Hol látta utoljára az eltűnt személyt?
Kimenőre indult, tegnap délután.
A rendőr homlokára gondterhelt ráncok gyűltek, valamit súgott valakinek, akit
nem láttam a telefon képernyőjén. Ami azt illeti, én is ideges voltam, még
soha nem tűnt el senki a felügyeletemre bízott tanulók közül. A Kope
meglehetősen kicsi diákszállás volt, szerettem úgy gondolni rá, mint egy
nagy családra. Tomate pedig nem tartozott azok közé, akik szerettek
kimaradozni, meg egyéb módon feszíteni a húrt. Tegnap kiment a városba, s
azóta semmi hír felőle.
Küldje át az eltűnt személy adatait kérte a rendőr. Az
adatállományt már jó előre várólistára helyeztem, így pár másodperc múlva
már a rendőrség szervere futtathatta végig a teszteket. Nem tartott sokáig.
Kizsilipelt állapította meg a rendőr. Már jött is vissza az
adatcsomag, benne Tomate mozgása azóta, hogy kijelentkezett a diákszállásról.
A város rajza megpördült, hogy a lüktető sárga pontokból álló útvonal
kirajzolódhasson. A fiú kisebb kitérővel ugyan, de gyakorlatilag egyenesen az
egyik közzsiliphez ment s ott eltűnt. Onnantól fogva semmi, maximum a
holdvédelem műholdjai mérhették be, a városok belső érzékelőrendszere számára
elveszett.
Körbekérdeztem, nincs adat arról, hogy visszajött volna
folytatta a rendőr. De egyelőre nem kell a legrosszabbra gondolni,
több kisebb bázis és telep van kint, amik nem tartoznak a mi adathálónkba.
Szórakozóhelyek is... Egy órán belül végigkérdezzük őket.
Köszönöm, majd akkor felvesszük a kapcsolatot...
Egy óra! Gondterhelten dőltem hátra. Mi a fene történhetett? S főleg ez
a gyerek... Tucatnyi másikat tudtam volna mondani, ha korábban valaki
megkérdezi, kivel lesz gond, Tomate neve fel sem merült volna bennem.
Az igazgató jelentkezett, érdeklődött, hogy mi a helyzet. Mikor beszámoltam
neki, egy pillanatra az adataiba mélyedt.
Ha a rendőrség kérdezi, hogy kérjük e a körözés elrendelését,
akkor nemet mondunk mondta végül.
De ez... kezdtem ellenkezni. Tomate nem szokott kimaradni
csak úgy, annak nagyon komoly indoka kell, hogy legyen, ezért...
Ezt sohasem lehet tudni. Láttam rajta, hogy feszült.
Hirtelen úgy gondolta, hogy ő már elég nagyfiú... De negyvennyolc órán belül
nem vagyunk kötelesek körözést kérni, s ha egy mód van rá, akkor nem akarok
rendőrségi ügyet az intézményben. Csak ez kellene a konkurenciának... Mióta
visszavitték a Kopernikusz holdmérnöki karát, valósággal vadászni kell a
leendő kollégistákat.
Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, várva, hogy felbukkan... Nincs is bent a
városban, kiment valahova!
Én is rendszeresen kimegyek legyintett az igazgató. Te
is. A fiúk meg főleg. Az összes jó hely kint van valahol, ebben nincs semmi
rendkívüli. Viszont valóban nem ülünk ölbe tett kézzel: azt hiszem, jó emberre
bízom a dolgot, ha megkérlek, szedd össze ezt a gyereket!
Ügyeletes vagyok vetettem közbe.
Tisztában vagyok vele mosolygott az igazgató. Charles
már úton van, átveszi tőled. Vidd el a szolgálati kocsit. Kérdezd meg a
srácokat, mit tudnak, veled jóban vannak, biztos segítenek. Na, jó munkát!
Charles valóban hamar befutott, így elkezdhettem fejvadászi megbízásomat.
Igazából fogalmam sem volt, hogyan, áttöltöttem pár hasznosnak vélt kódot az
órámba, majd sorba vettem a létszámadatokat. Charles közben az
étel-automatával szórakozott, szokás szerint szidta a szendvicset, pedig
annak nem volt az égvilágon semmi baja.
Biztos valami nő van a dologban állapította meg, miután
megbékélt a sonka állagával, s leült a központi terminál elé.
Remélem dünnyögtem. Nem sokan tartózkodtak bent, délelőtt lévén
szinte mindenki elment az iskolájába. Összesen öt különböző intézménybe jártak
a koleszosaink, meglehetősen eltérő órarendekkel, de a délelőtti időszakra
mindenhol jutott valamilyen foglalkozás. Az armstrongosok meg valami
kirándulásra mentek, talán a holdkomp-parkba. Két fiú kódjai éltek csak az
épületben, az egyikük beteg volt, a másik pedig éppen összepakolt, mert
kikérték, megy vissza a Földre. Meghalt a nagyanyja.
