Czakó Gábor
Az
ideák nyelve
Roppant érdekes könyvet írt
világhíres rajzfilmesünk, Varga Csaba. Címe: A Kőkor
élő nyelve (Fríg Kiadó, 2004). Nem kevesebbet
állít, mint azt, hogy: "a magyarnak nevezett nyelv az
emberiség ősnyelve, s mivel még ma is létezik, értékben nem
vetekedhetnek vele a fennmaradt ókori épületek, tárgyi
emlékek."
Tekintsük el a lelkesültségből eredő
túlzásoktól, s nézzük, van-e alapja a gondolatnak.
Természetesen minden nyelv ősnyelv, ahogy minden élőlény
ugyanannak az ős-egysejtűnek az ivadéka. A genetika tudománya
szerint az emberiség közös ősanyától származik, aki talán
két-háromszázezer éve élt. Az őscsalád nyilvánvalóan egy
nyelvet beszélt, miként a Teremtés könyvében is olvashatjuk:
"Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak
a szavai. Amikor keletről elindultak, Sineár földjén
találtak egy nagy síkságot, és ott letelepedtek." A
Vízözön után vagyunk. "Így szóltak egymáshoz: »Rajta,
építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér.
Szerezzünk nevet magunknak, és ne szóródjunk szét a
földön!«
Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a
várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek. Így
szólt: »Nézzétek, egy népet alkotnak, és egy nyelvet
beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi
sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását
elgondolják. Ezért szálljunk le és zavarjuk össze
nyelvüket, hogy senki ne értse a másik nyelvét!«" (Ter
11,1–8.)
Varga elképzelése hasonlít Buji Ferenc
teóriájához (Emberré vált ember), miszerint az
evolúció során csak egyetlen lény, az ember fejlődött.
Indult egysejtűként, majd továbblépett, ám testvérei mind
megrekedtek az adott szinten; maradtak férgek, halak, madarak,
erszényesek. Például az embervonaltól elszakadt
Ausztráliában nem fejlődött ki méhlepényes emlős, de
erszényes majom sem.
Ugyanígy a kőkori ősnyelvről az idők
folyamán leváltak a többiek, és a maguk útjára tértek. Az
őrzött meg legtöbbet az eredetből, amelyet gyökrendszere
megóvott a gyors változásoktól. Innen a meghökkentően sok,
a finnugor rokonság körén túlmutató közös szó a
szanszkrittal, kecsuával, sumérral, latinnal, keltával stb.
Mindannyian ugyanazt az örökséget kaptuk.
"Nyelvészeti tekintetben igen érdekes, hogy
a személynévmások a sémi, árja és altáji nyelvekben igen
hasonlók"– írja Czuczor és Fogarasi a Magyar Nyelv
Szótárában. A magyar "mi" azonos a szláv mivel;
amit a német meinnek mond, a latin meusnak, és
így tovább. "Minthogy a személynévmások a szóbeszéd
első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva a legősibb
eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett
nyelvcsaládok vagy egy törzsanyának leányai, vagy
külön-külön, de ugyanazon ösztönszerű eljárás szerint
fejlődtek, mint a hangutánzók és kedélyszók." Ez utóbbi
matematikailag is lehetetlen, hiszen nem egyszerű
szóhasonlóságról van szó, hanem közös fejlődési útról
is: az igék ragjai is e névmásokból alakultak ki. Münk
vogymunk. Hunul: "minkh vojgimunkh". Czuczorék az
Eichoff-féle 550 darabos szanszkrit gyökjegyzékben 150-et
találtak a magyarhoz hasonlónak.
*
Egyszer Alma-Atában – ki ne értené
magyarul e város nevét? – a szállodában fölkeresett, a
korabeli Szovjetunióban elérhető kulináris javakkal
elhalmozott, és testvérként ölelgetett két ujgur író, akik
könnyek közt mesélték népük hányattatásait és eleven
szeretetét a Nyugatra szakadt magyar testvérek iránt.
*
Nyelvünk különlegességét mások is
észrevették. A magyar költészet első angol fordítója, Sir
John Bowring nem ismerhette a Magyar Nyelv Szótárát.
Ennek munkálatai ugyanis 1845-ben kezdődtek, s a Magyar
Tudományos Akadémia 1862–1874 között adta ki a köteteket.
Bowring könyve, a Poetry of the Magyars 1830-ban jelent
meg. Ennek előszavában így ír: "A magyar nyelv magában
áll, a messzeségben. Más nyelvek tanulmányozása vajmi kevés
haszonnal jár, ha ezt a nyelvet próbáljuk igazában
megérteni. Lényegében egyedülálló nyelvi öntőformája
van, szerkezete és felépítése oly múltba vesző időkre
mutat, amikor Európa legtöbb nyelve még nem is létezett, vagy
nem volt hatással a magyar vidékre."
Sok nyelvészünk más nyelvek
tanulmányozásából kiindulva próbálja értelmezni a magyart.
Emlékezetes a XIX. századi ugor–török háború, amelynek
mostani ütközete a finnugor–sumér veszekedés; itt vagy ott,
de mindenképpen kell valami rokonságot találni. Még meg sem
jelent a Magyar Nyelv Szótára, máris följelentették a
szerzőket a német tudományos közvéleménynél. "Czuczor
és én a külföld előtt, az »Allgemeine Deutsche
Encyclopaedie« czimü munkában bevádoltattunk, hogy a
történelmi hasonlitó nyelvbuvárlat ellenségei vagyunk. Aki a
czikket közölte, nem tudá, mi volt vitatkozásunk tárgya.
