Tüskés Tibor

„Pünkösdi hírnök”

Tehetetlenül nézni egy város pusztulását, amikor szőnyegbombázás dönti romba a házakat… Összeszorított szájjal hallgatni a megalázó vádakat, amikor a könyörtelenség és a kérlelhetetlenség ostorcsapásai égetik a bőrt… A valódi fájdalom néma. A fogalmazásban, a kimondásban, a szavak megválasztásában, a mondatok egymás mellé illesztésében mindig van valamiféle árulás: jobbik esetben önsajnálat, rosszabbik esetben a túlélő megkönnyebbülése. Nem hallgatni kellene inkább?

Utoljára június 5-én, csütörtökön kora délután találkoztunk a Liszt Ferenc téren. Könyvheti dedikálás szólított a fővárosba, az Írók Boltjának sátra elé. Melegen sütött a nyár eleji nap. Előre nem beszéltük meg a találkozást. Pontosan érkeztem, de ő már várt rám. Nyolcan-tízen verődtünk össze a napernyő alatt. Ott volt az asztal körül Czigány György, Kautzky Norbert, Sediánszky János, egyik volt tanítványom s néhány családtag. Az emberek hozták a könyveket. Fodor András némi szomorúsággal mondta: – Ez az első könyvhét, amikor nincs okom a Szép versek idei kötetébe beírni a nevemet… Mintha nem volnék már költő… – Egy nagy alakú, lezárt borítékot adott át. – Az eligazító levél benne van – mondta. – Majd nézd meg a tartalmát… – A dedikálás egyórányi ideje alatt voltunk együtt. Alighanem ekkor készült róla Karai Sándor masinájával az utolsó fénykép. Három órakor váltottunk. Az asztalnál Határ Győzőék álltak szolgálatba. Fodor András elbúcsúzott: – Hernádi Gyulát megyek meglátogatni. Kórházba került. Az egyik szemével van valamilyen probléma. – Az Andrássy út forgalma elnyelte alakját.

Már a vonatban kézbe vettem a borítékot. Szuntyer-matéria – olvastam a borítékon a lendületes, kézírásos szavakat. Kevesen ismerik ezt a szót: szuntyer. A kaposvári MÁV fiúnevelő intézetet és lakóit hívták így. – Te is a szuntyerban laksz? – kérdezték. – Ott mennek a szuntyerok – mondták, ha meglátták az utcán a párban vonuló, vasutas-egyenruhás, dobsapkás gyerekeket. (Ma már csak a francia rendőrök hordanak ilyen fejfedőt.) A szó eredetét nyelvészek se tudták megfejteni. Állítólag éhezőt, éhest jelent. A vasutascsaládból származó Fodor András diákkorában a kaposvári szuntyer lakója volt. Én csak félig vagyok családilag érintve a dologban: jó pár évvel idősebb bátyám lakott elemista korában a kaposvári szuntyerban, amikor családunk Balatonszántódon élt.

A kaposi szuntyer – új nevén: MÁV Nevelőotthon –, az egyemeletes sárga épület ma is létezik, működésének idén lesz századik évfordulója. A jubileum alkalmából emlékkönyv kiadását, ősszel ünnepségsorozat megrendezését tervezik. A borítékban az emlékkönyv tartalomjegyzékét, Lakatos Kálmán és Fodor András Szuntyer-versek című összeállítását találtam. „Egyúttal kérlek, írjad be a naptáradba október 11-dikét – olvastam a kísérőlevélben. – Aznap lesz a 100. évforduló ünnepsége. A díszebéd (s a délelőtti hivatalosságok után) 2 órától lenne az általam javasolt Szuntyer irodalom (Egy óra a jubileumi évkönyv alkotó szereplőivel) program – ehhez kérném az igazgatóság nevében is a Te bevezetődet… A konkrétumokról persze ráérünk még beszélni.”

Már ott a vonaton, amikor elolvastam Fodor András Szuntyer-versek című összeállítását, amelyben tíz-tizenkét éves korában írt verseit gyűjtötte össze és látta el friss kommentárral, tervem született: maholnap itt lesz – másfél év múlva, 1999. február 27-én – Fodor András hetvenedik születésnapja, ha lesz akkor még Somogy folyóirat, amit szerkesztek, a jubileumi összeállításba mindenképp vegyük be és közöljük Fodor András szuntyer-verseit. Itthonról aztán meg is írtam neki tervemet: legyen ez az írás a Somogy majdani Fodor András-számának egyik mozaikkockája.

