Tornai József
"Mi
dolgunk a világon?"
Az ontológiai rétegek nem a
szellem síkján végződnek, hanem a létegészben, a semmiben,
amely egyúttal azt is jelenti, hogy az ontológiában nincsenek
alacsonyabb és magasabb fokozatok.
*
A legtöbb költő nem merül le
(néha a jók sem!) a tudatalattiba. Ady, József Attila,
Pilinszky mindig lemegy. Szabó Lőrinc az agyát ássa föl. A
lényeg: a másként versben el nem érhető mélyréteg. A
fölszínt mindenki el tudja mondani: a hétköznapiság, a banalitás
merő irodalom. Az egyszerű önmegfigyelések banálisak. Az
igazi cél: a banalitás szétrombolása. Weöres sohasem
banális: nyitva tartja az alvilágba nyíló kapukat. Ugyanígy
Ratkó: a halottakkal úgy összenő, hogy mindig siratnia kell
őket, magát, egész Magyarországot.
*
Verseimet éppúgy kiterjesztettem
a természettudományok, a filozófia felé, mint az esszéimet.
Semmiképpen sem elég már a csupán magával eltelt irodalom:
nem lehet ontológiai szintű. Csak az egész szellemi térre
átnyúló művészetnek lehet meghatározó értéke. Példa:
hallgasd meg Bartók IV. Vonósnégyesét!
*
Ahol egyszer megöltek egy embert, ott
mindig nevetni fog az asztalon a kés.
*
A végső tudás, bölcsesség:
minden percet ki kell tölteni. A telítettség minden
(Shakespeare megközelítő fölismerése: "Ripeness is all",
az érettség minden). Egyetlen perced se maradjon üresen, míg
csak élsz!
*
"Ölni, ölni?... Ez az élet? Boldog az
ember, ha öl?..." (Móricz: Erdély)
*
A civilizációs képmutatás.
Ölünk, háborúzunk, rombolunk. Civilizációnk nem más, mint
rutinos képmutatás. Pedig az erőszak hajlama nem bibliai
átok; evolúciós örökség: hosszú, racionális
beavatkozással lehetne rajta változtatni.
*
Romantikus képzelgések. Azt
tapasztalom, hogy akinek ötven-hatvan éves korára nincs
megfelelő olvasottsága és tudása az irodalomban,
filozófiában, vallástörténetben vagy a sokfelé ágazó
természettudományban, az nem lehet önálló, tehát szuverén
gondolkodó. Egyáltalán nem fogadom el a romantikusnak
nevezhető, úgynevezett eredeti képzelgőket. Ezek mind,
mondjuk így: "provinciális zsenik".
*
Egyetlen igazság. Lukács György:
"Csak egyetlen igazság létezik, az Ószövetség igazsága.
Mózes a Sion hegyén már mindent elmondott, amire ember még
kíváncsi lehet ezen a földön valaha is..." Az efféle
egyetlen igazságoktól mentsen meg az a bizonyos ószövetségi
Jahu!
*
Szabó Lőrinc és az abszurd. Ő
nem mondta Tertullianusszal, hogy: "credo quia absurdum". Ő
látta, hogy ami születésünkkel ránk zúdul, az hol reális,
hol titokzatos, hol ontológiai rend, de végül is abszurd. Ez
volt az ő keresztje, mint mindnyájunknak, akik nyitva tartjuk a
szemünket ezen a furcsa tájon, ahol a gyilkosság éppolyan
abszurd és természetes, mint a szeretkezés. Ezt akarta
elmondani: ezt, amit nem lehet, de amit elhallgatni és
megvallani egyaránt pokol.
*
Egyik babonából a másikba.
Borbála középkori szűz volt, és vértanú, akit toronyból
vetettek le a gonoszok. A szerencsétlenül jártak, főleg a
bányászok védőszentje lett. Borbála napján nem szabad
dolgozni, legföljebb tollat fosztani. A Borbála napján vízbe
rakott gyümölcs megérése vagy faágak kihajtása azt
jelentette, hogy a lány hamarosan férjhez megy. Volt lány, aki
többfajta ágat is vízbe állított: mindegyiket egy
férfinévvel kapcsolta össze. Amelyik név ága kihajtott,
biztosan az lett a lány ura.
Borbála azért lett védőszent, mert egyházi
tanítás szerint Krisztus koszorúját tette a fejére, így
gyógyította meg vértanúi sebeit. Melyik babona nagyobb? Mert
hogy mind a kettő az, ahhoz nem fér kétség.
