Fodor András, a csönd, az út, a hárs

„A hársfa mind virágzik, a csíz mind énekel, a lomb sugárban ázik, csak szíved alszik el.

(Weöres Sándor)

Írt reggel, alkonyatkor, a nyár-forma szavak
között föl-föltűnt tisztán a legártatlanabb.

Átváltozott a házban – Balaton, éjszakák.
Háza előtt rejtelmes, nagy hárs. Virágban állt.

Mindig tudta: a lombban az illat-orgona
billentyűin az játszik, ki a titok maga,

életnek és halálnak zöld szíve, tengere
hullámzik és beszélget a napok közt vele.

Virrasztó elméjével és álmai alatt
látta elébe-nyílni az elvadult utat,

a teljes múlt-világot a széttört új mögött,
örök-kereső karját, a part-összekötőt.

Szél-dühöngéssel szemben, „konok-türelmesen”:
vitorlái ragyogtak a vak-tükör vizen.

Húzta a választott szó. A hársfa még zenél.
De ő a csöndben úszik, ahol minden fehér.

1997. június 30-án