Kolozsvári
Papp László
Szerzőink megjelenését számolgatva
a Kortárs elmúlt tizenöt évében kétségkívül Kolozsvári
Papp László nevével találkozunk a legtöbbször. Hosszú
éveken keresztül írta sorozatait jelenünkről egy általa
kitalált és fölépített műfajban, amelyet – jobb híján
– politikai publicisztikaként emlegettünk. Most már, hiánya
tudatában, még nyilvánvalóbban érezzük ennek a
megnevezésnek a pontatlanságát. Semmitmondó általánossága
éppen az írások lényegét fedi el, siklatja ki, mivelhogy
érzéketlen a stílus sajátosságára, s a görbe tükör finom
vagy durva, de utánozhatatlan iróniájáról sem beszél. Hát
még a hatásnak arról a mellbevágó erejéről, amit minden
olvasójának éreznie kellett, akár kedvelte a szerzőt, akár
nem. Sőt akkor is, ha Papp Lacinak igaza volt a mindig
időszerű mindennapok megítélésében, és akkor is, ha
tévedett. Mert művei minőségét mindennél erősebben
meghatározta a személyiség súlya, noha ez titkosan,
jéghegyként terjeszkedett a látható felszín alatt.
Tehetségéhez tartozott, hogy pályatársakkal és
politikusokkal bánhatott ugyan barátságtalanul, mégis,
írásai attól a ma már szinte elfeledett tartástól kaptak
aranyfedezetet, hogy tétjük volt, országváltoztató
hitelük. Csak ezzel magyarázhatom, hogy folyóiratunkat
először szinte mindenki – ha volt benne – a
Kolozsvári-jegyzetnél ütötte fel. Komolyan vette a világot,
ezért komolyan vette szavait, mert komolyan vette önmagát.
Paradox helyzet, hogy legutolsó írását
éppen ezért nem közöltük – egyébként közös
megegyezéssel – a maga idején. A kettős
állampolgárságról szóló népszavazás előtt álltunk, és
úgy gondoltuk, rosszul befolyásolnánk a sorsdöntőnek remélt
eseményt azzal a túlontúl komoly és keservesen-keserű
képpel, amelyet ő festett az általa várt eredményről. De ez
a mi tévedésünk lett, és azóta a december 5-i népszavazás
történelemmé vált, amelyhez ő már sohasem fűzhet újabb
kommentárokat. Lehet, némi elégtételnek venné, hogy –
késve bár – most mégis az olvasók elé tárjuk akkori
helyzetképét. Nem tanulságok nélkül való.
Szerkesztőségünk ezzel a posztumusz közléssel búcsúzik
barátunktól és munkatársunktól. (K. P. I.)
Variációk
hazaárulásra
[...] De hát vágjunk bele abba, ami
lehetetlen. Mert hogyan is lehetne írni a kettős
állampolgárságot eldöntő népszavazásról november
közepén, amikor a jelen elmélkedés december közepén jelenik
meg, jóval a népszavazás után. Képtelenség!
Úgyhogy fogjunk bele.
Kit, hacsak a Kortárs szerkesztőit nem
befolyásolja, ha eláruljuk lelki toprongyságunkat. Félünk,
tartunk tőle, iszonyodunk és nem remélünk, ahogyan a szót
József Attila érti. Ezt a népszavazást elveszítik a kettős
állampolgárság hívei. Még csak nem is azért, mert a
jobboldal elveszít minden népszavazást. Ez éppoly babona,
mint az utolsó csatlós. Még ha nincs is eddig ellenpróba.
(Fogunk mi még első csatlósként is veszíteni, ha leszünk
még, ami – történelmi léptékben – december 5-e után
fölöttébb kétségesnek mutatja magát.)
Nem úgy verik a kisebbségi magyart a
Vajdaságban! Többen fognak arra szavazni, hogy legyen kettős
állampolgárság, de nem elegen. Nyerünk és vesztünk
egyszerre. Ez az igazi magyar forma. Lerázzuk magunkról
Károlyi Mihályt, s elveszítjük országunk kétharmadát.