*
"Oh, dolce vita" – énekli a
King’s Singers együttes. De a XIV. században ez a kifejezés
nem azt jelentette, amit ma, magyarázza a rádióbemondó.
Csakugyan, mert így folytatódik: "Oh, dolce vita in
coelis..."
*
Baudelaire-vírus. Baudelaire-ben
engem már kamaszkoromban is az ragadott meg, amit furcsa módon
csak úgy nevezhetek, hogy Baudelaire-vírus. Hogy ez mit
jelent, azt talán legjobban az Egy Ikarusz panaszai című
vers összegezi, de persze majdnem minden Baudelaire-írás
erről beszél, hiszen a francia költő folyton egyetlen bajtól
szenved. A paradoxontól, melyet ő jól ismert, de mi csak a XX.
században éltünk-kínlódtunk meg. Az egész verset idéznem
kellene, hogy az eszményinek és valóságosnak
szétválaszthatatlanságát, mindennapi tapasztalatunkat,
érzékeltessem. De azt hiszem, elég az első strófa is:
"Kiket ölelnek utcalányok, / boldogan isszák a gyönyört, /
de az én karom eltörött, / mert a futó felhőkre vágyott."
*
A teljesen közönyös, sőt semleges
természettel szemben nem lehet más magatartásunk, mint a
lázadás. Szerszámokat készítünk, házat, utakat, városokat
építünk, államot, gyárat, különféle technikákat
találunk ki, mert csak azok tarthatnak meg, amit magunk hozunk
létre a létünk védelmére. A belenyugvás, eleve elrendelés
hite embertelen.
*
– Hiszel Istenben?
– Az antropomorf isten nem létezik.
Ellentmondás.
– Tehát? Materialista vagy?
– A spiritualitásban hiszek: a szellem a
kezdet óta mindenben ott munkálkodott.
– De ki teremtette, irányítja ma is a
világot, ki kormányozza a történelmet?
– A természetben nincsenek célok. Csak mi,
emberek, mint félig szellemi lények, tűzünk magunk elé
célokat. Ezzel adunk értelmet a létezésünknek.
– És az Abszolút, amely mindennek az
alapja, ura?
– Ontológiailag nézd ezt is. Csak az
létezik, aminek megvan a föltétele. Minden valami mástól
függ. Olyasmit el sem képzelhetsz ilyenformán, ami ettől a
körforgástól függetlenül volna jelen.
*
Honnan hova? Azt még nem tudjuk,
honnan, de azt igen, hova száműzettünk:
a valóban kopár, vakító és sötét mindenségbe.
*
Vérnyomok. Ezen az örökkévaló
vágóhídon a böllérek nagy, villamos fogóval kábítják el
és ölik meg hosszú késeikkel az állatokat. Mi, költők
himnusszá varázsoljuk a hatalmas vágócsarnokban
végigvisszhangzó halálhörgéseket, és vízfecskendővel
eltüntetjük a sárga keramitkockákról a vérnyomokat.
*
Most az 1984 világába lépünk.
Amerika, Anglia meg néhány híve hatalma alá akarja
kényszeríteni a föld összes államait, országait, fajtáit.
