Monostori Imre
Kovács Lajos világa
Németh
László Bűn című regényének értelmezéséről
1
Az először 1936 őszén, a Franklin
Társulatnál két kötetben megjelent Németh László-regény,
a Bűn hosszú évtizedeken át – minden bizonnyal az
irodalomtörténeti kánonképzés-sorozatok egyik érintett
műveként – az életmű másod- (vagy talán harmad-?)
vonalába volt besorolva. (Nem is szólva a 20. századi magyar
regények összességében elfoglaltatott helyéről.) A
mérvadó kritikák – néhány kivételtől eltekintve – az
első megjelenés óta eltelt csaknem hetven évben persze
többnyire elismerték a regény kvalitásait (szociális
érzékenység, plasztikus figurák, színes környezet,
életszerű megjelenítés, lélektani realizmus, vonzó
nyelvezet stb.), valójában azonban bizonytalan volt (s a
szakmai közvélekedésben ma is bizonytalan) a Bűn
irodalmi súlya, értéke s helye az írói életműben.
Már a korabeli kritikák is némi zavart
árultak el amiatt, hogy a regény csak néhány évvel a
vitathatatlan remekmű, a Gyász után jelent meg, így
azután óhatatlanul párhuzamot vontak, összehasonlítást
tettek. Növelte a bizonytalanságot – elsősorban 1945 után
– Gaál Gábor 1937-ben írt kritikája a marxista
elkötelezettségű kolozsvári Korunkban. (A Tanútól a
Bűnig. 1937. 4. sz. 372–375. l.) Ennek a kritikának az
volt a lényege, hogy Németh "meghaladta a Tanú téves
szemléleteit, s már tudja önmaga Tanú-beli törekvéseit
messziről, kritikusan nézni, tisztán és polémiamentesen, a
meghaladott szemléletek színvonaláról: műalkotásban. [...]
A Tanú meggondolásai meghátrálnak, s hogy miért hátrálnak
meg – erről szól a regény." (A magyarországi marxista
kánonban ez a Gaál Gábor-i felfogás érvényesült,
kiegészülve azzal az elismeréssel, hogy Németh szociális
érzékenysége jól működik ebben a művében is.) Ez az
eszmei-ideológiai megközelítés – érthető módon – nem
sokat tudott mondani a regény irodalmi, esztétikai
értékeiről, beérte a könnyebbik (a kissé vállveregetően
"elvi") megoldással.
Grezsa Ferenc (a nyolcvanas években)
gyökeresen szakított ezzel a koncepcióval, viszont szerinte a
regény túl gyors megírása – a sietség – következménye
a "távlathiány s némi publicisztikusság" lett: "az
író csak félig-meddig tölti ki az ábrázolás
»antropológiai« és »mitológiai« köreit, nagyobb
hangsúlyt rak az epikai hitelre, mint az epikai látomásra, s
így a mű alatta marad a Gyász összetettségének." (Németh
László Tanú-korszaka. Bp., 1990, Szépirodalmi, 319. l.)
Azért érdemes egy-két pillantást vetni
ezekre a recepciótörténeti villanásokra, mivel a korabeli
kritikák java már világosan körvonalazta a Bűn
saját (és sajátos) értékeinek szinte összességét,
leginkább azt a – talán fő – jellegzetességet, hogy ez a
Németh-regény is (akárcsak a Gyász) messze túllép
önnön cselekménye élménykörén, azaz: egyetemes érvényű.
