Győri László
A
világ közepe
Lóc a világ közepe. Sokáig nem tudtam,
hogy az, sokáig, nagyon sokáig ellenkezőleg: a világ
legszélső helyének tartottam, ahol csak az van, ami bárhol, a
világ legnézetlenebb, legszembetűnetlenebb helye, s mint ilyen
meg is érdemli, hogy sok-sok ezer ikrével együtt a világ
szélére sodródott. Fölösleges elsorolni, mije van, hogy
vasútállomása, bakterháza, vegyesboltja, kocsmája, postája,
temploma, borbélya, fodrásza, állatorvosa, kovácsa, tyúkjai,
gyöngyösei, libái, kacsái a porban, a
vasútállomás-bakterház ablakában kezdetben zizegő, később
agyrázkódásos legyek, a kocsmában Mihály bátyám, Pali
bátyám, az állatorvosnál feketevágási üzelem, már olyan
értelemben, hogy a doktor úr levághatónak nyilvánít egy
fekete kost, amit már a múlt hónapban, de már az azelőtti
hónapban is levághatónak, sőt egyenesen levágandónak
ítélt, egy évben akár tízszer ugyanígy tesz a legkisebb
lelkifurdalás nélkül, amely fekete kos aztán valami csoda
folytán mindig túléli a papírt, helyette ugyanannyiszor más
bárányt áldoz fel az Istennek a nép, a gyülekezet, mert
errefelé nem pogányok élnek, élelmes atyafiak, akik így
játsszák ki a törvényt. Az állatorvos üzelme éppen olyan
szokványos, mint bárhol a világon. Itt általában csak
szokványos históriák esnek meg, férjhez megy valaki, meghal a
szomszéd, leánygyermeket szül Erzsi, másfél esztendőre rá
fiút, ezzel vége is, ezután csak örömből teszi, amit tesz,
ha tesz, ha olyan a természete; ha nem olyan, akkor baj van,
akkor Józsi teszi örömből, ami szintén közönséges bárhol
a világon. Ezek a históriák nem históriák, a mindennapok
macskakövei előre, vízszintesen. Hallottam a falu hangjait,
Horváth kovács üllőjének a csengését, a porolóvessző
puffanásait, a csörgést, ahogy föltették az eketaligát a
lovas kocsira, a libagágintást, a pulykaöblögést, a levelet,
ahogy besurran a piros vasládába, két asszony ahogy egy
harmadikba tép a nyelvével, a pisztolyt, ahogy félelmében
kibiztosítja a hórihorgas rendőr, a kapát, a vasvillát, az
edényzörgést, és nem tudtam megkülönböztetni a
többiétől. Nem volt bélyeg, nem volt külön jegy rajta:
márkátlan, számba nem vett fészek.
Ebben a világvégi faluban, amelynek tehát az
égvilágon semmi értelme, semmi érdeme nem volt, élt három
ember.
Az egyik a Szárazér partján. A Szárazér
innenső partján, amelynek onnansóján túl kezdődik a
Fehér-tó sivataga, fenekén a szél halomba gyűjti a sziksót,
partján vörösítő bárányparéj lapul, és ősszel darvak
hullámai lepik el a tavat. Ennek a kietlen vidéknek a
szegélyén állt Tömböly Antal tanyája. A tanyája is, a
földje is kicsi volt, ő maga sem volt túl nagy, a homlokán
bélyeg, horpadás: gyermekkorában megrúgta egy megvadult ló,
de volt szép felesége, az ugyan mindegy, attól még nem lett
volna más, attól viszont igen, hogy egyre csak gyűltek a
vásznak, omlottak a színek, ahogy a papíron szétfut a tinta.
