Kántor Lajos
Csé,
a Kolozsvár–Bázel–London tengelyen
Egy nép s a költészete a címe
annak az Új Látóhatárból (az 1972. 4–5. számból)
készült különnyomatnak, amelyet a Cs. Szabó
László-kötetek közt őrzök, egyrészt önértékénél
fogva, másrészt mert egy nekem kedves dedikációt is
tartalmaz, 1973. június 4-ről: "Kántor Lajosnak, londoni
találkozásunk emlékére, jó barátsággal Cs." A magyar
líra angol nyelvű antológiájához készült bevezető mintegy
három évtizedes késéssel kerülhetett rendeltetési helyére,
a Makkai Ádám kitartó munkájának köszönhetően végül is
tető, azaz könyvborító alá rendeződött, három évtizeddel
későbbi dátumot viselő szép kötetbe (utószóként). Cs.
Szabó nagy ívet felrajzoló tanulmánya az életmű egészére
vet fényt, utolsó alfejezete azonban – Idegenben –
külön kiemelhető, jelképes szöveg. Innen idézek egy
bekezdésnyit:
"Két világháború, forradalmak,
ellenforradalmak és a területi feldarabolás nyomában ma
hazáján kívül él minden harmadik magyar. Mint a zsidó, a
görög, a lengyel vagy a libanoni, most már a magyar is
diaszpóra nép. Addig forgatta a történelem, amíg keringeni
kezdett vele a világ; szófejtő lángész legyen a talpán, aki
ilyen körülmények között tisztázza állam, ország, nemzet,
nemzetiség, nép, faj, magyarság és a magyar ember szabatos
jelentését. Mi sem természetesebb, mint az, hogy egy erdélyi
származású író, aki évtizedekig Budapesten élt, tehát az
1919-es határváltozás után éppen úgy lehetett volna román,
mint magyar honos, de továbbvándorolván jó ideje angol
állampolgár, magyar írónak számít magyarországi, romániai
és Nyugaton élő magyarok szemében. Akik jogilag ugyan nem
honfitársai, egy láthatatlan szellemi hazában viszont azok.
Természetes az, ami schizofréniás vagy annak tetszik, ha
nemzeti alapon szemléljük. Talán természetes lesz mindenkinek
a huszonegyedik században. De ahhoz már újfajta nagyhaza is
kellene: Egyesült Európa."
Nos, itt vagyunk a huszonegyedik században,
Kolozsvárt – és még mindig a szkizofréniát éljük. Ha nem
is idegenben, és nem is oly távol, de egyelőre kívül az
Egyesült Európán. Annál fontosabb egy olyan életmű
megismerése és hazahozatala, egy olyan életút tanulságainak
tudatosítása, amely az "Egyesült Európában" gondolat és
program köré szerveződött. Címként is hivatkozhatunk az Egyesült
Európában-ra, ugyanis 1971-ben ilyen cím alá
szerkesztette a jó emlékű bécsi lelkipásztor-író,
közéleti ember, Szépfalusi István az Európai Magyar
Evangéliumi Ifjúsági Konferencia néhány találkozójának
előadásait és médiavisszhangját; és ebben a kötetben
találjuk Cs. Szabó László négy írását: a bázeli, a
franciaországi Melunből és az olaszországi Bolzanóból, az
osztrák határ közeléből keltezett, a BBC magyar adásában
elhangzott beszámolóját-kommentárját, illetve önéletrajzi
óriásesszéjének első részét, 1965-ös első változatát, Gyermek
Kolozsváron címmel. Íme, honnan e jubileumi Cs.
Szabó-emlékezés fölé írt három városnév, miért
kapcsolom össze őket így: Csé, a Kolozsvár–Bázel–London
tengelyen.
Cs. Szabó László nevében a "Cs" (Csé)
ugyan Csekefalvát, az apai székely ősök származási helyét
jelöli, ő azonban Budapesten született, hogy aztán a
keresztelőt már a székelyföldi Homoródfürdőn tartsák,
majd a gyermekágyi lázból lassan felgyógyuló anya és az
anyai ágon szász nagyszülők kolozsvári, Rózsa utcai háza
váljék a gyermek igazi otthonává, az "édenkertté".