Lekapcsoltam a képernyőt, majd vállamra dobtam a táskámat s elköszöntem
Charlestól. Meg sem álltam Tomate szobájáig. Az órámba áttöltött kóddal
kinyitottam az ajtót, majd gondosan bezártam magam mögött. Elméletileg jogom
volt bármikor bemenni bárkihez, de azért ezt nem szerettem. Belépve el kellett
ismernem, hogy Tomate rendszerető gyerek, szépen rendben tartotta a cuccait,
ahhoz képest, hogy fiú. Reméltem, hogy találok valami nyomot a szobában. Ha
Charles jó felé kapisgált, s valóban, valami nő van a dologban a fene
tudja, mennyire aktív ez a Tomate gyerek ilyen téren akkor csak van
valami apróság, csomagolópapír vagy kép vagy...
Hát ez meg mi a...?
Első ránézésre valami idétlen, futurisztikus fegyvernek tűnt, ahogy kopottan,
régi csillogását csak sejtetve terpeszkedett a szekrény tetején, alaposan
lelógva mindkét oldalra. Valamilyen fémből készült, hosszúkás, üreges, két
végén behajló íves test volt. Odébb húztam egy széket, hogy felállhassak rá.
Megkocogtattam. Határozottan fémnek tűnt, talán alumínium. Próbálgattam a
súlyát is, nem volt nehéz. De hogy mi célt szolgálhatott, nem tudtam rájönni.
Semmiféle elektronikának, műszernek nem akadtam a nyomára, egy egyszerű
üreges, hosszú, teljességgel haszontalannak tűnő alumíniumtest egyensúlyozott
Tomate szekrényének a tetején. Méghozzá láthatóan régi volt. Ki tudja, milyen
régi...
Kimentem a szobából s megkerestem azt a fiút, aki délután utazott haza a
nagymamája temetésére. Úgy rémlett, hogy jóban volt Tomate-vel.
Jó napot, tanár úr! köszönt rám.
Kérdeztem tőle, hogy tud e valamit Tomate-ról, mondta, hogy nem,
valamelyik nap együtt lógtak, de azóta nem találkozott vele. Kicsit zavartnak
tűnt, mintha le lett volna lassulva, nem így szokott viselkedni.
Találtam valamit, megnéznéd?
Lerakta a táskáját, s szó nélkül követett. Átmentünk Tomate szobájába, s
ott a fémtárgyra böktem.
Nem tudod véletlenül, hogy ez micsoda?
Hümmögött.
Na, mi van? Erőltetetten mosolyogtam. A jelekből arra
következtetek, hogy tudod.
Hát... akár tudhatom is, csak...
Valami gázos? Nem akarod bemártani a fiút?
Akár úgy is mondhatjuk...
Türelmetlenül legyintettem.
Jaj, lépjünk túl ezen. Most nem érdekelnek a húzásaitok, Tomate eltűnt
és meg akarom keresni, mielőtt a rendőrség is rákattan az ügyre. Neki is az a
legjobb, ha minél előbb megtalálom. Szóval: mi ez?
Hát egy... lökhárító.
Lökhárító? Megkocogtattam. Na ne, láttam már lökhárítót,
a legkisebb is van hatszor ekkora és nem ilyen fémből van, ez aztán semmit
sem érne.
Türelmesen megvárta, amíg végigmondom, csak azután javított ki.
Nem űrhajókra meg holdjárókra való. Régi földi autókra. Ezt úgy
huszadik, huszonegyedik századinak nézem. Egész jó állapotban van, jó fogás.
Tök régi autóra való? Valahogy nem állt össze a kép.
Honnan szerzett volna ilyet?
Úgy, hogy mázlista. Mostanában fellőttek pár ócskavasszállítmányt,
abban találhatta. De... Ő is fellépett a székre, szakértő kézzel
végigsimította. Ez tényleg nagy mák. Alig van rajta karcolás. Ezt itt
kicsit le kell kaparni, kifényezni... Nem semmi.
Milyen ócskavas? értetlenkedtem. Nem érek rá erre, nem
lehetne kicsit egyértelműbben?
A fiú végigmért, leszállt a székről, elővett egy papírkapszulát a zsebéből,
gondosan letisztogatta az ujjait, majd bólintott.
Akár fel is dobhatom őket...
Akár.
Magában úgyis bíznak a többiek.
Ez igazán megtisztelő.
Tomate meg még páran ki szoktak járni a szeméttelepre.
Melyik szeméttelepre?
A nagyra. Amelyik a Cyrillus kráterben van.
Oda szórják a földiek a szemetüket, nem?