Keresztury Dezső ragyogó műbírálata a Válasz 1937. 2.
számában (117–121. l.) például megállapította, hogy "a Bűn
nem kevesebb s nem több a Gyásznál, hanem más, mint
az". Majd hozzáteszi: "A szociális lelkiismeret regénye ez
tehát? Alig hiszem." Horváth Endre "története nem a
szociális lelkiismeret regénye már, hanem az elfelejtett,
megtagadott igazság kísértetjárásáé: az emberi
szolidaritást, méltóságot, a sorssal dacoló emberi
nagyságot eláruló szellem fojtogató
lelkiismeret-furdalásáé". Szabó Zoltán nem kevésbé
fontos kritikájának lényege (ugyanekkor: Napkelet, 1937. 2.
sz. 261–263. l.) hasonló a Kereszturyéhoz: a Bűn különleges
regény, nagy művészi teljesítmény; regényírói
eszközökkel jeleníti meg a társadalmi feszültségeket,
"szereplői egyének, de e szereplők mozgatói társadalmi
erők, és a regény éppen olyan bonyolult, mint a magyar
társadalom". Vagyis nem pusztán egy érzékeny lelkületű
magyar értelmiségi – Németh László – magánügye,
lelkiismereti kérdése, hanem a korabeli magyar társadalom
néhány rétegének művészi eszközökkel megidézett és
szociográfiailag is hiteles képe. Igaza van Kereszturynak és
Szabó Zoltánnak: a Bűn másként regény, mint a Gyász,
összehasonlításuknak nincs meggyőző, "objektív" alapja,
lehetősége. Ez azonban korántsem zárja ki a "mitologikus"
vagy "kozmikus", egyszerűbben szólva: a konkrét
társadalmi értelmezhetőségein túli jelentéstartományok
meglétét.
2
A regény megírásának személyes
motívumait és a mű keletkezéstörténetét pontosan
rekonstruálhatjuk. A Törökvész úti házépítés – a
leginkább személyes motívum – 1935 májusában kezdődött,
s a teljesen még el nem készült épületbe november elején
költözött be a Németh család. Németh László hiába
tiltakozik – családon belül –, s hiába teszi a Tanú 1936.
I–II. (júniusban megjelenő) számának élére a
feleségéhez írt, érzelmi értelemben fenyegető hangú verset,
Új házra címmel. Többek között ezekkel a szavakkal:
Lásd végre be,
hogy gondodnál erősebb
Urunk az eszme s féken tartani,
E falak közé hiába börtönözted
Azt aki övéiben és magában,
Az élet ős képét bontja ki
S e talmi fényben bukott és hazátlan.
Ez a szituáció jellegzetes "lírai
torokszorulás", valóságos életbeli csapdahelyzet, amely
mindig kellett ahhoz, hogy – nyilatkozta többször is – színdarabot,
drámát tudjon írni. S milyen út vezetett
ehhez a "lírai torokszoruláshoz"? Néhány évvel később
arról számol be, hogy harmincöt éves koráig fő művei
"legendák" voltak, ekkor azonban megszakadt ideáinak útja
– az 1935-ös magyar politikai események (a reformmozgalom
kudarca) és személyes vereségei miatt –, a legendák
birodalmából a drámáéba szorult. "A Tanú
végóráiban – írta 1941-ben – én azért lehettem oly
biztos, hogy akár egy színházat is elgyőzök drámával: mert
azt éreztem, hogy elkárhoztam." (Dráma és legenda. In
Két nemzedék. Bp., 1970, Magvető és Szépirodalmi,
579. l.)
S ír most is drámát: ebből a
szituációból – közvetlenül – a Villámfénynél
című színdarabja fakadt. 1936 júliusában kezdte írni, és
szeptemberben fejezte be. Egy ideig párhuzamosan, teljesen
együtt a Bűn című regénnyel! 1936. augusztus 16-án
egy Sárközi Györgynek Szilasbalhásról írott levelében
többek között a következőt írja: "nincs itt semmi
könyvem, kéziratom, a regényemet javítom csak és
lustálkodom". (Németh László élete levelekben.
1914–1948. Szerk. Németh Ágnes. Bp., 1993, Magvető és
Szépirodalmi, 232. l.) Ezek szerint a Bűn kézirata
augusztus közepére már elkészült. Sőt, a Tanú 1936.