Európa, az arab, muzulmán országok hamarosan áldozatul esnek
az erőszaknak. A milliárdos vagy sok száz milliós államok
– mint Kína, India vagy Indonézia, Brazília, Mexikó –
beterelése a boldogtalan akolba sokáig tart, nem is biztos,
hogy sikerül. Mindenesetre egyfolytában háborúzik a három
világhatalom. Nem csak fegyverekkel uralkodik. Csak az kap a
föld vizéből, olajából, élelmiszereiből, aki
engedelmeskedik. Fölhasználják a nyílt gyilkolás, rombolás,
éheztetés eszközeit éppúgy, mint a nyelvpolitika, a
hazudozás, ködösítés, félrevezetés, hitegetés rég
bevált módszereit. Lesz fölszabadítás, demokrácia, tudás
társadalma meg a többi üres fecsegés. Csak béke nem,
kultúra nem. Irodalom, filozófia, természettudomány: minden
alárendelve az eszelős "Wille zur Macht"-nak. A vallások,
az egyházak, akár együtt, akár egymás ellenében: jól
jönnek. Nem egy Dzsingisz kán, nem egy Tamerlán, nem egy
Attila, Nero vagy Napóleon, Hitler, Sztalin lesz, de számtalan
kis magas rangú amerikai és angol és csatlós
tisztségviselő, akik a szabadságnak és demokráciának
legékesebb szószólóiként torzítják el az édes,
paradicsomi, ártatlan emberi létet számítógépekkel és rakétákkal
üdvözítő megváltóikkal. Ezek az emberek lesznek a
legkorlátoltabb, de leggátlástalanabb világuralmi elmebetegei
a homo sapiens szomorú zsákutcájának. Kimérák földje: ez
lesz az örök vérontások és pusztítások, bosszúk és
szemforgató szentbeszédek története, történelme, amely a
kozmosz már ma is ismert törvényének következtében akár a
Nap hidrogéntömegének héliummá égetésével, akár az
atomháború nyomán élettelenné válik. A hidrogén- és
kobaltbombát mindegyik állam beveti, efelől nem lehet
kétségünk. Amerikának, Angliának, Izraelnek,
Franciaországnak, Indiának, Kínának, Pakisztánnak,
Észak-Koreának vannak ilyen bombái. Nem tűzijátékok
rendezésére tartogatják. A pápa, a moszkvai és az athéni,
bukaresti pátriárka, az anglikán és a metodista, valamint a
magyar református egyház zsinata imádkozni fog értünk.
Szép, istennek tetsző dolog lesz. De mit segít? Isten és
ember kölcsönösen szakított egymással.
*
Minél tovább gondolkodom, annál
tovább gondolkodom. A filozófiai, természettudományi,
irodalmi, mitológiai és vallási ismeretek bővítésével még
inkább bizonyossá válik, hogy az igazán modernség utáni
szellemi magatartás alapelve a Valéry-féle "plus je pense
plus je pense". A megállás emberellenes.
*
Hamu és gyémánt. Nem Wajda nagy
filmjéről van szó, hanem arról, hogy a mostani vegyészet
képes a hozzátartozók hamujából gyémántot készíteni. A
rokon aztán hordhatja nyakában a halott szó szerint drága
maradványát. De hogy fog az gyémántállapotából
föltámadni az Ítélet Napján?
*
Magyarhoni pokolkapu fölirata:
"Ki itt belépsz, hagyj fel minden filozófiával!"
*
A furcsa öregség. Világos, hogy
életünk tökéletes nonszensz: nem tudjuk fölfogni, hogy mi
ez: galaktikák milliárdjaitól a gilisztákig vagy a halálos
vírusig. Nem azt mondom, hogy mindez értelmetlen, csak azt,
hogy abszolút nonszensz számunkra. Se nem szép, se nem
szörnyű: egyszerűen nem tudjuk, mi az, amiben megszületünk,
valamit csinálunk (én például többnyire verseket írok);
aztán visszatérünk az idő- és lételőttibe, a tökéletes
virtuálisba. Ó, bármilyen szent kötelékek, elszakadnak majd
nemsokára, most, hogy... hamu lesz belőlem.
*
Költőnek-gondolkodónak nincs
más eredménnyel kecsegtető módja a lázadásra-tiltakozásra,
mint a comme-il-faut-nyelv rendszeres megcsúfolása. A
tömegember csak erre a "borzalomra", az ő nyugalmát,
képmutatását ért csapásra ébred föl, és kezd dühöngeni
ama szavak miatt, melyek az ő "szent berkeiben" tilosak.
De ez a méreg nagyon hatásos! Bizonyos
emberek ordítanak, fenyegetőznek, és az erkölcsöt emlegetik.
Éppen azok, akik tövig-homlokig cinikusok és született
nihilistái egy elrontott "királyságnak". Valójában
szeretnék olyan verseket és esszéket írni, amelyek ezen az
érzékeny ponton döfnének bele vonakodó-becsmérlő
olvasóimba. Csak hát, szerencsére, az írás, ha művészet,
nem csak botránykeverés.
*
A magyar nyelv romokban, és
naponta verik szét még azt is, ami megmaradt.
A legtöbb igyekezet, hogy segítsünk, eredménytelen, inkább
csak önvigasztalás.
*
Ahogy a gének kromoszómái
átörökítik a tulajdonságokat (zenei, filozófiai, költői,
festői, matematikai képességeket), tehát az összes
alkotóerőt, jó bizonyíték arra, hogy a szellem, ha
megfelelő föltételek közé kerül, kilép a virtualitás
síkjából, és merőben új művekkel lepi meg a világot.
