Dánél Mónika
Hazatérés vagy Haza Tér És?
Vitéz
György: VÉGjáték
"hon volt hon nem
volt"
(András Sándor)
Volt egyszer egy nemzeti irodalom, (több)
nyugati magyar irodalom, (több) határon túli magyar irodalom.
Irodalomtörténetünk olyan kategóriái ezek, amelyeknek
maguknak is történetük van. Ma már szükségszerűen
máshogyan értjük, illetve pontosan a történetiségük miatt
megváltozott összefüggésrendszerben értelmezzük őket. A multikulturalizmus
esztétikájának előtérbe kerülésekor legelőször a nemzeti
irodalom romantikus zárt eszménye értékelődik át. Az
önmagába záródó nemzeti irodalmat már Babits Mihály
megkérdőjelezte: "a nemzeti szempontnál van egy lényegesebb
szempont, a világnézeti" – írja Az irodalom elmélete című
szövegében. Más természetű a másik két kategória
– ezeket a történelem alakulása kényszerítette ki. Azonban
a nyugati magyar irodalom, illetve a határon túli magyar
irodalom recepciója körüli korabeli viták pontosan a nemzeti
irodalom ideológiájának következményét viselik magukon.
Az oly sok metaforával körülírt nyugati
magyar irodalom – hol a "nosztalgia", hol a "senki
földjén" született "hontalanság irodalmaként" –
végre "hazatalálhat", ahogyan ma már a könyvkiadások is
jelzik ezt. Vagyis e metaforákból következően az "útrakelt
Odüsszeuszok" számos próbatétel után hazatérnek az
idegen, messzi országokból. Egy mesebeli, mitikus, ősi narratíva
bontakozik ki ezekből az értelmezésekből: a vándorútra kelt
szerencsét próbálók, utazók története. Vitéz György
korábbi kötetében (Haza Tér És, Jelenkor, 1998) más
szintre helyezi ezt a kérdést, a földrajzi hazatérést
nyelvivé transzponálja. A hazatérés itt mint részelemeire
szedhető szó szerepel, ahol a tagolásban ironikussá
változik jelentése; pontosabban így, elemeire bontva a
folytathatóságát emeli ki, hiszen az és kötőszó
után mindig következik még legalább egy szó. Széttördeli a
hazatérés idealizáltságát. Nincs hazatérés, vagy
többféle haza, tér, és van. A kötetcímmel azonos
címet viselő versben pedig külön-külön körülírja az
egyes elemeket, mintegy ironikus definíciókat adva, parafrazeálva
a magyar irodalmi hagyományokat: "A haza a magasban van meg a
mélyben", "Sors, ezt a tért nem tudod visszaadni".
A nyugati magyar írók "hontalansága" a
nemzeti irodalom kontextusában válik hontalansággá, hiszen
létük romantikus irodalmi hagyományunk legkiemeltebb
szövegében, a Szózatban meghirdetett "haza és
magyarság" eszmény felől kérdőjeleződik meg. "A nagy
világon e kívül / Nincsen számodra hely" eszményekkel
homlokegyenest szemben áll magyarságuk, író voltuk. (Többek
között Thinsz Géza nyugati magyar író Elidegenedett
idegen című mondókája polemizál ezekkel az
eszményekkel.)
Itt csupán utalni szeretnék rá: ennek a
nemzeti és honeszménynek lényegesen ellentmond az, hogy a
különböző országokba került magyar írók megteremtették
saját szellemi közegüket, ha akarjuk, "irodalmi, nyelvi
hazájukat" – folyóirataik, könyvkiadásuk, találkozóik
arról tanúskodnak, hogy eleven szellemi életet éltek, és nem
csupán sorvadoztak a honvágy mérhetetlen súlya alatt.
("Hazádnak rendületlenül, te hitetlen, mondod, és hány
hektáros a honvágyad, vagy te decibelben méred?" – Thinsz
Géza.) Elég utalni a Magyar Műhely és az Arkánum
folyóiratokra. Ez utóbbi szerkesztője volt Vitéz György is,
hasonlóan VÉGjáték kötetének válogatóihoz, András
Sándorhoz és Kemenes Géfin Lászlóhoz. Vagyis a kiadás
helyszíne áttevődött Magyarországra a Kortárs Kiadó
jóvoltából, és a Nyugaton kialakult szellemi közösség itt
is képes együttesen megjelenni.
