Kovács István
"A világ legelfelejtettebb
kisebbsége"
Halász
Péter: Nem lehet nyugtunk...!
Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai magyarokról
Azoknak, akik az 1960-as évek második
felében Kolozsvárra érkeztek, az "apa és fia", vagyis a
Szervátiuszok város fölé magasodó házán, műteremvilágán
át, határok szögesdrótjaival gúzsba kötött szobrok
között vezetett tovább az útja a Szilágyságba, a
Mezőségre, a Barcaságba és többnyire a Székelyföldre...
1967-es, első erdélyi utam során jegyezte meg Szervátiusz
Tibor, hogy el kellene mennem Moldvába is a csángókhoz.
"Igaz, ez esetben fennáll annak a veszélye, hogy utána
Erdélyben csak átutazó leszel, annyira a moldvai magyarokhoz
láncol a náluk szerzett élmény varázsa" – tette hozzá.
Az utat tervezve Kallós Zoltántól kaptam címet
Bogdánfalvára.
A moldvai "zarándoklathoz" való
felkészülésem szertartásos része volt a Domokos Pál
Péternél tett látogatás is, aki a honfoglalás kori
Etelközbe induló fiatalokat szellemiekben feltarisznyálta.
Ekkor olvastam el az Eötvös-kollégium könyvtárában, a
"kiváltságosok asztalánál" A moldvai magyarság
című, 1941-ben megjelent könyvét. (Ennek új, némileg
változott ötödik kiadása – többéves huzavona után –
1987-ben látott napvilágot.)
Végül 1970 májusában, a nagy romániai
árvizek idején jutottam el Csángóföldre kézdivásárhelyi
barátunk, Szurkos István doktor segítségével. Életem
legmaradandóbb úti élménye azóta is ez a bogdánfalvi portya
maradt. Ma is borzongat a faluba ereszkedve hallott első magyar
szavak áramütése a szív tájékán... És töredezett
szentképként őrzöm magamban házigazdánk, Andor Antal bácsi
arcvonásait is. Vajon mi lehet a legkisebbik fiával, aki,
ellentétben a mesebeli szerencsésekkel, a tanügyi törvénynek
a diákot a lakóhelye szerinti megyéhez kötő előírásai
miatt már nem mehetett át székelyföldi magyar
középiskolába tanulni?
Más irányú elkötelezettségem –
ünnepélyesebben talán azt is mondhatnám: küldetésem –
miatt nem lettem a csángómagyarok kutatója, de sorsukat,
sorsuk alakulását, az értük munkálkodók önzetlen
tevékenységét – mondjuk úgy: egy átlag magyar
értelmiségire rótt kötelességből is – figyelemmel
kísérem. Ennek jegyében a róluk szóló kiadványokat,
könyveket megvásárolom vagy megkapom, s amennyire idővel
győzöm, elolvasom. Van mit! Már akkor is, ha csak annak a
kétnyelvű sorozatnak a darabjaira gondolok, amelyet a Moldvai
Magyarság című, csángókról szóló újságot is
megjelentető Ferenczes István ad ki Csíkszeredában Biblioteca
Moldaviensis fejléccel. Az értőknek és őrzőknek
mennyire sokat mondanak a 2002-es, 2003-as, 2004-es kiadási
évszámokkal jelzett címek: Pater Zöld, Nástase, Petrás,
Bandinus.
Sylvester Lajos Csupa csapás az élet című
riportkötete – vagy ahogy a szerző az alcímben nevezi: Az
elsorvadt moldvai magyar oktatás és a csángó szétrajzások
emlékkönyve – éveken át második bibliám volt
Krakkóban. Hogy el ne feledjem, honnan "jöttem" (s még
inkább, hogy milyen messziről is jöhettem volna, vagy
jöhettem volna-e egyáltalán olyan messziről?), naponta
elolvastam néhány bekezdést. A ma megszólalók mondatainak
hangzó-gyolcsán is átüt az idő présében valamikor
versekké, énekekké, balladákká, mesékké formálódott
történetek hőseinek kiontott vére. Évszázadokon át milyen
csodálatos értékekkel gazdagították kultúránkat a
csángómagyarok, anélkül, hogy pazar szellemi adományaikat
bármivel is viszonoztuk volna!