Innen a jog a kolozsváriságra – amit egész életében fennen
hangoztatott, számtalanszor elmondott és leírt, alighanem
mindenkinél szebb-sűrűbb szavakkal jellemezve a fogadott
szülővárost. Egy beszélgetésben (a rádiós utód-kortárs
Tóbiás Áronnak) így mondta el a meghatározó kezdetet:
"Engem a nagyszüleim vettek magukhoz, Kolozsváron, a Rózsa
utcában... Igen, a Rózsa utca, ahol felcseperedtem, a Jókai
utcát és az Unió utcát kötötte össze. Kőhajításnyira
laktam attól a ma is meglévő történelmi háztól, ahol
Erdély és Magyarország egyesülését, az uniót kimondták,
azért is hívták Unió utcának... Azt hiszem, hogy én az
első tizenhárom kolozsvári évemnek vagyok az adósa holtig.
Ez volt számomra a Boldogok Szigete. A szó legszorosabb
értelmében az elíziumi mezők. Úgy, ahogy Gluck Orpheuszában
megtalálod, a végtelen furulyaszó az elíziumi mezőkön. Ez
Kolozsvár. Mindent onnan hozok, az az érzésem, mindent onnan
hozok..." (Az interjúra Londonban került sor, 1975-ben, ezt
idézi Tóbiás Áron az Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem 33 évét összefoglaló könyvben: Európa
keresztútjain. Basel–Budapest, 2003.)
Persze ennél költőibb, eksztatikusabb
Kolozsvár-vallomások is felidézhetők Cs. Szabó életének,
emlékezéseinek különböző pillanataiból. Például
1940-ből, amikor az újratalálkozás előrevetített
örömében idézi fel az ismerős helyneveket: "Házsongárd,
Hója... Lassan, libegve karikáznak előttem a szavak.
Puskinról olvastam, hogy napokig tétlenül heverészett a
díványon, karja a földre csüngött, pipált. Talán ő is
ilyen szavakon mélázott, csakhogy oroszul. Egy város tűnik
elém ilyenkor, túl az erdőn, túl a zengő, nyári réten, s
mindjobban összeszárad néhány mély és kitörölhetetlen
vonalra, mint Houfnagel metszetén. Egészen olyan, mint egy
régi metszet. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy füstös képű
fejedelem mellett állok, fogom a lova kantárát. Szól a
tücsök, egy vércse köröz felettünk, a fejedelem
megfontoltan néz a városra." És már közelebb, egész
közel érve (szintén az Erdélyben című kötetből, de
a Most jöttem Erdélyből úti beszámolójából
másolva ki néhány mondatot): "Van a belvárosban egy kicsi
utca, s a közepében egy földszintes, szürke ház. Odamegyek.
Az utca is üres. Valamikor feneketlen szakadéknak láttam, ma
szinte a háztetőkig érek. Addig-addig mondták: nagyra nőj,
kicsi Laci, amíg kinőttem az utcából. De amikor a
kapukilincshez érek, összezsugorodik a szívem, s egyszerre a
szívemre kicsinyedem. Úgy nyomom le, mintha megint a magosban
volna. Húszéves koromban csuktam be utoljára a kaput, s
gyermekszemmel látom utoljára. A huszonöt éves emlék
erősebb, mint a tizenöt év előtti. Halálomig azt a képet
hordom magamban, ami gyerekkoromban a lelkem lemezére
maródott."
Nemegyszer hasonlította Kolozsvárt az
egyetemes művelődéstörténetben számon tartott európai
(olasz, német, angol) városokhoz; volt úgy, hogy Budapesttel
szemben nekünk ítélte a pálmát. Máskor Kolozsvárt és
Párizst nevezte meg műve gránitalapjaként. Város a Szamosnál
című esszéjében olvassuk: "Valaki ez a város,
egyéniség. S egy nagy egyéniséget sose lehet szétszedni.
Lehet, hogy nagyon keveset olvasott. De ha szól, megremeg a
szíved a tudományától. Lehet, hogy kopott. Mégis megfordulsz
utána. Nem hallott Dantéról, s a te nevedet sem ismeri. Mégse
tudsz szabadulni mély szemétől. Nem bánik veled érdemed
szerint. Mégis visszafordulsz rá, mint fájó oldaladra."