Nincs külön szellemi és fizikai lét.
*
A taps. Gondolkoztak már azon,
milyen különleges zajt csap tenyerével az ember, mikor
megtapsol valamit: hangversenyen, népgyűlésen, színházban,
irodalmi esten? Méltó ez a furcsa csapkodásorkán olyan
szellemi lényhez, mint az ember? Én azt hiszem, a taps
visszavisz minket egy korábbi evolúciós korszakba. Talán a
csimpánzokéba. Nagyon furcsa, csak hozzászoktunk, mint az
anyagcsere gyakorlatához.
*
Vannak fajunknak dolgai, ehhez
semmi közük se isteneknek, se próféciáknak. Nem érthetik
meg égi szemek, amitől itt az emberek szenvednek. Ahogy
szerelmi őrülettől és családostul meghalnak, s újrakezdik
az egészet, mintha már nem csalódtak volna. Biológia és
szellem keresztjén: ez csak a mi titkunk, s bár eszünkkel
föllázadunk sebeink ellen, valami titkos testvériség,
amely átmelegíti szívünket, fölemel a romlás és halál
évszakai fölé: a kis és nagy tragédia csak a földből
félig kibújt embert sújtja. Azok maradunk, akiket a mindenség
villáma feketére égetett.
*
"Mi dolgunk a világon?"
Vörösmarty nem tudta a pontos választ, ahogy mi sem tudjuk.
Annyit azonban följegyezhetünk mi, százötven évvel későbbi
kérdezők, hogy génjeink nem változatlanok, és több millió
esztendő alatt nemcsak fejlődésünk tulajdonságai
öröklődtek, hanem a pusztítóak is. Legfőképpen a
birtoklási és gyilkolási ösztönök. Ezen nem tudtak
változtatni vallások, pokollal fenyegető retorikák.
Ráadásul erre a veszedelmes kettősségre föltűnően
pontatlan magyarázatot adtak a mítoszok és a platóni, majd
később a skolasztikus és végül a racionalista (Descartes,
Leibniz) filozófiák. Csak a természettudományos eredmények
leplezték le ezeknek a teleologikus fölfogásoknak a
tarthatatlanságát; a vallásos és mitologikus érvelések
mégsem szűntek meg teljesen. Ma döntetlen a két szemlélet
közti mérkőzés. A leszűrhető tanulság mégis az: isteni
lény fantazmájára hivatkozó erkölcsi ítélkezések semmivel
sem viszik előbbre történetünk megértését. Ontológiát
kellett volna kiépíteni a kinyilatkoztatások rendkívül
tekintélyes végkövetkeztetései helyett. Ilyet egyetlen
vallás sem alkotott. Bűnbeesésről, jó és rossz harcáról,
netán isten világméretű küzdelméről, mennyei jutalomról
és pokoli büntetésről írtak, szónokoltak, anélkül, hogy
tudták volna: az evolúció folyamán szükségszerűen
formálódó "struggle for life" okozta a bajt.
Evolúciós megfigyeléseken és ontológiai
gondolkozáson alapuló szemléletre kell törekednünk, hogy
tragédiánkat megértsük, ahelyett, hogy természetfölötti
lény vagy lények bosszújáról és jóakaratáról,
szeretetéről elmélkednénk.
"Mi dolgunk a világon?" További
ismeretszerzés és gondolkozás. Ez a szellemi ember és
egyáltalán, az emberi szellem igazi dolga. Mitológiák,
misztikák, vallási hiedelmek, szentelt dogmák után, melyek
mögött csak ősi szövegek, tehát kevés tudású emberek
állnak, a természettudományos kutatások sokágú
eredményére épülő elvont gondolkodásra: folyton változó
ontológiára kell szert tennünk. Minden más csupán írott
malaszt vagy szándékos félrevezetés. Kant létkategóriáinak
leírása óta, Darwin és Nikolai Hartmann nyomán még jobban
tisztáztuk a lét szervetlentől a szellemig futó
összefüggéseit. Ma, a XXI. században már világos, hogy a
természetes kiválasztódáson és az adaptáción alapuló
öröklődés elve nem elegendő magyarázat arra, hogyan lesz a
kőből növény, a növényből amőba, abból hal, majd
szárazföldi állat, gerinces emlős és emberszabású majom,
majd hominida és végül homo sapiens. A változatosság
kimeríthetetlen tárát, a tudat, a reflektálás
megszületését nem vagyunk képesek indokolni.