A válogatás eleve interpretációt
körvonalaz, hiszen valamilyen szempont mentén történő
mérlegelés eredménye, hogy mely versek kerülnek be, illetve
maradnak ki a kötetből. Első része, a Válogatott versek,
a Vitéz-életmű eddig megjelent köteteiből (Amerikai
történet, 1975; Missa agnostica, 1974–1979;
Jel beszéd, 1982; Haza Tér És, 1998; Confabulatio
Mystica, 2001), illetve az Arkánumban (1981–1991)
megjelent szövegekből kerül az Új versek elé, mintegy
előtörténetnek. Ezek két cím alá rendeződnek: VÉGjáték
és Hal(l)ottak könyve. Az, hogy a VÉGjáték
a válogatott és új verseket is tartalmazó kötet címe,
ellentmondásosnak tűnhet, hiszen olyan cím fogja át a régi
verseket is, amely az új versek jelölője, ezáltal látszólag
az időbeli különbséget iktatja ki. Annál is inkább, mert a
kötetcímmé emelt szó hangsúlyozza a véget, valaminek a
befejezését. Így azt sugalmazza, hogy már a korai, korábbi
versek is a vég alakzatában íródtak.
Az (Amint öregszik az ember) című
korai versben olvashatjuk: "(ez azt jelenti hogy / nem hisz
már semmiben) / csak tisztes-szép halálban / tó-szürkészöld
szemében / csak irgalmas halálban / rőt sziklák köldökében
/ csak megőrző halálban / tengerek sós jegében." A Hal(l)ottak
könyve utolsó verse (és egyben a VÉGjáték kötet
utolsó szövege), a Tamás-templom pedig így végződik:
"S a boldog asszony injekciós tűvel kezében / Beoltja az
almát, körtét, őszibarackot / Valami szörnyű betegség
ellen, / Amit úgy hívnak EVILÁG". A tipográfiailag is
kiemelt és a kötetkompozíció szempontjából is kitüntetett
szó, az utolsó képileg is párja a kötet első címszavának.
Ha az első szó a véget emeli ki, akkor az utolsó mindazt, ami
a vég előtt van. Kezdet és vég lineáris struktúráját
ekképpen a kötet szerkezete vég és evilág állandó
oszcillációjává, játékterévé alakítja: végtelen
sakktáblává, amelynek nincsen széle, csupán fekete-fehér
közös (betű)tere van. A sakkjátszma végkimenetele,
végjátéka pusztán a fehér-fekete, Jézus és ördög szembenállássára
egyszerűsített értelmezésben lehet jelképszerűen és
végérvényes lezárt, ahogyan a Végjáték című
versben olvasható ("Sötét veszít. Pokolra vele!"). A VÉGjáték
kötetben ezzel szemben vég és evilág eldöntethetlen játéka
zajlik.
Az új versek Hal(l)ottak könyve címe
jelzi a véghez való kapcsolódást, amelynek egyik olvasata, a halottak
könyve egyrészt érthető úgy, hogy a holtakról szól,
másrészt úgy is, hogy a halottak által írt könyv, vagyis a
halottak üzenetét tartalmazza. Másik olvasatában pedig hallottak
könyve: olyan könyv, amely a hallottakat adja vissza. Ezzel
a magyar nyelv kínálta, széttartó jelentéslehetőséggel
rögzíthetetlenség teremtődik, a halál nem tud egyértelmű
lenni ebben a szókapcsolatban, mert szó szerint belehalljuk a
halottakba a hallottakat. Ahogyan e (bele)hallás műveletét a Menj
ország című új vers is tematizálja: "Így
imádkoztattak kisgyerekkoromban / »Egész Magyarország
mennyország« / S én így hallottam: menj ország, / egész
ország, menj toronyiránt". Hasonlóan Thinsz Géza már
említett szövegéhez, ahol is a Szózat mint kívülről
megtanult, gépies szöveg lepleződik le, nem az értelmére
figyelünk, hanem a szóhatárok elmosódásával énekeljük,
mormoljuk szent szövegként: "hisz megtanultad kívülről a nagyvilágonekívült".
Ugyanakkor "a nagyvilágon e kívül" definitív
kizárólagosságát a kívül(ről) szemantikai
széthangoztatásával is viszonylagosítja Thinsz mondókája. A
Vitéz- és Thinsz-szövegeket egymás mellé rendeli a hallás,
a félrehallás jelensége – mindkettőben a torzuló hallás a
haza, Magyarország szimbólumrendszeréhez kapcsolódik. A két
szólam (hallás és félrehallás) együttes hallása révén
ironikussá teszi ezen értékrendszer pusztán egyszólamú,
egybehangzó befogadását.