Az ember ellen nem lehet nagyobb bűnt
elkövetni a megalázásánál. A jó tanuló volta miatt a
jászvásári katolikus papi szemináriumba "beajánlott"
Erőss Péter számol be mellékesen a következő esetről:
"...nehéz volt egy falusi gyermeknek beilleszkednie a városi
életbe. Városi gyermekek voltak, de akadtak falusiak is.
Emlékszem, ott volt Lakatos Mihály, valahová alsófalusi,
klézsei vagy nagypataki lehetett. Mi ketten szünetekben
összedugtuk a fejünket, és beszélgettünk. Az otthoni
nyelven, magyarul. S volt egy Csobánu (Ciobanu) nevű
negyedéves teológus, aki észrevette, hogy mi magyarul
beszélgetünk. Odajött, és szabályszerűen felpofozott. Azt
mondotta: ebben az intézetben ilyen madárnyelven többet meg
ne halljalak beszélni. Ez felszentelt római katolikus pap
ma is valamelyik moldvai faluban."
Sylvester Lajos 2000-ben Sepsiszentgyörgyön
kiadott könyvének borítóját Petrás Mária Csángó
Madonna című kisplasztikája díszíti. A kisdedet
esetlenségében is féltőn magához ölelő Máriáról a
lengyelek Katy¬i Madonnája jutott eszembe: a hátulról
koponyán lőtteket haláluk után oltalmazó Szűzanya... Őket
a halálukban ítélték évtizedeken át felejtésre ugyanúgy,
ahogyan a moldvai csángómagyarokat – életükben.
Legutóbb a Jáki Sándor Teodóz atyát
hetvenegyedik moldvai útjára elkísérő Cs. Varga Istvánnak a
hazai Xénia Könyvkiadó gondozásában megjelent Rokonföldön
című kötetét böngészhettem, amely arra is példa, hogy egy
érzelmileg, kultúrtörténetileg fontos útra tudatosan
készülő, egyébként teljesen más területtel foglalkozó
irodalomtörténész milyen hasznos könyvet tehet az
asztalunkra.
A Szellemi utazás Erdélyben és Csángóföldön
alcímet viselő útinapló Futásfalva alatti jegyzeteit
olvasva eszembe jut, hogy az említett 1967-es erdélyi utam
során ha Moldvába nem is jutottam el, de ebben a határához
közeli, Kézdivásárhely fölötti hegyek közé "futott"
faluban szálltam meg tanító ismerősömnél. A Kolozsvárt
azelőtt megszüntetett magyar középiskolák több tanára
oktatott itt. A reménytelenséget a helyben főzött
szilvapálinka tette elviselhetővé. A falu mögötti
hegytetőről szinte be lehetett látni Moldvába.
A csángókutatók, a tágabb értelemben vett
honismeret ügyének vállalói között megkülönböztetett
tisztelettel tartom számon Halász Pétert, Domokos Pál Péter
életművének leghívebb örökösét. Örömmel vettem, hogy a
csángómagyarokról szóló különféle jellegű írásai most
egy kötetbe gyűjtve olvashatók.
"Otthon vagyok ezen a tájon, eligazodom
térben és időben, tudok róla szinte mindent, amit tudnom
lehet. Ez nagyon sok ahhoz mérten, amit – néhány jeles
személyt kivéve – mások tudnak, de nagyon-nagyon kevés
ahhoz képest, amit tudnom kellene. Érzem e tudás
felelősségének súlyát, fogadalmak markolják a szívemet:
többet, sokkal többet kellene dolgoznom, alaposabban,
hatékonyabban, hogy minden ismeretanyagot összegyűjthessek és
továbbadhassak a moldvai csángómagyarokról." Ez az idézet
a Nem lehet nyugtunk című kötetet lezáró úti
beszámolóban, az Újra a "Szeret vize martján" című
írásban szerepel, s Halász Péter életét és
tevékenységét ismerve ars poeticájaként is értelmezhető.