Valamint minden félszegség vagy egyoldaluság, ugy az ellen is,
hogy egyedül csak rokon nyelvekben s itt is csak némelyekben
keresendő az üdvösség, azon elvekkel összhangzásban,
melyeket föntebb kifejték, felszólaltunk; felszólaltunk volt
pedig ismételve mindaddig, míg a tárgyilagosság teréről le
nem szorittatánk. De hogy ellenségei voltunk volna a
történelmi hasonlitó nyelvbuvárlatnak, azt munkálatunk
csaknem mindenik lapja megczáfolja" – írja Fogarasi János
a Szótár utószavában.
Ő és Czuczor minden szócikknél bőségesen
idézi más nyelvekből, köztük a finnugorokból a lehetséges
rokon szavakat, ám lényegében belülről indulva vizsgálták
ezt a bizonyos egyedülálló öntőformát és szerkezetet.
Követőik a nyelvészi hivatalosság nyomása miatt csak
elvétve akadtak, s ha igen, "a tárgyilagosság teréről"
hamar "leszoríttatának". Így megy ez máig. Bizonyság
erre az, hogy művük nem jutott el az újramegjelenésig 1874
óta. Az Arcanum CD-kiadásáig gyakorlatilag hozzáférhetetlen
volt még a nagyobb közkönyvtárakban is.
Nos, Czuczorék arra jutottak, hogy a magyar
nyelv – a nyilvánvaló idegen szavaktól eltekintve – kb.
2400 gyökből áll, amelyek családokat, nemzetségeket
alkotnak. "Gyökszónak hivatik az, ami nincsen szóképző
által alkotva." Általában két-három hangból áll, és
két fajtája van: "önálló, vagy élő gyök és elvont,
vagy régiesen holt gyök". Előbbi önmagában is megáll,
például a kép, másikának "nincs többé
önállósága, köz hasznú értelme, amilyen pl. a dar –
darab, darabol szavainkban". De ez sem áll magában, mert a tör
rokona. A bennük lakó kép, a darabolás, aprítás azonos.
*
Nyelvünk ős voltáról és gyökrendjéről
beszélni ugyanaz, de más-más szavakat kíván. Kezdjük az
ősnyelvkérdéssel.
Ez annak bizonyítását igényli, hogy a
magyar logosznyelv volna. "Kezdetben vala az Ige, és az Ige
testté lőn" – olvassuk János evangéliumának kezdő
mondatában. Ez a mondat a világ teremtését és Krisztust, a
Logoszt magát írja le. A kisbetűvel írt logosz a teremtő, a
mozgató elv. A logosz tökéletes magyar megfelelője az ige.
A magyar beszédet az ige mozgatja. Családjába tartozik az igéz,
az igaz, az igazság, a leigáz, az
iga, az idéz, az idő, az ünnep,
eredetileg idnap szavunk idje, aminek értelme:
szent. Továbbá az ég és az igen. Igenyös,
mondják szülőfalumban, Decsen az egyenest. S máris ott
vagyunk az Egynél, az isteni számnál. De most nem erre
megyünk tovább.
*
Már az eddigiekből is kiderül, hogy szavaink
mélyén képek rejlenek. "A kőkor nyelve a kép" –
ismételgeti könyvében számos alkalommal Varga Csaba. A világ
tehát úgy jött létre, úgy lőn testté, hogy az Ige, az
őskép, az idea, a lényeg megnyilvánult, s ezáltal
megvalósult.
Nézzük csak meg kép szavunk
családját: képzel, képzelet, képzelőerő –
lelkünkben képet alkotunk, s világot teremtünk belőle.
Álmot? Képes vagyok és képtelen vagyok, kiképez,
leképez szavaink a kézzelfogható létrehozásról
szólnak. Fölképel szavunk a kép arc értelmét őrzi,
jogi képviselőm a bíróság előtt arcomat viseli,
lényegemet. A képmutató lényeghamisító, a beképzelt
saját lényegét érti félre.
A kép a szócsalád mindegyik tagjában
megképlik. Vastag hangú párja a kap. A kap-ban
új kép villan, a gyors mozdulaté: fölkap, kapa, kapacs,
kapóra jön, kikapós menyecske. Betegséget elkapni
azt jelenti, hogy a nyavalya maga átjön énbelém, megképlik
bennem. A kapcsol – megért, a lekap – hirtelen
lefényképez. Tehát gyökrendünk él és dolgozik.
*
Folytassuk a világ teremtésével. Az isteni
Igét, a világ valódi nevét nem tudjuk kimondani, jobb is ez
így; képzeljék, mi történnék, ha közszájon forogna! A
teremtő ige értelméről azonban van fogalmunk. "Kezdetkor
teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és
üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke
lebegett a vizek fölött. Isten szólt: »Legyen világosság«,
és világos lett." Gondolkodtunk már azon, hogy a világ
és a világosság szavunk azonos? Eszerint ideájuk,
lényegük is azonos. Ezt tanúsítja a világtalan szó
is... A világ és a világosság Duma-István András kortárs
csángó költő ódon nyelvében csodálatosan egy:
"Gyönyörű szép gyermekeit / Minden rossztól őrizd meg /
Szép fiatal virágait / Világságban tartsad meg."
Világságban; egyszóval fényben és létben...