Ugye, Hiller Pisti? Hanem a dolognak előtörténete van. Annál
szebbet, mint ahogy a Fidesz belebonyolódik ebben a
népszavazásba, képzelni sem lehet. Már ahogy kiszemelték
Boross Pétert a Magyarok Világszövetsége elnökének!
Sólyomszem! Nem mutatta semmi, hogy a tömzsi antalli
örökség, ez a miniszterelnökségbe pottyantság – tévút?
(Képzavar persze, de tévembert mégsem írhatok.) Hiba egy! És
akkor jön a mindenkori történelem legveszélyesebb
emberfajtája, a szorgalmas, kitartó középszer. Ez most
kivételesen nem Medgyessy Péter, hanem Patrubány Miklós. És
nyer! Ő lesz a Magyarok Világszövetsége. (Így akartam írni,
szerkesztő úr. Vagy van tán mása is a Magyarok
Világszövetségének, mint elnöke?) Hiba kettő! És mit tesz
első és második felháborodásában az akkori államhatalom,
élén a feszes Fidesszel? Nem ad neki pénzt, kigolyózza,
pottyant rá. Valósággal arra ítéli, hogy ő minden eszes, de
sajnos többnyire esztelen eszközt megragadjon, hogy felhívja
magára a figyelmet. Hiba három! Mert mi, még csak nem is egy
Talleyrand-nak, az első dolga, ha meglátja ennek a
díszpárosnak, Borossnak és Patrubánynak a hörgőkettősét (A
trubadúrban van ilyen hármas)? Semlegesíti őket. Mit
tudom én: Boross adjon dupla honoráriumért tanácsot – csak
mint a szocik, drága jó Fidesz uraim: Kovács négy és fél
millióért havonta Brüsszelben; Medgyessy titkársággal,
külön kerettel utazó nagykövetként a süllyesztőben –, mi
több, néha azt is mondhatja, hogy senkinek sincs igaza,
hallgassanak rá, mint a népszavazás jelen állásában tette,
úgysem hallgat rá senki, de ő kielégül. Na, ezt kell
eltanulni, Fidesz uraim!
Ehelyett – hiba négy! – valósággal
belekényszerítik, -passzírozzák, -sajtolják,
-szaggatják Patrubányt, hogy kihajtson egy önreklámozó
népszavazást a kettős állampolgárságról. Mondom, óvakodj
a szorgalmas, kitartó középszertől! Csak a Bourbonok
háromszor jöttek vissza! Mert – elmulasztása típushiba,
uraim, s mint ilyen, hiba öt! – az ellenfelet meg kell venni
(s az ellenséget meg kell ölni; de ez egyelőre még nem
tartozik jelenkori történelmünkhöz, hanem ha így megy
tovább... – mondja az utolsó jegesmedve az északi
jégpáncél elolvadása után, s lemerül örökre. Tessék ezt
magyar népben elképzelni.)
És most itt vagyunk. Ha a Fidesznek nem jött
jól valami, akkor ez az általuk begerjesztett Patrubány által
begerjesztett népszavazás volt a kettős állampolgárságról.
Mert ez valóban azt indíthatja el, amit a földtekén a
globális felmelegedés generál. Csak sokkal ravaszabbul. Mert
az ugye valami, ha eltűnik egy jéghegy! De bár nem tűnik el
Székelyudvarhely és Szabadka, Huszt és Fülek – odabent, a
láthatatlan mélyben megindul a visszafordíthatatlan
kiolvadás. És akkor, kedves Hiller úr – önhöz szólok,
tán ismer még annyi történelmet, tanítják, tudja, mint
Ságvárit és Károlyi Mihályt –, sikerül elérni azt, ami
ugyebár elérhetetlennek látszott: Magyarországot,
kegyedékkel az élen, nem csupán a románok, a szerbek, az
ukránok és a szlovákok fogják utálni, hanem a magyarok is.