Ennek az ars poeticának a kulcsszavai a dolgozni és továbbadni.
A könyv írásai a szerző csángómagyarokért végzett
munkájának, a róluk szerzett ismeretek továbbadásának
figyelmeztető dokumentumai. A kötet egyben főhajtás azoknak
– Bandinus Márk püspök, Zöld Péter pap, Domokos Pál
Péter – emléke előtt, akik "legelfeledettebb, legkevésbé
ismert népcsoportunkért", a moldvai csángómagyarokért,
"akiknek elhagyatottsága, szenvedése mind a mai napig nem
ért véget", a legtöbbet tették. A moldvai magyarságért
cselekvők sorából kiemelkedik még Mikecs László, Lükő
Gábor és az intézményként élő Kallós Zoltán, továbbá
Beke György, dr. Kós Károly, Szentimrei Judit, dr. Nagy Jenő
és a moldvai népéletet fényképező Csoma Gergely.
Hosszabban, rövidebben róluk is szól Halász Péter, akárcsak
Benda Kálmánról, aki az 1980-as években a kétkötetes Moldvai
csángó-magyar okmánytár összeállításával írta be
nevét a moldvai magyarság történetébe.
De hát kik is a csángómagyarok, hányan
vannak, mit kell tudnunk a múltjukról, mi a jelenük, és
milyen jövő vár rájuk? – fogalmazhatjuk meg sorban Halász
Péter nyomán a kérdéseket. E kérdésekre a hét nagyobb
részre tagolt kötet Etelköz című bevezető részének
első írásában (Az Etelközben élő magyarokról)
kapunk választ, amelynek legfontosabb kitételei: "A moldvai
csángók a mai Romániában, Moldvában, az egykori Etelköz
nyugati részén, elsősorban a Szeret folyó két felén, és
főként jobb oldali mellékfolyóinak – Ojtoz, Tatros,
Tázló, Beszterce, Moldva – völgyeiben élnek." "...a
Kárpát-medencén belüli magyar népcsoportok Moldvába
települése" a XIII. században dokumentálható legkorábban.
"Ez a folyamat a magyar király által a pogány kunok közé
küldött és Milkó városában katolikus püspökséget
alapító hittérítőkkel vette kezdetét. Később, a
Kunországot elsöprő tatárjárás után kiépített, majd
Károly Róbert, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás által
megerősített védelmi rendszer céljából telepített
határőrzőkkel, vallásüldözések, belháborúk, székely
lázadások, éhínségek menekültjeivel folytatódott, s
végül az 1764. évi madéfalvi veszedelem bujdosóival zárult,
bár kisebb erdélyi magyar csoportok még a XIX. század elején
is mentek be Moldvába."
A lélekszámukkal, származástudatukkal
kapcsolatban a következőkről tudósít a szerző: "A mintegy
300 ezres lélekszámú moldvai katolikus lakosság túlnyomó
többsége – az elenyésző számú, ortodoxokból áttértet
leszámítva – magyar vagy magyar származású, de közülük
már csak 70-80, talán 120 ezren beszélik a magyar nyelv
moldvai csángó nyelvjárását, amely nyelvészeti szempontból
igen sokféle. Csak az a közös bennük, hogy nyelvünk
archaikus rétegét őrzik, a nyelvújítás után keletkezett
szavaink túlnyomó részét nem ismerik, s a technika
fejlődésével és az urbanizálódással megismert fogalmakat
rendszerint román szavakkal fejezik ki. [...] Katolikusként
határozzák meg magukat, s hogy ez a megkülönböztetés
mennyire jellemző, azt mutatja: a moldvai ortodox falvak
lakossága sem tekinti a ma már csak románul beszélő
csángókat románnak. Katolikusnak, ungurnak, ha pedig
haragszanak rájuk, bozgornak nevezik őket."