III–IV. számában (novemberben) együtt jelenik meg a Villámfénynél
című színdarab s egy részlet a Bűnből, Rossz
lelkiismeret címmel. Németh László itt lábjegyzetet
fűz ez utóbbihoz, melyben a következőket írja. "Részlet a
Bűn című regényből. Nem a napokban megjelenő műből
adok vele ízelítőt, hanem néhány Tanúból ismerős
gondolatnak a sorsát mutatom be, mivé lesz az ábra alkotó
kezében. Lajos faluról fölkerült építőmunkás, aki a
nyári építkezés után ott ragadt az új háznál kertásó
napszámosnak. Az úr az új ház szociális lelkiismerettől
gyötört gazdája, akiből a felesége csinált
háztulajdonost." Az itt közölt részlet ennek az írói
szándéknak megfelelő: beszélgetések sorozata dr. Horváthtal
– és róla. Éppen a Tanúba való részlet, nem vitás, s
Németh azt is hangsúlyozza, hogy ez nem ízelítő a
műből. Hanem – tehetjük hozzá – ugyanaz az
életérzés-kivetítés, ami rögtön e regényrészlet után
következik a szóban forgó Tanú-számban: a Villámfénynél
világa. Németh László a regényben mint dr. Horváth,
kutatóintézeti munkatárs, a színdarabban pedig mint dr. Nagy
körorvos. Aki szintén föllázad a családi konvenciók ellen:
dr. Horváth megmérgezi magát, dr. Nagy kimegy "farkasnak".
("Ha az életem elhazudtam – mondja –, legalább a halál
elé úgy megyek, hogy ág, tövis, sav lemarjon rólam minden
hazugságot.")
Jól követhető mindkét helyzetben és
figurában a projekció: az író magánéletének korabeli
bonyodalmai; a kérdés azonban az, hogy valójában erről
szól-e (elsősorban) a Bűn című regény. Ezt persze
nem állítja Németh László, s a válasszal se siessünk;
vizsgáljuk meg inkább a személyes – és most már inkább
intellektuális jellegű – motívumok egy másik körét,
másik rétegét.
3
Ugyancsak 1936-ban, de a Tanú eggyel
korábbi (már említett, júniusban megjelenő) számában tette
közzé Németh László hármas kritikáját (Emberek a
nemzet alatt) Tamási Jégtörő Mátyás, Illyés Puszták
népe és Veres Az Alföld parasztsága című
műveiről. A cikk bevezető része irodalomszociológiai és
esztétikai kérdéseket vet föl, látnivalóan nagy
érdeklődéssel és empátiával. "Kevesen mutattak még rá
– írja –, hogy esztétikum és szociologikum a nagy
művekben mennyire összenőtt. [...] A nagy tehetség mindig
liliomtipró. A remekmű defloreálása egy új, nagy emberi
helyzetnek [...]. A remekműben egy ki nem fejezett embercsoport
néz szembe élményével, s lappangó igények foglaltatnak új
ízléskódexekbe." Mindhárom szóban forgó művet e
szemszögből mutatja be, s fölismerésének lényege az, hogy
Tamásival, Illyéssel és Veressel "olyan néprétegek
küldték föl az irodalom parlamentjébe követjüket, melyeknek
idáig a létezése sem hallatszott [...]". Illyés "egy
olyan embervilágot emelt fel tollnemjárt mélységekből, amely
másnak mint bennszülöttnek vagy csendőrnek ma hozzá nem
férhető". Veres Péter szociográfiájában a rideg paraszti
világ bemutatása nyűgözi le, egyben kitágítja a téma
antropológiai és földrajzi határait: "a magyarságban –
írja –, úgy látszik, a »költői« elemek húzódnak vissza
a »ridegek« rovására. Nyugatról így csúszunk vissza
Bizánc övébe, s így kerülünk vissza, ahonnét jöttünk, a
Szarmata-síkságra."