Itt, a Kárpát-medencében. És akkor majd épp a fordítottja
megy végbe annak, amit az eszdéesz kagylóhéjában
elérzéktelenedett, puha testű Kuncze mond: nemhogy lesznek
nekünk magyarjaink odaát, nemhogy mi mondunk le valójában a
magyarokról odaátról, hanem ők mondanak le rólunk.
Kifordulnak, neki a nagyvilágnak, s befordulnak, neki a
beolvadásnak. Mész holnaptól román iskolába, Jánoska,
fordul az elvadult arcú magyar ember semmit sem értő
kisfiához, és meg ne halljam még egyszer, hogy itthon magyarul
beszélsz! Itt kell élned, megdöglened, idézi a Szózatot,
s ahhoz, hogy átmenj a határon, s szembeköpd az első embert,
aki szembejön veled Biharkeresztesen, nem kell magyarul tudnod.
Hogy én, szerkesztő úr? Én persze elmegyek
népszavazni, s behúzom a keresztet a kettős állampolgárság
mellé. Más velem a baj. Nem szeretek már népszavazásokat
veszteni, országot veszteni, mítoszt és illúziót veszteni.
Elég volt! Belekeményedni abba, hogy mennyi pénz jön be és
megy ki, családba, országba, és hogy érzésvilágunk a
genitáliákat megjáró véráram erősségére
korlátozódjék. Hogy egy "kártevő szekta" szabja meg
unokáim iskoláit, s gyógyhely-ügyben azt érvényesítse,
miszerint hulljon a férgese! Ebből is elegem van! És abból
is, hogy holmi nímandok pillanatnyi politikai és zsigeri
igényeik és szorultságuk szerint lefasisztázzanak. Kezd
bűzleni, hogy egy olyan egyfolytában magyarozó, nemzetező
Gyurcsány nyalja itt a fagylaltot az Oktogonnál, akibe annyi
magyarságtudat és érzület szorult, mint amennyi Chanel 5-ös
egy görénybe.
De hogy némely Shakespeare-fordításokra
rímeljek: csitt, szívem! (Igaz is, van ma Budapesten egy nagy III.
Richárd-előadás. Ezen csak az csodálkozik, aki nem hisz a
művészet öntörvényűségében. De hogy milyen időszerű!)
Tárgyunkhoz hanyatlodva: a kettős állampolgárság ellen
agitálók legalább tisztán beszélnek. Mint amikor a beteg
száján valami zöld folyik ki, s az orvos egyből tudja: ez
epe! Na de amikor, például Gazsika, arra buzdít, hogy nem kell
elmenni népszavazni! Látszólag fölényes értelmiségi
kívülállás holmi politikai iszapbirkózáson, a beteg
száján látszólag méz folyik. Csak azok iszonyodnak el egy
kicsit, akik még emlékeznek a magas pártösszeköttetések
segítségével Magyarországra penderülő, Erd-éjező, egyből
egyetemi oktatóvá avanzsáló Gazsikára. Így kezdődött,
bizony. S most azzal folytatódik, hogy ne tessék elmenni
szavazni a kettős állampolgárságra, épp abban a helyzetben,
amelyben a kettős állampolgárság megszavazása azért több
mint kétséges, mert nem mennek el elegen. (Azok, akik elmennek,
többségében megszavazzák.) Na mibe fogadjunk...? De szép
vesztés volna!
Vannak dermesztően egyszerű, vízválasztó
kérdések. Na, ezeket nem szokták feltenni. A jobboldalon sem.