De. Mondta is Tomate, hogy kaptak egy fülest, hogy valami régebbi
szeméttelepet számoltak fel lent, s az egyik szállítmánnyal jön egy csomó
ócskavas.
Fülest? Ennyire benne vannak a dologban?
Ha már egyszer csinálnak valamit, akkor azt alaposan. Halvány
mosoly jelent meg a fiú arcán.
De ha jól sejtem, nem ez volt az első kiruccanásuk...
Már jó ideje csinálják, nem csak ebből a kóterból. Állítólag nagy
üzlet. Ezt bökött a lökhárító felé nagyon jó pénzért adja majd
tovább, ha nem balek.
Én úgy tudom, a földi szeméttelepek le vannak zárva, oda holdi nem is
mehet.
Legalábbis nem szabad neki. Vállat vont. De én is több
tucat emberről tudok, aki rendszeresen kijár, pedig nem is vagyok benne a
dologban.
Nem szabad, mert veszélyes. Folyamatosan érkeznek a rakományok, mi van,
ha a fejükre esik?
Kerülte a tekintetemet, végül felállt.
Muszáj pakolnom, nemsokára indulnom kell a reptérre. Viszontlátásra,
tanár úr!
Charles, nincs neked valami ismerősöd a földi szeméttelepnél?
A kollégám éppen a sokat szidott kávénkat szürcsölte.
Hogy mi? nézett vissza értetlenül.
Tudod, ami a Cyrillus kráterben van, ahova dobálják le a konténereket.
Neked annyi ismerősöd van...
Mint az közmondásos a kollégium lakói közt...
Hát... azt hiszem, a feleségem egyik barátnőjének az élettársa ott
dolgozik. Miért?
Hát, ö... Haboztam, nem éreztem jó ötletnek beavatni Charlest a
legújabb eredményeimbe, valószínűleg egy órán belül a fél Holdat fellármázta
volna a szörnyűbbnél-szörnyűbb rémképeivel. Ami azt illeti, nekem is kavargott
pár a fejemben. Tomate kiment a városból, a rendőrség se jelezte eddig, hogy
valahol rögzítették volna a kódját (ami még nem jelent semmit, a városon
kívüli szórakozóhelyek nem arról híresek, hogy percrekészen együttműködnek
a hatóságokkal), ráadásul a szeméttelepre járkált ki, ahová naponta lezuhan
négy-öt jól megtermett konténer. Nem normálisak ezek, hogy odamennek! Na,
azért ne fessük rögtön az ördögöt a falra, bármi más is lehet, sokkal
valószínűbb, hogy valahol összeakadt egy kikapós kislánnyal, s úgy van vele,
hogy az alkalmat érdemes alaposan kihasználni...
Nagyon undorító hely lehet merengett Charles. Még jó,
hogy nincs olyan közel, nagyon rühellném.
Ö... igen, igen! kaptam a gondolat után. Találtam valami
petíciót, ami a bezárását követeli, gondoltam, kicsit utánanézek, persze nem
most, most azt a fiút kell előkerítenem, csak ha már úgyis kimozdulok, akkor
benéznék oda is. Jó lenne beszélni valakivel onnan. Tudod, hogy van ez,
szeretem saját szememmel látni a dolgokat, mielőtt döntök...
Mindjárt utánanézek... Charles nagyot szusszantva letette a
kávét s előugrasztotta a menüt az órájából. Beletelhet pár percbe, majd
átküldöm a tiedre, jó? Látom, már nagyon mennél... Van valami Tomate-ről?
Van... azt hiszem. De egyelőre nem mondok semmit, nem akarom
elkiabálni.
Ezek a mai gyerekek nagyon szabadjára vannak engedve dohogott
Charles. Más kollégiumból már rég kitették volna. Mindig is mondom
nekik, hogy...
Na, mennem kell. Szia!
Betartotta a szavát, még a külső zsilipet sem értem el, az órám máris jelezte,
hogy átküldték a szeméttelepi alkalmazott adatait. Mondjuk, kikereshettem
volna a nyilvános telefonkönyvből is, de ilyen bizalmas ügyekben jobb
szerettem, ha van valamiféle személyes ismeretség is a dologban még
ha csak ilyen közvetett is, mint most.
Kizsilipeltem, majd átadtam az irányítást a számítógépnek. A szolgálati kocsi
ráfordult a megfelelő sávra s gyorsulni kezdett. A Nap alacsonyan járt már,
az árnyékok valószínűtlenül hosszúra nyúltak. Hátradőltem, s igyekeztem
megnyugtatni magam. Azt is át kellett gondolnom, hogy mit mondok majd a
szemetesnek. Elvégre, ha illegálisan mennek be a telep területére, akkor
nem is nagyon tudhat róluk... vagy ki tudja. Ha tényleg akkora üzlet
előkaparni földiek által megunt és a Holdra átlőtt dolgokat, akkor az sem
kizárt, hogy a személyzet is benne van a dologban. Esetleg pont ők a
legnagyobb guberálók... Amit én ugyan nem bánok, csinálják, ha jól esik
nekik, csak nekem is segítsenek be egy kicsit.
