Riskó Éva
Lengyel Tamás: Tamás
evangéliuma
Kortárs, 2004
Lengyel Tamás második kötetének már a
hátoldalán olvasható ajánlása sem mindennapi: "Lengyel
Tamás evangéliuma nem kitalált világ summája. Ha
summa, nem csak érint minket, rólunk szól. Mint minden jó
költészet persze – de itt a látás (komor játékosság s
meghökkentő bölcsesség együttese akár) olyan titkainkba
utalna bennünket, amelyeket hordani, viselni vagyunk képesek,
ám anélkül, hogy igazán tudakozódnánk felőlük. Aztán
váratlanul itt vannak, elénk tárulnak (hogy föltárjanak?)
efféle versek" – írja Kalász Márton. A szakrális keret
belső titkokat rejt.
A verseskötet számtalan utalást, idézetet
épít magába. Olvasásakor nemcsak egy kötet élményanyaga
ér el hozzánk, hanem rengeteg előzőleg olvasott és hallott
regény, vers, dal és film képei, hangjai peregnek le
előttünk. A költő játszik, és ez a játék minket is
magával ragad.
A verseskötet nyolc ciklusra oszlik, amelyek
szerves egységet alkotnak egymással. Tamás evangéliuma a
Biblia szerkezetét képezi le. A verseskötet költészetbe
ágyazott teremtésmítoszt, dalokat, bölcs példabeszédeket
és egy halállal átfont születés történetét is
tartalmazza. Mindezek előtt azonban ott áll mint bevezető a Tamás
evangéliuma című vers. A költemény elemeiben a Stigmata
című film szövegét idézi. "Emeld meg a követ, és ott
leszek, hasítsd szét a fát, és megtalálsz" – hangzik
el a mondat a filmben, melynek alapötlete, hogy egy új
evangéliumra bukkantak, Jézus evangéliumára. Lengyel kötete
is egy új evangélium, Tamás, vagyis a tagadás, a kétely
evangéliuma.
Az első versciklus a varjú öt könyve címet
viseli. Az angol költészethez kell visszanyúlni, hogy értsük
a varjúszimbólum jelentését. Ted Hughes költészetében a
Varjú mitikus lény, a semmi és az üresség megtestesülése.
A Varjú megelőz minden kezdetet, nem illeszkedik a
hierarchiába, egyszerre teremtőelv és utolsó stádium. Ezt a
gondolatot fejti ki Lengyel Tamás is az ősvarjú című
költeményében: "az ősvarjúról az a benyomásom /
hogy mindig létezett. / nehezen körülírható / mert nincs
eleje / nem kezdődik sehol." Létének hajnala
egybeolvad a halálával.
Az első ciklus filozofikus mítoszai után a
második az egyén kiútkereséséről beszél. A költő
egyszerre szemléli a világot egy gyermek és egy felnőtt
szemével, akárcsak Kosztolányi az Egy szegény kisgyermek
panaszaiban. Lengyel Tamás gyerekeivel újraéli a
gyermekkor furcsa hangulatait. A ciklus címe: a gyerek. A
szabadság ösztönös keresése jellemzi ezeket a verseket. A
törődés néha öl, a szeretet pusztít. Csak az álmok és a
költészet az, ami felszabadít. Ez a menekülés egyetlen
útja.
"ő volt az akinek megadatott / ismerni
minden zugát a nagyvilágnak / pedig a küszöböt sem lépte
át / és ha maradt még fehér folt az életében / végül
elindult hogy azt is felfedezze. / ez a vers egy barátomról
szólt / aki nemrég halt meg / azt mondják két ember élt
benne / és csak az egyiket akarta megölni" – olvassuk a
bennszülött című költemény utolsó versszakát. Az
egész köteten keresztül utalásokat találunk Calderónra.
Híres drámájának, Az élet álomnak misztikus
hangulata mindent átitat. A főszereplő – aki itt maga
a költő – élete és halála egybefolyik. Nem lehet tudni,
hogy melyik az igazi élet, ami itt vagy ami odaát van. A két
világ közt bajos az átjárás, és nem is mindig sikerül. Hol
hosszú alagúton, hol mélybe vivő lépcsőn, hol pedig egy
hídon kell keresztülmenni. Ezek a tudatalattiban tett utazások
szavakkal ki sem fejezhetőek. A szavak mögötti jelentés, az
üzenet és az üzenet születésének megfoghatatlanságával
foglalkozik Lengyel a kötet következő részében.
A harmadik versciklusban (az ige) a
költészet, az írás szakrális titkai fogalmazódnak meg. "a
hajóoldalnak mondatok csapódnak / olyan szóképek mintha
hullám / betűcsepp szemerkél az arcon / nem hullám még nem
víz – betűk. / belőlük is elsők között / csak az
imbolygás szavai / előre-hátra jobbra-balra fel-le / alóluk
most már egyre inkább víz" – írja a költő a betű
Tanger című versben. A szöveg hömpölygése kézzel
tapintható. Betűk, szavak, szóképek ütődnek egymáshoz, és
formálódnak folyékony költeménnyé, mint a víz. Homok, kő,
tenger – homogén anyaggá állnak össze. A költő közben
játszik. "dombtetőn kőbetűk – kivárom / feltehetően
várrom / még várok mégse vár." Játszik a szavakkal. És
el akar érni egy távolból hívogató városba, Tangerbe.