(Agyi merevgörcs?) Ha most minket itt elözönöl nyolcszázezer
bevándorló, s ez elviselhetetlen terhet ró ránk... na, tudja
valaki folytatni a mondatot? Nyugi, folytatom én: akkor
mi lesz, ha a kettős állampolgárság leszavazása után két
esztendővel Románia belép az EU-ba? Akkor hogyan
védjük ki a romániai EU-polgárok invázióját? Akkor
mi tartja majd vissza azt a nyolcszázezret? Majd akkor is
népszavazunk, s leszavaztatjuk a csürhénkkel az
EU-állampolgárok szabad utazását, munkavállalását,
letelepedését? Mi ezt akkor megtehetjük? És
egyáltalán: miben különbözik a mai helyzet attól, ami
Románia belépésével előáll? Esetleg megvétózzuk Románia
belépését? Vagy egyszerűen csak uszítunk magyart magyar
ellen? Mert az nekünk zsigerileg jó? Felpöccinti a fonnyadt
libidónkat? Mert hogy a "kártevő szekta" tagjai
gyűlölségükben nem érzik jól magukat, fulladoznak, az
faktum! De miért ne érezzük magunkat jól mi sem, miért
fulladozzunk mi is, ha ez rajtuk úgysem segít?
És ha megszavazzák?!
Az lesz ám csak az igazi politikai vérnász!
Mint afféle életét különböző no win partykban
lemorzsoló, hanyatló halandó elmondhatom, amit a bakter mond
az adomában, amikor megkérdik tőle: mi van akkor, ha jön a
kolozsvári gyors jobbról és a csucsai személy balról?
Átállítom a váltót, szól a bakter. És ha a váltó
beragad, akkor mit tesz? Akkor bemegyek a bakterházba, s azt
mondom: gyere ki, asszony, mert ilyen karambolt még nem
láttál!
Hát igen, megint nem győzök jóízűen.
Ecetes diadal, ragacsos, értelmetlen szkander. Már most
fogadkoznak: abból a népszavazásból, ha megszavaztatik a
kettős állampolgárság, úgysem lesz törvény! Más szóval:
elveszik az országtól a népszavazás lehetőségét is.
Jogállam! Ezt mondja nyíltan Pető Iván, a nagy demokrata.
Hogy ők fütyülnek majd a népakaratra! Képzeljük akkor el,
miket mondanak azok, akik nem nyilvánosan mondják! Nem lesz
ebben immár semmi emberi és törvényi. A gyűlölet tényleg
paroxisztikus méreteket ölt. Még szerencse, hogy határ
húzódik honi magyar és túli magyar közt. Merthogy egymás
belét, bugylibicskával... Ehhez képest még a Rákosi-kor is
humánus volt. Hagyta feledésbe zülleni a
szétszakítottságot, a honmagyart és a túlmagyart. Az
iskolában, ahová én az ötvenes évek elején jártam,
Kolozsváron, nem voltak új Európa-térképek. Földrajzórára
a tanár azt az Európa-térképet hozta ki a szertárból, amin
a történelmi Magyarország volt látható. És az osztály
semmit sem értett. Amikor a tanár azt mondta, hogy
Franciaország Európa legnagyobb országa, valaki felállt, s
morajló helyeslés közepette azt mondta: mit tetszik beszélni,
tanár elvtárs?, hiszen Magyarország nagyobb! A vak is
láthatja! És én csak ültem hátul a padban, és nem
értettem, miért nem válaszol, miért kezd másról beszélni
Árkossy tanár elvtárs. Hát nem volt emberibb a
Rákosi–Gheorghiu Dej-rendszer, egy Sztálinnal a
tollforgóján? Legalább nem tudtunk semmit, nem értettünk
semmit.
