Ami maradt
Ami maradt,
az már az örökélet:
hamvazószerdák,
nagycsütörtökök.
Nem várok
többé új föltámadásra,
sodródó
égre, amely mennydörög.
Ablakaim
boldog kertekre nyílnak,
hegyes
karókra fut a babvirág,
kígyózik,
csusszan, mintha rejtelmes, szép
sétára
hívna, vagy a túlvilág
bozótosába.
Nem, még nem megyek.
Dacolok
még kicsit az elmúlással,
ahogy az
életemmel is dacolni szoktam,
néha
jajszóval, néha fáklyalánggal.
S ha kell,
még nevetni is megtanulok
kedvetekért,
mászni cseresznyefára,
vízen
járni vagy holdfény-kötelen
billegdélni
bele az éjszakákba.
Hátha így
végre megszerettek, s nevemért
még hazát
is vehettek magatoknak,
szegény
szegények, akiket csupán
a hajnalok
rigói vigasztalnak.
Élek,
könnyülök, lassan fény leszek,
boldog
kertekre bízom rá magam:
babvirágra,
mályvára, nefelejcsre,
ők tudják
jobban, merre visz utam.
Hétköznap
Ürömön
A szomszéd
szőnyeget porol. A házunk
előtti
útra csillag zuhan. Egy kislány
pityeregve
keresi az égitest szembogarát,
de csak
tücsök-múmiákat talál a porban.
Vigasztalnám,
hogy épp most süllyedt el
egy
atomhajtású hajó a tengeren,
s
gyöngyözve száll föl száz és száz buborék
a
mélyből, s mindegyik egy-egy elpattant szem
emléke
lentről. De amit mondok,
már csak
magamnak dödögöm.
A lány
pityereg tovább, s a szomszéd veri
a
szőnyeget, mint ördög a feleségét.
Alig várom
már
Leülök a
szobádban. Megnézem
mind a
négy falat,
a
mennyezetet,
a fehér
ablakdeszkát.
Épp egy
szivárvány-darabka hever rajta.
Vagy tán a
régi hajcsatod?
S
találgatom, vajon most merre járhatsz.
Keleten?
Délen? A kínai Nagy Fal
behemót
romjai közt? Az idők mélyén?
Füledbe Li
Taj-po
sárga
darazsa zönög,
vagy a
mongol puszták zöld szitakötője?
Kinézek
ablakodon: kertünkbe
most gurul
be egy tonnányi nyár a Nagykevélyről.
Alig várom
már, hogy hazaérj!
Nyitva az
ablakom
Nyitva az
ablakom, tehát még élek.
Erről
győz meg az aranyeső bokra is
lent, az
udvaron. Olyan, mintha egy
kiugrott
apáca most öltözne sárgába
szemem
előtt. A közönség tombolna,
ha látná!
Még az is lehet, hogy
fehér
zsebkendővel rajongva integetne neki.
Hol
vagytok, vendégprofesszorok,
akik
megmagyaráznátok ezt a hirtelen
kirobbanó
örömöt? Utazgattok a nagyvilágban?
Párizsban,
Rómában, Jeruzsálemben
a szent
sírok között? Vagy háborúkat
próbáltok
elaltatni, mint rángatózó,
epilepsziás
költőket, hogy megnyugodjanak?
Ha hallotok
engem,
üzenjetek
a legközelebbi mennydörgéssel!
Elképzelem,
hogy táncolok
Balogh Ferenc emlékére
Elképzelem,
hogy táncolok
tág
mezőn, öregesen,
ahogy eső
utáni réten
venyige-lábú
gólyák.
Mindkét
bokámat sütné a nap,
cirogatná
a fű,
és a
Császár-folyó kifakult délibábja
ott remegne
a fejem körül.
Ha valaki
meglesne titkon,
hetet-havat
összemotyoghatna rólam:
"Nicsak,
a vén bolond,
most
békül ki ő is a korral,
dáridózik
vele és csacsacsázik,
most, most,
amikor
elzálogosított
áruház lett az egész világ,
és már a
jobbak is
csak
ásítoznak egy sírkő mellett."
A
vércséknek tetszene ez a dohogás,
és az elhazátlanodó
darvaknak is,
de honnan
tudhatnák e boldogtalanok,
hogy
táncolva búcsúzkodom
a
gyerekkori réttől?
Szép és
irgalmas lehetne ez a nap,
szép és
irgalmas lehetne ez a tánc.
Nem kellene
hozzá hegedű, suta bőgő:
a
messzeség egy-egy sóhaja, roppanása
szolgáltatná
az ütemet,
s a
szőlőhegyi siklók sziszegése,
amelyet
még az édenkertből ismerek.