Születése közeledő centenáriumán
próbáljunk hát érdeme szerint bánni Cs. Szabó Lászlóval
– elsősorban itt, Kolozsvárt. Ami természetesen azt jelenti,
hogy ne csupán a várost és Erdélyt dicsérő szavait halljuk
meg, hanem kapcsoljuk hozzá Dantét, illetve azt a hatalmas,
világot habzsoló tudást, amelyet utazásai és olvasmányai
során felhalmozott, és a magyar irodalomnak, a különböző
égtájak alatt élő magyaroknak szertesugárzott. A
Kolozsvár–Bázel–London tengely emlegetése erre akar
utalni. Kolozsvár és London között persze lehetne, sőt
kellene más földrajzi helyneveket, más városokat is
megnevezni, elsősorban Budapestet, majd Rómát és Firenzét
(meg ahol Csé fölfedező csavargásai során vagy meghívott
előadóként megfordult – Párizstól a Szentföldig, Jersey
és Guernsey szigetétől Stratfordig); az áttekinthetőség s a
forrásul használt könyvek okán maradjunk mégis az említett
hármasnál. A nagyszülői háztól az 1956 után Nyugatra
került magyar ifjúság, később az Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem konferenciáinak néhány színhelyéig, a több
idevágó kiadványon feltüntetett Bázelig és az újabb Cs.
Szabó-szövegek megszületését lehetővé tevő Londonig
haladva az időben.
Sokan elmondták, az EPMSZ történetében
ismétlődően olvashatjuk: Cs. Szabó Lászlóra, a negyvenes
évek végétől nyugati emigrációban élő, tekintélyes
irodalmárra nélkülözhetetlenül szükségük volt az
életüket Nyugat- és Észak-Európában újrakezdő,
kérdéseikre, jövőalakításukra választ kereső fiataloknak
– meg a vele egykorúaknak is. Csé nem egyszerűen íróember
volt, hanem Németh László módra enciklopédikus tudású, nem
utolsósorban politikai érdeklődésű értelmiségi. Egy
félévet az orvosi karon töltött, aztán átment a
Közgazdaság-tudományi Egyetemre, a diplomáciai szakot
végezte el Budapesten, és gazdaságtörténetből doktorált. A
Rádió irodalmi szerkesztőjeként évtizeden át szerzett
magyarországi és külhoni tapasztalatokat, mielőtt a BBC-hez
került. Volt hát miről előadnia az Európai Magyar
Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, 1971-től a Szabadegyetem
hallgatóságának. De korántsem csupán alkalmi meghívottként
kell beszélnünk róla, hanem mint az EPMSZ egyik
alapítójáról – és ami ennél több: a valóban
szabadegyetemi szellem alakítójáról, meghatározójáról.
Ha hinnünk lehet a Hűlő árnyékban
emlékáradatának – és miért ne lehetne? –, a gyökerek
ebben a vonatkozásban ugyancsak a Rózsa utcai házhoz vezetnek
vissza. Íme, a vonatkozó, igen fontos rész: "Mivel sohasem
erőszakoltak rám hitet, nem kellett szembeszállnom
önmarcangoló válságok árán semmiféle tekintélyi
kényszerrel. Hívő voltam mindig, más kérdés, hogy
keresztény-e. Kálvin vagy katolikus inkvizítorok
ítélőszéke előtt semmi esetre sem. Persze a kérdésre
kérdéssel vághatok vissza: hány igazi keresztény volt a
világon, amióta a zsinatoló egyház szövetkezett
poroszlójával, a földi hatalommal, mert hitelvi
leszámolásoknál fegyver is kellett a kiátkozáshoz az éppen
akkor erősebb félnek? Kisebbség az igazi keresztény ember
még a katedrális- és kolostorépítő középkorban is, holott
akkor minden cselekvés, filozófia, művészet és poézis
lélegzését, vérkeringését csakugyan a ritualizált hitélet
szabályozta a vallásos világszemlélet medrében. Ha másképp
lenne, rég eljött volna Isten országa, ahogy a Miatyánk
kéri.