Leelőztem egy lassú buszt, páran integettek belőle, visszaintettem nekik.
Tomate is egy ilyennel járhatott a telepre, esetleg valamelyik barátja
kocsijával. Ha saját maga bérelt volna, akkor a rendőrség egyből kiszúrja,
amikor érdeklődöm. Egyébként időközben a rendőrökkel is beszéltem, s az
igazgató utasításának megfelelően nem kértem a körözés elrendelését a
rendőrt pedig különösebben nem érdekelte a dolog. Ahol annyi diák tanul, mint
a mi városunkban, mindennapos eset, hogy egy-két kimenő hosszabbra sikerül a
kelleténél, különösebben senki sem szokott problémázni ezen.
Az autópálya fémcsíkja fordult, s ahogy kerülni kezdtük az eddig mellettünk
futó hegyláncot, előbukkant a Föld sarlója is. Szép volt, szép ragyogó,
legalábbis ilyen messziről. Azonban szinte biztosra vettem, hogy visszafelé
már másképp nézek majd rá, miután közelebbről megnéztem azt a csaknem száz
kilométeres szemétkupacot, amit az ottaniak dobáltak át nekünk. Mert itt úgy
sincs természet, meg talajvíz, meg szép táj, csak jó nagy kráterek, amiket az
Isten is arra teremtett, hogy hulladéktárolónak használják őket...
Úgyse foglalkoznak a petíciójukkal, itt nincs természet, talajvíz meg
egyebek, amiket szennyeznénk. Mindezt már ezerszer végigcsócsálták, s mindig a
magukfajta holdvédők járták meg. Kedves embernek tűnt Charles ismerőse.
Úgyhogy, ha rám hallgat, nem foglalkozik ilyennel.
Tekintve, hogy ezt a bemutatkozásomra kaptam válaszul, erősen felébredt bennem
a gyanú, hogy Charles nem csak nekem adott információkat, hanem a másik
oldalnak is. Hát így jártam.
Az a helyzet, hogy igazából semmi közöm semmiféle petícióhoz
próbáltam menteni a menthetőt. Csak... hát azért mondtam ezt, mert
elég... bizalmas jellegű ügyben jöttem, s nem szerettem volna, ha idő előtt
kitudódik. Kollégiumi nevelőtanár vagyok, s nem jelentkezik az egyik
gyerekünk. Úgy tudom, hogy gyakran járt erre a telepre... hm... mindenféle
cuccot keresgélni...
A szemetesnek megváltozott az arckifejezése, grimaszolt egyet, majd a folyosó
vége felé bökött.
Jöjjön!
Csinos kis épület volt, megerősített acélkupola alatt rejtőzött, s inkább tűnt
valamiféle irodakomplexumnak vagy látogatóközpontnak, mint szeméttelepnek. De
hát a Hold az nem a Föld, mint az köztudott...
Szóval guberál a kölyök dünnyögte a szemetes. Mi a neve?
Ö... Vajon sértem a személyiségi jogait, ha megmondom? Érdekli
a fenét most Tomate.
Tomate... Nem, őt még nem ismerem.
Csodálkozva ránéztem, mire valósággal mentegetődzni kezdett:
Elég sok csoport van, s mindet észben tartani...
Ezt meg hogy érti? kérdeztem.
Hát... ahogy mondom. Nagyon sokan járnak ki guberálni, nem ismerhetem
mindet személyesen.
De én úgy tudom, hogy tilos... guberálni.
Hát... eredetileg az is volt. Merthogy érkeznek be a szállítmányok, s
annyira nem tudjuk kiszámolni, hogy melyik hova esik... De egy majdnem száz
kilométer átmérőjű területet ellenőrizni... hát azt nem lehet megoldani ennyi
emberrel. Van fönt műholdunk is, ami figyeli a becsapódásokat, meg
érzékelőrendszerünk, de azokat is ki lehet játszani. Ezért kötöttünk egy nem
hivatalos megállapodást a guberálókkal, ők betartanak pár egyszerű biztonsági
rendszabályt, elsősorban a saját érdekükben, s mi cserébe a vezetőiken
keresztül rálátunk a dolgokra, kézben tudjuk tartani... Aztán egy idő után
elkezdték megszervezni a hiearchiájukat is, vagyis civilizált formát öltött
az egész. Holdhoz méltót.
Akkor nem is illegális?
