Géczi János

Tiltott Ábrázolások Könyve

Anekdota

"A ravasz rókából teremtett cselre kész,

furfangos nőt az isten: rejtve nem marad

előtte semmi, jó, se rossz, mindenhez ért,

gyakran beszél rosszat, máskor meg jóra jár

a nyelve – kedve változó, szeszélye sok."

(Szémonidész: Az asszonyok – Kerényi Grácia fordítása)

A gyűjteménykönyvtárban lakott, mint errefelé minden démon: nem tudom, valódi alakja mihez hasonlít, miként azt sem, hogy jelenlegi formájában kit vagy mit formáz. Talán egy lovat, talán egy bizánci szerzetes kezében a feltekert volument, talán egy virágot vagy egy éjszaka kezdetén sikoltozó, veres szőrű erdei férget. Villanyoltás után trappolt a polcok közé, mert számára néhány perc is elégnek mutatkozott az olvasnivaló kiválasztásához. A könyvtárosok úgy intézték a dolgukat, hogy senki ne maradjon a raktárban, ne zavarják munkájában: feladata lehet. Keresett valamit, ezért emelt le a polcok valamelyikéről egy-egy régies kötésű vagy összekötegelt, porszagú munkát, hogy másnap reggel, esetleg néhány nap múlva visszahelyezze oda, ahonnan elvette. A felvert, áporodott könyvszag reggelenként akkora volt, hogy a légszűrők délig sem tudták megtisztítani a levegőt, s később is erjedő feketeribizli-illata maradt a teremnek, mintha a gyümölcs levéből készített sötét tintával írogatták volna egykor a szépen kanyarított, előredőlő betűikkel tele könyvek első, üres oldalait a hajdani tulajdonosok.

A továbbiakban egyetlen könyvről lesz szó, arról, amely úgy tűnt el, ha nem is váratlanul, de hirtelen, mint a könyvtár kósza, illékony alakú szelleme.

A kézirat – vélhetően – a szíriai Emesszában született Rómanosz egyetlen példányban megmaradt munkája. Tulajdonképpen legenda, amely egyetlen szakértő számára sem bizonyult fontosnak, senki sem forgatta, senki sem akarta megismerni, miként a hajnali szteppék füvén a harmatot az apró lovaikon vágtató, harcias nomádok. Szent Rómanosz inkább a kontakion legnagyobb bizánci művészeként ismert, verseit a szertartások fényeként és ünnepélyességeként a püspöki székesegyházak istentiszteletein harsogva énekelték; himnuszai a dallamok szárnyain emelkedtek a szellemi világba, áthatoltak mind a kilenc mennyei szférán, hogy előbb az angyalokat, majd a kerubokat és a szeráfokat is nagy csöppű könnyekre fakasszák. S végül, elérve a teremtőig, puha szőnyegként a lába elé terüljenek. Hogy Ő járjon azon, ha történetesen lépkedni volna kedve, mint a paradicsom illatos, virágos kertjében. Rómanosz említett görög nyelvű munkája, miként a himnuszai is, egyfajta magyarázatot és értelmezést kínáltak, de a kutatójegyzék szerint mióta a könyvtár csak létezett, a címleíró könyvtároson s rajtam kívül senki sem volt kíváncsi rájuk. Magam is csupán a mondatai után érdeklődtem, oly különös módon voltak összefűzve, hogy ahányszor föléjük hajoltam, annyiszor kápráztattak el, s aléltan, mint puha párnákra, közéjük zuhantam, de fenntartottak, mint a rózsafa ága az olajos szemű fülemülét. Meglehet, a sorokból kiáramló aura miatt nem ügyeltem a történetre és a történet fölöttes jelentésére; számomra elegendő volt a retorika megbízható építménye. Néha azt éreztem, mint Rómanosz – akinek konstantinápolyi diakónusként is megjelent álmában Mária, s egy teleírt könyvlapot adott át neki, hogy nyelje le, s miután megtette, tökéletesen kitöltötte lényét a szöveg, amelyet szemmel vagy pedig értelemmel még meg sem ismert.

Ezt a könyvet ugyan eltüntette az éjszakai démon, aki évtizedeken keresztül könyvtárunk használójának mutatkozott, nyerített és dobrokolt, s a legnagyobb hidegvérrel magának a lószarnak meleg gömbjeit helyezte el azon kéziratot tartó polc alatt. Mi csupán utólag értesültünk róla, s éppen abból, hogy a hajnalban munkához látó takarítónő még nem söpörte össze a lószart A könyv tehát eltűnt, de ez a könyvek sorsa. A szövege azonban megmaradt.

Abban bízom, akad valaha olyan értő olvasója, aki többet szemel ki a betűk magvaiból, mint én, aki csak a piros búzát válogattam, mint ama galamb, amely a Galla Placidia mauzóleumának falán, fényes kövecskékből összerakva teszi ezt, amióta a pompás ravennai épület elkészült. Abban bízom, hogy másolatomból nem röppent el semmi, ami a rómanoszi kéziratban benne volt, s nem ragadt hozzá fölös dolog. Sem sok, sem kevés. Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett és egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el.

1.

Mindazt, ami a nemzetemmel a háborúk során mostanáig történt, úgy mondtam el, hogy az események teljes leírását – amennyire lehetőségem nyílt rá – az időrend és a megfelelő geográfia szerint állítottam össze. Mert van a hideg vizű folyónak is rendje, ahogy buzgón fölfakad a forrásánál, s halkan, csobogva elindul, fecsegő érré válik, dohogó csermellyé növekszik, szinte orátori patakká duzzad, s vizével táplálja a köves és a háztetőcserépként egymásra lapozódó májmoháktól iszamós parton sorba álló égereket és platánokat, magába fogadva más és más ízekben gazdag patakokat – s nemhogy elvesztené a lényegét, de a sok új folyadékkal kiegészülve éppen azt találja meg. Rettentő szavú folyóként ha már lezúdult a hegyek közül, megdarabolja a dombok lankás talpát, az alföldön kényelmes betűhurkokat, kék kanyarokat írogat a tájba, hogy végül méltóságos sodrású folyammá duzzadjon, hogy ikrával telt hasú vizákat és mítosztól hófehér hattyúkat ringasson. Csónakok oldalát locsolgassa, máskor pedig elsodorjon gátat, hidat és településeket, s egyszer csak elérkezzék a feledés tengeréig, ahol az egész múltja belehal a sós vízbe. A továbbiakban már nem az említett szerkesztési módot fogom alkalmazni, nem törődöm a bugyborékoló forrásfővel, a folyó menti mocsár sásosának hangicsáló madaraival, az elsodort faluval, mivel itt mindent leírok, ami bárhol a birodalomban megtörtént – egészen addig, amíg a birodalom is ki nem múlik. Módszeremnek az az oka, hogy amíg a szereplők élnek, nem írhatom le cselekedeteiket úgy, ahogy kellene: egyedülinek a történet látszik, s éppen olyannak, mint az emlegetett folyó, amelynek van ugyan medre, de nincs partja, amelyen bokrok gubbasztanak, s a levelek közt bogyók pirulnak, de nincs vidéke, amely megmutatná, milyen benne a víz. Ahogy senki sem kerülheti el a számtalan besúgó figyelmét – az Isterben éppúgy forognak az örvények, mint a Tigrisben vagy a Nílus sodrásvonalára fölfűzve, s a mederben gödrök is mélyednek, amelyekből élve nem szabadulhat a halandó, s nem menekülhet meg a legkeservesebb halálnemtől. Nem bízhattam meg legközelebbi rokonaimban sem. Ezért sok olyan eseménynek, amelyről egykor írtam, kénytelen voltam elhallgatni az okát. De e művemben végül elő kell adnom azt, amiről eddig nem beszéltem, továbbá a korábban elmondott események okait is.

Tehát ötven évet hallgattam, s forgolódtam az ágyamban, nehogy álomba zuhanjak, s beszéljek mindarról, amit tudok – miként húzódnak a konstantinápolyi utcák északnak, miközben a házak dél felé tartanak; miként lesz minden zöld növényből sárga, piros, barna vagy kék, ahogy Theophrasztosz ugyan helyesen gondolta, de csupán peripatetikus tanítványai mertek az okáról beszélni: hogy a négy őselem közül nem a vízé, hanem a tűzé az elsőbbség, s hogy annak színébe öltözik mind, ami valódi érték, bár a vízből keletkezett minden. Hogy ilyenképpen őse az elsőknek, de a szellemi tűz az, amelynek tiszteletében élen jár, aki elmével rendelkezik. Midőn Justinianus és Theodóra életének leírásába belefogok, dadogni kezd az ötven év beszéde alatt megedződött nyelv – az a nyelv, amelyen szólalni korábban is halkan hallott mindenki a császári udvarban, s azt mondták, szír származásom miatt nem tudhatom a folyékony mézhez hasonlatos görögöt. Nem szeretnék mesemondó hírébe keveredni, sem a tragédiaköltők közé kerülni. Gyógyszerész sem vagyok, aki állítja magáról, ismeri a vadon és kertekben nevelkedő herbákat, de nincs beteg, aki hasznos pasztillákért fordulna hozzá, mert páciensei közül nincs, ki mestersége termékeit túlélné, hacsak nem a feledékeny idő. Nem riadok vissza a feladat terhétől, abban bizakodom, hogy lesznek majd művemet igazoló tanúk.