A Liszt Ferenc téri napernyő alatt adtam át Andrásnak könyvheti könyvemet, a Csorba Győzőről írt és még 1981-ben megjelent monográfiám folytatását, Az utolsó évszakot, a költő pályájának záró szakaszával foglalkozó írásaim gyűjteményét. Eszembe jutott: Csorba Győzőt akkor láttuk utoljára, amikor Fodor András egy Fülep Lajosról szóló előadás alkalmával Pécsen járt, és invitálásomra közösen meglátogattuk a klinikán fekvő, nagybeteg költőt. Fodor Andrásnak verse született erről a találkozásról. – Jó, hogy rábeszéltél a látogatásra – mondta később. – Mindig megviselnek ezek a találkozások. De sejtettem, hogy az utolsó lesz…

Fodor András naplója, az Ezer este Fülep Lajossal szerint nevemet Csorba Győzőtől hallotta először. „Csorba Győző… sorra jellemzi a pécsi irodalmi élet új alakjait. Tüskést…” 1959. október 8-án történt ez a megyei könyvtárban. Azóta csaknem negyven év telt el. Én naplót rendszeresen nem vezettem. Ha életem valamely eseményére kíváncsi vagyok (mint legutóbb például arra, hogy mikor jártunk közösen Borsos Miklóséknál Tihanyban), Fodor András naplójegyzeteit veszem elő. Ha valaki egyszer kigyűjtené a naplók rám vonatkozó részleteit, életem története lenne a kezében. Kapcsolatunknak ez az egyik tükre. A naplók. A másik: levelezésünk. Ha havonta csak kétszer váltottunk levelet, negyven év alatt akkor is legalább ezer-ezer levél ment és érkezett, járt közöttünk. (Leveleit ő mindig kézzel írta.) Összegyűjtve, kinyomtatva több kötetet töltene meg az anyag. S ez csak a kettőnk között váltott levelek mennyisége. Rajtam kívül ki mindenkivel volt még kapcsolatban! Idősebb és fiatalabb írótárasakkal. Hazaiakkal és külhoniakkal. Közlést remélő ifjakkal és verskéziratot küldő női széplelkekkel. Hivatalokkal, szerkesztőségekkel, kiadókkal és családtagokkal. Barátságot keresőkkel és barátságot felmondó (dedikált könyvet visszaküldő) szakítókkal.

Nem emlékezem, hogy az elmúlt csaknem négy évtized alatt lett volna olyan június 30-a, amikor születésnapomról ne emlékezett volna meg. Levelet írt, vagy legalább képeslapot küldött. Most is: június 27-én, pénteken kelt levelét hétfőn, június 30-án bontottam föl. De amikor sorait olvastam, már nem élt, aki írta.

Került már kezembe szokatlan módon levél. Legutóbb, 1997. május végén Gál Istvánnak, az Apollo folyóirat hajdani szerkesztőjének két lánya, Ágnes és Júlia juttatta el édesapjuknak egy nekem címzett, de postára már nem adott képeslapját. A tihanyi apátsági templom altemplomát ábrázoló képeslapot Gál István Balatonfüreden írta és címezte meg 1982. június 14-én, másnap vonatra ült, hazautazott Pestre, és tizenkét nap múlva, június 26-án, hetvenéves korában meghalt. Tizenöt évig maradt ismeretlen előttem a nekem címzett üzenet, a levélírónak talán az életében utoljára papírra vetett néhány sora. Másfél évtized múltán is megrendítő egy ilyen túlvilági üzenet.