Hogy hivatásos volt-e vagy sem, nehéz eldönteni, attól függ,
milyen értelemben. Földi értelemben bizonyára nem, égi
értelemben viszont már attól is messze volt, hogy hivatásos,
hivatalos, elhivatott vagy sem. Ahogy Batthyány-Strattmann
doktor úrhoz, a szegények orvosához mesze vidékről jártak a
betegek szemük világát visszakérni, szemük napfényét
kiszitálni, úgy jártak a színek, a formák, a foltok, a
fénygörcsök, a homály pamacsai arra a tanyára boldogulni. Ki
lát a szikről, a csöndből a tanya héja alá, hogy mi
történik, mivel telnek a téli napszakok? Hogy ott ecset jár a
vásznakon! Tömböly Antal ugyan éppen olyan földvágó ember
volt, mint a többiek, de ördög bújt a kezébe. Anélkül,
hogy bárki észrevette volna, festő vált belőle. Nem
kételkedett benne senki, nem becsmérelte, nem pocskondiázta,
nem sajnálkozott rajta senki, méltósággal tekintettek rá,
mint aki idejött messziről valahonnan nem igét hirdetni, ez
az, éppen ez az, hogy nem igét hirdetni, hanem eléjük tenni
valami egészen egyszerű mondatot, amit akár én is mondhattam
volna, de zsibbad a nyelvem, álmodom, és nem, nem tudom
kiejteni, hiába szakadok bele. Méltósággal viselte a sorsát:
késő őszig paraszt volt, kora téltől kora tavaszig pedig
örökké, sokkal tovább, mint ameddig eltarthat egyáltalán a
tél, a művészet burkában élt. Ki tudja, mikor kezdte, mikor
vett először ecsetet a boltban, s miért? Nem látta senkitől,
arra nem jártak a magyar impresszionisták, a szlovák
kubisták, hogy érezze, neki is festenie kell. Anélkül is
elérkezett észrevétlenül az a pillanat. Csendben, egyedül
dolgozott, s egyszer csak – anélkül, hogy szerette, hogy
akarta volna – átlépett a híren, már belül állt rajta,
mintha mindig is ott állt volna. Az emberek némán és
tisztelettel néztek Antira. Anti – ahogy illik – azt írta
képei sarkába: Tömböly Antal. Ha elment a boltba, ha beállt
a kukoricásba kapálni, akkor Anti, ha elmúlt az ősz, akkor
egészen tavaszig Antal volt, Tömböly Antal. Senki sem látta,
hogyan fest, hiszen csak télen cselekedte, téli festő volt a
tanya nyári konyhájában, amelyet olyankor ő foglalt el a
család elől. Senki sem tolta oda a képét, nem vitt rá senkit
a lélek, hogy olyan tapintatlan legyen, hogy azt bámulja: az a
valami készül. Tudniillik lehet, hogy nem is készült, nem
volt sem állvány, sem vászon, sem ecset, sem festék, el se
tudta képzelni a falu, milyen egy állvány, milyen egy festék,
hogy áll vagy ül valaki, ha azt csinálja, a kép csak lett,
megtestesült, amit viszont már megbámultak, mert akkor már
oda lehet állni orcátlanul, szemérmetlenül, rá lehet meredni
leesett állkapcával, tátott szájjal minden lelkifurdalás
nélkül a képre, a műre. Senki sem ejtette volna ki ezt a
szót, mégis a szájában hordozta mindenki. A mester sem
ejtette volna ki magáról azt a szót: mester, esetleg festő,
esetleg művész, mégis azzal a tisztelettel, azzal a
természetes bámulattal bántak vele, ami valóban ki is járt
neki. Az a tanya a Szárazér partján a mi szomszédságunkban
állt. Anyám át-átküldött hozzájuk a tökgyaluért. Én
bizony nem láttam sem a tanyában, sem Anti bácsiban semmi
különöset, semmi gyanúsat, ami a művészet jele volna.
Többre néztem a feleségét, szépnek találtam, az legalább
tetszett. Azon meg külön megütköztem, hogy a lányát nem
festette szebbre. Akkor sem láttam rajta semmi rendkívüli
jegyet, hiába erőlködtem, amikor ügyes-bajos dolgokban
beállított hozzánk. Apám viszont látott, ők ketten
láthatólag elfogadták egymás érdemeit, s aszerint is
viselkedtek egymással szemben. Apám nagy becsben tartotta őt,
arra vetemedett, hogy egyenesen négy képet vásárolt tőle. (Húha,
négyet!) A négy évszakot ábrázolták pontosan egyforma
méretű vásznon, egyforma keretben, hogy egyik se
képzelődjön.
Együtt "alkottam" egyszer egy
"alkotóházban" egy művészettörténésszel, aki amikor
megtudta, hová való vagyok, megkérdezte tőlem: – Ugye,
tudja, hogy Gulácsy Lajos ott élt egy ideig? Azok a képei
eltűntek. Vajon előkerülnek-e egyszer? Ugyan kinél
rejtőzködhetnek? És hol?
Nemhogy hol, még azt sem tudtam, hogy nálunk
járt. A mi szobánkban függő négy évszak jutott eszembe:
vajon keresik-e őket jövendő művészettörténészek?
Gulácsy a városi előkelőséggel tartott
ismeretséget vagy rokonságot, akár Eötvös József meg Justh
Zsigmond, akik csak a lábukat tették arra a rögre, egyébként
olyan magasságokban szárnyaltak a határ fölött, mint a
papírsárkány. Vajon csakugyan igaz, hogy Justh Zsigmond a
gányóiból, a dohánykertészeiből, akikről regényt is írt,
színészeket fabrikált, akik valódi színműveket adtak elő,
akár az igazi színészek? Kellemkedés, finomkodás, pípeskedés,
semmint a művészet kemény, kérlelhetetlen dübörgése. Az a
színpad nem füstölt a portól, Justh enervált porcelánfeje
Egyiptom felé mozdult el, tüdejében sötét angyalszárnyak
árnyéka lebegett, hogy is várhatnánk el tőle, hogy a
földön járjon. Ahogy mondani szokás: nem volt közénk való.