Vegyük sorra ennek az esszérészletnek
kulcsfogalmait: "esztétikum és szociologikum" egysége
(mint a remekmű egyik feltétele); aztán: "új, nagy emberi
helyzet"; továbbá: az "elbizáncosodás", az elvadulás,
a világ ridegségének szinte kivédhetetlen nyomása. Ezek azok
a közvetlen esztétikai, szociológiai, antoropológiai és
regénypoétikai meggyőződések, melyeknek szem előtt
tartásával, melyeket mélyen újragondolva Németh László a Bűn
megírásához kezdett.
4
Kovács Lajosnak, a Bűn napszámoslegényének
világa az említett Illyés–Veres–Tamási-regények
világával rokon. Emberek a nemzet alatt, írta
összefoglaló címként Németh László, s ugyanez a gondolati
csíra hajt ki – persze másképpen szárba szökkenve – a
szinte ugyanekkor elkezdett regényében.
A Bűn főszereplője Kovács Lajos, és
nem dr. Horváth Endre. Az életműsorozat első kötetének
pályaképében (1965-ben) Németh László hajlik arra, hogy e
regényt "egy vidékről fölsodródott parasztfiú
történeteként" értelmezze, jóllehet itt is kiemeli saját
lelkiismereti drámájának közvetett hatását. S még egy –
vallomásos – információ ugyaninnen: "Még be sem fejeztem
a regényt – írja –, már egy új dráma terve pattant ki
belőle [...]". Azaz: Németh László művészi ösztöne és
kritikusi judíciuma élénken jelezte már írás közben –
nyilván éppen a regénykézirat harmadik harmadában –,
hogy Horváth Endre drámája nem ebbe a regénybe, hanem egy
másik műbe, színdarabba, azaz a Villámfénynél-be
való. (Negyven év. Horváthné meghal. Gyász. Bp.,
1969, Magvető és Szépirodalmi, 19–20. l.) Néhány évvel
később, élete vége felé azt a feltevést erősíti, amely
szerint ez a regény egykori személyes fájdalmát vetítette ki
(és transzponálta), amit most egyenesen tragikusnak lát. ("A
Bűn a szociális lelkiismeret gyötrelmeit növesztette
ki külön tragikus életté az életemből [...].") Vagyis: a
nemzet alá szorult emberek iránti mély együttérzés aurája
vonja be a Kovács Lajos élete e pár hónapját – szűk egy
évét – bemutató regénytörténetet. (Életemről,
munkáimról. [1970] In Utolsó széttekintés. Bp.,
1980, Magvető és Szépirodalmi, 873. l.) S még egy – úgy
hisszük, fontos – megjegyzés ezzel kapcsolatban: a
"szociális lelkiismeret" fogalma ebben a Németh László-i
szituációban legalább kétféleképpen értelmezhető.
Lelkifurdalásaként a házépítő úr reá szakadt, nem
kívánt szerepe miatt, illetve szolidaritásaként az alsóbb
néposztályok élete, sorsa iránt. Értelmezésünk szerint a Villámfénynél
inkább az első, a Bűn inkább a második
megfelelés írói, művészi objektivációja.
Az életmű-összkiadás kötetét alapul véve
a 329 oldalas regényben csak a 137. oldalon tűnik föl
először az úr (jelentéktelen időre), és csupán a 227.
oldalon lesz az épülő ház lakója, azaz csak ekkortól válik
folyamatosan jelen lévő szereplővé. Vagyis: Horváth Endre
csak a regény utolsó harmadában-negyedében lehet(ne) az egyik
főszereplő. Kovács Lajos viszont már a regény első
mondatában és ezen túl is mindvégig jelen van. Sőt, csaknem
mindent és mindenkit az ő szemével látunk (láttat az író a
narrációiban), az ő belső kommentárjait halljuk. Dr.