Ez a mostani, ez a június 30-án kézbe vett és felbontott levél sokkal mélyebben érintett. Tudtam, Fodor András hosszú ideje minden évben június második felét, kéthétnyi időt Fonyódon szokott tölteni. Ez volt az ő „alkotó szabadsága”. Költői természetéről, versíró módszeréről, ihletének sajátos működéséről maga mondta el: valóságos alkotáselméleti csoda, hogy az év közben fölvillanó verscsírákat, ötleteket, verstémákat hajszolt napjai, sokféle elfoglaltsága miatt „jegelnie” kell, s ebben a nyári két hétben, a magányban, a nagy tó partján eltöltött időben tudja megírni évi verstermését. Ez idő alatt legföljebb étkezni járt át két nővéréhez. A tavalyi szívműtét után az idei nyár elején is Fonyódra utazott. A szombaton hallott gyászhír ismeretében elképzeltem: az idei két hetet is eredményesen zárta. Pénteken délelőtt már csak levelekre válaszolt. Megírta nekem is a négy oldal terjedelmű levelet. Megebédelt nővérénél, talán keveset pihent, s mivel nagy meleg volt, arra gondolt, hogy lemegy a tóra fürödni. Magához vette a lezárt borítékot. A posta felé került, hogy a levelet még aznap föladja. Bedobta a postaládába, és a strand felé indult. A család minden évben kabint bérelt. Átöltözött, és a kabin kulcsát a fürdőnadrágjára fűzte. Ismerem a fonyódi strandot. Nyaranta gyakran fürödtünk itt együtt. Valahol van egy fényképem, amelyen a hatvanas években Lator Lászlóékkal, népes gyerekcsapattal nézünk a lencsébe a derékig érő vízben. Fodor András mos egyedül volt. Belépett a tóba. Nem volt úszóbajnok, nem volt nagy strandoló, napozó. Nyár végére is fehér maradt a bőre. Tett néhány lépést a vízben, és a képzeletbeli film itt hirtelen megszakad. A vízből fél négy tájban holtan hozták ki.

Hétfőn délelőtt megrendülten olvasom hozzám írt utolsó levelét. Keltezése: Fonyód, 1997. VI. 27. A személyes – a rám vonatkozó előnyös és a másokat érintő nem éppen hízelgő – részeket hagyom csak el.

Kedves Tibor,

                     Sárika továbbította leveledet Pestről, mert hogy én a Siklós óta (1962!!!) kialakult hagyomány szerint, harmincötödször töltöttem itt a június második felét egyéni „koncentrációs” táboromban. Ha valamikor, most aztán igen cudar penitencia volt szembenézni az elmúlt esztendővel; nemcsak a kórházi vegzatúrák, de a sokféle értékromlás, ideavesztés, ügyekből, emberekből való kiábrándulás, általános kedélytelenedés, érzelmi sivárodás miatt. Már nem is a lírai én megtartása vált elviselhetetlenül nehéz próbává, de a morális válasz, az emberi helytállás kijelentésének gyötrelme. Érdemes-e, lehetséges-e, mivégre ez az egész, növekvő közöny által csődre ítélt, lesajnált erőlködés?

Te egyike vagy ama […] Mindenekelőtt ezért kívánom: Isten éltessen közelgő évfordulódon erőben, egészségben, csakazértis alkotó kedvben. Öröm látni, ha Te […]

Jólesett persze, hogy amint írod, már a vonaton hazafelé kézbe vetted a „Szuntyer-irodalmat”, s látsz benne fantáziát. A sorsszerű véletlen hozta így, hogy vallanom kellett ezekről az évekről; ráadásul a FORRÁS „szerelmes földrajz” számába kb. 30 oldalon megírtam Lengyeltóti (Pusztaberény) lírai történetét is E hely poétának való címmel; a nyáron ezt remélhetőleg olvashatod majd a kecskeméti folyóiratban. Pék Pálhoz pedig a tervezett naplóelőzmény, A somogyi diák 1945-ös őszi fejezetét küldtem el. Mindezzel együtt köszönöm, hogy elsőként figyelmeztetsz közelgő hetvenkedésem ilyen vigasztaló velejáróira, mint ama „dosszié-nyitás”.

Vigasztaló az is, hogy Neked még adódtak jóemlékű könyvheti szerepléseid. Én 1957 óta először nem éltem meg ezt az ünnepsort személyes és országos eseményként. Mindössze két könyvet mutattam be Pesten: a Kodály-emlékkönyvet a Köröndön s a Fórum kiadó A Fülep család Becskereken című kötetét a Ráday kollégiumban. Szerzője is Németh Ferenc nevű, derék fiú, rá való tekintettel vállaltam, hogy egy nap alatt elolvastam könyvét és megírtam róla mondandómat.