A világ szó gyöke a vil, ebben lakik
a kép, az idea, s ez gördül tova, jelentését gazdagítva
szóról szóra. Nézzük: villám, villog, villong,
csillog-villog, csillag, virrad, virág. A székely azt
mondja a virradatra: villámodik.
A vil mély párja a val: valóság,
és ebben a létige rejlik: valósít, vala, van.
Bérczi Szaniszló csillagász hívta föl a
figyelmemet arra a világos és egyszerű tényre, hogy ahol a
Nap kel, ott van Kelet, s ahol nyugszik, ott van
Nyugat. A Nap nyugtakor szentül. A napszentület értelme, hogy
a Nap meghal, eggyé válik Teremtőjével. Egy hun legenda
szerint a Nap este széjjeloszlik csillagokká, és hajnalban
összegyűjti magát.
*
Nyelvünk gyökrendjének fölismerése a
legelemibb magyar nyelvi élmény. Aki már ismer kiszámolót,
legalább azt, hogy "szil, szál, szalmaszál", annak sok
minden világos. Ebben, az egymást termékenyítő szóbokrok
szövevényében a mai napig tenyésznek a szavak. A gyökrend
hatalmas élőlény egységes szervezeteként óvja a régi
sarjait, és növeszt új hajtásokat.
Berzenczey László, XIX. századi magyar
utazó Hongkongban találkozott a föntebb idézett Sir John
Bowringgal, aki ott az angol kormányzó hivatalát viselte.
Bowring azt mondta neki, hogy "az angol legyen büszke arra,
hogy az ő nyelve az emberi történelem époszát tünteti fel.
Ki lehet mutatni eredetét, kivehetők, szétválaszthatók benne
az idegen rétegek, melyek különböző népekkel való
érintkezés idején rávakolódtak. A magyar nyelv egyetlen
darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást
sem ejthettek. Nem az idők változásától függő
kalendárium. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem
trafikál, nem ád, nem vesz senkitől."
Hízelgő és erős túlzás. Akad nyelvünkön
nem egy karcolás, és mi tagadás, trafikálgatunk,
adunk-veszünk szavakat; töröktől, latintól, szlávtól,
némettől, újabban amerikai szavakat fűz mondandójába a
sznob és a labanc. Abban igaza van az angol műfordító
diplomatának, hogy az indoeurópai nyelvek – köztük az angol
– roppant gyorsan változnak; Shakespeare-t a mai angol már
alig érti. Ha a Halotti Beszéd írójának lett volna
jele az a, é, ő, ű, cs, gy, dz, dzs, ly, ny,s, ty, zs leírására,
a hosszú és rövid hangok megkülönböztetésére, ma is
értenénk a szöveget első hallásra. Anyanyelvünk terméskő
tömbje a gyökrend, ez óvja a gyors változástól a maga
roppant tehetetlenségével, hiszen némelyik szócsalád több
száz szóból áll, mindnek kellene módosulnia, egyszerre.
Ráadásul a családok nemzetségekké kapaszkodnak.
A befogadott idegen szavakat a gyökök, mint
ragok és egyéb toldalékok, beszövik a nyelvbe, és a
gyökrend szabályait követve alkotnak más gyökökkel
egyesülve új fogalmakat. Például: font g fontos,
fontol stb.
*
A magyar szó gyöke tehát idea, kép. Felhő.
Hogyan keletkezik? Fel – hő! Vonat – viszonylag új szó, de
látjuk a vonást. Csűrdöngölő. Csűr, döng, döngöl,
csűrdöngöl ő. Kész regény.
*
(A legmagyarabb szó)
Ha ősnyelv, ha logosznyelv, ha a kőkor ma is
élő nyelve a magyar, akkor annak kell hogy legyen nyoma. Ilyen
nyom a világ–világosság–valóság szavaink
azonossága. Továbbá a teremtő logosz kapcsolata a kép és
ige szavunkkal, ezek családjával, valamint az egy-gyel.
A hagyomány számtudományának alapgondolata,
hogy a szám nem puszta mennyiség, minőség is. (Vö. Cz. G.: Magánállamok;
A nulla és a Semmi.) A legnagyobb, a mindent egyesítő
szám az Egy. Erről tudnak az indoeurópai nyelvek is,
példa rá a latin unus, universum, universitas, unitas, unio
stb. Nos, a magyar is így érti: világegyetem, egyetem,
egység, egyesület stb. Az angolban is létezik ez
a szócsalád, de már nem látszik ennyire közvetlennek a
kapcsolat például a university és a one
között. Ám a mi nyelvünkben e számtudományról hatalmas
szósereg tanúskodik – az értelmező kéziszótár 1992-es
kiadásában 8 oldal! És akkor még nem említettük a
különböző igekötős és egyéb elöl toldott szavakat,
melyek a szótárban másutt lelhetők. Nézzük: egykutya,
egyívású, egyenlő, egybekel, egyakarat, egy húron pendül
stb. A hagyomány gondolkodása körkörös: a mindenség – az
Állatövtől az évszakokon át a napig – körben jár, ahogy
a születés és a halál, a vetés–aratás és valamennyi
természeti és életjelenség egymásra következik. Tehát a
számok nem a végtelenből a végtelenbe futnak, hanem egytől
egyig keringenek. A végtelen számegyenes uralma összefügg
korunk végtelennek gondolt anyagfogalmával és a végtelen
fejlődés elképzelésével.