Tömböly Antal igen, s az a másik ember is a
harmadik dűlőn – látszatra legalábbis –, ahová egyszer
elkerekeztem, de hogy miért, magam sem tudom. Semmi racionális
oka nem volt.
Ismerte a falu, de mintha mégsem, de mintha
nem is benne élne. Apám kissé sajnálkozva, nehézkesen
mozdult, amikor megkérdeztem tőle, ismeri-e azt az embert. –
Igen – vallotta be végül, s hosszasan, s ahogyan szokta,
aprólékosan, olyan aprólékosan, hogy már végképp
összezavarodtam az ide-odarángatott földrajzi pontok között,
elmagyarázta, melyik tanyán találom meg őt.
A határ tele volt Árpád-kori emlékekkel, az
eke minduntalan kisebb-nagyobb cserépdarabokat fordított ki a
földből, csak oda kellett figyelni rájuk. Aki látott, az
előtt kinyílt egy régi világ, aki nem, hiszen mit se látott,
arrébb se pöccintette azt a töredéket, amely lélegzetet
venni emelkedett a föld színe fölé. Én is azok közé
tartoztam, akik nem láttak, én is egy voltam a szűk velejű
vakok közül. Egyetlen korsókaréjt se vettem észre soha, az
én szemem előtt csak a tarack gyökerei, a tavalyi kukorica
tuskói borultak ki a hant alól, hiába meresztgettem. Csak
egyszer láttam az Árpád-kort, amikor a nyolcadik osztályt
kivitték leletet nézni a lóci templom mellé. Egy egész ház
alapjait bontották ki: világosan látszottak a félig föld
alá épített lak ledöngölt lépcsőfokai, a tartóoszlopok süllyesztékei,
a tűzhely szénfekete foltja, a ház egész szerkezete, amelyek
mind-mind úgy bújtak ki a föld alól a napvilágra, mint
amikor egy tengeralattjáró fölemelkedik a végtelen vízen. A
házat a föltárás után úgy, ahogy volt, újra visszaadták
az enyészetnek vagy inkább az öröklétnek. Újra betemették,
s volt Árpád-kor, nincs Árpád-kor. A kibelezett föld azonban
megmutatta: csak a lábam elé kell néznem, ha tudok
egyáltalán. A régészetről persze fogalmam sem volt, hiába
zarándokoltam el évente-kétévente a helyi múzeumba, ahol egy
egész lovat meg egy egész lovast lehetett látni
fejbekólintónak rögtön a bejáratnál egy nagy
üvegládában, aztán egy csomó cserepet, varas, fekete
vaskókat: zablát, félig megzabált kardokat, tűket,
fibulákat a vitrinekben. Aztán a kezembe kerültek ugyanennek a
múzeumnak az évkönyvei, s elhűlve olvastam benne egy lóci
ember tudományos dolgozatait Lóc Árpád-kori leleteiről.
Apám ehhez az emberhez igazított útba olyan túlzó
részletességgel, mintha egy új földrészt kellene
fölfedeznem, s csodák csodája, el is értem Amerikát.
A tanya rendetlenebb volt, mint a többi,
rendetlenebb és kisebb és szegényesebb. Majdnem sivár. A
gazdát bentről, a mélyből hívta ki a kutyaugatás. Sápadt,
vézna ember volt, s tökéletesen idegen: még sohasem láttam,
holott innen-onnan annyi év múltán már sok-sok ismerősöm
akadt a határban. Ez az az ember, aki nem mozdul ki. – Ismerem
– mondta apámra –, gyere be. Szóval a leletek érdekelnek?
Hova jársz? Hanyadikos vagy? Csak az Árpád-korral foglalkozom,
éppen most ígérik, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum
évkönyvében megjelentetik azt az összefoglaló munkámat, ami
a lóci puszta akkori leleteit összegezi.
A szoba sötét volt és fölöttébb dohos.
Itt ugyan asszonykéz nem jár, de nem is kormányoz,
állapíthattam meg első szempillantásra. Kevesebb könyvet
láttam, mint amennyire számítottam, hiába, félkezi tudós ez
az én parasztom. A fóliánsokat cserépdarabok egészítették
ki. – Mind megy a múzeumba – mondta –, csak előbb egy
kicsit megmelegszenek nálam.