Sajátságos, de a moldvai csángómagyarok
számára a kommunista diktatúra kiteljesedésével, 1948
körül nyílt meg először néhány évre az anyanyelvi
tanulás lehetősége. Ez szinte egybeesett a kolhozosítás és
a fokozott ateista propaganda kezdetével. A "janicsár
papok" a magyar nyelvű oktatás és az istentelenség közé
egyenlőségjelet is húztak. A közösségteremtő lehetőség
egyfelől és a hagyományos közösségeket szétverő
ideológiai kényszer és napi gyakorlat másfelől áttetszettek
egymáson. Több tucat településen járhattak "magyar"
iskolába a csángó gyermekek, s Bákóban még magyar
tanítóképző is működött rövid ideig. (Erről az
időszakról számol be Sylvester Lajos Csupa csapás az élet
című riportkötete.) Az 1950-es évek közepén a moldvai
magyar nyelvű oktatás felszámolásáért lengetett
nacionalista lobogókra kivételesen a sztálinizmus elleni harc
szalagját is odatűzték. Hogy a nemzeti kisebbségek anyanyelvi
intézményeire milyen gyorsan és eredményesen lehet csapást
mérni, azt a törékeny moldvai magyar iskolahálózat
megszüntetésén lehetett bizonyítani 1955 és 1959 között. A
romániai magyar oktatás széttiprása mintha az 1956-os magyar
forradalom megtorlásának is része lett volna.
Hogy mi lehet a moldvai csángómagyarok
jövője? Erre a legfontosabb, legégetőbb kérdésre Halász
Péter háromféle választ ad: a) Moldvában maradnak, és a
mindinkább gyorsuló asszimiláció sodrában, anyanyelvüket
elvesztve, hamarosan elrománosodnak. b) Moldvában
maradnak, és ideig-óráig megőrzik tájnyelvüket. E
változatban a szerző némi pozitív fejleményre is
rávilágít: "Kétségtelen az is, hogy az utóbbi 8-10
esztendőben az erdélyi és magyarországi kulturális, főként
pedig gazdasági kapcsolatok (vendégmunkások) valamelyest
Moldvában is fölértékelték a magyar nyelvet, ezért – és
nem annyira öntudatból – tanulnak magyarul írni-olvasni a
csángó fiatalok néhány faluban, ahol erre valamilyen
lehetőség kínálkozik." c) A harmadik útnak a
magyarság számára leghasznosabb változata, ha a csángó
fiatalok Erdélyben tanulnak. Ez ugyan azt jelenti, "hogy számottevő
hányaduk nem lesz többé része a moldvai csángó etnikumnak, de
megmarad, vagy legalábbis sokkal nagyobb az esély rá, hogy
megmarad magyarnak. Mégpedig olyan, Erdélyben élő magyarnak,
aki talán nem felejti el, honnan jött... Ezek az Erdélyben
tanuló, magyarságtudatukban megerősödő moldvai fiatalok
jelentik ugyanis a történelmünk során sosem volt csángó
értelmiség csíráját."
A Halász Péter által vázolt esélyek
tekintetében pozitív fejlemény az is, hogy románok is akadnak
olyanok, mégpedig egyre többen, akik a csángómagyarok
jövőjét nem az erőszakos beolvasztásukban, hanem
önazonosságuk szabad vállalási lehetőségében látják.
Erre idézhető dokumentum a bákói Florin Popescunak a Ziarul
de Bacáu című napilapban 2004. november 18-án megjelent
vezércikke, amelyet nem véletlenül vett át a Moldvai
Magyarság. "Van joga az embernek ahhoz, hogy az anyanyelvén
tanuljon?" – teszi fel az általános kérdést Florin
Popescu, majd egy egész bekezdéssel válaszol rá: "Persze
hogy van, és ezt a nemzetközi egyezmények elő is írják.