El kell tehát fogadnunk a buddhista
"advaitás", a nem-kettősség gondolatát. Spiritualitás
és fizika, energia nem válik el egymástól, vagyis az
atommagban, atomban is jelen van már a szellemi szint
lehetősége. Ez a spiritualitás pedig teljes hatalmával
együtt: kreatív. Végtelen mozgásra, formaalkotásra képes,
ha a létkategóriákon belül a létrétegek is megadják hozzá
a föltételeket, melyeket a természetből jól ismerünk mint
asztrofizikai, galaktikus hőmérsékleti viszonyok és a víz
meg a vegyi elemek egymásra épülő kozmoszát. Minderről még
mindig csak töredékes képünk van: vázlatos a tudásunk, de
éppen ez adja meg Vörösmarty kérdésére a választ: az a
dolgunk a világon, hogy kutassuk és gondolkodjunk rajta
megszakítás és kétely nélkül. A vallások, mitológiák,
misztikák, rossz filozófiák kövületek: a szó legsötétebb
értelmében örökkévalóak. Évezredek óta semmit sem
változtak. Gondoljuk el, mit tudnánk a Kr. e. élt éleai
filozófusok, a XVII. századtól kezdve meginduló
csillagászat, fizika, biológia, asztrológia, Darwin és az empirista
gondolkodók meg a humanizmus, a fölvilágosodás, reformáció,
francia forradalom nélkül manapság. Hol tartanánk, ha a
modernitás föladatai az egyházakra, vallásokra maradnak?
Megszűnt volna-e az abszolút királyság, a
rabszolgaság, a nők elnyomása, a szabad gondolkodás
inkvizíciós üldözése, a kozmosz és a természet
vizsgálatának tilalma, ha nem tör át Európában a szabadság
ezeken a sok ezer éves korlátokon?
Minden szellemi ember – akár tudós, akár
filozófus, akár művész, író, költő – egész életében
egyetlen célnak élhet: a lét értelmezésének és a
filozófiai összefüggések kifürkészésének. A gondolkozás
végtelen. Csakhogy miért vagyunk mi, emberi tudatok, és miért
van a világ, ahelyett, hogy – amint Heidegger kérdezte – a
semmi volna? Ez a kérdés megválaszolhatatlan. A semmi valóban
semmizik. Az ontológiai haladás, a kozmosz
törvényeinek kutatása fölött, alatt: mindenütt ott mered
ránk valami nagyobb gond, a szfinx: áttöri-e a művészet, a
költészet az abszurdot? Biztos vagyok benne, hogy nem. Az
abszurd összes műveinknek, szellemi, etikai energiáinknak,
még az egymás iránti szeretetünknek vagy szerelmünknek is az
energiaforrása!
*
Történelmi egyházak. Akik ezt a
megnevezést ma igazolásukra, tekintélyük hangsúlyozására
kitalálták, talán nem gondolták, milyen pontos kifejezésre
bukkantak. Jó és rossz értelemben, mert ami történelmi,
valóban nagyméretű, egyúttal azonban hibákkal, bajokkal,
viszályokkal is tele van, s főleg: mulandó. Anakronizmussá
válik. Jobb volt a "kinyilatkoztatáson alapuló egyház"
meghatározás. Ez legalább olyan tautológia, melyet vagy
elfogadunk, vagy nem, de lehetetlen önmagában semmisnek,
pusztán időbelinek venni.
*
Bartók: Román táncok. A
Zeneakadémián eljátssza a Muzsikás Együttes. Aztán a
Bartók-vonósnégyes. Bartók földolgozása szebb. A
népzenészek "eredeti" előadása a kollektív tudatalattiig
hat le. Nagyon nehéz, bajos ezt a különbséget kimutatni,
hiszen a Román táncok a népzenére, ugyanarra az öt
táncdallamra épül. Bartóké tehát szebb, a Muzsikásoké
archaikusabb. Ez a népzene előnye: ebben a szépség és a
létérzés még nem válik ketté:
Megrémülten ültem
ott,
láng robbant szívemben,
csak a népdalok miatt
volt jó megszületnem!
*
A szerelem az irrealitás síkja.
Ha szerelmünk meghal, vagy utánahalunk, vagy visszatérünk a
realitásba, amely az irreálishoz képest már csak puszta
vegetálás.