Végső soron az. De... hát érti. Nem propagáljuk a dolgot, meg hát így
működik. Nagyobb balesetünk se volt még. Ellenben például a Theophilus
kráteri telepen már több halálos kimenetelű guberálás is történt. De... nézze
csak ezeket, ezeket mind a guberálóktól kaptuk, egy-két kivétellel!
A folyosó oldalába kivilágított vitrineket süllyesztettek, amikben különböző
tárgyak pompáztak. Több hozzám hasonló látogató nézelődött előttük.
Ez mi? kérdeztem. Nagyméretű, nagyjából öt méteres formátlan
fémkaszni pompázott a rejtett lámpák fényében, leginkább egy összegyűrt és
lelapított papírgalacsinra emlékeztetett.
Egy Mercedes E osztályú kocsi, valamikor a huszonegyedik század elején
préselték össze egy autótemetőben magyarázta büszkén a szemetes.
A guberálók szóltak, hogy hol találták, de nem bírták kiszabadítani, mi
küldtünk ki gépeket, amikkel kiemeltük s behoztuk. Nem semmi, mi?
Annyira nem lelkesedtem érte.
Az ott meg egy antik szoborutánzat, valószínűleg...
Megragadtam a karját.
Bocsánat, de nem lehetne azzal foglalkozni, amiért idejöttem?
kérdeztem udvariasan, de határozottan.
Sóhajtott egyet.
De... Itt az irodám, a folyosó végén... ha követne...
Tehát igazából nincs más nyom, csak az a lökhárító.
Bólintottam.
Ha tényleg olyan, mint mondja, akkor valóban szép fogás... Na mindegy.
De azt sem most szerezte, hanem régebben, tehát csak annyit tudunk, hogy
szokott ide járni, s nem jött meg kimenőről. Ez... széttárta a kezét
még nem ok arra, hogy rajtunk keresse.
Nem keresem magukon igyekeztem tisztázni a dolgot.
Mindössze segítséget kérek, hogy megbizonyosodjam róla, hogy tényleg nincs
itt. Sokkal valószínűbb az, hogy felszedett valami kiscsajt, vagy úgy
betoxolt, hogy még nem tért magához, de... de szeretném kizárni azt a
lehetőséget, hogy itt történt vele valami. Valami baj.
A szemetes hallgatott egy darabig, majd felém nyújtott egy kódolót.
Adja a kezét!
Nem kérdeztem semmit, hagytam, hogy a csuklómhoz nyomja, s áttöltsön valamit
a személyi chipbe.
Szálljon fel a turistajáratra mondta végül. Most adtam
egy tiszteletjegyet. Én is fent leszek, de nem ismerjük egymást. Amikor azt
látja, hogy a tenyeremet egy pillanatra a sisakom tetejére teszem, mintha
csak a fejemet vakargatnám, menjen hátra a WC-hez. Én majd követem s
kiszállunk. Utánanézünk annak a gyereknek.
Milyen turistajáratra? kérdeztem.
Az órára bökött.
Ami öt perc múlva indul.
Minden jel arra mutatott, hogy a Föld nem csak a szemetét, hanem a hülyeségeit
is átlövi a Holdra a naponta érkező konténerekkel. Bár lehet, hogy ez túlzás:
nem mernék rá megesküdni, hogy odalent is vannak emberek, akik még fizetnek is
azért, hogy körbebuszozzanak egy hatalmas szeméttelepen.
Indulásunkat egy konténer érkezéséhez időzítettük búgta egy
kellemes női hang, minden bizonnyal egy gép. Megtévesztésig hasonlítanak az
élőkre... Hamarosan láthatjuk a becsapódást, s mire odaérünk, a
törmelék is leülepedik. A szállítmány Európa északi részéről érkezett, főleg
informatikai hulladék található benne. Lehetőségük lesz szuvenír gyűjtésére a
busz oldalán elhelyezett manipulátorkarok segítségével, a karok bérleti díja
percenként...
Rettentő kényelmetlenül éreztem magam, ahogy végignéztem útitársaim
szkafanderes fejein. Szuvenírek! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen
emberekkel kerülök egy kalapba de legalább a jegyért nem kellett
fizetnem.
Az utolsók közt szállt fel a szemetes, a Cyrillus Szeméttelep egyenruháját
viselve. Egy pillanatra összenéztünk. Először nem tudtam, hogy miért ez a
nagy titkolódzás, ha úgyis nyitva az út azoknak, akik guberálni szeretnének,
akár manipulátorkarok segítsége nélkül is... Azután rájöttem, hogy épp ezért,
ha a láthatólag népes, ámde annál balekabb társaság rájönne, hogy míg velük
kifizettetik a látogatást és a guberálást, addig mások mindezt ingyen és
nagyban csinálják, oda lenne az üzlet.
Üzlet! csóváltam a fejemet.