Horváth is úgy szereplője ennek a regénynek, mint a többiek,
akikkel Lajos találkozik. Természetesen a többiek, a
legfontosabbak közül a legérdekesebb, Lajos számára
szinte megfejthetetlen elméjű ember.
A regény címébe emelt fogalom értelmezése
nemigen ad okot fejtörésre. Persze benne van dr. Horváth
bűntudata – amit Kovács Lajos a józan paraszti eszével, természetközeli
logikájával érthetetlennek minősít –, ám széles
társadalmi, sőt egyetemes érvényű párhuzamokra, azaz:
Németh László "bűntudatára" is érdemes figyelnünk.
Arra a feloldhatatlan ellentmondásra, amely a modern korszakok,
világok közérzetét, különösképpen a 20. század
szorongásos világát, emberellenes légkörét jelentették, s
jelentik napjainkban is. S amelyeket a múlt század legjelesebb,
legkifinomultabb szellemei – Adytól József Attiláig, Csontvárytól
Bartókig – számosan megfogalmaztak, művészetükkel
kifejeztek. Közöttük Németh László nemegyszer – s éppen
a Bűn előtt néhány évvel, a Tanú című
folyóiratának nagy erejű metaforasorával talán a
legszuggesztívebb módon.
5
Nyers és – szociológiai
meghatározottságában – szinte elkerülhetetlen emberi dráma
a Bűn napszámosáé. Életben marad ugyan a regény
végén, ám sorsa éppolyan kilátástalan, mintha meghalt
volna. A háttértörténésekben ugyanis egyetlen fogódzója,
budapesti életének egyetlen reménysugara, Mariska nénje
Szegedre kényszerül, majd – Lajos számára sötét,
rejtélyes, sőt szörnyű körülmények között – meghal.
Lajosnak nincs pénze, nincs hol laknia, nincs állása, nincs
élelme – mindez együtt a teljes reménytelenség. Ez az,
amivel a regény végén még szegényebb, mint a kezdetekor:
már reménye sincs. Hiszen minden terve, valamennyi nagy gonddal
megtervezett kicsiny, de mégis fölségesnek érzett, annak
látszó elgondolása durván széteső szelíd illúzió maradt.
A Bűn ugyanis – többek között
talán elsősorban – az elveszett (nagyon kisemberi) illúziók
regénye.
Kovács Lajos árva legény, kora tavasszal
szökik el keresztanyja gyámsága alól falujából, el a
városba, szerencsét próbálni, s ezt gondolja magában:
"most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a
világnak". Hogy mit is mutatna meg, nem tudja, de nagy
vágyakozás feszül benne egy másfajta élet iránt. Nem
cselleng céltalanul, ellenkezőleg: a semmirevaló vekkeróra
vásárlásától eltekintve nagyon is életszerű, ésszerű
célok, vágyak, kívánságok, sőt tervek vezérlik.
Egyáltalán nem valami bugyuta, teszetosza falu bolondja, hanem
katonaviselt (sőt, egy hold szőlő örökséggel rendelkező),
életrevaló és jobb sorsra érdemes parasztfiú. (Mindkét
"státusát" – az örökséget és a katonaságot –
sokszor gondolja végig, már-már öntudatosan.)
Budára érve – a Dunántúlról –:
"Valami barlangfélében szeretett volna berendezkedni,
amelyikben hanyatt fekve hallgatja a zápor zuhogását, s a
zsákjának is talál vándorlásai idejére rejtekfülkét."
Mi ez vajon, ha nem a legelemibb létfenntartási terv kezdete, a
független, szabad(nak tűnő), magányos fiú egészséges
romantikája? Naiv és kisszerű ugyan, de praktikus.