Igaz, munkakedvemet gyakran a meggondolás is hosszú időre gúzsba kötötte – olyanformán, ahogy a kobra tekeredik az ösvény fölé kihajló, érett terméssel megrakott fügefaágra –, bár sokszor sürgetett e mű, az igazság megalkotásának a vágya. Eszembe jutott, hogy ártalmára lesz majd a későbbi nemzedéknek, elsősorban azért, mert az a legjobb, ha az utókor nem szerez tudomást a legsötétebb tettekről, nehogy hallván róluk a zsarnokok kedvet kapjanak megismétlésükre. Az emlékezés ártalmas dolog, gonosz és fékevesztett, akár bármelyik pogány isten, és kápráztató, mint a koszorú, amelyet hajra illesztenek, de a növények, amelyből fonták, ártó szagokat párolognak, s megvakítják a szemet. Aztán megbénítják a nyelvet, s csupán a tohonya test teszi tovább, mint egy gép, bután a dolgát, mert azt véli, feladata van. A legtöbb uralkodó tudatlanságában egyszerűen elődei gonoszságát utánozza, és sóra a szakállas kecske, mézre a medve, Prométheusz májára a Kaukázus ormain lakó, karcos tollú sas, mindig és gyorsan rákap a korábbi zsarnokok bűneire. Felgyújtja az új Rómát, kifosztja; és alágyújtósnak használja az alexandriai könyvtárat, hogy féltett tekercsei közül egy se maradjon – s így mások a maguk számára kedves és méltányos történelmet írják meg a valódi helyett. Aztán hajókat süllyeszt a tenger mélyére, és ismét elektronpénzt veret az ezüst- és aranyérmekből, feleáron, hogy a régi duplájáért számolja fel.

Az bírt rá azután mégis e tettekről szóló művem rejtett megírására, hogy azok, akik olvasása után zsarnoki hatalomra tesznek szert, megértsék belőle: nagyon valószínű, hogy bűneikért őket is utoléri a büntetés. Ugyanúgy jártak, ahogy eme fenségesnek tartott, nagy szemű és hosszú körmű személyek, az én uralkodóim is. Továbbá, hogy a nyomukban járók följegyzik, örök időkre nyilvánosságra hozzák gaz tetteiket és emberhez méltatlan viselkedésüket. És nekik is lesz majd egy Rómanoszuk, alighogy leskribálták a számukra fontos, elképzelésüknek kívánatos históriát, haláluk után megsemmisítik a zsarnokokat, s emlékükből nem marad más, mint kivakart pergamen, szétfoszlott papirusz, elégett és széltől szertesodort papiros hamuja. Hogy végül egyként visszatérjenek a földbe, oda, ahol magukra hagyva rothadnak az emlékezetre méltatlan tetemekkel – és emiatt talán tartózkodóbbak lesznek a törvényszegések elkövetésében. Mert a későbbi korok gyermekei közül ugyan ki tudna Szemiramisz feslett életéről vagy Szardanapál és Nero féktelen őrjöngéséről, ha emléküket nem hagyták volna ránk az akkori írók, s ne írták volna meg mindazt, ahogy volt, végtére is csupaszon és emléktelenítetten. Különben nem lesz haszontalan ez a beszámoló azok számára sem, akikkel netán hasonlóan bánnak el majd a kényuraik, hiszen a balsorstól sújtottak azzal szoktak vigasztalódni, hogy nemcsak őket veri a fátum; számukra, ha a szerencsétlenség folytán nem is jut más, de mindig láthatnak egy leánderszendert – amelyet jobb körülmények között csupán a méhészek ismernek, óvatos mozdulatokkal bemászik a kaptárba, megkeresi a legfrissebb, illatos sejtet és részegre szívja magát. Láthatják, ahogy pödörnyelvvel átszúrja a viaszhártyával befedett lépet, és a feltárt csészéből minden mézet kinyal, majd miként zúg, bódultan immár a méhek között, közvetlenül saját halála előtt, mert a méhek pedig a dagadt potrohból visszanyerik saját mézüket, a szender tetemét meg viasszal bevontan a királynőjük közelébe helyezik, és többé nem törődnek vele.

Így hát először elmondom, mert anélkül érthetetlen a további beszéd, Beliszariosz összes alávaló tettét, azután pedig ismertetni fogom Justinianus és Theodóra valamennyi alávaló bűnét is.

Beliszariosz bodzaszemű felesége, Rosa, akiről előző munkámban már szóltam – ha nem olvastad, barátom, és nem nézhetsz be emlékképeid maszatos ablakán, akkor többé már sosem teheted –, nagyapja és apja után szőröltözetű öszvérhajcsároktól származott, akik Bizáncban és Thesszalonikében űzték bűzhödt foglalkozásukat. Anyja csörgődobbal kellemkedő színházi szajha volt. Ő maga is fiatalkorában hírhedten feslett életet élt; sem ünnepi, sem köznapi viselkedésében nem ismert korlátokat. Mondták, egyáltalán nem véletlenül született Philippiben, ahol a város fölé húzódó hegyen vadon tenyésznek a frígektől, lűdektől, perzsáktól és régi görögöktől kedvelt százszirmú rózsák (e növényekre jellemző, hogy ugyanabban a telepben nagy fejű és illatos, illetve csökött sziromkoszorús és szagtalan virág fejlődik együtt, és sosem lehet előre tudni, melyik bokron milyen lesz). Beliszariosz felesége ugyanis – mivel minden élőlényt meghatároz, milyen környezetből származik – felemás lény volt: testében inkább a nagy virágú és piros, lelkében viszont a szagtalan rózsával tartott rokonságot. Sokat forgolódott a varázslást magas fokon űző rokonai társaságában; járatos volt Dioszkoridész és Galénosz ártó és ártás ellen használatos poraiban, keneteiben és főzeteiben; tudta, mikor kell maszlagot keverni a bivaly elé vetett takarmányba, hogy a tejével megölje az azt elfogyasztót; a méhek kaptárát miként helyezze ki az aszfodéloszmezőbe, hogy a nyurga növényekből gyűjtött mézben elegendő halálos méreg gyűljön össze; s hogyan forgassa az ametisztkövet aranyos, szépen cizellált gyűrűjében, ha a borgőz a fejébe szállt, bár józanságra van szüksége fondorlatos tettei befejezéséhez. Elsajátítván azokat az ismereteket, amelyekre szüksége volt, később – számos gyerek anyjaként – Beliszariosznak lett törvényes (bár a hüvelyébe felcsúsztatott, a timsó összehúzó hatása miatt abban áztatott, vereshagyma levelének nyúzata jóvoltából szűz) felesége. Eleve eltökélte, hogy férjéhez kezdettől fogva hűtlen lesz, a lehalászott hal is ilyen a tengerhez, persze a házasságtörését, miként a polip a testét a kibocsátott, fekete váladékával, igyekezett eltitkolni. Nem mintha szégyellte volna a megszokott és nemcsak jól jövedelmező, de kéjeket is nyújtó foglalatosságot, és csöppet se tartott házastársától (hiszen semmiért nem érzett szégyent, a férjét meg mindenféle varázslással uralma alatt tartotta): rettegett, hogy megbüntetné a császárné. Theodóra valóban gyűlölte őt, és acsarkodott ellene. Kényes ügyekben tett szolgálataival azonban magához szelídítette a császárnét: először is eltetette láb alól Szilberioszt – a későbbiek során majd elmondom –; azután megbuktatta a kappadókiai Jóannészt – ezt már elmondtam korábban. Ekkor már nem félt, nem is titkolózott, és nem riadt vissza semmiféle bűntől. Miként a kontakionban – ebben az énekekre, strófákra osztott költeményben, amelynek a ritmusát, a görög nyelvű költészetben először, a hangsúlyos és a hangsúlytalan szótagok váltakozása adja, a versszakok különböző hosszúságú sorokból tevődnek össze –, úgy alakult és fejlődött Beliszariosz törvényes hitvesének és Theodórának a kapcsolata. S miként a versnek a strófái a versszakok után, úgy hangzott fel a két asszony együttesének közös éneke is. És miként a kontakion – fontos elemének, a sorkezdő betűk akrosztichonjának az a szokása, s ezt a harsogó ének kezdőbetűiből bárki kihallhatta, hogy kik is azok, akik önfeledten dalolnak – hol a bűnös szerelemről, hol a harácsolásról énekelt a két asszony, hol pedig azokról a tervekről, amelyekben sötét köpenyű gyilkosok, tőrt rejtegető haramiák, markukban csáklyát tartó kalózok húzódnak meg, s akik szeme éjszakai csillagokként hunyorog.