Az pedig, hogy mindig voltak hadakozó
ateisták, rangadó többlet más világvallásokkal szemben.
Talán a bűn beszél belőlem: intellektuális gőg. De jó
forrásból! Dantétól tudom, hogy a lélek csak közöny által
sorvad el. Felül inkvizítorok, alul opportunisták osztoznának
a tengődő hiten, ha kimaradna belőle két egyenlőtlen fél:
az Isten s az istentagadó meg-megújuló drámája, amelyben a
mérhetetlenül erősebb tetszése szerint megkegyelmezhet a
dacos gyöngébbnek, akár kér e gyöngébb a kegyelemből,
akár nem." Világirodalmi példák – Nietzsche, Sartre,
Camus, Buńuel és Kazantzakisz – fölemlegetése után Cs.
Szabó így folytatja: "Lehetetlen, hogy az Isten ne szeresse
engedetlen fiait. Hadakozva tovább ránganak a megtagadott hit
köldökzsinórján, független akaratukban egy másik, titkos
akarattal, különösen a halál küszöbén. Az ateista Szabó
Dezső mindenét a kolozsvári református kollégiumra hagyta.
Ha lesz megint kollégium."
És akkor nézzük, rekapitulálva kötetvégi
jegyzetek, kimutatások alapján, miről is beszélt ebben az
"evangéliumi" körben Cs. Szabó – egykor maga is a
kolozsvári református kollégium diákja. 1965-ben a Bázelben,
pontosabban Bázel mellett, Hupp ob Wiesenben tartott ifjúsági
konferencián (a hatodikon) mondotta el "beszámolóját" Régi
föld, új ég címmel élete első hatvan esztendejéről;
ennek része a Gyermek Kolozsváron időszakot felölelő
emlékezés, amely először az Együtt Európában
kötetben volt olvasható (1971), majd a Hűlő árnyékban
nyitó fejezete lett. A BBC-ben elhangzott
konferenciaismertető-értékelő Cs. Szabó-szövegből (1965.
május 2.) megtudjuk, hogy Csé már 1960-ban is ott volt a
fiatalok közt, az első konferencián, a norvégiai Trysilben, s
a még külföldinek számító magyar diákok kérdéseire
válaszolt. "Példázatnak, edzésükre, orvoslásul elmondtam
– emlékezik az épp újra rádiós –, miképp próbáltam
1949-től magyar és európai értelem szerint rendezni s
felrakni romba dőlt életemet. Ha boldogultam túl a negyvenen,
talán boldogulnak ők is, sokkal kisebb emléktartalékkal
ugyan, de jóval rugalmasabb belső izomzattal."
Apropó Bázel és kinti magyarok. Cs. Szabó
László gondolkodásmódjára,
történelmi-művelődéstörténeti építkezésére jellemző,
ahogyan egy ilyen alkalmazott (rádiós felolvasásra szánt)
műformában is gazdag hátteret vázol fel. Nem hallgatja el,
nem szépíti meg a múltat, nem udvarol hallgatóságának –
és akármilyen hosszú kitérő után visszatalál a témához,
célközönségéhez. Tehát az 1965-ös, BBC-ben elhangzott
példa, példázat: "Bázelt 917 körül fölégették a
portyázó, pogány magyarok. Hamvadó templomára, a
máglyarakásra, hogy alapos legyen a munka, ráfektették sülni
a püspököt, Rudolfot is. Nagy tettük – hírünk a
világban! – meg vagyon örökítve falba vésett írással az
áldozat kőkoporsója felett, a dómban. De a Rajna túlsó
partján, Kanizsay János sasmadaras címere körül egy másik
templom tizenötödik századi, figurás ablakai már egészen
másfajta Magyarországról tanúskodnak: Szent László
pogányirtó csatabárdján, Szent Erzsébet rózsáin tűz át a
napfény. S a hamvaiból feltámadt dóm, ahol a felírás
pogány magyarokra emlékeztet, egyúttal örök nyugvóhelye
Rotterdami Erazmusnak, a bibliás humanistának, aki tudtán
kívül az úttörő magyar reformátorokat népszolgáló
pályájukra bátorította. Bázel protestáns hitre tért; ebben
a városban jelent meg, Ráckevén lett halála után 1585-ben a
hányatott életű, de Európa-szerte becsült Szegedi Kis
István nagy hittani munkája, a Theologiae Sinterae." Csé
gondolatfűzése itt még nem ér véget, a Basileában tanult
brassói Honterusszal folytatódik, aztán Pápai Párizzal –
és a jövő évi hollandiai konferencia kapcsán Apáczaival,
Tótfalusi Kis Miklóssal.