De majd most! A semmit sem értéssel azért
most sem állunk rosszul, s állnánk csehül, ha győzne a
kettős állampolgárság. A jó gyűlölségek, a zamatos
szitkok, a vak harag, az írmag kiirtásának felfurakodó vágya
mindig olyan tömegekben társul össze, amelyek nem értenek
semmit. Ehhez már csak még egy unciányi elnyomorodás kell,
hogy történelemalakító elvadulássá váljék. Mert hazám
szeretett állampolgárai nem értik már, hogy mi az, hogy
magyar, nem értik, miért vágják ki őket, mint a taknyot, a
munkahelyükről, nem értik, hogy egy szocialista tömegpárt
miért a legmarxibb-legleninibb értelemben vett
kizsákmányolókat tolja föl helyzetbe. Hazám szeretett
honpolgára nem érti, fel nem foghatja, hogy a MOL vezérkara
milliárdokat oszt szét maga között, nem érti, hogy Kovács
László négy és fél millió forintért nem fog érteni
havonta ahhoz, amit az EU-ban csinál, nem ránt be neki a
gyomorgörcs, amikor Szili és Jánosi a milliárdos
Gyurcsánnyal és Kókával énekli az éhes proletárt. Nem
érti, hogy Szili és Jánosi úgy tesz, mintha!, pedig hát csak
Babitsot kéne ismerni – őt sem ismeri a honpolgár, valami
szerb, akit megvertek Szabadkán? –: vétkesek közt cinkos,
aki néma! Nem érti, miért nem vásárolja fel tőle a
nagytőke a búzáját, miért rohad rá a ribizkéje, miért hoz
be az ország tejet Dániából, amikor az övé ott megy össze
a tehénben. Fel nem éri ésszel, miért szüntetik meg a
faluban a postát, s hogy miért állítják vissza a kisbírót,
hogy kidoboljon, nehezen követhető az ésszel ugyanis, hogy a
huszonegyedik században egy falunak ne teljék hangszóróra,
pedig még emlékeznek: kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz
villamosítás! Türelmesen és semmit sem értve leszáll, ha
kigyullad alatta a huszadik busz is; kedves értetlenséggel azt
mondja: szerencsét hoz!, ha kutyaszarba lép Budapesten, s nem
érti, miért nincs szerencséje, holott egyfolytában
kutyaszarba lép Budapesten. Abban gázol, hogy úgy mondjuk.
Követhetetlen számára, mi lett az orosz államadóssággal,
holott az oroszok annak fejében már rég megépítették volna
a 4-es metrót, amiért az a Demszky harcol megszállottan, aki
ezt a megépítést megakadályozta volt annak idején. Nem
érti, hogy az egyszer már eladósodottságba és gazdasági
csődbe belebukott szocializmus után miért van már megint
eladósodva, s miért áll már megint a csőd szélén. Ha a
szocializmus után a kapitalizmusba is belebukik, akkor mi lesz?
Vagy sohasem volt úgy, hogy ne legyen valahogy?, ahogyan a
közöny tengere locsogja? Hát lehet itt érteni valamit is?
És akkor, mint tizenöt éve mindig, a
politika a segítségére siet. Ad neki gyűlölnivalót. Jó
alantasat, hogy felérje ösztönnel. Már rég nem folyamodik
senki a politikai osztályból az értelméhez. Ösztönhöz,
indulathoz, lappangó alantassághoz, bosszúvágyhoz,
irigységhez, ölvágyhoz folyamodik! Gyűlöld a románt, a
szerbet, a tótot, az ukránt, ne törődj vele, hogy magyarul
beszél, mint te, néha szebben is, mint te, hörögd rá
haragodat, a konyhaasztal linóleumára könyökölve, amikor
épp kivágtak a vasműtől, a közalkalmazottságból,
belebuktál tejtermelésbe, búzatermesztésbe,
csirketenyésztésbe, gyümölcsbe, zöldségbe!
Gyűlöld a határainkon túli magyart!
Ez a te programod.
Ezt nyújtja neked a Gyurcsány-kormány.
Nem leszel egyedül!
A határainkon kívüli magyar is gyűlöl már
téged!
Volna még egy megoldás, amire máig –
november 16-a van – még senki sem gondolt. Ha nyíltan semmibe
vesszük a jogállamiságot, mondván, népszavazás ide,
népszavazás oda, abból a törvényből semmi sem lesz, vajon
nem volna lehetséges magát a népszavazást semmibe venni, nem
megtartani? Miben fogadjunk, hogy ez még eszébe fog jutni
valakinek a hátralévő tizennyolc napban?
Budapest, 2004.
november 13–16.