Theodóra, udvarhölgyével együtt, kontakionokat énekelt – egyszerre volt közös művük költői és zeneszerzői, de sosem rögzítették a szöveget és a dallamot, miként a szír költők sem: prédikációnak tartották, amelyet az őket áhítattal övező megfélemlítettek éveken át hallgattak, mintha a Hagia Szophiában, a ravennai St Apollinariusban vagy a daphníi székesegyház kórusában tették volna.

A Szűz a mai napon a Létfelettit hozza a világra,
a föld pedig barlanggal fogadja a Megközelíthetetlent...

– ezzel vonzották magukhoz a pompás termetű, a fekvő embert is átlépő, eszes thrákéi ifjat, aki Beliszariosz háza kiterjedt népéhez tartozott. Theodoszioszt, aki szüleinek úgynevezett pauliciánus hitét kezdetben híven követte. (A pauliciánusok nemcsak az Ószövetséget utasították el, de az eucharisztiát, a feszületet, a szentségeket és az egész látható egyházi hierarchiát is. Azt tanították, hogy ha valaki gyereket hoz a világra, azáltal az ördöggel cimborál a testi lét megőrzésében. Ezt elkerülendő a közösülés anális formáját választották.) Beliszariosz, mielőtt elindult Afrikába, a szent fürdőben részesítette Theodoszioszt, saját kezével emelte ki a tiszta forrásvízzel telt medencéből, s ezzel, keresztény szokás szerint, feleségével, Rosával együtt gyermekévé fogadta.

Az otthonából eltávozó Rosa kötelességéhez híven szerette Theodoszioszt, aki e szent cselekmény révén a fia lett; különös gonddal törődött vele, birkák mosott gyapjából készíttetett számára puha vánkost, tisztára mosott, fényesre törölt üvegpohárból nyújtotta ajkához a bort, bíborszínű, szegéllyel díszített tógában járatta, amelynek a szélére korábbi uralkodók arcmását hímezték, s a ruha felhajtásába egy gyűrűt is bevarrtak, hogy az ártó démonok tudják, az ifjú jegyben jár. A tengert nem véletlenül mondják betegesnek és férfiasnak. A hajót úgy ringatja, mint a szeretkezők az ágyat. Rosa rövidesen szörnyű szerelemre lobbant fia iránt, s mikor a szenvedély teljesen eltöltötte, s a hullámok taraját, sikongó sirályok keskeny szárnyát nézte; s ha a szerecsenhomlokú sirályokat, a fodrok egymást követő fehér karéját látta, s mindkettő Theodosziosz lágy ívű szemöldökére, határozott mozdulataira, karjának ölelésére emlékeztette, nem tekintett se Istent, se embert, minden szemérmet félrelökött; miként a borostyán is elhagyja az árnyékot, s hajtásaival a fára kúszva kijut a napfényre, hogy ott fejlessze ki, hozza elő ernyős bimbóit, és virágzásba kezdjen. Eleinte titokban szeretkezett vele, végül a szolgák és a cselédek szeme láttára. A hajó orrát, amelyen faragott rókafej szimatolta a szelet, az egyik reggelen befutotta a fényes levelű folyondár, s midőn az evezőlapátok a vízből kiemelkedtek, borostyánhajtásoktól lettek súlyosabbak, s a korláton szemlátomást indázott és nőtt a setét lombú erdei növény. Nehéz borostyánszagban haladt a kéjvágyó hajó, mintha nem is sós levegő locsolná a szolgák arcát, hanem a buja, gomba- és televényszagú vadon illata. Rosa már teljesen megszállottjává vált az önmagát megtermékenyítő vágynak: a duzzadó, piros szerelmi szenvedély láthatólag elvette az eszét, nem vett tudomást semmiféle akadályról, hiába figyelmeztették a tatra hulló madarak és a vízből magukat szárazra kivető halak, a delfinek, amelyeknek palackorra betört, s borként zúdult testükből a tengervízbe, akárha keverőedénybe, a vér, megfestve a lassan Afrika felé haladó hajó körül a lustán lüktető-hullámzó végtelent s a szívó-szorító-csavaró örvényeket. Egyszer Beliszariosz Karthágóban rajtakapta őket, de készségesen hagyta, hogy felesége félrevezesse. Amikor rájuk talált egy föld alatti, fáklyákkal félhomályosan megvilágított helyiségben, őrjöngő dühre gerjedt, s hiába harapott ketté néhány keserű borostyánbogyót, s nyelte le nyugtatásul, nem csillapodott, a nő azonban nem ijedt meg, még csak zavarba se jött tette miatt. Ide jöttem a fiúval, mondta, hogy a zsákmányból a legszebb kincseket elrejtsem, nehogy a császár tudomást szerezzen róluk. Holott a kincsek közül egyetlenegyet féltett, s azt sem a császártól, hanem a császár feleségétől, Theodórától. Ezt mondta kifogásként, a látszólag meggyőzött Beliszariosz pedig elengedte őket, holott látta, hogy a Theodosziosz nadrágját összefogó krokodilbőr szíja meg van oldva, s a barlangot, annyi idő alatt, amíg benne tartózkodtak, vastag rétegben befutotta Dionüszosz szent növénye. A nője iránti vak szerelem parancsszavára nem akarta elhinni, amit a saját szemével tapasztalt.

Bár az egyre féktelenebb bujálkodás hovatovább csörgő ékszerektől díszlő botránnyá fajult, mindenki hallgatott, noha látták, mit művelnek. Rosa a bizánci szokásokkal ellentétben új divatot teremtett: ruháját úgy szabatta, hogy hasítékot hagyott combjai között elöl és hátul, s csupán könnyű selyemmel fátyolozta el a réseket, úgyhogy bármikor föllebbenhetett az, s kivillanhattak testének azon részei, amelyeket nem illett volna mutogatni. Abban az időben azonban, amikor Beliszariosz elfoglalta a piros peremű Szicíliát, egy Heliodorisz nevű, csúnya arcú rabnő Szürakuszában mindent feltárt előtte, miután kétségbeesett urával szörnyű esküvel megígértette, hogy nem árulja el őt soha egyre szépülő úrnőjének. Két szerecsen rabszolgát hozott tanúnak, akiknek a kővel hűtött hálószobában való szolgálat a feladatuk, s ők sem tudtak másról beszámolni, mint a Rosa környezetében tömegesen termő borostyánról, a kiürített s vetetlenül hagyott ágy mellett talált üres boredényekről, s arról, hogy az éjszakák ajtaján hányszor koccant meg egy odaverődő, ruhaszélbe bevarrt gyűrű. Ezek hallatára Beliszariosz parancsot adott leghűbb emberének, hogy hátulról gyalázza meg, majd pedig ölje le Theodoszioszt, s heréjét, megsütve, tálalják föl reggelire. Theodosziosz idejében értesült a tervről, és elmenekült Epheszoszba. Beliszariosz állhatatlansága miatt ugyanis legtöbb korábbi híve ekkor már inkább a feleségének igyekezett a kedvében járni, mint a férj iránti hűséget tanúsítani; ugyanazt az aranypénzt, ha egyik serpenyőbe tették, felemelkedett, de ha a másikba, akkor lesüllyedt; ezek persze elárulták azt a hármas parancsot is, amelyet ekkor Theodosziosszal kapcsolatban kaptak.

Kónsztantinosz, látván, hogy Beliszarioszt teljesen lesújtja a szerencsétlensége, mindenben együtt érzett vele, de megjegyezte: "Én bizony előbb a nőt ölettem volna meg, mint a fiút, hiszen az, azonkívül, hogy fiúágyasnak megfelelő, kitűnő szolga." Ez persze a fülébe jutott Rosának, mert az a fül, bármily kicsinyke volt is, messziről is meghallotta nemhogy a beszédet, de a suttogást is. Rosa titokban fenekedett rá, hogy nyíltan kimutathassa vele szemben érzett gyűlöletét; olyan volt a természete, mint a hajnali skorpióé, indulatait nem lehetett kiismerni. Kónsztantinosz jól ismerte a skorpió natúráját, tudta, hogy a csípésének sokféle következménye lehet: például a marás helye azonnal a hús mélyébe húzódó, kemény és vörös daganattá gyűlik, a csípést feszítő fájdalom követi, helye néha begyullad, néha meg kihűl, s a megmart ember úgy érzi, mintha mozsártörővel dömöckölnék, majd hirtelen fájdalom lepi meg, és tűszurkáláshoz hasonló kín gyötri, amire verítékezés és ajakremegés következik, a szerencsétlent hideg leli, ragacsosat hány, s a hányadéka rögtön megkocsonyásodik, haja fölborzolódik és törékeny lesz, végtagjai – különösen a sebhely szomszédságában – reszketnek és kihűlnek, teste elgyöngül, lágyéka megduzzad, hímvesszeje megmered, hasa egyiptomi korsónyivá puffad, és néha, kivált, ha teste alsó felén érte a szúrás, erőseket szellent, hónaljában kelések támadnak, sűrűn kell böfögnie, felsőtestének színe pedig elváltozik; de azt is tudta, hogy a skorpió ellen nem lehet védekezni, a marásig jobb, ha rá sem gondol. Rosa nemsokára ágyéka varázserejével vagy hízelgéssel meggyőzte a férjét, hogy a rabnő vádja alaptalan; Beliszariosz haladéktalanul visszahívatta Theodoszioszt, és készségesen kiszolgáltatta feleségének a csúnya arcú Heliodoriszt és a két, rémülettől alázatos, fekete rabszolgát Azt mondják, Rosa először a nyelvüket vágatta ki, péppé daráltatta, s úgy tömte vissza saját húsukat a szájukba, s pálcával verette őket, míg le nem nyelték, aztán könyörtelenül apró darabokra vagdalta és bőrzsákba varrva a tengerbe vetette őket. A véres tettnél segítői is akadtak, a fájdalom, amelyet a szolgák akkor éreztek, amikor a nyelvüket kivágták, az iszony, amely erőt vett rajtuk saját húsuk elfogyasztásakor, és a rettenet, amelyet a torkukra fektetett tőr ébresztett, majd elnyelte őket. Kis idő múlva Rosa rábeszélésére Beliszariosz megölette Kónsztantinoszt is.