Az Egy Isten száma.
Mit tanít nyelvünk az Úrról, az Egyről?
Ismételni kell, hogy az Egy = Szent.
Egyszerű – aki az Egy képmása, az
tiszta, világos, nincs benne semmi léhaság, cifraság. Nem
árt tudni, hogy cifra szavunk az arab sifrből
ered, oda pedig Indiából érkezett, ahol sunyának
mondták, jelentése pedig: üres. Az Egyben nincs
üresség.
Egyenes, vagyis nyílt, köntörfalazás
nélküli, ragyog benne a két pont közti legrövidebb út
fölismerésének megvilágosodottsága.
Egynemű: szennyezetlen; az Egy a
Valóság, rajta kívül semmi sem lehetséges.
Az Egy egy-ész, vagyis egész: teljes,
szétbonthatatlan és kiegészítésre nem szoruló.
Egyesít, tehát eggyé tesz,
megszentel, tömörít – kívüle semmi más nem képes
bármekkora különbségeket áthidalni.
Egységes: megszünteti az összes
ellentéteket, melyek mind megbékélnek benne. Az emberiség egysége,
valamennyiünk egyenlősége, vagyis testvérisége, egyháza
azért lehetséges, mert közös atyánk van, az Egy.
Egyetlen, vagyis a legnagyobb kincs.
Egyez: békében van, fölold, megért,
lásd még: kiegyenlít.
Egyre megy: egytől egyig minden
létező feléje tart, s benne nyugszik el.
Egybekel: egésszé, teljessé, szentté
válik, csonkasága, fél volta megszűnik, lásd még: egybeforr,
egybevág, egybecsendül, tehát a másikkal való
azonosságát megérti.
Az Egy képe, ábrázata a kör: ami teljessé
lesz, kiegészül, az kikerekedik. Ezért a "kőkori"
ősistenség-ábrák rendszerint körök, körbe írt pontok,
keresztek, forgó keresztek stb. Nem lehet véletlen a kerek és
a kereszt gyökének azonossága. A népmesei kerekerdő,
amelyben óriások, boszorkányok, mindentudó sündisznócskák
meg egyéb csodás lények laknak, s ahol a halandó mindig
eltéved, valószínűleg a másvilág; tehát a maga nemében
teljes világ.
A kettő az Egy töredéke, a
meghasonlás száma: gondoljunk bele a kettősség, a
kétkulacsos, a kétszínű, a kétes egzisztencia,
a kétséges, a kétség-telen, a kétely, a
kétségbeesés értelmébe. Varga Csaba szerint a jó
kettőre is van szavunk, mégpedig a más. Lásd: másik,
második, másodkézből, másodhegedűs, másállapot, másolat,
máslás, máskor, másít stb. Ugyanő a kettes
számrendszer ismeretének nyomát látja az ilyesféle
szószerkezetekben: dehogynem, alighanem stb. Lássuk: de
– igenlés, dehogy – tagadás, dehogynem – igenlés; alig
– igenlés, aligha – tagadás, alighanem – igenlés.
És ismét az egy és a kör
egybetartozása: a számrendszer szerinti egység kerek
szám. Tehát például a tíz és szorzatai: száz, ezer stb.
Nyilvánvaló, hogy ez a számfölfogás akkor
kerülhetett a nyelvbe, amikor eleink még így gondolkodtak. Hol
és hány ezer éve? Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy Ural
környéki rokonaink sámánvallása nem ismeri a Minden-Egy
gondolatot. Mi igen. Önmagukat chunnak nevező eleink
egyetlen istenként a Napot tisztelték, szentélyeket nem
állítottak neki, mert "mindenütt jelen van". (Schütz
Ödön – Detre Csaba: Hun szavak, szövegek –
internet.)
A "chun" nép ennek a nyelvemléknek a
keletkezése idején a Kaukázus előterében élt, az őslatinok
meg Itáliában, s ráadásul majd másfél ezer évvel
korábban! Nincs adatunk arra, hogy többet mondjunk Varga Csaba
metaforájánál: a "kőkorban" jutottak az őslatinok és az
ősmagyarok ugyanarra, az indiai vallásbölcselettel, de azon
túl az őskinyilatkoztatással egyező számtudományra. Itt
ugyanis nem szavak kölcsönözéséről van szó, hanem azonos
világszemléletről. Ez Indiára mutat, tudniillik a hinduizmus
és a belőle támadt buddhizmus egyik alapeszméje. Ki tudja,
hol s mikor élhettek együtt az ő őseik és a mieink, mikor
lett ez az eszme nyelvünk szerves részévé? És miként? Nem
lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a nyelvben rögzült
számfölfogás mélyebb és alapvetőbb, mint ha hoszszadalmas
értekezés maradt volna ránk egy több ezer éve élt magyar
Platóntól.
S ha már Platón nevét kimondtuk, akkor
hangsúlyozzuk még egyszer, hogy a magyar gyökkép és az idea
ugyanaz. Idekívánkozik a Platón Lakoma című művében
szereplő elképzelés – Arisztophanész előadásában –,
miszerint az emberek valaha androgünök voltak. Zeusz
kettévágta őket, azóta ki-ki keresi a párját. Ez a gondolat
szintén indiai eredetű. Nos, a mi pár szavunk tud
erről, ugyanis vagy kettévágott dolog részeit jelenti, vagy
olyan feleket, melyek egyesítve egyet adnak. A cipő
jobblábasból és ballábasból áll, nem két jobblábasból. A
két agyfélteke is a maga különbözőségében adja ki az
egyet. Más nyelveken megszámolják a szerveket, sőt a hajat,
és többes számban beszélnek róluk. Mi a páros szerveket
egyes számban mondjuk, mert a lényegből, az egészből, a
dolog értelméből indulunk ki. A két láb együtt adja a
járást, a két szem az éles látást. Így én fölemelem kezemet,
meresztem a szemem, a kapus lába közt rúgom a
gólt, és csikorgatom a fogam.