*
A saját halálunk. Félek attól,
hogy az ember halálát nem hagyják meg az ember saját
halálának. Rilke alighanem ere gondolt, mikor "a saját
halálról" beszélt. Mert ahelyett, hogy a homo sapiens
természetes biológiai hullámzásaként gondolhatnánk el és
élhetnénk át a végünket, a világ nagy vallásai
beavatkozásaikkal el akarják venni tőlünk ezt a tényt.
Mintha külön volna a halál, az ég, az isten, és a pokol, a
mennyország. Pedig csak a mi fajunk normális létezéséről
és nemzedékcseréjéről van szó. Ez kultúránk része,
ebből nem szabad úgynevezett szakrális hűhót csapni. Ez
lopás!
*
Ha majd haláltusámat vívom, énekeljetek
vagy játsszatok népdalokat, akkor nem fogok félni az
azonosulás indulatában.
*
Individualizmus és empátiahiány.
A szélsőséges, jellegzetes magyar individualizmusból
következik a szintén jellegzetes, de sajnos végzetes
empátiahiány. Empátia nélkül egy nép súlyos
együttműködési, cselekvési zavarokra van kárhoztatva.
*
Háromféle tudati magatartás
tanácsos: 1. hiszek, mert a lét abszurd, 2. hiszek és
gondolkodom, mert a lét abszurd, 3. minél többet gondolkodom,
annál többet gondolkodom, mert a lét abszurd.
*
A bűnbeesés története az a
mítosz, amely teljesen tévútra vezette az ember eredetének
és evolúciójának értelmezését.
*
Ady istenes verseiből kiindulva
arra kell gondolnom: még egy nagy hátránya van a
szubsztanciális (legfőbb lényt föltételező) fölfogásnak.
Az, hogy az ember így folyton szembe van állítva valakivel:
akitől fél, akit szeret, aki bünteti, aki jutalmazza, vagyis
szünet nélkül ítélkezik fölötte. A
szubsztancia-elképzelés nélkül ez teljesen fölösleges,
csupán rögeszme, melyet vallások szögeztek amúgy is éppen
elég gonddal-bajjal küszködő létünkbe-szívünkbe.
*
A szuperóriás csillagok,
melyekből a gammasugárzás árad, vagy elpusztítják a már
létező civilizációkat más bolygón, vagy éppen
ellenkezőleg: nekik köszönhető a földön található elemek
sokasága, amelyből szervezetünk fölépül. Csakugyan kozmikus
lények vagyunk, hiszen ezek a szuperóriás csillagok 18
milliárd fényévre vannak tőlünk.
*
A műzene mindig az egyén szellemi
műve, a népzene a közösség hangja. A népdal azzal
valósítja meg a művészet alapelvét (szubjektív és
objektív egyszerre), hogy egyes szám első személyben beszél,
de ez csak látszat, csak a hitelességet szolgálja, hiszen
valójában nem egy nő vagy egy férfi vallomása, amikor azt
énekli: "szántottam gyöpöt, vetettem gyöngyöt, hajtottam
ágát, szedtem virágát", hanem sok-sok nemzedéké. Azaz
tökéletesen személyfölötti.
*
A gyerekkori hittől a
panteizmuson, majd a misztikán át a modern ontológiáig: ez
volt eddig az út, melyet verseimmel, esszéimmel is bejártam a modern
vagyok és ősi szellemében. Természetesen a XIX. után a
XX. századi magyar és világlíra eszközeinek
alkalmazásával. Realista, szürrealista, expresszionista,
népköltészeti és mitologikus példák, formák és nyelvezet
lehetséges összegezésével. Mágikus és metafizikus
szimbólumok egyaránt hatottak rám, mint ahogy azok a költők
is, akik ilyen irányokba igazítottak. Tehát Baudelaire,
Shelley, Blake, Whitman, Hölderlin, Vörösmarty, T. S. Eliot,
Valéry, Benn, Ady, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc,
Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Pilinszky, Nagy László.
Filozófiát, természettudományt és
költészetet mindig összetartozónak gondoltam. Mitikus és
vallásos hagyomány is ezeket gazdagította a verseimben.
Kamaszkoromtól máig kéttucatnyi verseskönyvet írtam. Ezek az
én lépéseim a nagy elődök nyomában. Ennyire vagyok más és
ugyanaz: a Csillaganyám, csillagapám ezt a mást és
ugyanazt fogja át mostani, összes verseimet egybegyűjtő
könyvemben. Az állandó javítás híve és gyakorlója vagyok.