Ekkor történt az az eset Praiszidiosszal és a szaracénnal, amelyikről korábbi könyvemben beszámoltam. S mert tán egyetlen vagyok, aki emlékezik, meglehet, tükör által, arra, fölelevenítem az esetet. Már úgy volt, hogy Kónsztantinosz kiszabadul a fogságból, Rosa azonban nem eresztette ki addig markából, amíg bosszút nem állt rajta az imént idézett kijelentéséért. Beliszarioszra nagyon neheztelt a császár és az összes bizánci és római előkelőség is.

Így történt ez. Theodosziosz kijelentette, hogy nem mehet az éjszakánként lágy illatokat ontó Itáliába – ahol ez időben Beliszariosz és Rosa tartózkodott, és szüntelenül az égerliget árnyékában enyelegtek –, csak ha gyermeküket, Phótioszt eltávolítják az útjából. Ő ugyanis mindenkit Theodosziosz pauliciánus múltjára emlékeztetett, s amióta Augustianus, a hyppói püspök elkülönült a manicheusoktól, ezzel a pauliciánusokéval rokon hittől, Itáliában nemcsak megvetették, de üldözték is azokat, akiknek – mint gyöngykagylóhéjnak a kagylóhoz – valaha is közük lehetett a fekete fényű közösséghez. Phótiosz természeténél fogva sértődékeny volt, érzékeny, napra sötétedő máz borította a lelkét, amely folyton lepattant, s kilátszott a zománc alatti értéktelen fémlap. Nem tudott, de nem is akart a visszavont tekintettel élni, s rossz néven vette, ha valakit nála többre becsültek: Theodosziosz esetében meg éppenséggel joggal ette a méreg minden tagját, mivel ő annyit sem számított, mint a kirágott alma héja, bár Beliszariosz és Rosa gyermeke volt, amaz viszont nagy hatalmat élvezett, és töméntelen pénzt szerzett. Miután Rosa értesült Theodosziosz szerteszét hírelt óhajáról, szüntelenül csapdákat állított a fiának (hogy észrevegye), s gyilkos merényletekkel üldözte (ügyelve, hogy mégse váljék áldozattá), mígnem sikerült elérnie, hogy – nem bírván már elviselni a sok színben játszó skorpió cselszövéseit – Phótiosz eltávozott onnan. Ismerte az antik hagyományt – mely szerint sokféle színezete lehet a féregnek, fehér, sárga, vörös, szürke, rozsdabarna, zöld, aranyszínű és fekete farkú, borszín farkvégű –, és Bizáncba ment. Theodosziosz pedig eljött hozzá, a buja és párás Itáliába. Itt aztán Rosa fenékig élvezte szeretője mohó társaságát és balfácán férje ostobaságát; később kettejük kíséretében a sokkupolás Bizáncba utazott: hol az egyik, hol a másik férfiú ágaskodó ágyékán tartotta száraz bőrű tenyerét az utazás során.

Ott aztán Theodoszioszt alig rejtegetett bűnének tudata megrémítette, és nem hagyta nyugton a gondolatait. Nap nap után kavicsokat tornyozott egymásra, s ha építménye valami okból megomlott, elromlott a kedve, nem jelent meg szolgálatra, nem evett az ételből, visszatette a fészkébe a kiesett madárfiókát, amelyet máskor eltaposott volna, s a császári történetírók frissen született, csapnivaló stílusú írásait olvasta, hátha fölfedez bennük valami rá vonatkozó utalást, amelyben további sorsa előjeleit fedezhetné föl. Úgy vélte, nagy lánggal és kormozó füsttel égő bűnük semmiképpen sem marad titokban, miután látta, hogy az asszony már nem tudja leplezni az iránta lobbant szenvedélyét, és nem rejtve hódol neki, hosszú uszályos köpenyt visel ugyan, de alatta ott van a réseket elöl-hátul éppen hogy elleplező fátyol. Egyáltalán nem érdekli az sem, ha mindenki tudja róla, hogy gaz házasságtörő, és annak is nevezik. Ezért Theodosziosz ismét Epheszoszba távozott, és a haját a szokásos módon levágatva fölvétette magát a szerzetesek közé, s szent Maximosz követőjévé vált. Arról elmélkedett, hogy aki tökéletes a szeretetben, és eljutott a szenvedélytelenség csúcsára, az nem vesz tudomást többé az önmaga és a mások közötti különbségről, hanem a "magáé" és a "másoké". Az egyetlen emberi természetet tartja szem előtt, egyformán tekint a hívőre és a hitetlenre, a rabszolgára, a szabadra, vagy akár a férfira vagy nőre, túlemelkedik a szenvedélyek zsarnokságán. Mindnyájuk iránt azonos érzésekkel viseltetik; továbbá hogy miként az éhező szelleme kenyérről fantáziál és a szomjazóé vízről, azonképpen fantáziál a falánk különféle ételekről, a gyönyörhajhász női idomokról, a hiú az emberek közötti kitüntetett megbecsülésről, a kapzsi anyagi előnyökről, a haragtartó megbántóján való bosszúállásról, az irigy a gazdag nyomoráról, mert a szenvedélyektől megzavart szellem magába foglalja a szenvedélyes képzeteket, akár ébren virraszt, akár álmodik.

A szenvedélytől korábban megszépült Rosa őrjöngése ekkor a tetőpontra hágott; más lett a ruhája és a viselkedése; gyászruhát öltött, és haját lebontva, sírva járt föl-alá saját, kietlennek tűnő házában, megszeppent férje oldalán panaszosan zokogott, micsoda perzsa kincset veszített el, milyen hű volt, milyen kedves, milyen ragaszkodó, milyen szolgálatkész, milyen szép, milyen kellemes, milyen tetsző, milyen kívánatos, milyen vonzó, milyen gyönyörködtető, milyen kéjes, milyen élvezetes, milyen örvendetes, milyen bájos, milyen felséges, milyen elragadó, milyen édeni, milyen boldogító, milyen bolondító. Végül még férjének is csatlakoznia kellett hozzá s részt venni a siratásban, és a boldogtalan Beliszariosz könnyek között szólongatta a drága és átkozott Theodoszioszt, a pompásat, a fényeset, a díszest, a káprázatost, a csillogót, az ünnepélyest, a büszkét, az engedelmest, a hódítót, a töredelmest, a merészt, a vakmerőt, a hűt, a férfiút. Utoljára Rosa a császárt is fölkereste, és addig könyörgött neki, bizonygatta elvesztett szeretője emberszeretetét, jótékonyságát, önfeláldozását, áldozatkészségét, irgalmasságát, szánalmát, könyörületét, megindultságát, megrendültségét, míg rá nem vette Theodosziosz visszahívására, "mert sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti őt a házában".

Theodosziosz azonban megtagadta, hogy bárhova is távozzék szerzetestársai közül, hangoztatván, hogy szilárdan kitart ragyogó hivatása mellett. S negyvennapos böjtölésbe kezdett, amelynek tanúi csak a mező ártatlan virágai és a rét szelíd vadjai voltak. Ez a viselkedés azonban hamis volt, csak arra várt, hogy mihelyt Beliszariosz kiteszi a lábát a soktemplomú Bizáncból, ő, megszedve a mezők virágait, leterítve a rétek vadjait, titkon Rosához mehessen. Így is történt.

2.

Angyali követ száll az egekből a földre,
         üdvözli az Istenanyát,
         s míg szól szava testtelenül,
íme testet ölt szeme előtt az Úr!
Álmélkodik, gyökeret ver a lába, imígy szól:
Üdvözlégy, aki által az öröm piroslik,
üdvözlégy, aki által az átok eloszlik

– ezt a kontakiont kezdte fátyolos szemmel énekelni Beliszariosz, Phótiosz és Rosa a Hagia Szophia ragyogó mozaikképe alatt. S velük tartott Theodóra császárné és Justinianus császár s a szerzetesek közt feketéllő, görnyedt vállú Theodosziosz is. A himnusz fölzengett a birodalom valamennyi táján, településén, templomában és szent helyén, a szárazföldön és a szigeteken, a sivatagban és a hegyes vidékek havas ormai fölött, s a boldogtalanok égre vetett, könnyes szemmel harsogták a dicsőítő és könyörgő verset.