A Tiboldi-féle székely Adomakönyvben
szerepel a "feles tinó." Feles, mert nincsen párja. Én is
feles tinó vagyok, amíg nincsen párom. Az ember-egész a
feleségesedéssel keletkezik, az egybe-keléssel. Ezért
összeadhatnak száz hadosztály homoszexuálist, egyetlen
házaspár sem jön ki a műveletből.
*
Nézzük, hogy az őskori gondolkodásnak
milyen további emlékei élnek még nyelvünkben.
A hun ige szó eget jelent. Ég
– ég. Két szó, az egyik főnév, a másik ige. Némelyek
szerint véletlenül egyezik a hangalakjuk, mások szerint nem,
mert jelentésük is egybeesik. Eckhart mester azt írja A
teremtés könyvének magyarázatában, hogy a "...tűznek
(...) a természetes helye legfelül van, magasabb rétegben és
rendben, amit a mélység színének nevez, az éghez ő van a
legközelebb az elemek egész világában, mert őalatta van a
levegő és a levegő alatt a víz." Az alatt pedig a föld. A
négy világalkotó elemnek ez volt a rendje a legtöbb
hagyományos világfölfogásban. Tehát a tűz, vagyis az égő
van legfölül.
*
Ha logosznyelv a magyar, akkor a világ
értelmezésének máig eleven eszköze. Zsoldos Imre, a Tajpeji
Katolikus Egyetem tanára, huszonkét nyelv ismerője, költő,
műfordító: spanyol–orosz–angol–francia–kínai–német
nyelvek között oda-vissza dolgozik. Villámpostán írta a
minap: "Nyelvünkben valójában a magyaráz szó a
legmagyarabb. A magyaráz kínai megfelelője a suóming. A
suó annyit jelent, hogy mondani, a ming meg annyit,
hogy világos. Az angol explain, a német erklaeren,
a francia expliquer, a spanyol explicar, az olasz dichiarare,
spiegare stb. szavak részint a fény, a világosság
értelméből veszik eredetüket, tehát aki magyaráz, az fényt
vesz valahonnan, s a kérdéses dologra bocsátja." Mi is
ismerjük és használjuk ezt az eljárást, de van erősebb
lámpásunk is: anyanyelvünket bocsátjuk a homályosra, az
teszi érthetővé.
Érthetővé. Mi mindent jelent ez a szó?
Gyöke az ér. Ha ige, elér valamit, érint, érdekel,
érez, ért. Az ért-hetben és fejleményeiben a t
a tárgyra utal; tőle a szó tárgyilagos. Az ér-ezben
az íz, e régi lélek szavunk sejlik, s ettől lesz
lelkes következményeivel együtt. Előhanggal biztat,
vagyis lelkesít. Értelem és érzelem ugyanazon gyökön terem?
Állítólag szöges ellentétek, de mégis ennyire egyek? Tilos
elválasztani, szembeállítani őket?
Aki megért valamit, az rájön az értékére.
Az ér "előhanggal: bér, vastaghangon ár, áru" – írja
Czuczor és Fogarasi. Az értésből következhet: hatni,
hatás, hatalom, hatóság. Ért-het-ő. Szavunk volt
már főnév, ige, most melléknévi igenév, de az ő is ott
sejlik benne. Ér-t-het-ő-vé. Vá-vé, a ható ige után
a válni, a létige lép a sorba. Az érintéstől
léptünk az érzelem és az értelem egységéhez, pedzettük a
hatalmat, s eljutottunk a létezésig, miközben végig valami
csuda egyszerű dologról beszéltünk. Ahogy a szerelem
megbizsergeti egész szervezetünket, úgy rezzen minden
szavunkban a gyökrend egésze.
*
A világ ellentétek egysége. Ami keletkezik,
az elhal, és az elvetett magnak el kell pusztulnia, hogy az új
élet kisarjadhasson. "Ki az, aki tudja, hogy a születés és
a halál, a keletkezés és az elmúlás egyetlen egységbe
tartoznak? Az ilyen embert szeretném barátomnak!" –
olvassuk a Csuang-ce bölcsességében. Nos,
nyelvédesanyánk ilyen bölcs barát. Az imént láttuk, hogy az
értelem és az érzelem az ér gyökből ered. Vajon
véletlen-e az öl, az ölelés meg az édes anyaöl
egybecsendülése? A rémületé, a rimánkodásé,
a reményé? Az eteté és az éteté? A
mulatságé és a mulandóságé? Telik-múlik –
ami telik, annak jó, de ami múlik, az mállik,
pusztul... Nyakal, nyakas, nyakaz; botor, botol, botos, botoz;
vizez, vizes, vizel. Igazság–gazság. Egyetlen
hangocska az eltérés, mégis, micsoda különbség!