Kérem, kövessék a jelet a szemükkel, a konténer ballisztikus pályára
állt! jutott el újra a tudatomig a gépnő hangja. Mindenki felkapta a
fejét, a turistabusz üvegtetején fényes kör jelent meg, mutatva, hol jár az
újabb adag. Hamarosan segítség nélkül is látni lehetett, a magasban még nem
takarta el a Hold árnyéka, többször megcsillant a napfényben, majd hirtelen
eltűnt. A kör továbbra is mutatta, végigfutott a tetőn, majd lecsúszott elől,
a vezető mellett. A következő pillanatban megremegett a talaj a lábunk
alatt.
Kérem kapaszkodjanak, indulunk!
A busz lágyan felemelkedett, majd elsuhant a szeméttelep épülete mellett,
keresztezett egy magas, holdkőzetből összedózerolt gátat, ami mögött először
ritkán, majd egyre sűrűbben, vastagabban terült el a szemét. A Föld sarlója
adott csak némi fényt a busz reflektorain kívül, sejtetve a telep méreteit,
de épp eleget hagyva belőle a homályban ahhoz, hogy valami furcsa módon még
szép is legyen. Különféle magyarázó hologramok villantak fel az utasok között,
kevés figyelmet vonva magukra.
Hozzávetőlegesen még húsz évig üzemelhet a Cyrillus kráterbe telepített
szemétledobó világosított fel az egyik. De a rekultiválási
tervek természetesen már készen állnak. A megfelelő előkészítések után
természetesnek ható felszínt alakítunk ki rajta, az eredeti Cyrillus
mintájára...
Ahogy a Hold közeli horizontja elnyelte az épületet, ahonnan indultunk,
látóhatártól-látóhatárig csak a sejtelmes földi fénybe burkolódzó szemét vett
körül minket. Megcsóváltam a fejem. Mi vesz rá bárkit is, hogy...
Hamarosan megérkezünk a becsapódás helyére jelentette be a
gépnő. Kérem a korábban kifizetett összegek szerint foglalják el a
helyüket a manipulátorkarok vezérlőinél...
A szemetes a megbeszélt módon megérintette a sisakját. Vártam egy kicsit,
majd bocsánatkéréseket mormogva átvágtam a szuvenírre vágyakozó turisták közt,
hátra, a WC felé. Az ember inkább tartogatta a dolgot addig, amíg meg nem
szabadul az űrruhától, de hát van, amikor nem lehet nemet mondani... Erre az
esetre is megvan a megfelelő eljárás, s a Cyrillus turistajárata természetesen
ezzel a szolgáltatással is a közönség rendelkezésére állt.
Valóban jó hely volt: a fülkét kis forduló takarta el, senki sem láthatott
az utasok közül. Hamarosan megjelent a szemetes is, egy szót sem szólt,
csak intett, hogy kövessem. Átbújtunk egy szűk ajtón, majd egy még szűkebb
zsilipen, végül pár létrafok közreműködésével kikerültünk a Hold felszínére
pontosabban a szemétre. A busz ebből a szögből egy aránytalan
százlábúnak tűnt, vastag testéből nyomorék lábakként kalimpáltak a vékonyka
karok, különféle értéktelen, deformálódott s nehezen megfogható törmelékek
után kutatva.
Inkább nem mondtam semmit.
Nézzen a lába elé! figyelmeztetett. Néha élesre törnek
ezek a vackok...
Igyekeztem odafigyelni, ahogy átbotorkáltunk a felismerhetetlenné görbült
informatikai szemét mezején. A turistabusz hamar elmaradt mögöttünk, talán
észre sem vették, hogy leléptünk.
Így szoktam kijönni magyarázta a szemetes, amikor utolértem
végre. Valami apró mütyürrel babrált, ami leginkább egy rádióra emlékeztetett.
Nem akarunk feltűnést kelteni... Na, itt is vannak...
Kék fényű lámpák villantak fel, s a körülöttünk tornyosuló halmok mögül
mintegy féltucatnyi űrruhás alak lépett elő. A szemetest üdvözölték, engem
kíváncsian, de inkább gyanakodva mértek végig.
Egy tanár a városból intett felém a vezetőm. Egy gyereke
eltűnt, állítólag ide szokott járni, guberálni.
A kék fényt árasztó alakok összenéztek.
Mi a neve? kérdezték végül.
Tomate mondtam, s igyekeztem nem észrevenni, hogy apró csomagok
cserélnek közben gazdát, chipkódok villannak fel a szkafanderek
csuklórészeinél.
Ja, Tomate bólintott a hozzám legközelebb álló alak. A sötét
üveg eltakarta az arcát, de a hangja alapján tizenhat évnél nem tippeltem
volna neki többet. Volt itt... mikor is... tegnap? De ő a lunásokkal
van, nem velünk.
A lunások most nincsenek kint vetette közbe egy másik.