Ugyanis Beliszarioszt Phótiosszal együtt újabb háborúba vezényelték, de Rosa, az alkonyati rózsaként epekedő asszony, otthon maradt. Azelőtt ez nem volt szokása: azon mesterkedett, hogy együtt utazzék harcias férjével a lapos föld bármelyik részébe, nehogy Beliszariosz egyedül maradván magához térjen, s lebecsülve az asszony varázspraktikáit, valamilyen megfelelő, számára végzetes elhatározásra jusson vele kapcsolatban. Most otthon maradt, és azon törte a fejét, hogy Theodosziosznak újra szabad bejárása legyen hozzá.

Rosának nem kellett hosszan töprenkednie, s megnézni, mi fortyog az üstben, hiszen maga rakta bele a változatos főznivalókat. Sürgősen intézkedett Phótiosz eltávolításáról. Rávette Beliszariosz néhány napraforgó-emberét, hogy folytonosan kössenek bele, és ne mulasszanak el egyetlen alkalmat sem a sértegetésére: gúnyolják festetlen, szőke haját, a virrasztásoktól vörös és a gyulladástól váladékos szemét, gacsos járását, barátai hűtlenségét; ő maga szinte mindennap levélben rágalmazta, és mindent megmozgatott ellene.

Kényszerhelyzetében az elkeseredett fiatalember elhatározta, hogy leleplezi szülőanyját: amikor valaki hírül hozta Bizáncból, hogy Theodosziosz titokban Rosánál vendégeskedik, a hírhozót bevitte rögtön Beliszarioszhoz, és többször is elmondatta vele az egész történetet, hátha hazugságon fogja, de a hírnök láthatólag igaz dolgokról hozott bizonyságot. Mint ahogy a füst elborítja a tüzet, és a por elfödi a tükröt, mint ahogy az anyaméh beburkolja a magzatot, a hírhozónak igaza volt. Amikor ezt a féltékenységtől egyre tompultabb, butaságba süppedt Beliszariosz fölfogta, szörnyű felindulásában arcra borult fia, Phótiosz lába előtt, előbb azt mondta, a tudás és ismeret, amelyet hirdettek neki, hiánytalan, az semmivé teszi az életét, majd kérlelte, álljon bosszút érte ezért a gaztettért, melyet azok követtek el ellene, akiknek a legkevésbé sem lett volna szabad: "Édes fiam, hogy apád ki volt, nem tudod, mert még a dajka táplált, amikor magam is megtudtam, nem biztos, hogy az én ágyékom sarja vagy. Nem élvezted a vagyonát sem, mert ebben a tekintetben sem vagy túlságosan szerencsés. Én neveltelek föl, bár vélhetőleg csak a mostohaapád vagyok; abban a korban vagy, hogy a te dolgod a védelmemre kelni, amikor ilyen súlyos bánat ér. Eljutottál a konzuli méltóságig, akkora vagyont mondhatsz a magadénak, hogy atyádnak, egész rokonságodnak nevezhetem magam, és teljes joggal! Mert az emberek nem a vérségi köteléken szokták lemérni egymás iránti hő szeretetüket, hanem a cselekedeteiken. Milyen semmi kis, értéktelen, szennyezéstől pöttyös magva van a ricinusnak, s mekkora lombot nevel, alatta négy meglett férfi is árnyékot talál a nyári hőségben. Elérkezett az a végső pillanat, amikor nem nézheted tétlenül, hogy családi életem megrontásán túl ily sok pénzzel is megkárosítsanak engem, anyád meg ország-világ kíváncsi szeme előtt ekkora gyalázatot vonjon magára. Gondold csak meg, hogy az asszony vétke nemcsak a férjét érinti, hanem még sokkal inkább felleget borít a fiaira, mert általában éppen róluk tételezik fel, hogy a természet rendje szerint jellemük az anyjukra üt. Megrokkanni látszó énemmel kapcsolatban azt is vedd számításba, hogy rajongva szeretem átkozott feleségemet, s ha sikerül bosszút állnom családi tűzhelyem bekormozóján, őt egyáltalán nem fogom bántani; de amíg Theodosziosz él, nem tudok lemondani a Rosa elleni vádemelésről."

A nehezen kimondott szavak hallatára Phótiosz váltig állította, hogy mindenben könnyező apja rendelkezésére áll, nincs hatalmas kőszikla, mely elállhatná az útját, nincs setét vihar, amelytől behúzódna egy száraz barlangba, s nincs olyan nagy levelű ricinusfa, amelyet ki ne vágna, ha annak segítségével találja meg célját; attól tart azonban, hogy bajba kerül, mert nem nagyon bízik Beliszariosz elhatározásának tartósságában és szilárdságában, legalábbis a feleségét illetően. Sok más mellett a csúnya arcú Heliodorisz szerencsétlen sorsa is aggodalmat kelt benne. Erre azután megegyeztek a keresztények félelmetes esküjével – Az igazság nevében kezemet fölemeltem, dicsértem a Szent és Nagy Urat, és szám leheletével és húsból való nyelvemmel, melyet az Úr az ember számára teremtett, beszéltem, mert megadta nekem a lélegzetet, a nyelvet és a szájat –, hogy soha nem hagyják cserben egymást, még a végveszélyben sem. A pillanatot nem találták alkalmasnak a titkos terv végrehajtására, viszont amikor Rosa Bizáncból hozzájuk utazik, Theodosziosz meg övéikhez, Epheszoszba megy, akkor majd, gondolták, Epheszoszban Phótiosz nehézség nélkül kézre keríti Theodoszioszt is meg a kincseket is. Tette után pedig majd beáll a szerzetesek közé, hogy azok védelmének széles szárnya alatt meghúzhassa fiókányi magát.

Beliszariosz és Phótiosz az egész sereggel betört perzsa területre, Bizáncban pedig a kappadókiai Jóannész áldozatul esett annak a cselszövésnek, amelyikről korábbi munkámban beszámoltam. Csak azt nem mertem ott megírni, hogy Rosa nem egyszerűen csak rászedte Jóannészt és lányát, hanem előbb a keresztények között a legszörnyűbbnek számító sok-sok esküvel – Ölelj át engem teljes szíveddel és teljes lelkeddel, és akkor bármit kívánok is tudni bármikor, megtanítalak rá – biztosította őket, hogy nincsen ellenük semmilyen gonosz szándéka. A cselszövés sikeres végrehajtása után sokkal biztosabb volt Theodóra barátságában; elküldte Theodoszioszt a fügeszagú Epheszoszba, ő pedig semmi rosszat nem sejtve a mesés Keletre utazott, hogy láthassa a paraidoszosznak nevezett, vízben gazdag, gyümölcsöket érlelő, illatos és hűs perzsa kerteket, amelyekben a mennyország és a földi világ összeér. Kellően felkészítette magát az útra, cinóberrel festette meg két, gömbölyded orcáját s büszke homlokát. A cinóbert nemcsak füstöléshez és pároláshoz, hanem kenőcshöz is alkalmazták, tudta ezt Rosa, s a paradicsomi színből fölkent magára, amennyit csak lehetett. Aztán naponta kétszer is használta a szert, amely a szemmelveréstől kapott jegyeit is eltakarta. Addig dörgölgette a fájdalmas, nyers sebeket, amíg azok föl nem vették a zsíros anyagot, és ki nem vörösödtek. A cinóber pedig azokról a képekről származott, amelyeket Theodosziosz a málladozó falú altemplomokról kapargatott le Epheszoszban, s aki a festéket a szájában hordta be mohó szeretője otthonába.

Nem sokkal azután, hogy Beliszariosz nehéz harcok árán, melyekben súlyos veszteségei voltak, elfoglalta Sziszauraón erődöt, értesült róla, hogy pirospozsgás felesége, nehéz uszályát kísérete mögötte vonszolva, úton van. Mindenről megfeledkezve megindult seregével visszafelé, szélviharral a fekete förgeteg, azzal sem törődött, hogy felmálházza a szantálrakományt, amelyet zsákmányul szerzett. A cédrusvesszőket is hátrahagyta, holott azokat a császár kérésére annak udvarába, szerzetesei javára, hitük erősítésére, érzékeik eltompítására szánta.