Sokan idézgetik Hermész Triszmegisztosztól a
Tabula Smaragdina egyik alapgondolatát: "ami fönt van,
az van lent, és ami lent van, az van fönt is." Mi
pólyáskorunktól tudjuk, hogy a magas és a mély
szavak szellemi értelme azonos: olyan mély, hogy magas nekem.
Ikerszavaink varázshadának egyik csapata
csupa ellentétpár: esik-kel, sül-fő, sző-fon, él-hal,
jön-megy, egyik-másik. Mind közös valamiben, s innen
fordít hátat a másiknak. Érdemes belegondolni egyik-másikba.
Ez most szó szerint veendő. Az egyik azt jelenti, hogy
az Egyhez, a teljességhez, a mindenséghez, az Istenhez
tartozik, a másik pedig nem. Ezt Varga Csaba vitatja,
szerinte a másik a jó kettőt jelenti, példának
okáért lásd második szavunkat...
*
Ahogy egyetlen Isten, úgy egyetlen valóság
lehetséges, amiben minden mindennel összefügg; így az
ősszóban lakó kép és az általa megnevezett dolog.
Mondogassuk szánk elé tett kézzel: szív, fúj.
Érezzük, hogy tényleg fújunk és szívunk? Magyarázzuk el
egy idegennek azt, hogy be, ki. Természetes, ugye? Most a gerjed
szavunkat. Körzünk a karunkkal, ugye? A gerjed a kör
nemzetségéhez tartozik, jó négyszázadmagával. A létegység
tanának második leckéjét nyelvünk gyökrendje oktatja.
Nézzük! A kör gyöknemzetség alapja
a k+r képlet. A gyökképletek gondolata Kiss Dénes költőtől
származik. A magánhangzók cserélődhetnek, a keringés, a
forgás képe marad: kör, kerít, karéj, kerge, karám,
karom, köröm. Okkal-móddal a mássalhangzók is
változhatnak. Ekkor új családok keletkeznek, de a nemzetségen
belül: forog, forgács, far, forr, ferde, térül-fordul.
A k f-re változott. Ha g-re: gurul, görbe,
girbegurba, gerjed. Most az r m-re, mb-re
cserélődik, de a kép marad: gömb, gomb, domb, göb,
gömbölyű. Akár el is maradhat a kezdő mássalhangzó: orsó,
örv.
A forgás képe köti össze a nemzetségeket,
a családokat, s magyarázza meg minden magyarnak az először
hallott szavak értelmét. Nem kell ismernünk kerítőnőt,
hogy kihüvelyezzük, mivel foglalkozik ez az asszonyság.
*
Az indoeurópai nyelvekből a szóbokrok
javarészt kipusztultak. Varga Csaba idézett könyvéből való
a következő angol–magyar példasor.
Garden: kert
Garnish: körítés – itt még van
valami roppant érdekes, mintha a mi kör gyökünk
beszabadult volna az angolba... Vagy az angol emlékszik arra,
amire mi? S vele mások is, gondoljunk a német Gartenre
meg a garnérungra vagy a francia jardinre. Ámde:
Fenc: kerítés
Wheel: kerék
Round: kerek
Ha megszerkesztjük a szavak
viszonyrendszerét, akkor az derül ki, hogy az angolban a
hasonló értelmű szavak véletlenszerűen helyezkednek el a
nyelvi mezőben, a magyarban viszont egységes, összefüggő
rendet alkotnak. Ismét az Egynél vagyunk.
*
Számtudomány, világszemlélet, bölcsesség.
Mit tud még nyelvédesanyánk? Ismeri például a Doppler-elvet.
Eszerint a közeledő hullámok frekvenciáját növekvőnek
érzékeljük, a távolodókét csökkenőnek. Magyarul: az
érkező motor hangja magasabb a távozóénál. Érkező:
magas hangrendű, távozó: mély, hasonlóan az itt-ott,
ide-oda, erre-arra, ez-az, imott-amott, így-úgy
szópárokhoz. Minthogy a magyar beszélő a világ közepén
áll, ahová a botját leszúrta, az ikerszavak hangrendje is
rendszerint ilyen: lim-lom, hepe-hupa, tör-zúz, litty-lotty,
dérrel-dúrral.
A téridő egységéről ragjaink
értesítenek. A határozóragok jelentős része változtatás
nélkül jelent időt és helyet: ház-tól, hajnal-tól,
ház-ban, hajnal-ban, ház-ra, hajnal-ra, kifutottam az idő-ből
– és így tovább.
Az ősi írások betűi számokat is
jelentettek. A magyar emlékszik erre: az olvas igét számol
értelemben is használja.
Nem árt ismét hangsúlyozni, hogy a gyökben
rejlő kép megfelel annak, amit Platón ideának nevez; a
fejlemények értelmét az ideához való hasonlatosság adja.
*
Sokan azt állítják, hogy a kínai szorgalom
titka az írás és az evőpálcika. Ugyanígy a magyar
leleményességnek, sokféle sikerességnek, drámai
gondolkodásnak az alapja a magyar nyelv. Mi, magyarok így
koccintunk: egészségedre! Vagyis legyél egész. Legyél egy,
legyél szent. Ott, a kocsmaasztalnál...
*
Varga Csaba megfigyelése, hogy az indoeurópai
nyelveken gondolkodók alapállása "roppant tárgyilagos és
gyakorlatias, az »én – itt – most – birtoklom« szavakkal
fogható össze". Velük szemben "a magyarok mindent a
legtágabb összefüggésben, mondhatni, messzi madártávlatból
szemlélnek, s csak a nagy összefüggések megértése után
közelítenek a részletekhez".