Kovács Lajos a maga józan gondolkodásával az egzisztenciális
lényegre koncentrál. Mindig, minden egyes szituációban
a regény folyamán. Tanulékony, jó megfigyelő. (Ha az esze
tán nem is vág oly élesen, mint a borotva.) A vágyak, tervek,
célok következő tárgya a piaci kifutókocsi
összeeszkábálása. "Este bokrok közé, bokornak gugyorodva
a csillagokban küllőt, szeget, tengelyt látott. Rendesen
egy-egy technikai részleten kezdte, de csakhamar eloldotta
magát az anyag nehézségeitől, s lüktető rúdjai, lécei
fölött repült az emeletre rakott baromfiak, főzőkukoricák,
átvéresedett húsos csomagok közt. A noteszébe bejegyzett
címen lerakta a vásárolt holmit, s csörgő zsebébe
süllyesztett kézzel hajtott vissza a piacra." Németh
László tollára méltó sorok ezek (miként számtalan más,
idézhető sor a regényben), s meggyőző jelek a szellemi és
fizikai erőfeszítésekre is kész huszonkét éves vándorról,
amint romlatlan lélekkel egyensúlyoz álomba hajló romantika
és vadrealizmus édes-bús érzéseinek határvidékén. Hamar
rájön persze – fölmérve környezetét –, hogy tanulnia
kellene. Az idea itt is kész. "Akinek tanultsága van, egész
másképp beszél. Az tudja, hogy kellene ezeknek megmutatni. De
hát olyan öreg ő, hogy nem tanulhat még? Ipart vagy akár
iskolát is. [...] Azalatt, míg a budai barlangokban
heverészett, hány könyvet olvashatott volna el. Hiszen nem
volt ő buta. Katonáéknál, igaz, csúfolták a
jámborságáért, de ha valamit meg kellett tanulni,
megtanulta." Les, lohol a szomszéd házmester diák fia után,
megtudakolandó, mennyibe is kerülne valamit tanulni...
Fölöttébb természetes vágy és igény a vele egy fedél
alatt élő Teri szolgáló meghódítási terve is.
(Első találkozásuktól az utolsóig folyamatosan.) Nemcsak
szeretőnek, hanem valamiféle osztályos, közös sorsbéli
társnak a megszerzése. De hát ez a törekvése is zátonyra
fut mindahányszor, akárcsak a többi, valamennyi. A házmesterlakás
például, az épülő ház törmelékeiből, amelyben
ellakhatna. Majd a hirtelen őszben megint új "központi"
ideája születik: a ház körüli kert fölásása, a
lucerna kiirtása, a lejtő teraszosítása. "A
házmesterlakás álma gyönyörű volt, de ebben a csípősödő
őszben, amikor Dánielék oszlopán szárazon zörög már a
futó, s a kunyhó téglaréseit fölfedi a szél: egy
fölásandó sötét telek mennyország tudott lenni Teri
szőkeségével az esthajnalcsillag helyén." Álmában –
félálmában – sem tesz mást, mint jobbra forduló sorsát
hívja, vadássza, kívánja. A puszta létért küzd, nap nap
után. Az esélyek azonban drasztikusan csökkennek, s ahogy
eljön az esős késő ősz, majd havával a tél, Lajos
életfeltételei, reményei, kilátásai végképp megromlanak.
Pedig közös földmunkáiknak egyikén megérzi, hogy "az
úron őneki hatalma van [...]. Próbát kellett tennie, hogy
maga is megismerje a természetét. Min épül, meddig tart,
ügyes fogással áthúzhatná-e általa mégiscsak a telet? Az
öreg pecsét ebben a házban, igaz, az asszonynál volt, de ha
ő az úr hóbortjába jól begubózza magát, talán mégis
áttelelhet benne, s tavaszra a házmesterlakásra is sor
kerül."