Ekkor vehettem kézbe először ezer évvel
korábbi tárgyakat, illetve sajnos csak tárgyak részleteit,
amelyek már örökre töredékek is maradnak. Nagyon meleg volt
odabent is, a legyek a régészetet sem kímélték, folyton
hessegetni kellett őket; a forróságtól már a poros
dűlőúton elkábultam, így aztán azon kábán, mintegy
vasrostély mögé zárva hallgattam a magyarázatot, ahogy Oláh
András, a pusztai régész kiegészítette a töredékeket,
életre keltette őseinket, elmondta, mi az a fibula, mi az az
orsókarika, milyen kengyelt használtak őseink. Titokban abban
reménykedtem, hogy ezeknek a kincseknek (vagy ezeknek az
ócskaságoknak) a lelőhelyét is megtudom tőle, mit hol
talált, merre induljon, aki maga is effélékkel akar
gazdagodni, azonban csak a tudományba mártott bele egy-két
centi mélységben, szó sem volt lelőhelyről, izgalmas
kalandról, hogy egy-egy tárgy milyen fantasztikusan érdekesen
került a körme közé, hogy megyek a tarlón, egy fácán
röpül föl előttem, jobban odanézek, hát mit látok – nem,
ilyesmi nem hangzott el, s én abban a szegényes szobában egyre
figyelmetlenebbül, egyre unottabban hallgattam, s már minél
előbb menekülni akartam az elől, amibe én magam akartam
keveredni. Emiatt elkezdett paskolni a szégyen, azt akarta, hogy
még tovább hallgassam azt az embert, én azonban két kézzel
toltam magamat kifelé a faltól, s végre-valahára kint is
voltam az udvaron. Kurtán-furcsán búcsúztam el, aztán soha
többé nem is tettem be a lábam arra az udvarra, sőt Oláh
Andrást sem láttam soha többé, úgy elsüllyedt, amilyen
hirtelen fölemelkedett.
A harmadik ember a falutól alig egy
kilométerre lévő egyik tanyasi iskola tanára volt: nem itt
lakott, úgy járt ki a városból minden reggel, rossz időben
vonaton, jó időben kerékpáron. Az a négy esztendő, amit
ebben az iskolában töltött, elég sok ahhoz, hogy
idevalósinak vallja őt is a falu. Eredetileg a városi
vízgazdálkodási technikumban oktatta a fizikát meg a
matematikát, azonban sajnálatos módon közbelépett az
ötvenhatos őszi forradalom, s még örülhetett, hogy csak
annyival úszta meg, hogy kitették a szűrét, s ide
menekülhetett. Négy évig gyűrte az ipart, akkor
megbocsátottak neki, visszakerült a technikumba, s újabb
négy-öt éve is azzal telt, hogy készülődött a feladatra. A
tollászkodás láthatatlanul folyt, senki sem tudta, hogy mi
mocorog benne, mert ez nem olyan, mint mondjuk a sport, amire nem
lehet titokban készülődni, ha valaki nem áll ki naponta,
hiába edz, soha nem lesz belőle bajnok, a sport nyílt terepen
zajlik. Nem tudtam, hogy készülődik, csak azt, hogy én igen,
s addig-addig, hogy egyszer csak az egyetemen találtam magam.
Kit látok már a második héten a menzán? Gabnai Rajmundot.
– Hát a tanár úr? – Itt vagyok tanársegéd az egyetemen.
– S most, negyvenöt évre rá, a múlt héten, kit látok a
televízióban? Gabnai Rajmundot kérdezik abból az alkalomból,
hogy megjelent egy hatalmas monográfiája, s képes nem
elmondani, hogy négy évig abban a faluban tanított. Csak azt
mesélte el, hogy egész életében késett az életével; késve
érkezett az egyetemre, késve lett professzor, késve lett
akadémikus. De még idejében – mondta a riporternő. Még
idejében. Az egyetem után vidékre költöztem, késve, de még
idejében költöztem vissza a fővárosba, akkor
egyszer-kétszer fölkerestem. A matematikáról persze nem
tudtam vele beszélgetni. De minek is? A címleírás rejtelmei
sem tartoznak senkire, a szakma külön bolygó. A földön
maradtunk, a városról, a faluról, a tanyavilágról, az
elhagyott ismerősökről csevegtünk, s nem mulasztottam el
soha, hogy egy-két hajlongó, kedves szót ne ejtsek a
matematikáról. Ha nevetséges voltam is vele, félig-meddig
komolyan gondoltam. S mindig meghatott, hogy abból a faluból
idáig emelkedett valaki, s ha nem is mondtam, azt a másik
kettőt is őmellé emeltem. Az a semmi, koszos kis falu
egyszerre három emberrel büszkélkedhetett volna, ha lett volna
hozzá szeme, de hát ezek a helyek mind vakok. De miért kellett
volna látnia? Nem az a dolga a világon. Így aztán szépen
megvan egymás mellett falu, régész, festő, matematikus, egyik
sem hányhat semmit a másik szemére.