Először mutatkozzunk be. John Smith –
Kovács János. Az angol s az összes indoeurópai nyelv
használója önmagával kezdi, a magyar a családjával.
A dátumot az indoeurópai a nappal kezdi, és
az évvel fejezi be, mi ismét fordítva: a nagy egésztől
megyünk a részletekhez, akár a postai címzésben: nálunk
ország – város – utca – házszám, náluk éppen
ellenkezőleg.
A többi európai nyelvben kötött a szórend,
a miénkben szabad. A magyar mondat nem szavakból és nyelvtani
rendszerből áll; legalább ennyire fontos a gondolat. "A
magyar nyelv nyelvtani rendszere jóval szabadabb, ám
egyszersmind bonyolultabb, mint például az angol és a német.
Éppen azért szabadabb, mert deduktív logikájú, tehát az
egységből halad a részletek felé, de ezért bonyolultabb,
sőt kifinomultabb is a nyelvtani rendszere a mai induktív
logikájú nyelvekénél. Mert az egységből a részek felé
tartó szemlélet szétszedi, lebontja az egységet, és a
részei közötti viszonyokat pontosan jelöli. A magyarra tehát
az lenne a legjobb jellemzés, hogy elemző nyelv. A nyugati
nyelvekben ez a folyamat éppen fordítva van" – írja
Maleczki József nyelvész.
A szóban az alapjelentést hordozó első
szótag, a gyök a hangsúlyos, a mondatban a mondanivalót
hordozó szó. Pista vizet iszik. Iszik vizet
Pista? Vizet iszik Pista? S közben megtudunk egyet-mást
erről a Pistáról, de nem keveset a róla szólóról!
*
A mondatszerkesztési szabadság társa a
gyökrendből folyó szóalkotási szabadságunk. Nyelvünk
szavait tudósaink egymillió-valahányezernek olvasták, de
fölösleges munkát végeztek, mivel szavaink
megszámlálhatatlanok.
Bárki alkothat új szavakat, sőt
kifejezéseket; magyarázat nélkül érteni fogjuk őket, mert
látjuk a gyökök hordozta képet. Naná, hogy a ragok
ragadnak! Egyetlen hangból keletkezett az ööőzik ige.
Csókos: Z bank csókosai kedvezményes kölcsönt kaptak. Joghézag:
szinte látjuk a paragrafus lyukát. Éltes, mégis tüzes
özvegyről hallottam a minap: "Ó, Rozi? Kovács Tibivel
rúgja a paplant!" Teri és Feri együtt kavar. Dudorka,
mondta barátnőjére egy rokon fiú. S rögtön elképzeltük a
kedvest.
Majdnem minden kocsmában találkozunk
bölcselő magyarokkal, akik civilben sofőrök, szenesemberek,
ápolók. Az ő érdeklődésük, érzékenységük szintén
anyanyelvünkből származik. Vegyünk egy leckét: gyap-gyep
puhaság, lágyság. Gyapot, gyapjú, gyöp. Zsuzsi néni
mondja Széken: kieresztettem a tyúkokat gyepelni. Aki
látott már baromfit gyepelni, az tudja, mi történt, amikor
Aletta meggyepálta Brigit.
Lehet, hogy a nyelvi szabadság összefügg a
nemzeti szabadságvággyal?
*
A gyök képe pontosan leírja a jelenséget,
ami a szó jelentése: eső, pörk-ölt, fagy-lalt. Több
gyök összekapcsolódása egész filmet vetít elénk le, mivel
különféle jelentéseket, gondolattársításokat idéznek
egybe. Varga Csaba könyvében olvassuk: "A magyar nyelv eleve
folyamatos gondolattársításra kényszeríti beszélőit – ha
akarják, ha nem."
Nézzük meg, mi a kapcsolat a kisujjam, a
lelkem és a mozdony között! Az ujjam ízekből áll, ahogy a
nád és a kukoricaszár. A szárizik a kukoricaszár
törmeléke. Az íz első értelme a kicsi. Az ételben lényeg,
az íz a leves lelke. Amikor ízzé-porrá törnek
valakit, akkor csak por és lélek marad belőle. Isa por és
hamu – olvassuk a Halotti Beszédben. Aki biztat,
az lelkesít. Az íz a lélek mellett őst is jelent,
ami végső fokon ugyanaz. Belső-Ázsiában minden komoly ember
el tudja sorolni őseit hetedíziglen. Ősvallásunk
fontos részét képezte az őstisztelet, így van ez máig
Kínában, Japánban. Az íz az izomban mozgató. Nem
véletlenül, mert a mozgás a lélek erejéből következik. Az izeg
értelme az apró, fürge mozgás. Ha párjával szemléljük, s
kimondjuk: izeg-mozog, akkor megérkezünk gyermekkorunk
legendás gépóriásához, a 424-es mozdonyhoz.
*
Ikerszó számos nyelvben létezik. Leginkább
bababeszédben. Már ki is mondtuk: baba, mama, papa, tata,
cici, kaka, nyanya, néne, bibi, ajaj. E szavak zöme
világszerte közös. Nyilván ősnyelviek, hiszen elemi
életmegnyilvánulásokból származnak.
