízek is. Ő meg
ebéd után elnyúlt karosszékében, és hallgatta: akár a
jégeső az 1866-os porosz háborúban a dragonyosok sisakján,
úgy toporogtak-koporogtak az apró lábacskák a bádogon.
Próbálta kitalálni, hogy melyik lépés kihez tartozhat.
Bizonyára sokszor sikerült; munkálkodásának mély örömét
az adta, hogy az eredményről soha nem győződhetett meg.
Karácsonykor töltötte be kilencvenhetedik
évét, és remek erőben érezte magát. Minden reggel hideg
fürdőt vett, majd egy órát táncolt a harmincas évek
filmdalaira. Meztelenül, aprókat csoszorogva hajladozott dús
emlékeinek karján: "Sweet heart, titokban érted epedek!
Sweet heart, titokban érted remegek! Higygyed el, egy hete nem
alszom, és oly sápadt nekem az arcom rég!"
– Úgy látom, fiam, hogy te általában
több ember vagy – mondta Ulovszkynak, másik rendes
látogatójának. A Pásztor sosem számolta meg önmagát, de
elismerően hümmentett. Járt katolikus és buddhista
teológiára, közgázra, edzőképzőre, tanult gépészetet,
szőlőmetszést, marxizmust és posztmodernológiát – nem
soroljuk tovább –, s ezek a tudományok meg a hozzájuk
társuló magatartások, szerepek, képek és történetek
valóban külön arcokként éltek benne, sőt, némelyikük
időben is elkülönült, aszerint hogy O. bárónő cicije, azaz
házassága előtt élte-e, válása után-e vagy pásztorsága
óta. Ezek a fordulópontok olykor azt a határozott képzetet
keltették benne, hogy eddig legalább négy életet próbált
ki. Ha nem többet.
Letette a konyhaasztalra a piros kockás
kendővel letakart kosarát, és kipakolta a belőle a sajtot, az
egészben sült kacsát, a tejet, a bort, a kenyeret, a savanyú
gyöngyhagymát meg a zacskó madáreleséget.
Műgonddal tálalta föl a kacsát. Terített a
bárónőnek és önmagának is. Töltött bort, Izabellának
ezüsttalpú pohárkába erdélyi kokojza-pálinkát is –
valójában mézes szilvapálinka, beleáztatott áfonyával.
A kacsapecsenye lényegét tekintve sült
csirke volt, csak a változatosság kedvéért változott olykor
libává, tűzdelt, magyaros pulykacombbá, sőt, egyszer
szalonnakabátban sütött fácánná. Korszakokat kötött
össze. Eredete, ősképe – Platónnal szólva: ideája –
1952. július valahányadik napján illatozott egy, a mostanihoz
hasonló piros kockás kendővel letakart kosárban. A kosarat O.
bárónő viselte a karján, midőn leszállt Várkonyban az
autóbuszról. A szó szoros értelmében akár egy angyal, úgy
lebbent le a nyolcéves Ulovszky elé áttetsző, fehér-sárga,
heraldikailag: ezüst-arany muszlinruhájában. A nap, nyilván
maga a figyelmes Apolló segítette le a magas lépcsőről, mert
akkora buzgalommal ragyogta be a negyvenes éveibe lépett,
mégis hibátlan asszonytestet, hogy a poros járdára már alig
jutott a fényéből. A kisfiú körül mindenestre elsötétült
a világ.
Ő volt a fogadóbizottság. A várkonyi
kitelepítettségben anya és a két nagynéni a téeszcsé
földjén aratott. Egyedül ő maradt otthon, neki kellett
kimennie a távoli rokon, Izabella néni elé a buszhoz.
Talán már másnap elfelejtette, hogy miről
beszélgettek, amíg hazafelé ballagtak a lakásul szolgáló
pajtába, amiben már két éve laktak. Az biztos, hogy otthon
falatoztak a csirkéből, ő is kortyinthatott a kosárban
érkezett borból. Utána Izabella néni lefeküdt anya
szalmazsákjára, ő pedig valamelyik néniére. Elszundított,
de hamarosan föl is ébredt, és megpillantotta a néni
cicijét, amint előgömbölyödött a muszlin alól. Ettől
kezdve semmi mást nem látott. Egyre arra gondolt, hogy ilyenkor
egy férfinak tennie kell valamit, csak hát ő nem férfi volt,
hanem nyolcéves kisfiú. Mit tesznek ilyenkor a férfiak? És
mit a nyolcéves kisfiúk, amikor belelátnak jövendő férfi
mivoltukba? Behunyta szemét: nem látott belül egyebet, csak a
plébános urat.
A történet rettenetes mulasztásként égett
a lelkében. Akkor mintha megnyílt volna előtte valami, talán
a valódi élet titokzatos kapuja – egyetlen pici moccanás
kellett volna csak... esetleg egy erősebb gondolat... és ő ezt
nem tette meg.
Az álom szakadékának szélén fenyegetően
toronylott a plébános úr a reverendájában, a
nikkelbillentyűs fekete klarinétjával, amin órák elején
elfújdogált valami szenténeket, azután elmagyarázta a
poklot. Minden hittanórán az ördög idegenvezetőjeként
beható részletességgel festegette a kicsi lelkekre a
rettenetes kínokat, amiket ki kell állniok azoknak a
gyerekeknek, akik ugyan szeretik a Jézuskát, szüleiket,
testvéreiket, szófogadók, reggel-este imádkoznak, de ha
egyszer lustaságból, hopp!, elmulasztják a vasárnapi
szentmisét! Ha így, e halálos bűnben hirtelen meghalnak,
akkor bizony az örök tűzben fognak égni időtlen időkig!
Gyermeklelkében mérges kígyóként tekergett
a kérdés: az életbe vagy a halálos bűnbe, a kárhozatba
visz-e Izabella néni cicije? Visz-e, s hogyan? Bámulta.
Aranyalma. Nyála kifolyt a szája sarkából, elcsöppent. Mi a
teendője egy férfinak az asszonyi cicivel? Mi a teendője
annak, aki sem nem férfi, sem nem kisfiú, hanem... No, talán
ezt a mondatot kellett volna befejeznie.
A tudás almája?
O. bárónő fölrezzent álmából,
nyújtózott, az arany-ezüst kelmék átrendeződtek, a
látomás eltűnt.
– Mit nézel, kicsim?
Ulovszky nagyot nyelt, hallgatott. Valahogy
megérezte, hogy az asszony félálmában maga mellé kívánja
őt, persze csak amolyan babusgatni való ovisként, akit
ébresztő tornaként magához szorongathat, megropogtathat a
gyermektelen asszonyok örömével. Ez régebben megesett
köztük néhányszor, ám most iszonyú megalázónak tartotta
volna.
Azóta számos évtized telt el, s különféle
dolgok történtek, ahogy mondani szokás. O. bárónő eltűnt
az ő életéből, amelyben cicik serege kellemkedett és
ajánlkozott, miként az ő életei is sokasodtak, és egyre
függetlenebbekké váltak. Hogy mitől, hogy egész pontosan
mitől, azt nem tudta volna sem hirtelenjében, sem hosszas
töprengés után megmondani.
Hálát adott Istennek, amikor O. bárónő
pár éve újra fölbukkant az életében. Magánemberként
imádkozott, s nem Pásztorként, vagyis hivatalból, ahogy
istentiszteleti alkalmakon fohászkodni szokott. Hálát adott
külön a sült kacsa-csirkéért, hogy miért, miért nem, nem
kutatta – csak úgy.