Bőven találhat új megoldásokat az olvasó egy-egy
költeményben. Volt olyan persze, melyet egyszerűen kihagytam.
Csak remélhetem, hogy az úgynevezett végleges
változatot legtöbbször sikerült megközelítenem.
Ma, úgy gondolom, a valóságnak, a XXI.
századi helyzetnek megfelelően (hiszen az elég abszurd!) az
abszurd költészet kialakítása volna a líra föladata.
De mi az abszurd líra?
*
Csak hálás lehetek apámnak a
művészet, a vers és a népzene iránti ösztönös szeretet
örökségéért, anyámnak a gondolkodás, a filozófia
hajlamáért (a magyar természetből ez tökéletesen
hiányzik). Régebben arra gondoltam, hogy az utóbbi éppen
tőle kapott ajándék, mert úgy tudom-sejtem, hogy fölmenői
közt vannak német származásúak. Mostanában viszont a
keleti, az ázsiai gyökerek kezdtek meggyőzni arról, hogy
talán mégis onnan az elvont töprengés iránti vonzódásom.
Hogy mi késztet erre? Két meglepő tény: 1. a fiam négyéves
koráig egészen kínai jellegű arca, 2. unokámnak, vagyis az
ő lányának szintén, mondjuk, mongolos vonásai. Azzal
gyerekkorom óta tisztában voltam, hogy erősen kötődöm a
keleti embertípusokhoz. Kamaszkoromban pedig már, miután
brahmanista, buddhista könyveket olvastam, sok gondolatot
egészen ismerősnek, természetesnek tartottam. Például azt,
hogy az én illúzió; hogy a halál után az ember beleolvad a
nagy egészbe; vagy hogy általában a dolgokról való
lemondásra kell törekedni. Lehet, hogy nem nyugati, hanem
keleti genetikus eredet az oka filozofikus természetemnek? Még
arra is gondolok, hogy egyik sem, hiszen teljesen egyedi
tulajdonság is lehet bennem az ilyesmiféle igyekezet. Végül
is nem ez a fontos, hanem az, hogy verseimben és prózai
írásaimban és a dolgokhoz való viszonyomban intellektuális
alkatot örököltem valamelyik, ki tudja, milyen régi-régi
elődömtől. Teljesen ingyen.
*
Heideggernek igaza volt, mikor
Hölderlinben és Rilkében találta meg a filozófia megfelelő
nyelvezetét, egyáltalán: az ontológia visszahódításának
lehetőségét a költészetben. A létet, azaz a létcsapdát
semmilyen más műfajban nem lehet olyan intenzíven kimondani,
mint a lírában.
*
A jó, esetleg nagy vers valódi
titok: az abszurd, a misztérium fölfedése. Szembekerülök
azzal, amitől mindnyájan eksztatikusak és szenvedők vagyunk
menthetetlenül. Ami másról szól, az a fölszín, az az
irodalom vagy a formalizmus.
*
Az öreg költő írjon úgy, ahogy
a fiatal. Vagy még úgyabbul. Értve ezen, hogy naivan és
filozofikusan, mint kamaszkorában.
*
Szubsztancia nélkül. Mire egy
Európában nevelkedett ember eljut a lét szubsztancia nélküli
értelmezéséig, megöregszik. Vagy fordítva: meg kell
vénülni ahhoz, hogy a helyes ontológiai interpretációig
fölnőjünk.
De ha így van: azaz, hogy szubsztancia nincs,
mit mondanak, mondhatnak nekünk a mítoszok? A mítoszok azért
fontosak, rendkívül tanulságosak, mert nem valóságos, csak
virtuális, azaz kváziszubsztanciák vannak bennük, a
természeti hatalmak megszemélyesítései. Szubsztanciálisan
értelmezhetjük eredetünket, célunkat, az élet értelmét
anélkül, hogy a valóságban föltételeznénk a
szubsztanciát. Szubsztanciálisnak tekintjük az isteneket,
démonokat, bizonyos etikai parancsok szerzőit; hogy kellő
súllyal ítélhessünk felőlük, gondolkozásunknak nem kell
szubsztanciára épülnie. A szubsztanciaelméletet csak
eszközül használjuk, mint a mesés vagy csodás eseményeket,
melyek így sokat jelentenek, bár tudjuk: fantazmák.