Ja, azok lelépnek a dobások előtt.
Tegnap tehát láttátok a fiút? kérdeztem.
Láttuk vonogatták a vállukat. Elképzeltem őket szkafander
nélkül. Bizonyára már láttam is őket, nincs annyi fiatal a városban, hogy
elkerülhettük volna egymást. Laza ruhák, hosszú haj, pár derengő fülbevaló
és rágólapok, mindez valamelyik bevásárlóközpont aulájában tálalva. A stílus
mindenesetre...
Jó srácok ezek.
Kicsit bővebben, ha kérhetném... Nem jött vissza a kóterba, pedig soha
nem szokott ilyet csinálni. Gáz lesz belőle, ha...
Fiúk, szálljatok be a buliba! szólt oda nekik a szemetes.
Hamarosan a csapat mögött bandukoltam, fél szemmel a szkafanderem
oxigén- és energiaszintjét nézegetve. Eleinte a frász kerülgetett a felszíni
sétáktól, pedig volt olyan, hogy egy osztálynyi gyereket kellett terelgetnem,
csoda, hogy nem őszültem bele az efféle kirándulásokba... Azután
megszoktam, de a szeméttelepen valahogy megint előjött a régi félelem.
Közben intenzív rádiózás folyt, egy kukkot sem értettem belőle. Különféle
csoportok nevei, szlengre, argóra emlékeztető kifejezések, amikről csak
sejtettem, hogy igék lehetnek, esetleg jelzővel, helynevek... Több csapatot is
megkerestek, Tomate neve is gyakran elhangzott, néha az itteni művésznevén is:
Chevy. Valami régi kocsimárka. Talán a lökhárító is... Úgy tűnt, hogy van némi
(hír)neve a guberálók közt, s a csapatokra osztottságuk ellenére is
odafigyelnek egymásra. Működtettek valamiféle regisztrációs központot is,
amiből mindig tudták, hogy ki jött meg és ki ment el. Jó tízpercenként
találkoztunk más csoportokkal, információt cseréltünk, nem csak Tomate-ról,
hanem a legutóbbi felfedezésekről is. Az egyik csapat vezetője büszkén
mutatott egy apró tárgyat, közelebbről megvizsgálva rájöttem, hogy egy
fegyver, valamiféle régi pisztoly. Láthatóan nagyon büszke volt rá.
Végül eljutottunk oda, ahol utoljára látták Tomate-t. Ekkor már csak ketten
maradtunk a szemetessel, alaposan megcsappant oxigénkészlettel a hátunkon.
Erre rámegy a napom morogta a fickó.
Sajnálom, csak a munkámat végzem mondtam neki, de kimondva
ostoba válasznak tűnt.
Ja. Halványan elmosolyodott. Hívok egy döglegyet.
Nem akartam még ostobábbnak tűnni, ezért nem kérdeztem rá a döglégyre,
igazából ötletem sem akadt, fáradt voltam, némileg ideges, s azon
gondolkoztam, mikor kezdjek el hisztériázni az alacsony oxigénszint miatt.
Végül valami fölénk lebegett: a turistabusz kicsinyített mása, áttetsző
sárkánnyal s négy ülőhellyel. Automatika hozta idáig egy rejtett garázsból, s
ami a legfontosabb, a gyomrában lapult pár tartály tele oxigénnel.
Azért hívjuk döglégynek, mert ilyennel repkedünk a szemét felett
mosolygott rám a szemetes. A Földön is tele vannak léggyel a
szeméttelepek, nekünk csak ilyen jut...
Ez jobban tetszik jegyeztem meg.
Egyetértek!
Mihez kezdünk most a fiúval kapcsolatban? érdeklődtem.
Körbenézünk errefelé. Akad a légyen pár szenzor, különféle...
Azt gondolja, hogy még mindig itt van valahol?
A guberálók rendszere azt jelzi, hogy nem ment el. Persze, vannak
lyukak az érzékelőik közt, szó se róla, de nem szokták kihagyni a
kijelentkezést, nekik is érdekük, hogy képben legyenek. A csapatuk miatt,
főleg...
Nem gondoltam volna, hogy ilyen kiterjedt ez az egész csóváltam
meg a fejem.
Hát... ilyen. Kicsit gondolkozott. Nem mutattam volna
meg, ha nem az ajánlotta volna be, aki...
De Tomate nem lehet kint tértem vissza az eredeti vágányra.
Már rég elfogyott volna az oxigénje. Meg különben is, mit csinál ennyi
ideig?
Jobb lett volna elhessegetni a rémképeket, de szembe akartam már nézni
velük.
Nem olyan vész ez még legyintett a szemetes. Egy csomó
depó van szanaszét, ahol tartalék palackok vannak. Vagy három mellett
eljöttünk mi is. Egy részüket a guberálók tartják fent, párat meg mi, nekünk
is akadnak munkásaink a terepen.