"nem értjük egymást / én meg ez a város / ez a világ meg
én" – elérhetetlen ez az álom. A költő sohasem tudja
meg, mi van a szavakon túl. A világ és a tudat rejtélyeinek
kutatását azonban nem adja fel.
A negyedik versciklus, a feneketlen játszótér
utazás a tudat és a lélek mélyébe. Álom, amely elvisz
minket egy mély, még feltáratlan világba. Itt is, ennyire
lent is jelen van az a valami, aminek meghatározása lehetetlen:
"amikor leérek / ami meglepő / valaki odaszalad. / ez
ugyanaz a valaki / akit más verseimben / sem szoktam felismerni.
/ szóval ez a valaki miután odaszaladt három / darabra töri a
játszóteret / azt hiszem olyan módon / hogy odacsap a
közepére." Ez a darabokra tört világ nem fedezhető fel
teljes egészében. És ebben az időtlen térben is ott van a
rozsda, a múló idő jelképe. A lírai én útja mindig
rozsdás vasak, fémek közé vezet, ahol emberszerű alakokat
hegeszt össze. Ezek a "rozsdaemberek" lehetnek érzések,
hangulatok vagy akár az én önmagáról alkotott képe. A
néhanapján találkozunk című versben előttünk bomlik le
a sok rétegből összetevődő "én". A költő részévé
váltak az idő folyamán a szülei, a szeretője –
személyisége egyre összetettebb. Beépültek tudatába az őt
körülvevő szokások, a vágyak, a csalódások. A sérültek
című versben azt olvassuk: "ma éjjel egy újabb /
gyermek halt meg bennem. / nincs kitől menedéket kérni. /
hiába hívnék angyalt vagy rendőrt". Minden vágy, ami
bennünk él, és nem teljesedhet be, megöli a lelkünk egy
darabját. Mindez addig folytatódik, amíg nem marad más, csak
az üresség. Ez a vers utazás a reménytelenségbe. Sérült,
megbántott emberek körülöttünk, mi magunk is azok vagyunk,
démoni arcok, vagyis félelmeink kötnek össze minket akaratunk
ellenére.
Az ötödik ciklus (víz énekei) első
verse a folyó meséi. Gyönyörű lírai vallomás
újról, régiről, tárgyakról, emberekről, fájdalomról,
álmokról: "és így hömpölyögnek az öreg folyó / meséi
vég nélkül / rólunk – barátairól. / fél lábán fél
percre feltűnik / olajfolt-anyó is. / léptei könnyek."
Beszél a költő összerakhatatlan
életekről, amelyeknek darabjait rendületlenül próbálja
egymás mellé illeszteni a vállalkozó kedvű utazó. A költő
keresi a megoldást, tudni akarja, mi az, ami semmisé teheti
nyomasztó vízióit. A keleti valláshoz fordul megoldásért.
A hatodik és hetedik versciklus
példabeszédeket tartalmaz. A nyugati világ teljesítmény- és
munkaorientált világával szemben a keleti filozófiák bölcs
nyugalmát, a beletörődés és befelé fordulás tanait
hirdeti.
A születés, az élet és a halál örök
körforgása zárja a költő evangéliumát. A kötet utolsó, Kong
című ciklusának második versében a kezdet jelenik meg, a
gyermekkor tapintható boldogsága: "teremtsd meg a kéz
lehetőségét / amivel etessen takargasson / simogatásával
elaltasson / hogy elkezdődjenek a könynyek. / adj esélyt a
hangjainak / hogy csitítgasson becézgessen / mesét mondjon
amit jól ismersz / mert mind rólad szól". Kong ifjúsága
olyan, mint bármelyikünké. Elvet minden régit, élvezi az
életet, átlép mindenen. Majd eljött Kong éjszakája. Kongot
átitatja a megalázottság, a veszteség, a félelem. Olyan ez
az éjszaka, mint egy lidérces álom. Előérzete ez a
szükséges rossznak. A kötet utolsó verse, a Kong isten
temetése három ciklusból áll. Az első részen
eluralkodik a düh és a hazugság. "később amikor
költőként élt / már csak a borzongás maradt / a
csapkodások hangja és a mozgás. / a mozgás nagyon fontos volt
neki / mert eközben érezte hogy / átáramlik rajta a világ /
és ilyenkor tudott verset írni." Sokat írt, gyorsan és
jól. Utazott, de elfáradt. "azokban a házakban / azt akarták
hogy elaludjon" Majd lassan felismerhetővé válik a versben
egy női alak, s valaki véresen és mocskosan az asztallapon. A
semmi meghalt, hisz valami megszületett...