A bizonyára Szépfalusi Istvánnak
tulajdonítható jegyzetekből, az Együtt Európában
utolsó lapjain közölt krónikából megtudhatjuk, hogy a
Bázel mellett lezajlott ifjúsági konferencia tanácsadó
testületet, ún. "Vének Tanácsát" választott, s az első
megnevezett Cs. Szabó László, a további tagok Nagy Pál,
Szabó Zoltán és Tóth János. Itt határozták el azt is, hogy
kiadják Cs. Szabó A nyomozás című új
könyvét. (Útitárs, Oslo–Bécs, 1966 jelzettel meg is
jelent; a kiadásért Szépfalusi István felelt.) Csé nem lett
hűtlenné a következő években sem az Európai Magyar
Evangéliumi Ifjúsági Konferenciához: 1966-ban (Utrecht
mellett) Erasmus és Magyarország, 1967-ben
Franciaországban, a chartres-i katedrális közös megtekintése
után a református templomban Mélység kiált mélységet.
Feltámadás, együttélés, diaszpóra – emlékek Izraelről
címmel tartott előadást, majd a tizedik, 1969-es konferencián
is jelen volt, Olaszországban (előadása, A
levélváltás, az Új Látóhatárban jelent meg);
följegyeztetett ugyanakkor, hogy "kávézgató
beszélgetés" keretében, a trentói kirándulás után, az
ellenreformációs zsinatról beszélt. A Bolzanóhoz kötődő
konferencia újdonsága volt két erdélyi fiatal meghívása –
amit az angol rádióban Cs. Szabó így regisztrált: "Hamis
érzelgés nélkül mondhatom, hogy Kányádi Sándor kolozsvári
és Székely János marosvásárhelyi költő matinéja volt a
legemlékezetesebb nap. Erdély öröksége súlyos és
kötelező, összeférhetetlen az elnézéssel, ha
letéteményeseiről beszélünk. Maguk sem tűrnék a kíméleti
mércét. Egy-két év óta lélegzethez jutottak ismét;
néhányan, kevesen már megfordultak köztünk. Kányádi és
Székely a bécsi Bornemisza Péter Társaság meghívására
vett részt a konferencián. Magukat rendezték, ravaszul,
ügyesen, nagy gyakorlattal..." Évődő-ugrató, játékos
szereplésről szól Csé, hozzátéve: "De valahányszor a
csillámló, humoros szó adogatás után felröppent a vers
egébe, hirtelen elsötétedett, mert odafenn már nem a tréfacsináló
angyalokkal játszott tovább, hanem sárkányok elől menekült,
bukva, cikázva, fiókáit féltő sivítással."
Ott, Bolzanóban, 1969-ben határozták el az
akkori negyvenesek (Balla Bálint, Szépfalusi, Tóth János),
akikhez az idősebb, már hatvanas Cs. Szabó László társult,
hogy létrehoznak egy külön szekciót, az Európai Magyar
Evangéliumi Ifjúsági Konferencia Szabadegyeteme névvel; ebben
már eltűnik a korhatár, az egyetemes magyar kultúra jelentős
egyéniségei minden értelmiséginek, felekezetekhez való
tartozástól függetlenül, alkalmat kívántak nyújtani a
rendszeres találkozásra. A név végül is, a hivatalos
megalakulásig, az 1972-es berni bejegyzésig Európai Magyar
Protestáns Szabadegyetemmé változott – alapítói közt
pedig joggal tartják számon Cs. Szabó Lászlót. A fiatalabb
kortárs, Balla Bálint berlini szociológiaprofesszor írja
róla, az EPMSZ történetét összefoglaló kötet
bevezetőjében: "...»Csé« úgy volt »magyar csillag a
nagyvilágban«, hogy szívós munkát végzett nemcsak a
Szabadegyetem létrejötte érdekében, hanem messze túl azon,
már puszta nevével fémjelezte a Szabadegyetem
tevékenységét, élete végéig folyamatosan részt vett a
vezetésben meg a hétköznapok aprómunkájában is."
