Fiatal
Művészek Klubja
Ezt az
egyedülálló intézményt persze nem a fiatal
művészek,
Hanem a
hatvanas évek végi politika ifjakat gyámolító
osztálya
Hívta életre
és ellenőrizte lustán és ráérősen, de azért
éberen.
Sokat nem ért
ugyan nekik, de sok pénzt tömtek bele.
Bár jó kis
hely volt azért, a város legszabadabb helye,
Rendőr
nemigen tette be ide a lábát, hiszen rendőr
üzemeltette,
Vagy ha nem is
rendőr, de a kultúrpolitika embere,
Jelentésköteles,
felvigyázó, elbeszélgető, nyájaskás fazon,
Nem hiéna,
nem farkas, nem láncos, csak kutya.
De a fiatal
művészek ezzel édeskeveset törődtek,
Buliztak,
vetítettek, kiállítottak, dumáltak és ittak a
pincében,
Mintha minden
a legnagyobb rendben menne, és ment hát,
Mert senki sem
törődött vele, magától ment, adtuk az anyagot
A belügy
izzadó hivatalnokának. A nyomorultnak kellett
elrendeznie,
Dossziékba
zárni, feliratozni, és újabb jelentésben beszámolni
Izzadó
felettesének a történtekről, aki hülyeségnek
tartotta az egészet,
De nem akarta
kirúgatni magát, két évvel a nyugdíj előtt.
Végül is
mindent meg lehet érteni, ha törekszik rá az ember.
Bennünk
aztán a törekvés még csak nem is pislákolt,
Fütyültünk
az egészre, nagyjából az egész életre,
Mint a fiatal
művészek általában. Az irdatlan tehetségünkben
bíztunk,
Nagyon
helyesen, mert tovább tartott, mint az adott belügyi
osztály
Vagy mint az
egész Fiatal Művészek Klubja ágastól-bogastól.
Csak
időközben mégis meghalt Erdély, Bódy, Hajas, Petri
és Dixi,
És másokkal
is borzalmas dolgok történtek.
Pista
bátyám
Betegállományban,
egész nap csak tengett-lengett.
Unatkozott,
és egyre betegebb lett, beszélgetnie
se nagyon volt
kivel. Kerülték őt a többiek,
a család
vidámabb köre, vén ingyenélő volt a neve.
Sokszor
hallgattam vele a Szabad Európa Rádiót,
és közben
szidtuk a rendszert, vagy ő mesélt Faddról,
ahol élt,
gyerekeskedett. Volt ott fűrésztelepük,
gépállomásuk,
amit persze Rákosiék elvettek.
De hát nem ez
volt a lényeg! Hanem a faddi vízpart,
az erdő, nagy
csavargások, pecázások, vadászatok helye,
amit
szenvedélyesen ismert és szeretett, amiről beszélni
órákig
tudott, és sosem telt be vele. Irigyen hallgattam,
de bámultam
is érte. Nekem minden új volt, amit tudott,
az apámtól
jól ismert vadászemlékek eltörpültek mellette.
Ők még csak
hasonlítottak egymásra valamelyest,
de én nem
hasonlítottam egyikükre se... Olykor szorongva
eszméltem
rá, kimaradtam mindenből, mire szükségem lenne,
ha úgy
fordulnának életem dolgai, és kivetne magából
a város és
az emberek közönye. Vagy hirtelen eltűnnének mind,
akiket
szeretek, akikkel mindenkor egy fej-szív és kéz
lehetek,
mint ahogy ez,
nem is oly sokára, bekövetkezett.
Műtárgyak
Egy
pléhdobozban rejtegette őket:
Glaszékesztyűt,
mandzsetta- és inggombokat,
A félszemű
báró üvegszemét több példányban,
Egy
párbajpisztoly maradékait,
Öt szipkát
borostyánból és csontból,
Cigarettatöltő
hülzniket, címeres pecsétgyűrűt.
Másra már
nem emlékszem.
De ahogy az
üvegszemek szemébe néztem,
Valahányszor,
arra aztán igen.