Érvényes ez a kisebbségekre is? Én azt mondom, hogy igen, de
nem mindenki ért ezzel egyet. Több kategóriába sorolhatók
azok, akik ellenzik az anyanyelven való tanulást. Ezek vagy
xenofóbok (betegesen félnek az idegenektől), vagy buták, vagy
»ügynökségeink« által manipuláltak. Vagy a többségből
valók, akik egyes kisebbségiek kilengéseit
általánosították, és így jutottak el a végletekig."
A román újságíró tehát a
nemzetikisebbség-ellenes hangulat szítói között részben a
titkosrendőrség, a securitate ügynökeit látja: "Már elég
sok ideje manipulálják a népesség egy részét, külső
érdekekből. Itt van például a csángókérdés. Részemről
bármilyen eredetűek lehetnek, de hogy nem románok, az biztos.
Tíz évvel ezelőtt nekünk, Bákónak is volt egy
Marosvásárhelyünk. RMDSZ-képviselők érkeztek néhány
autóval, magyar nyelvű tankönyveket hoztak. A xenofób
propagandával átitatott helybéliek »spontán módon«
előjöttek transzparensekkel, melyekre (ugyanúgy spontán
módon?) az volt nyomtatva, hogy »Mi románok vagyunk«. Az »ad
hoc« tüntetés erőszakkal ért véget. Annak a televíziós
társaságnak a felvételein, ahol akkoriban dolgoztam, nagyon
jól lehetett látni, hogy [...] a magyarellenes erőszakra
buzdító agitátorok egyformán voltak öltözve. Mintha
egyenruhában lettek volna. [...] Messziről látszott, hogy
»ügynökségeinkhez« tartoznak. [...]
A lényeg ez: [...] az embereknek meg kell
adni, ami nekik jár. Ha a magyar nyelvet akarják, ám
legyen..."
Ennek leszögezése után Popescu utal a
tanárok felelősségére is, akik az ügynököknél kevésbé
megbecsült "költségvetési tényezők", de közvetlen
emberi befolyásukkal, hatásukkal nemegyszer rombolóbbak, mint
a gyűlölt titkosrendőrség:
"A legrosszabb az, hogy olyan személyek is
bekerülnek a képbe, akik tanárnak adják ki magukat. Az
újságok szerkesztőségei telefonos értesítéseket szoktak
kapni »igazi« románoktól, netán pedagógusoktól, még
idejében, »spontán« magyarellenes tüntetésekről. Vagy
esetleg magyar »provokációkról«. Én azt hiszem, az igazi
románok végzik a dolgukat, és nem foglalkoznak ilyen
hülyeségekkel. Ugyanúgy tesznek az igazi magyarok vagy a
csángómagyarok. Mit mondhatnék a titkosszolgálatosokról?!
Ők a költségvetésből kapják a fizetésüket. Miközben ők
interetnikai zavargásokkal foglalkoznak (provokálnak?), nem egy
tősgyökeres román ember milliárdokat lop. Melyik
veszélyesebb? Egy multimilliárdos román bűnöző vagy egy
magyar nyelvű tankönyv? Mi miatt nincs pénzünk arra se, hogy
átkeljünk az utcán?"
Az természetes, hogy Florin Popescu emberként
közelebb áll hozzám, mint egy multimilliárdos magyar
bűnöző vagy akár csak az a magyar is, aki a családi
közösséggel éppúgy nem tud mit kezdeni, mint a regionális
"kis haza" szűkebb vagy a nemzet tágabb közösségével...
Részvétemet az iránt a magyar ember iránt, aki az életét
legfeljebb csak "valóságshow-val" tudja némileg
megízesíteni, kioltja az ellenszenv. Így a közönyöm is már
jóindulat. Popescu iránt viszont rokonszenvvel viseltetem. Még
ha ennek pszichológiai mélyén az érdek ütőere is
kitapintható.