*
A természet egyik legnagyobb
mutatványa, egyúttal eddig megmagyarázhatatlan rejtélye a
danaida-lepkék szokása. Ősszel a Nagy-tavaktól a mexikói
sivatagig röpülnek. Nyolc hétig tart az útjuk, sehol sem
szállnak le. Nem tudjuk, miért ott rakják le a petéiket.
*
Az isteni gondviselés képzetének
van egy szebb és egy iszonyúbb változata. Szép, hogy
"valaki jár a fák hegyén" (Kányádi) vagy a Rilke-féle
"de mind e zuhanást valaki végtelen lágyan a kezében
tartja". Jó, hogy foghatjuk az istennek, mint anyánknak a
kezét gyerekkorunkban.
De a gondviselő Szem, amely éjjel-nappal
figyel, minden tettünket, gondolatunkat követi, mint a fegyőr,
aki rácsos tetejű betoncella fölött áll, szörnyű,
elviselhetetlen. Lehet, hogy valaki elfogadja ezt az
elfogadhatatlant. Én ezt perverziónak, önkínzásnak érzem.
*
Még egyszer: mi dolgunk a világon?
Az utóbbi években egymás után olvastam el olyan műveket,
mint A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása
(Jared Diamond), Darwin szelleme (Steve Jones) és
másokat, mert meg akartam ismerni eredetünket. Most Spencer
Wells Az ember útja című könyve van soron. A szerző
genetikus, antropológus. A föladat, melynek megoldására
vállalkozik, annak bebizonyítása, hogy nincsenek helyileg
kifejlődött előemberek. Európában létezett az úgynevezett
Neander-völgyi ember, de nem állta a versenyt az időközben
megérkezett crô-magnoni homo sapiensszel, és eltűnt. Mi, mai
emberek mindnyájan Afrikából indultunk el kétmillió évvel
ezelőtt. Onnan jutottunk el Ázsiába, Ausztráliába,
Európába, a Közel-Keletre, végül a két Amerikába. A már
említett Neander-völgyi ember megkövesedett csontváza csak
negyvenezer éves. Mi itt, Európában tehát viszonylag későn
jelentünk meg. A XX. századi kutatás módjáról a szerző a
következőket írja: "Több mint egymilliárd éve tartó
evolúciós barkácsolás eredményei vagyunk, és génjeink
biztosítják hozzá a szegecseket, varratokat, melyek
feltárják fejlődésünk teljes történetét. Nem maguk a
gének hordozzák az üzenetet, sokkal inkább az eltérések,
amelyeket két vagy több személy DNS-ének
összehasonlításakor láthatunk... Becslések szerint 41 ezer
év telt el az afrikaiak és kelet-ázsiaiak, 33 ezer év az
afrikaiak és európaiak, 21 ezer év az európaiak és a
kelet-ázsiaiak szétválása óta." Nem merülhetek bele az
ontológiánkat érintő nyomozás részleteibe, amely csakugyan
olyan, mint egy detektívtörténet. Csak azt szeretném
nyilvánvalóvá tenni, hogy ez a kutatás, éppúgy, mint a
rasszok kialakulásának és elterjedésének útja, végtelenül
hosszú. Mégse mondja senki, hogy egy emberöltő alatt úgyse
lehet megismerni mindent, hagyjuk az egészet a szaktudósokra.
Hiszen – többek között – abban különbözünk az
állatoktól, hogy beszélünk, írunk, van történelmünk,
tudományos irodalmunk. Nem kell mindent elölről kezdenünk, de
azt se higgyük, hogy a ma élő ember, a teoretikus, a kutató
végleges eredményekre juthat, bármelyik tudományágról
legyen is szó. A lényeg a töretlen előrelépés. A modern
ember nemzedékei egymás nyomába lépve derítik föl azt a
világot, azt a kozmoszt, amelyhez tartozunk, amelyben
gondolkozunk. Vörösmarty éppen azért ma is érvényes
filozofikus költőnk, mert fölismerte, hogy tudásszomjunk
minden más szomjat – életösztönit, művészit, szexuálisat
– fölülmúl. És most már csak a 2600 ével ezelőtt
Fölébredt Embert idézem: "Mi dolgunk a világon? 1. helyes
gondolkodás, 2. helyes megismerés, 3. helyes beszéd, 4. helyes
cselekvés, 5. helyes életvitel."