Amint korábban elmondtam, más események is történtek a táborban, amelyek visszavonulásra késztették. E hír azonban rendkívül meggyorsította a döntését, miként rövid idejű esőzés is okozhatja a megáradt folyó medréből való kiléptét, s egyetlen pengevágás elég a megkorhadt, éjszakánként világító tölgytörzs kidőléséhez. De amint e könyv elején említettem, annak idején korántsem éreztem veszélytelennek, ha az események minden okát elmondom. Csúf volt a visszavonulás arca, miként a törzse, a keze, a lába is himlőfoltos és rothadó húsdaraboktól bűzös: a visszavonulás miatt a rómaiak mind azzal vádolták Beliszarioszt, és a vád sok kezének ujjain hosszú körmök hegyesedtek, hogy fontosabb neki családi problémája, mint az állam mindenek előtt való érdeke. Elfeledkezett a vir bonus hagyományáról; a csapodár nő iránti hagymázas szenvedélyétől megszállottan kezdettől fogva nem akart messzire eltávolodni a római limestől, hogy visszafordulva azonnal elfogathassa és megbüntethesse a most éppen gyűlölt, de egyébként kétségtelenül szeretett, öregedő feleségét, amint a szárnyakon szálló hír, csőrében egy falképről lepattintott kárminpiros festmény darabkájával, elér hozzá, és Bizáncból azonnal hozzá utazik. Ezért küldte embereit a zavaros Tigris folyó veszélyes túlpartjára, hogy járják be, és derítsék föl, hol készíthetne majd az ellenség a maga számára biztonságos, új fővárost, hogy azt a helyet még elkészülte előtt szétrombolja. Úgy vélte, hogy a Tigris partja sokkal megfelelőbb lenne az új főváros számára, emberei tehát végighajóztak a folyón, egészen fel Moszulig, majd visszatértek délre, végül egy perzsa falu mellett, amelynek Bag volt a neve, megállapodtak. Emberei azonban semmi jelentőset nem hajtottak végre, és visszatértek sivár hazájukba, ő maga pedig azon volt – mert érezni akarta a rumi konyhákból felcsapódó füst olajkeserű illatát, látni a vadon termő rozmaring apró virágainak kék szirmait, ahogy megtépázottan sodródnak az otthona felől érkező szélben –, hogy még egynapnyi járóföldre se távolodjék el a Római Birodalom határától. A Sziszauraón erőd könnyű fölszerelésű utas számára Niszibiszen át alig több mint egynapnyi út a római határtól, nem nehezíti vadon bozótos, rossz út se, de a másik úton csak fele ennek a távolságnak. Ha viszont a hadjárat kezdetén kész lett volna átkelni a lusta vizű, széles derekú Tigrisen, végigzsákmányolhatta volna a kiterjedt szír területet, és egészen mélyen behatolhatott volna az ellenség terébe anélkül, hogy bármilyen ellenállásba ütközik. Úgy térhetett volna vissza a hazai földre, büszkén és a por palástját levetve, hogy kiszabadították az antiochiai foglyokat és a többi idehurcolt rómait. Beliszariosz azonban nem látta az antiochiai épületeket, az égmagas katedrálist, mert szeme előtt a konstantinápolyi, Justinianus által újraépített Szent Apostolok temploma lebegett a maga öt, csapnivaló kupolájával, de csupán azért az, mert a szemérme nem engedte, hogy a legfontosabb épületként számon tartott Hagia Szophia épüljön föl képzeletében. Megelégedett a másodikkal, hiszen önmagát, a császár után, a birodalom második emberének akarta tudni. Holott számos templom épült még abban a korban, ha nem is a fővárosban, de például 565-ben az epheszoszi Szent János-templom; igaz, abban más lelt magának példát: Theodosziosz. Ezekről az épületekről és az építésükről máshol beszámoltam, ahol balga módon a császárt mint az építőmunka fejedelmét ünnepeltem, hamisan állítottam, hogy minden alkotás az ő nagyságát hirdeti, a díszes templomok mély és kőlapokon csúszkáló vallásosságát bizonyítják, a fényes középületek, kórházak és szegényházak pedig alattvalóiról való gondoskodását. S ő a munka megírásakor nem adta jelét, hogy másnak az erényeit tulajdonítottam neki, amint később sem, magam ébredtem rá a rettentő névcserére, s nincs elég mondat, melyet végigjárva levezethetem bűnöm szennyes patakjának mocskos vizét az alvilág kapuján át a démonok világába.

Továbbá Beliszariosz volt a legfőbb oka annak is, hogy a perzsa Choszroész biztonságban hazavonulhatott a kényes Kolkhiszból. Most ismertetem, én, aki Beliszariosznak a kíséretéhez tartoztam, és a leírt események valamennyijének szemtanúja voltam, s aki tudja, mikor hasznos a kronologikus tárgyalás, mikor nem, s melyik elbeszélési mód temeti maga alá a dolgok egyik felét, s melyik, amelyben a dolgok másik része semmisül meg, tehát ismertetem, hogyan történt ez. Amikor Choszroész betört a piros téglafalak közül a zöldes ég felé kandikáló, sok áldozati tornyú Kolkhiszba, és – amiről a Peri polemónban korábban beszámoltam – elfoglalta a barlangokra épült Petrát is, a nehéz terepen vívott harcokban a méd seregnek súlyos veszteségei voltak: először a fekete szemű harcosok tekintete kékké vált, majd már nem azt látták, amire néztek, hanem amit a kék tekintetük mutatott: a városban lakó nabateusokat nem a szokásos testi formájukban látták, hanem ahogyan majd feltűnnek, úgy kétszáz év múlva, amikor egy új birodalom alattvalóiként élnek.

Egyszóval ugyanaz a csoda történt Choszroésszal Kolkhiszban, mint Beliszariosz katonáival a Tigris déli folyásának partján, amikor egy még nem lévő, majd csak a jövőben megalapított fővárosra, Bagdadra bukkantak – s a jövő eme városáról magam többet nem tudok. Baljós jegy akadt ott más is: mind Choszroésznak, mind pedig Beliszariosznak, természetesen mindegyiknek a maga idején, amikor belenézett a petrai nabateus szövegekbe, hogy áttekintse a város kincseinek leltárát, észre kellett vennie, hogy a mondatokból – legyenek azok hosszúak vagy rövidek – hiányoznak a magánhangzók. Csupa mássalhangzóból tevődött össze a leltár szövege, s ugyanaz a betűcsoport számukra, a kellően be nem avatottaknak, egyszerre több olvasatot is ígért. Azt azonban egyiküknek sem, hogy a lista tökéletesen értelmes megfejtése egy ismeretlen nép számára egykor majd nem jelent problémát. Végezetül azt is meg kell említenem, hogy Choszroész a Petrába való betörése előtti napon egy sivatagi településen szállt meg, amelyet különös néven jegyeztek föl: Kaszr at-Túba. Ez két négyszögletesen összeépített épületből állt, amely a teljes sereget magába tudta fogadni. A bejárat mindkettőbe az északi oldalon nyílott, s ezeket szegletes tornyok szegélyezték. Mindkét palota közepén udvar volt, a déliben sárga, az északiban vörös rózsák nyitogatták szirmaikat. Az udvart lakószobák vették körül, s a bejárat homlokzatát kőből faragott rózsák díszítették. A palotatömbök falán a tornyok tömörek, kivéve néhányat, amelyek olyan mellékhelyiségek voltak, ahová senki be nem akart lépni. Choszroész seregéből azok, akiket az északi palotában szállásoltak el, hamarosan Beliszariosz katonái által pusztultak el; akik a déliben aludtak, mind egy szálig megmenekültek, és nagy veszélyt jelentettek a császár birodalmára. Ezt az építészeti remekművet azonban, hogy hajnalban Petra felé vonult a méd sereg, többé nem találta meg senki, mert talán nem is létezett.

Petra nehezen járható, sziklákkal borított – s e sziklák csak arra voltak teremtve, hogy a mélyükben barlangok fussanak, olyanok, amelyekben fel-alá sétál mindig a mezítelen talpú huzat. Sőt, egy járvány is kitört a seregben, és nagy részét elpusztította – a szemet támadta meg, s aki megbetegedett, nem látta meg a harcosok kezében a fegyvereket, sokan meg élelemhiány következtében hullottak el. Holott ez utóbbiak, ha nem félnek annyira a vérhúsú céklától, életben maradhattak volna: e kövér gumójú növényből annyi termett, hogy a lovak csüdig lucskosak voltak a széttaposottak nedvétől. Eközben hírül hozták a perzsa földről érkező utasok, hogy Beliszariosz Niszibisz városa mellett csúfosan megverte a másik csapatot, és előrenyomul; ostrommal elfoglalta Sziszauraón erődöt, és az erőd urát nyolcszáz perzsa lovassal együtt foglyul ejtette. Továbbá elindított egy másik római sereget is Arethasz szaracén törzsfőnökkel, ezek átkeltek a hónapok váltakozásával színét váltogató Tigrisen. Ráadásul az ottani, korábban megkímélt területek növényzetét tarrá pusztították a sáskák. Choszroész korábban egy hun sereget – varkocsos, kiabáló férfiak hordáját – küldött a római uralom alatt lévő arméniaiak ellen, hogy elterelje a figyelmet a petrai eseményekről. Ezek a barbárok megütköztek, veszteséget szenvedtek, és többségükben elestek. Minderről értesültek a perzsa katonák, s haoma-áldozati növényeket hordtak az oltárokra, hogy lángjuk illatában megmosdassák kék szeművé vált arcukat, megtisztítsák a sivatag száraz szagától a hajukat, s orrukon át a tüdejükre szívják istenük lelkét. Elcsigázták őket a petrai megpróbáltatások, rettegtek, mert éjszakánként egerek, varangyok és skorpiók járkáltak elernyedt testükön, és féltek, hogy visszavonulás közben a sziklás és bozótos macchiában ellenséges seregbe ütköznek, és mind egy szálig dicstelenül elpusztulnak, s a jó és a rossz közül kénytelenek lesznek a rosszat választani. Aggasztotta őket gyermekeik, feleségük és szülőföldjük sorsa is, emiatt a méd sereg színe-java átkozta Choszroészt, szemére vetették, hogy esküjét és a minden nép által elfogadott jogszokást lábbal tiporva, béke idején bejött a római területre, pedig semmi jogcíme nincsen rá, ezáltal megsértett egy ősi és dicsőségben az összes többit messze felülmúló államot, melyet háborúban s a jóslatok értelme szerint aligha győzhet le. S egy felhő ragaszkodott a hegytetőn álló, a legmagasabb fához, afölött gomolygott, amint a hegyhez is ragaszkodott, ugyanúgy, ahogy ragaszkodott hozzá a hegy és a legmagasabb, valamint a nála alacsonyabb fák. Pedig alig vetett árnyat az égbe fúródó fa, éppen csak lefogta kissé futásukban a gyors napsugarakat. Aztán egy nap a felhő terebélyesedni kezdett, szétrázta határozott körvonalát, fellazította s áttetszővé tette a formáját, ahol pedig kiszitásodott, betömte vastag gyapotszálakkal, megakadna benne, ha addig elérne a médek lándzsáinak hegye. A táj fölé lassú árnyék borult. Zendülés volt kitörőben.