Hogy a csángómagyarságukat küldetésként
vállaló fiataloknak topográfiailag hová kell visszatérniük,
azt a szerző a Csángó helytörténeti lexikon című
rész népdalok, mondókák segítségével "helynevesített"
fejezeteiben mutatja be: "Klézsének gödriben",
"Sepregetnek a lábnyiki leányok...", "A lészpedi erdőn
felnőtt egy almafa...", "Megkondultak a harangok kis
Magyarfalumba’...", "Purzik, purzik az onyesti ucca....",
"Pusztinai hegy tetején...", "Rekecsini menyecske, van-e
borod eladó?", "Szabófalva büszkén áll...". E
sajátosan bő lexikoncímszavak mindegyike előhív egy-egy
személyt is. Szabófalva, az egyik legnagyobb csángó
település természetesen az 1974-ben, hatvanhárom éves
korában meghalt és életében sok üldöztetést szenvedett
Lakatos Demeter költőt, aki nem érhette meg verseskötete
megjelenését, de ma fontos közművelődési társaság viseli
már régen fogalommá lett nevét. Pusztina összeforrott
Kaszáp István nevével; Külsőrekecsin jelképes hőse Kotyor
Péter, aki a szájhagyomány szerint faluját megmentette a
kolhozosítástól; Magyarfalu Jerney János nevét, Klézse
Petrás Incze János alakját hívja elő. Petrás Incze
Jánosnak ott állhatna a szobra akár Julianus barát mellett
is. Ez a Pusztináról elszármazott ferences rendi
szerezetespap, aki Egerben is tanult, majd szülőföldjére
visszatérve évtizedekig Klézsén szolgált, még az 1840-es
évek közepén elsőként küldött – az akadémiai titkár,
Döbrentei Gábor útmutatása szerint – tudományos
megalapozottságú, bővebb beszámolót a Magyar Tudományos
Akadémiának a csángómagyarok létéről, kultúrájáról.
E sajátos lexikoncímszavakat a nyelvész,
helytörténész, művelődéstörténész, kultúraszervező
Halász Péter írja, felvillantva az 1990 után bekövetkezett,
szerény reményekkel teli változásokat is. A Jászvásári
Teológiai Akadémián programszerűen
politikaikomisszár-képzést kapott "janicsár papok" egy
és negyed százada küzdenek híveik magyar nyelve és
kulturális hagyományai ellen, de a helyi közigazgatás
különböző szintű és hatásfokú gáncsoskodásai dacára
megindult a csángómagyarság egy részének öntudatosodása,
önszerveződése. Az, ami még tíz évvel ezelőtt is
elképzelhetetlen lett volna, ma már ha nem is általános, de
dokumentálható valóság: akadnak olyan iskolák, ahol
engedélyezik a magyar nyelv tanítását, amely eddig
kizárólag "katakombákban" történt.
1990-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult a
Moldvai Csángómagyarok Szövetsége előbb a pusztinai
születésű Ősz Erőss Péter, majd az ugyancsak pusztinai
Erőss J. Péter vezetésével, s Moldvai Magyarság címmel
csángó újság is megjelent. A Szövetség időközben Bákóba
tette át székhelyét, és az RMDSZ égisze alatt
tevékenykedik. Elnöke Bilibók Jenő, aki elérte, hogy
szülőfalujában az iskola falai között taníthatja a magyar
nyelvet. Ez is jelezheti, hogy öntudatban a csángó
települések közül kiemelkedik Pusztina. Ez egyébként az
egyetlen település, amely már korábban sem engedte, hogy a
Szent István magyar király nevét viselő templomát
átkereszteljék. (Négy csángómagyar falu templomát
fosztották meg Szent István nevétől.) Az Ojtozi-szoroshoz
közel fekvő községben a magyar kulturális és nyelvápoló
tevékenység jelképes alakja Bilibók Jenőn kívül Nyisztor
Tinka. Az ő vezetésével folyik többek között azért a
küzdelem, hogy templomukban magyarul misézzenek. Egyelőre csak
azt sikerült elérni, hogy nagyobb ünnepeken az Erdélyből
idelátogató pap magánudvaron magyar nyelven tartsa a misét. A
pusztinai Szent István Egyesület asszonyai azonban azt már
elérték, hogy a halottak melletti virrasztásokkor magyar
egyházi énekeket énekeljenek.