A kötetcímből kiinduló egységesítő
gondolatmenet koherenciáját ingatja meg ugyancsak a belehallás
művelete, hiszen a végjátékba belehangzik a vígjáték,
amely más kontextusokat mozgósít, mint amelyeket a végjáték
sugalmazhatott. Azonban a végjáték mint a sakkjátszma
befejező része, mint feladvány mindenképpen nyitott, így
akár vígjátékká is alakulhat. Vagyis az összehangzó
szavakban a közös játékelem éppúgy hangsúlyos lesz,
mint a magánhangzó-eltérésből fakadó különbség.
A vég játéka a szavak víg játékával van
megírva, éppen ezért a kötet meghatározója a szójátékok
poétikája, a szavak összehangoztatása; ezáltal a már
hallottaknak újszerű hallására késztet ez a poétika. Ezért
is imitálhat az egyik szójátékokban végződő vers, a 896–1848
című a Confabulatio Mystica (2001) kötetből
telefonbeszélgetést: hiszen az a hallásra, a fülre van
kihegyezve, és a félrehallásoknak is nagy terük nyílik. A
címként kiemelt magyar történelmi számokon "hívták
rendszerint a nemzetet. / Néha jelentkezett a nemzet, néha
nem." A Hungária Hajnalka nevű titkárnőt elbocsátották,
mert az "önműködő válaszológépnek / nincs szüksége
nyugdíjalapra", az automata menürendszer pedig a következő
opciókat kínálta a betelefonálónak: "»Itt a nemzet. Régi
dicsőségünkért / az 1-es gombot nyomja meg. Kettesen a
honfibú, / ösztöndíjért a hármason folyamodjék. /
Idegenmajmolást hallhat a négyesen; / az ötösön
Kékszakállú utolsó felesége dalol. / A hatoson zúg az a
négy folyó, s ha szerencséje van, / a hetesen élő
személlyel érintkezhet.«" Az Élő Hang elutasítja az
ötvenhatról való diskurálást, mondván: "»az komoly
numera volt« – azonban elég / és lángjaiból a fő nix
inti." Így nem marad más, mint "itt rodostokolunk // nem
veszik föl az istennek sem veszik föl / gondolom dolga van a
nemzetnek. Nagydolga." Ismételten olyan, a magyar kultúra és
nyelv vonatkozásában érthető szójátékot hallhatunk a rodostokolunk-ban,
amelynél aligha találhatunk kifejezőbbet: a száműzetés
(Rodostó) és helyben toporgás, vesztegelés (rostokolás)
együttes, egymásnak feszülő összetartozása lesz
hangsúlyos.
A Zalán futásának kezdősora
("Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"),
amely a fenti versben egyike a nemzet automatikus
telefonvonalainak, egyike Vitéz többször idézett nyelvi
hagyományának is. (A válogatáskötetben nem szerepel, de
például a Morbus Hungaricus kötetben található
A fényképésznél című versben is jelen van.) Itt
pedig, az Ezredfordulón váteszeknek intés címűben
ezt olvashatjuk: "mivel jó vacsorát szeretne enni, /
rosszcsont lányokat himbálni csúzos térdén / s egy Volvót
szeretne drájvolni – sőt, egy Mercédeszt, / s
nem a régi dicsőség érdekli / (akit úgyis a
rendőrség keres, / mivel az éji homályban késel.)"
Vitéz szövegében a nyelvi homonímia révén
a késel mint "késlekedés" jelentésébe
belehangoztatódik, és kontextusa lesz e szó másik,
"öldöklés" jelentésének. Többszólamú szóvá
változik, egyrészt megidézi a Zalán futása eposzi
invokációját, másrészt új szólamot teremt. Ha megnézzük
az eposz szövegét, már a tizedik sorban az öldösi
szíveiket szókapcsolat tűnik szembe. A régi
dicsőségünk a megszólításban teremtődő teként
körvonalazódik, aki fölött "Századok ültenek el, s te alattok
mélyen enyésző / Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü
fellegek, és a / Bús feledékenység koszorútlan alakja
lebegnek." És ennek a régi dicsőségnek válik
szószólójává a költői hang: "Óh hát halljátok, ti
hazának gyermeki! szómat; / Későn hangzik már; de magában
hordja halálos / Harcok fergetegét, s hű a haladékony
időhöz." A halálos harcok fergetegét hordó szavak
összefüggésében a késel kétszólamúsága a
Vörösmarty-szöveghagyomány egyik lehetséges szólamát emeli
ki. Megszüntetődik azonban az eposzi megszólítás, egyszerű
kijelentéssé alakul át, a romantikus, többszörösen
megszemélyesítő, ellentétező képi világ a Vitéz-versben
profán nyelvbe fordítódik át, mintegy az eposzi fenséges
hangnemet is deszakralizálva. A szavak és beszélőjük
eposzbeli kitüntetettsége Vitéz versében a parainesis műfaja
révén részben megőrződik, ám a váteszszerepek puszta
felsorolássá változnak. ("Lekászálódott az elhúzott
nótájú nemzet a millenniumi deresről / s pásztorgatyáját
rőtre püfölt alfelén szégyenlősen összehúzza. / (Érte
azt berzsenyibot, vérezte vajda virgácsa, / petőfipálca, vörösmartyvessző,
/ rúgta az alliterálhatatlan adybocskor.) / Csak a jámbor attila
– ő kérlelt inkább (nem pátosszal, ahogy szavalni
szoktak) – / lett volna hűséges fia.") Az Ezredfordulón
váteszeknek intés ismételten a nemzethez kapcsolódó
hagyományokat és váteszeit szemlézi, és az ezredfordulón
megváltozott, ironikus viszonyulást sejtet.