Kérem majd Tőled, Tibor, bátyád pontos címét; meg akarom hívatni őt is a szuntyer jubileumra.

Az esedékes új [Somogy] szám tartalomjegyzékét még nem küldte meg Lajos. Más ügy miatt is várom reagálását; talán ő is bizonytalan a tekintetben, hol vagyok a térképen.

A nyár még talán összehoz bennünket. Nem titkolom előtted tovább […]

Kíváncsi vagyok arra is […]

Jövő héten Dávidék jönnek a három gyerekkel. Közülük a 12 éves Ágota július végén Arizona államba megy, egy díjat nyert kórus tagjaként. Jánosék lakáscserével vannak elfoglalva; szükségük lesz a nagyobb térre, mert novemberre Luca kistestvérét várják.

Itt hálistennek még megvannak nővéreim, az idősebbik most töltötte be 85. esztendejét.

Még egyszer jó erőt, sok szerencsét kívánok a Te Péter-Pál utáni 68-adikat kezdő ünnepedhez. Annát is, Téged is nagy szeretettel köszöntelek, ölellek:

Bandi

Van a magyar nyelvben egy nagyon szép és szemléletes kifejezés: meghasadt a szíve.

És ha már a szívről van szó, eszembe jutnak a szó lehetséges jelzői. Mózes második könyvét, a Kivonulások könyvét olvasom Károli Gáspár fordításában. Az egyiptomi tíz csapás elbeszélésekor újból és újból ez a kifejezés tér vissza: a fáraó szíve kemény maradt; amikor a fáraó látta az enyhülést, újra megkeményedett a szíve; az Úr azonban megkeményíté a fáraó szívét…

Igen, van ilyen: a megátalkodott, a gonosz, a jó szóra nem hallgató, a keményszívű ember.

És van olyan is, aki épp az előbbi ellentéte: a gyengéd, a puha, a jószívű ember. A segítőkész, a kérést meghallgató, a szolgáló ember.

Fodor András a szó legszebb – bibliai – értelmében jószívű, tisztaszívű, önzetlenül segítőkész ember volt. Hajszolt élete, naplójegyzetei, sokszálú emberi kapcsolatai, ezerféle tevékenysége, társadalmi megbízásai, intézményekben vállalt feladatai, kiterjedt levelezése (az az egyetlen, fent idézett levele is), szerkesztői és könyvtárosi munkája ezt igazolja. A „szuntyer-matériával”, a „szuntyer-versekkel”, a kaposvári MÁV-internátus jubileumának támogatásával, a volt iskolatársak mozgósításával is másokon, egy ügyön akart segíteni. Igen, gyűlik az anyag a születésének hetvenedik évfordulójára tervezett Somogy-szám dossziéjába, de ezt már nem fogja olvasni, ez már folyóiratunk Fodor András-emlékszáma lesz.

A végső dolgokról, az emberi létezés egzisztenciális kérdéseiről, az elmúlásról, a halálról ritkán beszélt, s ha igen, akkor sem élőszóban, hanem írásban, költőként, versben, esszében. Amit utoljára olvastam tőle, az a Parnasszus című lapban megjelent vallomása a Bibliáról. Azt említi, amit válogatott verseskötetének is címet adó költeményéről, a Pünkösdi hírnökről írtam. Nem az értelmezést, hanem a verset, az önmagát megszólító, befejező sorokat idézem:

Pünkösdi hírnök volt Fodor András. A különböző nyelveken megszólalás képességével megajándékozott költő, aki sokféle embert tudott megérinteni. Pünkösdi hírnök volt Fodor András, a Lélek szólását, a tüzes nyelvek üzenetét közvetítő, aki minden helyzetben vállalta a szolgálatot, akkor is, ha „mások gúnyosan megjegyezték: teleitta magát édes borral”.

Mit látott szeme az utolsó pillanatban? A tájat, a „gyerekkori édent”, az innenső partot, a fonyódi hegy kettős kúpjának geometriáját, a karéjos nádast, a hajókikötő vízbe öltött betonnyelvét, talán a túlsó partot, a horizont peremén a Badacsony kőkoporsóját, a körötte megismert világ tárgyait, annyi versének motívumait, képzelete egész növekvő birtokát. Aztán a tó „hatalmas ezüstmágnese” átfogta, és végérvényesen magához ölelte.