Halász Péter Pusztina jelenét ismertetve
megjegyzi: "Az elmondottak alapján aligha túlzás, ha azt
mondjuk: Pusztina ma egyfajta mércét jelent: mennyit tud
elérni, megvalósítani egy olyan közösség, amely valamelyest
már felismerte lehetőségeit, és bizonyos mértékben
törekszik azok kihasználására. Ez a fajta
érdekérvényesítés természetesen korántsem jellemző
Pusztina lakosságának egészére, még csak nagyobbik részére
sem. Az identitással rendelkező pusztinaiak ma kisebbségben
vannak."
Halász Péter külön részben gyűjtötte
össze a csángómagyar hagyományokat ismertető írásait, s a Főhajtás
című fejezetben emlékezett meg azokról – a holtakról és
élőkről –, akik legtöbbet tették Moldva magyarságáért.
Ilyen többek között a hetvenhárom éves korában meggyilkolt
Petrás Incze János (1813–1886), a költő Lakatos Demeter,
"a pogocsás [tréfás – K. I.] ember", a Kodály
Zoltánnak is éneklő Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona,
akivel 1932-ben Domokos Pál Péter Lészpeden találkozott, s
tőle hetven dalt gyűjtött. Ilona néni 1952-ben a lészpediek
egy csoportját követve a magyarországi Mekényesre
költözött, ahol énekeit Rajeczky Benjamin és Várnai Ferenc
is lejegyezte és kiadta, prózai történeteit Marosi Júlia és
Kóka Rozália dolgozta fel, míg apokrif imáival Erdélyi
Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtöt lépék című
kötetében találkozunk. A főhajtás Lőrinc Györgyné
Hadaróg Luca előtt folytatódik, aki "volt párttitkár,
közéleti asszony is, amikor pedig énekelni, táncolni,
tilinkázni hívták az erdélyi táncházakba, szívesen ment,
még ha emiatt meg is gyűlt a baja a csángókat rezervátumban
tartó román hatóságokkal. Szószólója volt annak az ügynek
is, hogy 1990 után ismét lehessen Klézsén magyar iskola."
Az emlékezetre méltók sorából nem marad ki
a Bákó melletti Lujzikalagorban született Horvát Antal
kanonok úr se, aki papként nem szolgálhatott szülőföldjén,
de odaadóan kutatta a csángók történetét. 1996-ban megkapta
a Bethlen Gábor Alapítvány Márton Áron-díját, de átvenni
már nem tudta, mert néhány héttel a hagyományos átadási
ünnepség előtt meghalt. Ugyanezt a díjat kapta a
gyimesfelsőloki iskolaépítő, Berszán Lajos esperes is. A
Szent Erzsébet tiszteletére szentelt gimnázium első
érettségizői, köztük számos moldvai és gyimesi csángó
is, 1998-ban hagyták el az iskolát. A magyar lélek formáiról
és A moldvai csángókról máig érvényes könyveket
író Lükő Gábor, valamint a csángókról szóló verseket
egybegyűjtő Mirk László csíkszeredai tanár és az azóta
már nyolcvanvalahányadik "moldvai zarándoklatánál"
tartó Jáki Sándor Teodóz atya és tevékenysége méltatása
zárja a kötet e fontos fejezetét, amelyben Halász Péter
több írást is szentel Domokos Pál Péternek.
A csángók vándorapostola című
írásból érdemes hosszabb részt idéznünk, hogy egyrészt ne
feledjük, milyen viszonyok között kellett Magyarországon
közösségi ügyeket felvállalni, a határon túli
magyarságért úgy tenni, hogy érezhető volt, a cselekvő
ember idehaza is kisebbség: "Amikor 1976-ban összejöttünk
Érden, az ottani művelődési otthonban, hogy számba vegyük a
moldvai magyarokkal kapcsolatos teendőket, és összehangoljuk a
munkánkat, több mint száz meghívót küldtünk szét, és
mintegy hetvenen el is jöttek. A rendőrség tudomást szerzett
a találkozóról, Domokos Pál Pétert és engem is beidéztek,
hogy megfenyegessenek: börtönbe kerülhetünk, ha nem hagyunk
fel a csángók érdekében kifejtett tevékenységünkkel.