Az irónia révén nem egyszerűen valaminek a
tagadása, elutasítása fejeződik ki, hanem kettősség,
kétszólamúság, amelyet egyszerre kell hallanunk, egyébként
nem érzékeljük az iróniát. Vagyis a késel esetében
egyszerre halljuk Vörösmarty szöveghagyományát és annak
értelmezett Vitéz-szólamát. Egyszerre idézi fel a Zalán
futásának szöveghelyét, és viszonylagosítja is
egyben. Ez az ironikus, szójátékos eljárásmód
meghatározója Vitéz költészetének, bármilyen hagyománnyal
csak így képes viszonyba lépni, magának a nyelvnek az
ironikus voltát példázva ezzel. Költészetében minden
"szent téma" (vallás, nemzet stb.) ennek az iróniának
rendelődik alá, illetve fordítva, minden csak az ironikus
szemléletmódon keresztül válik egyáltalán elmondhatóvá.
Éppen ezért a Missa Agnostica például nem
egyszerűen deszakralizáló mű, éppen annyira teremti is a
vallásos beszédmódot, mint amennyire viszonylagosítja,
szentségteleníti abban az értelemben, hogy pátosz
nélkülivé, ironikussá írja át. Hiszen a latin liturgia
szerkezetét megtartva és annak latin nyelvű szövegeit idézve
a szöveg megőrzi a vallásos beszédmódot, és mindvégig
hangoztatja az irónia egyik szólamaként. Ugyanakkor
kulturális hagyományként mutatja a kereszténységet,
különböző értelmezésekkel, ábrázolásmódokkal teremt
ironikus viszonyt. A tridenti latin mise azon szerkezeti részeit
veszi át, amelyeket zeneszerzők hagyományoztak tovább
zeneműveikben, vagyis eleve egy művészeti közvetítettségen
keresztül jeleníti meg a liturgikus hagyományt. Azt is
feltűnővé teszi többek között, hogy egy másik művészeti
ág, a képi ábrázolásmód milyen mértékben hozta létre e
szent hagyományt. Grünewald, Dürer, Lucas Cranach, Fra Angelico
festményei által is teremtődött, a "Te Jó Isten mutasd meg
valahára / szép komoly fiadat ne csak a piktoroknak" kérés
egyszerre ironikus és komoly, illetve ironikusan őszinte. (A
mű részletes értelmezéséhez lásd Kemenes Géfin László: Az
örökös fájdalom partján. Vallás- és magyarságbírálat
Vitéz György Missa Agnostica című szövegében. Kortárs,
1995/10.)
A válogatáskötetben nem szereplő, de
idevágó A költészet halála című versben pedig ez
áll: "Gúnyol(sz)? heccel(sz)? de moralizál(sz)? / (Gyónom a
mindenható komputernek: »Szent dolgokból tréfát űztem«)"
A de funkcionálhat kötőszóként és
fosztóképzőként egyaránt, így ellentétes jelentéseket
tart egymás függésében. Az ima beszédhelyzetét megtartja,
miközben új Istent állít. Ha az önmegszólító
beszédmódra is figyelünk, a komputer, azaz az írás az
önvizsgálat, a gyónás médiuma lesz. Vagyis ismételten az
irónia megszüntetve-megőrző, kettős létmódjával
találkozunk.