Zavarában Choszroész végül a következő gyógyírt találta a bajra. Fölolvasta azt a levelet, amelyet röviddel azelőtt a császárné küldött. Így hangzik a levél. "Hogy mennyire becsüllek, mert ismerem országunk iránt tanúsított jóindulatodat, azt jól tudod, hiszen nemrég jártál nálam követségben. Nos, a rólad alkotott jó véleményemnek megfelelően cselekszel, ha magadat rábírod, hogy békés politikát folytass országunkkal. Biztosítalak, hogy ebben az esetben nagy jutalomban részesülsz majd a férjemtől, aki minden tettében követi a véleményemet." A levél felolvasása után Choszroész szidalmazta a perzsa előkelőket, ha államnak tekintik azt, amit egy nő kormányoz. Ezzel sikerült lecsillapítania az indulatokat. De így is nagy aggodalom közepette vonult el a városból, mert ugyan magára is érvényesnek tekintette kijelentését, hogy nő ellen perzsa férfi nem emel fegyvert, de abban nem mert hinni, hogy Beliszariosz csapatai, Theodóra utasítását követve, nem állják útját.

3.

Amikor Beliszariosz a vadánizs illatával lelket részegítő római földre ért, megtudta, hogy felesége megjött a sokkupolás Bizáncból, s körmei még emlékeznek a tengerszoros vizének halszínű, villódzó fényeire. Megszégyenítő őrizet alatt tartotta a ficánkodó Rosát, bár többször rászánta magát, hogy megöli, de mihelyst a vadon növő koszorúvirágokra, az ernyős virágzatú zellerre, a boglyas kakukkfűre, a nyurga aszfodéloszra tekintett, amelyek a természet minden rendjét felborítva, holott eddig külön időszakban tették, egyszerre borultak virágba, ellágyult a szíve, valami égő szerelem vett erőt rajta. Azt is mondják, hogy felesége thesszáliai varázspraktikái kötötték gúzsba – állítólag az asszony egyetlen könyvet olvasott naphosszat, Apuleius Methamorphosisát, abból tanulta a tanulnivalókat –, s egy pillanat alatt elvesztette minden férfiúi erejét, kivéve azt, amely az ágyékát dagasztotta.

Phótiosz Epheszoszba sietett. Magával vitt bilincsbe verve egy eunuchot, Rosa fölhajtóját, aki az utazás közben, a kínzások hatására – beléndek keserű főzete, nyílhal szálkája a kézfejben, forró borostyánkő az orrba, lúdtoll vastag kávája a húgycsőbe – minden titkot elárult neki. Theodosziosz előre értesült a veszélyről, és János apostol templomában keresett menedéket, ahol a tiltott ábrázolások listáját tartalmazó iratot őrizték, a város legszentebb és nagy tisztelettől övezett helyén – azt hitte, mint a betű, ha rácsukódik a könyv fedele, védelmet talál. Ám az epheszoszi főpap pénzért – s mily szégyenteljes: értékén aluli összegért – kiszolgáltatta Phótiosznak, s a vérdíjból görögkereszt alaprajzú, kupolával fedett, belsejében kétszintes szerkezetű templomot építtetett s látott el a szükséges kegyszerekkel, amivel tíz évre elegendő munkát adott a város boldog mestereinek. Ez volt a helyzet, amikor az isteni Theodóra Bizáncba rendelte Beliszarioszt feleségével együtt; féltette ugyanis Rosát, mert hallott a vele történtekről. Ennek hírére Phótiosz a távoli Kilikiába viteti Theodoszioszt, mert a fegyveresei és testőrei történetesen ott voltak téli szálláson. A kísérő őrségnek meghagyta, hogy a foglyokat disznóhólyaggal lefedett arccal, a legnagyobb titokban szállítsák, s ha megérkeznek Kilikiába, a lehető legjobban elrejtve tartsák fogságban, senki ne tudja meg tőlük, a világ melyik zugában találhatóak. Evégett éppen a legjobb s
-hűbb katonái közül azokat válogatta ki, akik nem tudtak írni, nehogy kezükkel árulják el a titkot, s mindegyik száját bevarratta, úgy, hogy a nyelvükön is lassan beforradó vágást ejtett, hogy hónapokra némák maradjanak. Maga Phótiosz az eunuchhal és Theodosziosz összelopdosott kincseivel – ez tekintélyes összeg volt, nemcsak fedezte a főpapnak kifizetett összeget, így Beliszariosz nem rövidült meg, de bőséggel maradt belőle – Bizáncba utazott.

Ekkor a császárné minden ember előtt bebizonyította, hogy a szívességeket viszonozni tudja még nagyobb és szörnyűbb ajándékokkal. Rosa nem sokkal előtte csapdába ejtette és a kezére juttatta a császárnő kappadókiai ellenfelét: egyetlen embert; Theodóra viszont férfiak sokaságát szolgáltatta ki neki és ölette meg vádemelés nélkül, mert megtehette. Ezek mindegyike azzal kérkedett valaha, hogy ismerik Rosa ágyéka szögletében azt a szépségfoltot, amelynek reggelenként ámbra-, délenként szantál-, esténként mósusz-, éjszakánként pedig ánizsillata van, s nemcsak hallomásból ismerik, de ápolták is ezt a mély barázdával kettészelt, illatos kertet. Beliszariosz és Phótiosz bizalmasai közül némelyeket megkínoztatott, és pusztán a két férfi iránti hűség vádja miatt róluk is akképpen rendelkezett, hogy mind a mai napig nem tudjuk, sorsuk milyen véget ért; másokat meg ugyanilyen indok alapján életfogytig tartó száműzetésbe küldött, s éppen azokra a szigetekre, ahol az illatos füveket gyűjtötték a népek, s készítették belőlük a szagos olajokat és kenekedésre szolgáló szereket. Egyet azok közül, akik elkísérték Phótioszt Epheszoszba, bár elérte a szenátori méltóságot, megfosztott vagyonától, és egy teljesen sötét, föld alatti helyiségben a nyakánál fogva jászol elé köttette. Olyan rövid volt a kötél, hogy megfeszült, és sosem lógott lazán. A szerencsétlen örökösen a jászol előtt állt; így evett, aludt és végezte természetes szükségletét. Az a különbség volt már csak közte és a szamarak között, hogy nem iázott. Négyszer telt ki a Hold, amit abból tudott, hogy az égitest járásának megfelelően e pincében hol megjelent, hol elszivárgott a közeli tenger emelkedő és apadó vize, végül elborult az elméje, és magánkívül őrjöngött; így kieresztették a tömlöcből, s egy idő után beállt a mozaikkészítő mesterek keze alá, hogy színes kövecskéket hasgasson a képeikhez, de mert szüntelen az aranyszín ásványok fölaprítása volt a dolga, amely a császári pár ábrázolásához szükséges, hamarosan meghalt. A császárné Beliszarioszt akarata ellenére arra kényszerítette, hogy kibéküljön a feleségével, Rosával. Phótioszt mindenféle, rabszolgáknál alkalmazott kínzásnak vetette alá, még meg is korbácsolta a hátán és a vállán, hogy elárulja, hol van Theodosziosz meg a lúdtollal teleírt felhajtó. Ő azonban a kínpadra feszítve is kitartott az esküje mellett, bár beteges volt, és korábban fürjekkel, fácánokkal és kagylókkal rakott asztal közelében élt, s nagy gondot fordított teste ápolására, s nem volt még része bántalmazásban vagy valamilyen szenvedésben. Nem árulta el tehát Beliszariosz egyetlen titkát sem. Egy idő után mégis minden addigi titokra fény derült. Theodóra itt, Bizáncban megtalálta az eunuchot, aki a beléje ékelt lúdtoll miatt már lelket vizelt, és vértelenül, soványan, halálra éretten visszaadta Rosának, Theodoszioszt pedig elhozatta Bizáncba, és megérkezése után gyorsan elrejtette a palotában. Másnap hívatta Rosát. "Drága patríciusnő", mondta neki, "egy tengeri gyöngyszem akadt tegnap a kezembe, ilyen szépet még földi ember nem látott. Ha szeretnéd megnézni, nem irigylem tőled a látványt, és megmutatom neked." Rosa, akit elcsigáztak a kiállt izgalmak, nem értette, miről van szó, és kérlelte, hogy mutassa meg neki azt a híresen fényes gyöngyöt. Aztán megrettent saját női merészségétől, s visszavonta kérését. Óvatosan afelől érdeklődött, hogy ugyan e gyöngynek van-e nyála, s amikor a válaszból kiderült, hogy igen, arra kérte a császárnét, egy tálkán mutassa meg neki. S behozták eléje a nyálat, s a kármin színéből rögtön felismerte, hogy valódi kagylógyöngy került Theodóra birtokába. Theodóra az egyik eunuch szobájából elébe cipeltette és állította Theodoszioszt. Rosát elöntötte az öröm, és a medencéjét eltöltő régi gyönyörűségektől meg sem tudott szólalni; aztán elmondta, hogy sok-sok jót tett vele Theodóra, és megmentőjének, jótevőjének, igazi úrnőjének nevezte őt. Theodoszioszt a császárné ott tartotta a palotában, minden jóval fényűzően ellátta, és azzal fenyegetőzött, hogy hamarosan megteszi a rómaiak bíborban járó hadvezérének.