Bizonyára kihallgattak másokat is. Akkoriban sűrűn
találkoztunk: minden rendőrségi kihallgatásról beszámoltunk
egymásnak. Annál is inkább, mert jó néhány olyan akciónk
volt folyamatban, amelyről nem sejthettük, hogy mit tudnak a
hatóságok.
Péter bácsinak nagyon rosszulesett, hogy
idős kora ellenére kihallgatásokra rendelik, és mélységesen
elkeserítette, hogy a magát magyarnak nevező állam
rendőrsége üldözi azokat, akik a határokon túl élő
magyarokért, közöttük is »a világ legelfeledettebb
kisebbségéért«, a csángómagyarokért próbálnak valamit
tenni. Elkeseredett, de soha, egyetlen pillanatra sem merült fel
benne, hogy felhagyjon a moldvai magyarokért végzett
munkájával, vagy bárkit is erre biztasson. Sőt: vállalta a
külföldön való publikálás akkor főbenjárónak tekintett
vétkét is: nem egy munkája álnéven jelent meg nyugati
kiadók jóvoltából. Igaz, nem először, hiszen az 1930-as
években, amikor még Romániában élt, többször álnéven
kényszerült írni. A csángók történelmére vonatkozó
gazdag ismereteinek bőkezű áldásán kívül ez a fajta emberi
tartás, a vállalt elkötelezettség mellett való kitartás az,
amiben talán a legtöbbet kaptuk tőle.
Ezért is volt a hetvenes–nyolcvanas években
Domokos Pál Páter – hajlott kora ellenére is – a nemzet
szellemi ellenállásának egyik fő jelképe. A pártállam
által félig-meddig eltűrt ifjúsági klubmozgalomban nem akadt
szinte egyetlen közösség, amely ne hívta volna meg, hogy
szűkebb körű beszélgetésen vagy akár több száz hallgató
előtti előadáson találkozhasson vele."
Amikor 1941-ben a magyar és a román kormány
között folyó tárgyalások eredményeként megállapodás
született a bukovinai székely falvak lakosságának
hazatelepítéséről, Domokos Pál Péter "nem volt hajlandó
közreműködni a bukovinai székelyek és a moldvai csángók
átgondolatlan, szakszerűtlen – mint utóbb kiderült, súlyos
tragédiával járó – hazatelepítésében". Azt, hogy a
bukovinai székelyeket peremvidékre, a nemzetiségi
feszültségektől vibráló Vajdaságba költöztetik át,
történelmi felelőtlenségnek tartotta. A bukovinaiak sorsa
így 1944 őszén újabb földönfutás lett "a kormos ég
alatt". Többségük útja a Tolna megyéből nagyhatalmilag
elűzött németek falvaiba vezetett.
Domokos Pál Péter A moldvai magyarság
című könyvének bevezetőjét a következő gondolattal
zárja: "Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkodó főt
csángómagyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 ezer
ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert
tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem."
1970 májusában, moldvai utamról
visszatérve, ígéretemhez híven felkerestem Domokos Pál
Péter bácsit, és beszámoltam élményeimről: a valóságos
és történelmi árvizek nyomán látottakról és
hallottakról. Meglátogattam Weöres Sándort is. Elbeszélésem
nála még drámaibbra sikeredett. "A csángók ma már csak
suttogva szólnak magyarul" – zártam le mondandómat,
amelytől magam is megrettentem. Weöres Sándor egyszerre
vigasznak és intelemnek szánt válasza így hangzott: "Attól
tartok, hogy ők még mindig suttogni fogják ezt a nyelvet,
amikor itt már rég nem beszélik." (Magyar Napló, 2004)