Az irónia kettős mozgásához, a
szójátékok kettős hangzásához hasonlóan az álom is
kettős kötésű. A Vitéz-versekben gyakran kap funkciót az
álom motívuma: eldönthetetlenséget létesít. A Dies
Irae című vers ezzel a kérdéssel végződik: "Azóta
nem tudom, ébren vagyok-e vagy az álom tart-e örökké?" Az
álom és való kettőse az EVILÁG és a nem nevesíthető
MÁSIK VILÁG (amelyről csak közvetítetten tudunk, liturgia,
festmények, írás médiumán keresztül) közötti
határátjárássá is alakul, ahogyan erről a kötetzáró Tamás-templom
című versben olvashatunk. A festmények itt ismételten a
nem evilágról közvetítenek, hasonlóan az álombeli
katedrálishoz. Ebben a kontextusban a Hal(l)ottak könyve is
mint médium válik értelmezhetővé. A könyv szólongatja a
halottakat, olyanképpen, ahogyan a festmény teszi láthatóvá
a láthatatlant a különböző bibliai történetek mentén.
A Bakucz József emlékének dedikált Kilenc
töredék című vers kérdései azért hiábavalóak, mert a
halottak világára kérdeznek rá, és mert megválaszolatlanok
maradnak – arról, hogy hallanak-e a halottak, csupán azt
tudjuk, hogy "Mit lehet még mondani annak, akihez naponta
szólsz / és nem válaszol [kikapcsol(ód)ás] / The number you have
dialed / Il n’y a pas de service". Ismételten a telefon, a
kommunikációs eszköz kerül előtérbe, mint ami hangsúlyozza
a mindenkori közvetítettséget: mindig valamilyen médiumon
(zenén, festményen, katedrálison, komputeren, könyvön) át
válik egyáltalán "valami" valamivé. "Első hiábavaló
kérdés: szoktak-e mosolyogni arrafelé, ahol mostanában /
utazgatsz? / Második hiábavaló kérdés: Találkoztál-e Anyollóval?
/ Harmadik hiábavaló kérdés: (Végtére) miért van inkább
semmi, / miért nincs inkább valami?" Bakucz József Apolló
és Anyolló című szövegével és annak töredezett
telefonbeszélgetés-kísérletét idéző szövegtechnikájával
teremt intertextuális kapcsolatot a fenti kérdés. A halottak
hallótávolságon kívül esnek, nem éri el őket a
telefonvonal Ariadné fonalaként, ahogyan a Bakucz szövegéből
sejthetjük, és ahogyan a Vitéz-versben is csupán az automata
hang szólal meg.
A közvetítő médiumok ilyen hangsúlyos
volta a kötetben felerősíti: maga a nyelvi hagyomány is
ekképpen funkcionál, ezért ironikus Vitéz verseinek nyelve;
érzékelteti a többszörös nyelvi, képi, kulturális, nemzeti
stb. közvetítettséget, a szólamok egymásra tevődését.
A könyv mint közvetítő médium szerepe
egyrészt ironikus az Arkánum első számából
beválogatott Matuska gondolatai a könyvtárban
című versben. (A válogatáskötetben Matuska
gondolatai a könytárban [!] szerepel, a tartalomjegyzékben
is, ezért hivatkozom az Arkánum-beli megjelenésre.
Valószínű, a könyvek és könnyek szövegbeli
szójátéka fátyolosította el a szerkesztők éleslátását.)
Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban költeményének
nagy kérdése, hogy "Ment-e / A könyvek által a világ
elébb?" a "»Ment-é a könnyek által elébb?...«"
kérdésévé alakul. Mégis igenlő lesz a válasz, hiszen ezt
olvashatjuk: "Nem Szabad Főltűnést Kelteni; – most súgva:
/ Kisasszony, a Vasútépítés Kézikönyvét / kivehetném, –
csak egy órára – itt, az asztalnál. / Ígérem, meg sem
mukkanok. – Könyvek által / mennek elébb a megszállottak
is. – Talán ez egyszer / kinn felejtik a vérebbeket...
Nézzük csak: / Műszaki rajzok, egyenletek, táblázatok után
/ egész oldalas fénykép: Viadukt."
Máshogyan affirmálja Vörösmarty kérdését
a Hal(l)ottak könyve, ahol a könyv a
közvetítés, a kommunikáció létrejöttének a médiuma
lehet, akár abban az értelemben, hogy a halottak közvetítnek,
akár abban, hogy a könyv rájuk/feléjük irányul.
A VÉGjáték kötet pedig olyan könyvteret
teremt, amelyben egymásba hangzanak a különböző szólamok,
belehallások. A sakktáblához hasonlóan olyan nyelvi teret
hoz létre, ahol a különböző (kanadai, magyarországi)
földrajzi részek együtt terülnek el, és együtt
hozzák létre a nyelvi hazát: az ironikusan széthangzó,
újrafelhasznált szót, kijelentést, szójátékok
poétikáját. (Kortárs Kiadó, 2004)