S Theodosziosz valóban megkapta a maga hadvezéri öltözetét: Theodóra a továbbiakban magánál tartotta, elvette tőle valamennyi ruháját, s ott élt, meztelenül, egy veres bársonyokkal bevont, félhomályos szobában, amely kárpitnak az a tulajdonsága, hogy jelentősen fokozza az igazgyöngy ragyogását. Az ékszert hét lakat alatt tartotta, fegyveresekkel őriztette, s a palotát akkora erdővel ültette körül, hogy a rengetegnyi lombkorona zúgásán át ne hallhassa Rosa panaszos, fecskehangú jajgatását.

Esténként a császárnő magára záratta az ékszerládikót, karjával Theodosziosz nyakát ölelte át, és csókolta, tízszer is egyhuzamban, s miután a teremtő jogart a kezébe vette, szájába szopta, szorongatta, míg föl nem duzzadt s meg nem keményedett, s amikor ilyen lett, beillesztette a helyére, majd rátapadt, a férfi testéhez szorult, ahogy csak bírt, és sokáig így maradt mozdulatlanul, miközben nyálasan csókolgatta az arcát, és sóhajtgatott. Majd mintha az övé az orsó lenne, a férfié pedig a luk, amelyben az pörög, elkezdte forgatni nyelvét a szájában, kulcs a kulcslukban, egyre csak szorította, húzta, nyomta, ki-be, föl-le, hol lassan, hol gyorsabban, megállás nélkül. S amikor teljesen összetörte, bevetette különös fogását, ahogy a labdázók, amikor kezükben a labdával színlelik, hogy jobbra futnak, ám eltérnek balra, hogy előre dobnak, s végül hátra megy a labda, s a partnert összezavarva talált célba pontosan.

Hónapok múltán valamiféle igazságszolgáltatás véget vetett Theodóra enyelgéseinek. Theodosziosz vérhasba esett, és eltűnt az élők sorából.

Theodórának voltak teljesen rejtett, titkos helyiségei, olyan sötét és félhomályos szobák, ahová ha egyszer betévedt egy méh, vissza nem juthatott a mézszínű napvilágra. Ott azt sem lehetett tudni, éjjel van-e vagy nappal. A császárné ezeket az örökös éjszaka miatt kedvelte. Ide záratta Phótioszt, és hosszú időn át fogva tartotta, miként tetemet a sírverem. De, amint mondják, három éjszaka után elérkezik a feltámadás ideje, a szögek, a töviskorona, az ostor, a kötél, az ecetes szivacs volt-nincs, eltűnik, s megnyílt a paradicsom balzsamos kertje. Persze csak amolyan konyhakert volt az, mert Phótiosz sosem volt se délceg, se furfangos, de e konyhakert mégiscsak rózsákkal volt elkerítve. A kertet Theodóra rendben tartotta, egy szem kavics, de annyit sem talált volna senki, ha álló nap kereste volna is. Utakkal elválasztott ágyásaiban zöldségek, sisakos, fodros levelű saláták, friss és gyenge kapor, sorban a hagyma, szabályosan, mintha körzővel mérte volna ki, gyönyörű káposzták, volt benne majoránna, volt kardamoni, volt petrezselyem, és középen őszibarackfa, az a fajta, melynek nagy szemű és szőrtelen gyümölcse érik. Át-átszelték erecskék, melyeknek vize az ágyások között csordogált, s amíg Theodóra imádkozott, Phótiosz öntözte a növényeket, s amikor Phótiosz fohászkodott, Theodóra ragadta meg a locsolókanna csövét. A kert kapujában azonban lángos kardú, tulipiros őrök álltak. Valamilyen szerencse folytán, amikor már végleg elapadt a forrás, s a kert növényei elsárgultak, majd elszáradtak, vadmalacok járták be, s a maradék gazt is kitúrták, mégis sikerült innen nem is egyszer, hanem kétszer is megszöknie Phótiosznak. Első alkalommal Szent Irén templomába, a kváderkövekből faragott oltár mellett keresett menedéket. Innen a császárné nyílt erőszakkal elhurcoltatta, és újra szerelme börtönébe vetette. Néhány napra, a teremtés csodájaként, ismét pompázni kezdett a föld alatti kamra kertje, s Theodóra arra kényszerítette foglyát, hogy őt a pauliciánusok módján tegye magáévá. Másodszor a Summa Architectonicába ment. A Hagia Szophiába s ott is annak a szentélyébe menekült, és gyorsan beült a szent medencébe; ezt a keresztények, az évszázados hagyományt követve, a legnagyobb tiszteletben tartják. De az Égei-tenger minden vidékéről származó oszlopok, márványtömbök, fejezetek, párkányok, padlózatok, azaz a föld összes kincse, a pátriárka hatalma és faragott oszlopfőkre fölírt, Justinianusra utaló anagrammák sem védték meg. Mert Theodóra előtt nem volt sérthetetlen soha egyetlen szentély sem, bármely szentség megsértése semmiségnek tetszett neki. Valaha azt írtam a De Aedificiis első könyvében: "Az ember valahányszor imádkozni megy ebbe a templomba, azonnal megérti, hogy ez az alkotás nem emberi képességnek vagy tehetségnek, hanem Isten közvetlen befolyásának köszönheti létét. A látogató lelke ezért Isten felé emelkedik és a magasságokban lebeg arra gondolva, hogy nyilván ő sem lehet távol, hiszen bizonyára szeret ezen a helyen lakozni, amit ő maga választott magának..." Ma már bizonytalan vagyok benne, hogy Isten nem lakozott-e azon a helyen.

Theodóra elől a félelemtől reszketve kitért a keresztény nép és velük együtt a csimbókos hajú papjaik is, és mindenben engedtek neki. Phótiosz három évet töltött a fogságban, hol csupasz bőrű őszibarackot evett, hol csak barmoknak való száraz kórót, végül megjelent neki Zakariás próféta, és állítólag esküvel ígérve, hogy segítségére lesz, menekülésre biztatta. De Zakariás köpenyegében az álnok császárné lehetett, mert ugyan a látomás rábeszélésére megszökött a férfi a fogságból, és anélkül, hogy felismerték volna, Jeruzsálembe ment, ám itt szembetalálkozott Theodóra orgyilkosával, s hiába volt lenyírva a haja s magára öltve az úgynevezett szerzetesek köntöse, egy gránátalmafa törzséből kifaragott nyárssal átszúrták szívét, s úgy vérzett el, mint egy kutya.

Beliszariosz megszegte az esküjét: ha égő nap hevítette, napernyő alá állt, s ha esett az eső, visszavonult a termeibe, és nem is gondolt arra, mert mindenkor talált elfoglaltságot, hogy bosszút álljon Phótioszért, aki vértanúi szenvedéseket állt ki; amint elmondtam: ettől kezdve természetesen minden vállalkozásában szüntelenül tapasztalta, hogy vállára nem nehezedik az isteni ujj, amelynek érintését korábban minden percében érzékelte. Amikor röviddel ezután a Római Birodalomba harmadízben betörő médek és Choszroész ellen küldték, gyávának bizonyult.