Sütő Csaba András
Géczi János: Részkarc
Kortárs,
2004
"a
látvány nem sápaszt mint a tanítványt
csudalény
ez a merkurius
az
androgin gepárddal
s
az egytestté vált nővel és férfival
míg
elmerül a zöld fehér folyadékban
multiplikál
–
menj
délre"
(Részkarcok)
Korántsem meglepő, hogy 1996-ot
követően ismét versválogatást olvashatunk Géczi Jánostól.
Attól a szerzőtől, aki szélesebb körű ismertségét
jórészt a Vadnarancsok szociográfiáinak köszönheti,
szűkebb szakmai körben pedig a vizuális költészet terén
nyújtott teljesítményét méltatták. A kritika
megközelítésekkel élt természetesen hagyományos –
ugyanakkor, előre rögzítendő: több hagyományból
táplálkozó – lírai műveihez is.
Jelen esetben a vizuális költemények
kimaradtak a válogatásból. A Részkarc ennek ellenére
sem lett erőtlen, gyenge vagy éppen hatástalan összegzés.
Ellenkezőleg: a Géczi-líra egyes periódusait követve,
kiemelve a releváns motívumokat, koncentrikusan bővülő
fejlődési utat járunk be. Így a kötet jelentős
vállalkozássá nemesül. Kiváló tájékozódási alap azok
számára, akik most ismerkednek Géczi János költészetével.
Azoknak pedig, akik eddig is – kötetről kötetre haladva –
figyelemmel követték munkásságát, izgalmas feladat marad a
válogatáskötetekre oly jellemző előzetes olvasatok
reaktiválása, revideálása s esetleges át- és felülírása.
S harmadikként feltétlenül meg kell
említeni a (lehet, hogy annyira nem is) látens szerzői
szándékot: a kísérletet. Arra gondolok, hogy az első
verseskönyvtől (Vadnarancsok, 1982) számított húsz
év poétai és poétikai tanulságait, tapasztalatait lehet-e
– s ha igen, milyen paraméterek felhasználásával –
szintetizálni. A halmazzá formáláshoz az egyes elemek közös
szerzői eredete is elegendő volna. Ám minderre rácáfolni
látszik a válogatás; az alaposan megrostált életmű, a
szerkesztés elve másról tanúskodik.
Géczi a költői életút során útjába
kerülő dilemmákat, az egymásból kibomló kérdéshalmazokat
vázolta újra, tudván, hogy csak a részek felől mutatkozik az
egész. Az egész, melynek megjelenítésére, deszkribálására
legfeljebb törekedni lehetett és lehet. E törekvés
tapasztalatait, sikereit és kudarcait olvashatjuk a kötetekből
kiragadott karcokban, melyek ugyan egészében nem azonosak a
világ lenyomatával, de nem is törekszenek erre. S bár a
kötetborítók segítik a tájékozódást, útjelző
kövekként nehézkedve a versfolyamban, a válogatás mégis a
folytonosság meggyőző argumentuma.
Géczi számára a vers kezdettől fogva
kihívást jelentett. A világ vizuális észlelése, észlelete
a probléma alapköve. Ehhez a nagyfokú vizualitás: a
láttatás, megformálás igénye párosul, mely tovább fokozza
a dilemmát. A tér formálása sem kevésbé problematikus.
A terek sokasodása, egymásba csúszása néhol szinte fel- és
szétfeszíti a kontextust, s "e látványban rügyek és
betűk fakadnak" (Galamb).
A vers kihívása innentől válik hallatlanul
izgalmas, embert próbáló feladattá. A különféle síkok
metszéspontját megragadva a jobb híján konkrétnak
aposztrofált látvány prezentálása a kvázi azonos (!)
szövegterek szerveződésével jár együtt. Korántsem biztos,
hogy az eredmény ugyanazt adja majd. Géczi éppen ezért
összemossa a kettőt, s a grammatikai-szemantikai elemeket
egyszerre teremtő és értelmező szegmensként felfogva azokat
egy látszólag azonos diskurzusba vezeti, ám az elemek
mindenkor készek a szóródásra, az újabb alakváltozatok
létrehozására.
