Utassy József
Idill
Kontyhullató ősz van,
vénasszonyok nyara.
Vakítsd meg tüzedet
csősz, és ballagj haza!
Látod: jön az úton,
lobog, ragyog, dúdol
az én szerelmesem:
kell hát kicsi kunyhód,
kell, hogy rá az újhold
süssön sejtelmesen.
Áldjon az ég, öreg!
Ó, szoknyahullató
hatalmas szerelem!
Meghalok nélküled.
A házak arca
V e c s é s i S á n d o r n a k
Te,
ki a házak arcát kémleled,
tornácra kiülteted az időt:
nagyárnyú férfit,
nagyálmú nőt.
Órád,
a fakó oszlopsor ketyeg,
méri mogorván a mérhetetlent.
Hallgat hosszan a két öreg,
hallgat:
közöttük csillagközi már
a csend.
Vakul,
befalazódik az ablak.
Isten faggatása
Úristen, hát hol élek én?!
Valóban ez a föld a hazám?
Mért nem ölel akkor magához
úgy igazán?
Uram, te láttad apámat!
Agyamon derengés fut át:
valahol Minszkben kaparták el,
mint a kutyát.
Fiam szélfútt zsendülő ág.
Örök barbár: letörted őt.
Hizlalod vele a rédicsi
köztemetőt.
Számomra mit eszeltél ki?!
Miféle döghalált, Uram?
Bűzlök, de mégis téged szánlak
szomorúan.
Mert nincs esély,
Uramisten,
föltámadásra nincs esély!
Gyere, ültess föl térdeidre,
s hazudj, mesélj.