A hangulatfestő és játékos szavak is
előfordulnak sokfelé, ám a magyar nyelv ikerszógazdagsága
páratlan. Az izeg-mozog például egy olyan
ikerszótípus tagja, amely csak gyöknyelvben lehetséges. Ez a
jelentést tovagördíti. A rontom-bontom-ban vagy a tör-zúz-ban,
az üt-vág-ban két, hangzásra különböző, de
hasonló értelmű gyök fonódik össze, s hozza a maga
családját. A térül-fordul egyrészt a forgás
ideáját idézi, másrészt a létesülését, a kiterjedését.
Utóbbi gyökének hármas alakja, a ter, tér, tár pedig
elvisz a területhez, a térséghez, a
tárulhoz, a könyvtárhoz, a termethez,
a terméshez, a tervhez, a
teremtéshez, a Teremtőhöz, aki
mindezt létrehozza.
A terep üres, de ha odatelepszik
valaki, és telepet hoz létre, akkor megtölti. A
téridő egységes szemléletéből következik, hogy a magyar
nemcsak a teret, az időt is telíti, tölti. Az pedig telik-múlik.
*
A kép marad, de közben azért finoman
változik. Olyannyira, hogy a far képe forgástest. Forog
akkor is, amikor farol-faral, de le is huppanhat. A le,
az al és az ol ma már holt gyök, mert csak rag
és képző: alvezér, alsó, alap, aláz, alkuszik, lepény,
lapos, alacsony. Hangváltással olcsó,
rövidüléssel ócska. Mindnek közös érteménye a
lentiség: alom-álom, miként főtisztelendő Czuczor
Gergely akadémikus magányosan s talán éppen vasra verve írta
a Magyar Nyelv Szótárában. A kortárs német szótáron
a Grimm testvérek az idő tájt nyolcvanadmagukkal
munkálkodtak...
Amikor az l-hez csatlakozott a t,
talp lett belőle. A gyökök értelme gyakran egyetlen
hangban sűrűsödik össze. Esetünkben ez az l a láb.
A be, a bent, a bél értelme a b
hangban rejlik, a fönti az f-ben, ami leginkább fejben
mutatkozik meg, ami nemcsak gyök, de önállóan szó is.
Nézzük: fejes, fejedelem, oszlopfő, főnök, föveg,
födél, Körösfő: ahol a Körös ered. "Fejes az –
írja a Szótár –, aminek a fejhez hasonló buckója,
alakja van: fejes bot, szeg, káposzta, saláta, csizma." Fejesnek
mondják az akaratost, és fejetlennek az erkölcsi,
társadalmi rendetlent.
*
Sok esetben nyilvánvaló, hogy a ragok, jelek,
képzők is eredetileg gyökök voltak; saját értelmükkel
járulnak a ragozott szóhoz. A kor főnév időt határoz
meg: nyolckor, az-kor, vagyis akkor, agg-kor. A gyógy-szer,
pince-szer, egy-szerű, szerelem szavainkban a szer
gyök dolgozik. A -ka, -ke (lágyan: -csa, -cse)
kicsinyítő képzőket szokás szlávnak mondani, bár a
törökben is előfordulnak. Czuczor a ke-ves, ki-csi,
csak-csek-csek-ély, öcs, ecs szavainkból vezeti le őket.
A példákat tőle vesszük: csut-ka, csut-ak, tó-csa –
kicsi tó. Megesik, hogy kétszeresen kicsinyítünk:
tőr-öcs-ke, ur-acs-ka, bor-ocs-ka. A -nyi,
mértéket jelentő képző szerinte "a nő, tájejtéssel:
nyő igénkből és nagy melléknevünkből ered", amit a
hangzás és a jelentés együtt igazol: órányi, hordónyi,
tenyérnyi.
*
Láttuk a mondatszerkesztésnél, a
szóképzésnél, a páros testrészeknél, hogy nyelvünk
alapszabálya az értelem. A helyhatározóragok például jobban
ismerik történelmünket egy átlagos diáknál. Megmondják,
hogy egy bizonyos hely a történelmi magyar
szállásterületekhez tartozik-e, vagy sem. Fütyülnek
Trianonra, s arra, hogy a helynévnek az idegen vagy a magyar
alakját használjuk-e. A hova kérdésre itthon felelhet a -ra
és a -re meg a -ba és a -be.
Tehát mondhatjuk, hogy Decsre megyünk vagy Őcsénybe,
Kassára, Munkácsra, Váradra, viszont a Lajtán és
Kárpátokon túl általában csak a -ba, -be
használható. Csakis Párizsba, Krakkóba, Amerikába,
Tokióba utazhatunk. Érthető kivételek a szigetek: Máltára,
Krétára. Ennek oka a rövidülés: Napóleont Elba
szigetére száműzték. A sziget szó kiesett, a rag
maradt, és a helynévhez tapadt. A meghitt, titokzatos kivétel
Etelköz, mai nevén Moldva, ott mehetünk Lészpedre is, Bákóba
is meg Forrófalvára és Pusztinára.
A hol-ra felelő választékos és rejtélyes -ett,
-ott is tudja ugyanezt: Pécsett igen, de Bécsett soha.
Pedig Bécs Wien magyar neve.
*
Anyanyelvünkről való töprengésünket nem
lehet befejezni, csak félbeszakítani. Talán azzal, hogy akad
hazánkban számos világörökségre méltó táj, város,
épület, de mind között a legősibb, legpompásabb,
legbecsesebb, tehát a legméltóbb e címre a magyar nyelv, a
kőkor élő nyelve.