Nem kerül rá sor, nem kerülhet. Egyedül az
úr, Horváth Endre érez vele, neki azonban megvan a maga baja,
különben sem tudja, hogyan kéne bizalmába férkőznie ennek a
vörös fejű, hallgatag parasztlegénynek. Sírnivalóan
reménytelenné válik Lajos sorsa. Mégsem ő mérgezi meg
magát, hanem a nyilván ideggyönge úr. Mert Lajos épelméjű,
egészséges emberpéldány. Tájékozottsága ugyan nem nő túl
azon, amit "katonáéknál" szerzett, de minden
gyermetegsége ellenére – milyen is lehetne egy iskolázatlan
falusi fiatalember a budai, a pesti környezetben? –
természetesen emberi. Segítőkész, figyelmes, jól próbálja
forgatni magát, de óvatos, megfontolt is egyszersmind.
Tisztában van kiszolgáltatottságával, s aszerint taktikázik.
Iparkodik megfelelni a várakozásnak, dühét elnyomja. Hiába
minden: Mariska meghalt, a nagy hó leesett, az úr meg mérget
vett be... Lajosból nem lesz már semmi, s már nem is több,
mint egy "odvából előimbolygó élőlény", aki hajnali
hóesésben, a kopott bádog-Jézus keresztje alatt ballag
kifelé az Alpár útról, akárha az életből. "Ő váltotta
meg a világot a bűntől" – emlékeztet a krisztusi
cselekedetre az író. Majd hozzáteszi: "De az másféle bűn
lehetett, mint amiről az úr beszélt, mert Lajos csak a terhét
igazította meg alatta, s továbbment."
6
A Bűn című regényt Domokos
Mátyás fedezte fel újra egy 1993-ban írt esszéjében. (Bűn
és lelkifurdalás – alulnézetből. Tisztatáj, 1993. 7.
sz. 9–15. l.) Mindenekelőtt a műnek mint regénynek a
modernségét hangsúlyozza. "Az egyes mondatok analitikus
hálóvetésének a módjában [...] minduntalan benne rezeg a Proustban
megcsodált s tőle eltanult metaforikus alapozású
ábrázolás." (Nota bene: Németh László Proustról írt
értelmezései csak pár évvel korábban láttak napvilágot a
Tanúban.) Németh László – folytatja Domokos Mátyás – a Bűnben
meg tudta teremteni azt a "»kvázi realitást«", amely a
tényleges valóság érzetének a teljességét jelenti az
olvasó számára, s nem kitalált regénytörténetet. Ezen
túlmenően pedig – s ez a momentum az átütően új ebben az
értelmezésben – Németh Lászlónak ebben a regényében is
benne van (a már sokak által leírt szociológiai metszeten, a
társadalmi feszültségeket megregényesítő "törzsi"
problémákon túlmutatva) az ontológiai célképzet,
amely ezt a Németh-regényt a kiváló művek közé emeli:
"az otthontalanság didergető érzése mint kóstoló a
világűr hidegéből", amely "a század egyik
tömegélménye". A "Bűn Kovács Lajijának –
állítja meggyőzően Domokos Mátyás – nem a mitikus ábra
ad távlatot" (mint például a Gyásznak és az Iszonynak
– tehetjük hozzá), "hanem egy mitikus – vagy ha tetszik: ontologikus
– szituáció". Kovács Lajos "sorsában a metafizikai
pillanat: az otthontalanság tényének szociális végzete hat,
az úréban pedig az erkölcsi erőfeszítés kudarca".
Szép és meggyőző pillanata, állomása ez
az értelmezési tartomány a Bűn recepciótörténeti
fejezeteinek, melyet a fentebb bemutatott szövegkutató
észrevételeink megerősíteni látszanak. Mindezek után föl
kell tennünk a kérdést: vajon helyesen gondolkodunk-e a
Németh-életmű – benne a regények ténylegesen kitapintható
és leírhatóan igazolt – értékeiről, hogyha ezt a művet
az életmű másod-, esetleg harmadvonalához soroljuk?
Válaszunk egyértelmű nem. E dolgozat summázataként, egy
ismételt újravizsgálat végeredményeként azt állapítjuk
meg, hogy a Bűnnek (még ha talán nem is remekmű)
Németh László legjobb regényei közt van a helye.