Nehézségekkel jár ugyan, de Géczi tudatosan
törekszik a tér-idő kontinuum bemutatására. Ennek alapja
pedig a totalitásra törekvő befogadás. A versek ettől
kelthetik alkalmanként a redundancia érzetét, ám a hangsúly
nem ezen van; noha a szecessziós túljelöltség,
díszítettség akár ezt is sugallhatná.
Mégis, inkább a köztesség állapota, a
lírai én helyezkedése és küzdelme az, ami figyelmet
érdemel. A küzdelem ugyanis meghozza eredményét. A
túlburjánzó képek, jelenségek, a hangsúlyos grammatikai
jelenlét, a trópusok át- és felülértelmezése azzal zárul,
hogy az egész összeáll. Legalábbis összeállni látszik;
természetes és mesterséges matériából, eljárási
elvekből, de- és rekonstrukcióból, s létrehozza azt az imagitív,
(el)törött és mindig törékeny egészet, amit jobb híján
versnek nevezünk.
Mindezt az eddig ismeretlen képi valóságot
nemcsak hogy készen kapjuk, de egyszersmind az alkotás
folyamatának is tevékeny részesévé válunk.
Amennyiben mindezek után a szövegterek
tartalmi vonatkozásait vagyunk feltárandók, itt is szinte
zavarba ejtő eklektikával szembesülünk. A Géczi által
működtetett virtuális térélmény ugyanis valós
forrásokból táplálkozik. A természetben – s ezzel
párhuzamosan: a költészetben – a harmóniát keresi, s annak
fragmentáltsága okán a kibomló tapasztalatot formálja
verssé. A részletek felől megragadható egész
megjelenítésének eszköze az analitikus gondolkodás, mely
egyszerre feltáró és elrejtő, ugyanakkor pontosan ez az
ambivalencia az, ami rendként, képlékeny, hosszan áttűnő
rendként materializálódik.
A természetélmény meghatározottsága
kiegészül és folyamatosan elegyül a költészeti hagyományok
beépülésének tapasztalataival. S mégis, minden
töredezettsége ellenére van valami, csak nehezen néven
nevezhető univerzális élmény, amit természetes könynyedséggel
formál verssé. A tárgyak és a gondolatok sorjáznak, s
közben szinte angyali természetességgel elegyednek szóba
egymással. A természet és a gondolatiság csevegése így
válik (szöveg)hagyománnyá. Géczi a Részkarcokban a
romantika legendás alakját, Caspar David Friedrichet idézve
szólít fel az utazásra. Az instrukció rövid, ám
ismétlődő: "menj délre."
A romantika elvágyódása Géczi
görögségélményével kombinálódik. Ez a gazdagság pedig a
szövegekben is helyet követel magának: a környezet és a
benne élő emberek együtt formálják, alakítják a nyelvet, a
lírai én pedig e látvány nyomában jár, éles szemmel
kutatva múlt és jelen rezdüléseit.
Az életművön végigtekintve
formai/terjedelmi szempontból megfigyelhető a
félhosszú/hosszúvers, valamint a könyvmű felé való
törekvés.
Erről azért érdemes szólni, mert a
válogatáskötet (alkatából fakadóan) nem mutatja meg teljes
egészében ezt az igyekezetet. Ugyanakkor a részletek a 21 rovinjból,
az Ezer veszprémi naplemente című kötetekből még itt
is a szintézis igényével delegáltatnak a válogatáskötetbe.
A válogatáskötet utolsó ciklusát a
2002-ben megjelent A visszavont tekintet
versei alkotják. Ezeken érezni talán jobban – a
koncentráltság, komoly megkomponáltság okán – a Géczi-vers
két évtizedének jogos tapasztalatát.
A szinte csak finomműszerrel mérhető
elmozdulások itt mintha magukban hordoznák a sokszor szinte a
kísérletező költészet felé hajló törekvés eredményeit,
a hosszúversek tapasztalatát. Mindkettőt a teljesség igénye
tette szükségessé.
A visszavont tekintet verseiben már
kevesebb a redundancia, a formák klaszszicizálódnak,
letisztultnak hatnak. Ez pedig egyértelműen annak
köszönhető, hogy a verstapasztalat és az élettapasztalat, a
köztesség állapota nyugvópontra érkezett. Noha az elindulás
és a megérkezés bizonytalan, az, ami közéjük szorul,
biztosan megmunkált (élet)anyagról tanúskodik.