Kortárs

 

Csoóri Sándor

Köszöntjük a 75 éves költőt.

 

Ami maradt

 

Ami maradt, az már az örökélet:

hamvazószerdák, nagycsütörtökök.

Nem várok többé új föltámadásra,

sodródó égre, amely mennydörög.

 

Ablakaim boldog kertekre nyílnak,

hegyes karókra fut a babvirág,

kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép

sétára hívna, vagy a túlvilág

 

bozótosába. Nem, még nem megyek.

Dacolok még kicsit az elmúlással,

ahogy az életemmel is dacolni szoktam,

néha jajszóval, néha fáklyalánggal.

 

S ha kell, még nevetni is megtanulok

kedvetekért, mászni cseresznyefára,

vízen járni vagy holdfény-kötelen

billegdélni bele az éjszakákba.

 

Hátha így végre megszerettek, s nevemért

még hazát is vehettek magatoknak,

szegény szegények, akiket csupán

a hajnalok rigói vigasztalnak.

 

Élek, könnyülök, lassan fény leszek,

boldog kertekre bízom rá magam:

babvirágra, mályvára, nefelejcsre,

ők tudják jobban, merre visz utam.

 

 

 

Hétköznap Ürömön

 

A szomszéd szőnyeget porol. A házunk

előtti útra csillag zuhan. Egy kislány

pityeregve keresi az égitest szembogarát,

de csak tücsök-múmiákat talál a porban.

Vigasztalnám, hogy épp most süllyedt el

egy atomhajtású hajó a tengeren,

s gyöngyözve száll föl száz és száz buborék

a mélyből, s mindegyik egy-egy elpattant szem

emléke lentről. De amit mondok,

már csak magamnak dödögöm.

A lány pityereg tovább, s a szomszéd veri

a szőnyeget, mint ördög a feleségét.

 

 

 

Alig várom már

 

Leülök a szobádban. Megnézem

mind a négy falat,

a mennyezetet,

a fehér ablakdeszkát.

Épp egy szivárvány-darabka hever rajta.

Vagy tán a régi hajcsatod?

S találgatom, vajon most merre járhatsz.

Keleten? Délen? A kínai Nagy Fal

behemót romjai közt? Az idők mélyén?

Füledbe Li Taj-po

sárga darazsa zönög,

vagy a mongol puszták zöld szitakötője?

Kinézek ablakodon: kertünkbe

most gurul be egy tonnányi nyár a Nagykevélyről.

Alig várom már, hogy hazaérj!

 

 

 

Nyitva az ablakom

 

Nyitva az ablakom, tehát még élek.

Erről győz meg az aranyeső bokra is

lent, az udvaron. Olyan, mintha egy

kiugrott apáca most öltözne sárgába

szemem előtt. A közönség tombolna,

ha látná! Még az is lehet, hogy

fehér zsebkendővel rajongva integetne neki.

Hol vagytok, vendégprofesszorok,

akik megmagyaráznátok ezt a hirtelen

kirobbanó örömöt? Utazgattok a nagyvilágban?

Párizsban, Rómában, Jeruzsálemben

a szent sírok között? Vagy háborúkat

próbáltok elaltatni, mint rángatózó,

epilepsziás költőket, hogy megnyugodjanak?

Ha hallotok engem,

üzenjetek a legközelebbi mennydörgéssel!

 

 

 

Elképzelem, hogy táncolok

                                               Balogh Ferenc emlékére

 

Elképzelem, hogy táncolok

tág mezőn, öregesen,

ahogy eső utáni réten

venyige-lábú gólyák.

Mindkét bokámat sütné a nap,

cirogatná a fű,

és a Császár-folyó kifakult délibábja

ott remegne a fejem körül.

 

Ha valaki meglesne titkon,

hetet-havat összemotyoghatna rólam:

"Nicsak, a vén bolond,

most békül ki ő is a korral,

dáridózik vele és csacsacsázik,

most, most, amikor

elzálogosított áruház lett az egész világ,

és már a jobbak is

csak ásítoznak egy sírkő mellett."

 

A vércséknek tetszene ez a dohogás,

és az elhazátlanodó darvaknak is,

de honnan tudhatnák e boldogtalanok,

hogy táncolva búcsúzkodom

a gyerekkori réttől?

 

Szép és irgalmas lehetne ez a nap,

szép és irgalmas lehetne ez a tánc.

Nem kellene hozzá hegedű, suta bőgő:

a messzeség egy-egy sóhaja, roppanása

szolgáltatná az ütemet,

s a szőlőhegyi siklók sziszegése,

amelyet még az édenkertből ismerek.