A tények – évszámok és címek –
nyelvére lefordítva ez a következőket jelentette: 1969 és
1975 között Cs. Szabó László az Intézőbizottság, a
Kuratórium, illetve az Elnökség tagja volt, ettől kezdve
pedig 1984-ig ő a tiszteletbeli elnök. Előadásai az EPMSZ
szervezte Akadémiai Napokon így sorjáztak: Katolicizmus és
protestantizmus a magyar szellemben (1971); "Ragyogó
látvány, sötét látomás". A nagyváros a 19. és 20.
század nyugat-európai és magyar irodalmában (1977); A
király jó szolgája, de elsősorban Istené (1978); "Szamos
a Szajna oldalága, ha térképeznek angyalok..." – a Hűlő
árnyékban című önéletrajzi írásának bemutatása
(1983). 1978-ban egy beszélgetést is vezetett, Kettős
szellemi erőtérben: az író címmel. AZ EPMSZ
kiadványainak listáján háromszor találkozunk Cs. Szabó
nevével; a füzetsorozatban, 1976-ban (A gyanútlanok öt
hangjátékot és egy elbeszélést tartalmaz); Két tükör
közt cím alatt (olyan beszélgetőtársakkal, mint Illyés
Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Peéry Dezső, Siklós
István és Kabdebó Tamás) és a már többször emlegetett Hűlő
árnyékban című 1982-es kötettel. Az utóbbi alighanem
Cs. Szabó egyik legjelentősebb és legátfogóbb munkája, a
szerző pályavégi visszatekintése, amolyan összegzés. A
bécsi keltezésű bevezetőben írja Csé: "...a könyvben
csakugyan a század tanúja szól kortársaihoz s talán
visszatekintő utódokhoz. Se nem nyilvános gyónás, se nem
befelé vájó önboncolás, keblem föltárása, se négy fal
közti osztozás csiklandó titkokon. Ma már szokatlan könyv:
szemérmes, amennyire csak lehet. Magánéletem összeolvad benne
idegen sorsokkal, lelkem a köz lelkével. Legalábbis ez volt a
jóhiszemű szándék." A kötet legelején egy fénykép: a
Dunky fivérek műtermében készült, a nézőnek háttal álló
kisgyerek; aláírásnak ezt adta Csé: "A szerző pályája kezdetén
Kolozsváron". A nagy önéletrajzi esszét néhány rövidebb
prózai mű, újabb interjúk követik, a függelékben Cs.
Szabó László 1949 és 1981 közti írói munkásságának
(Czigány Lóránt összeállította) bibliográfiája, a
vonatkozó irodalommal. Öröm fölfedezni itt, hogy az erdélyi
jelenlét sem hiányzik; nehéz időkben bár, tőlünk is
mehetett nyilvános visszajelzés Londonba, Sepsiszentgyörgyről
vagy Kolozsvárról címezve az üzenetet a mindig hazagondoló
Csének.
És eljött az ideje, most, a centenárium
küszöbén, a visszahonosításnak is. Igaz, a sárospataki
temető messze van a Házsongárdtól. Tóbiás Áron jegyzi meg,
hogy Cs. Szabó maga választotta ki, elhatalmasodó betegsége
idején, sírhelyét. "Kolozsvár nem jöhetett szóba, pedig
édesanyja, a kilencvenedik év küszöbén ott tért örök
nyugalomra, 1967 májusában. Csé nem akart a bizonytalan
jövőjű Erdélyben megpihenni, ahol Ceaułescu rémuralma
javában tombolt falurombolásokkal, iskolamegszüntetésekkel, a
magyar nyelv és kultúra üldözésével." De hál’ istennek
visszatérhet az élő Cs. Szabó László. Benne köszöntheti a
nemrég alakult Kolozsvár Társaság és ugyanúgy az Európai
Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre szellemi
elődjét, a Mennyei Kapuból visszanéző örök barátot,
örök kortársat.