És a bezuhanó konténerek?
Tudjuk, hogy hova érkeznek, elég pontosan navigálnak. Na, nézzük...
Megkapaszkodtam, ahogy a döglégy fürgén felpattant s spirálvonalban repülve
pásztázni kezdte az alattunk elterülő szemetet.
Az órámra néztem. Már rég otthon kellett volna lennem, leadni az ügyeletet,
pihenni, zenét hallgatni vagy megnézni egy jó kis filmet. Ehelyett itt körözök
egy döglégy nevezetű járműben sok millió tonnányi földi szemét fölött.
Már-már kezdtem azt kívánni, hogy találjunk valamit, mindegy mit, akár a
legrosszabbat is, csak szakadjak ki végre ebből a miliőből. Valami miatt az a
kényszerképzetem támadt, hogy mindig is itt voltam és mindig is itt leszek...
Persze nem igaz, hogy ezt kívántam, természetesen azt kívántam, hogy Tomate
meglegyen, épen és egészségesen, hogy aztán jól leszidhassuk, megvonjuk a
kedvezményeit, s megnyugodhassunk, hogy nem lett semmi baja.
Ott mintha...
A szemetes hangja riasztott fel. A szemetes... Tényleg, még nem is tudom a
nevét! De valami igen esetlen dolog lenne ennyi együtt töltött idő után
megkérdezni...
Micsoda? kérdeztem.
Az egyik érzékelő... Lemegyünk, megnézzük...
Már nem voltam annyira laikus, hogy ne vegyem észre, errefelé másmilyen a
szemét, mint ott, ahol kiszálltunk a buszból. Roncstelep, inkább ez a jó szó
rá. Talán a szemetes mondta... Mindenféle régi fémszerkezetek meredtek az
égnek, össze-vissza dobálva és lapítva, kézi adóvevő méretűtől a kisebbfajta
buszig. El tudtam képzelni, hogy itt találta azt a lökhárítót is... Persze,
az valóban kész csoda, hogy olyan jó állapotban.
Biztos?
Óvatosan leereszkedett a döglégy, majd kikecmeregtünk belőle. Én nem láttam
semmit fentről, de úgy tűnt, hogy a szemetes igen. Határozottan megindult egy
nagyobb roncsdarab felé. Engem valami heveny fáradtság fogott el, a sok
mászkálás, a ki tudja, mikori oxigéntartály meg a döglégy kényelmetlen ülése
megtette a magáét. De mikor megláttam, hogy a szemetes megáll, majd lassan
leguggol, valami balsejtelem fogott el, s esetlen mozdulatokkal utána
rohantam.
Ez sajnos... kereste a szavakat, aztán úgy ítélte meg, hogy nem
kell befejeznie. Tomate ott feküdt a lábunk előtt, fehér, merev arccal,
csukott szemmel, halványan világító sisakkal. Nem látszott rajta semmiféle
sérülés, nem zuhant rá roncs vagy egyéb, nem szakadt ki a szkafandere, mintha
csak aludt volna, s elég lenne rákiáltani, de...
Elfogyott az oxigénje? kérdeztem. Valahogy nem tudtam még
érzelmileg is felfogni, hogy egy halottat látok. Pontosító kérdések: ezekhez
értettem. Gyászolni nem tanított meg senki.
Aztán valami heves csapás ledöntött a lábamról, a rosszullét acélpörölyként
csapott le a gyomromra, szemem előtt vörös karikák táncoltak, s meglepetten
hallgattam, hogy milyen érdekes hangja van a sisak mentőrendszerének, amint
szörcsögve kizsilipeli gyomrom undorító ízű tartalmát. Kinyúltam, hogy
megtámaszkodjam, Tomate szkafanderes, merev kezeit sikerült megmarkolnom. A
fenébe, hát ennyire nem bírom azt, hogy egy halottat látok, ez azért már...
Felsőtestem önállósította magát, laza csavarral eldőltem, úgy szemléltem
mindezt, mintha valahonnan kívülről nézném. Elsuhantak előttem a csillagok,
majd a szemetest láttam, amint elrohan, beugrik a döglégybe s elrepül. Annyit
se mondott, hogy viszlát.
Rohadt szemetes, miért hagy itt? Nem látja, hogy rosszul vagyok?
Teljesen elgyöngültem. Próbáltam feltápászkodni, de csak annyit értem el,
hogy félúton kiesett alólam a kezem s más pózban zuhantam vissza Tomate
testére. Gyomrom ismét hullámozni kezdett, de már nem volt mit kiadnia
magából, így sem volt jobb. Viszketett mindenem. Mi a fene van velem?
A csillagok szenvtelenül remegtek az égen, a szeméthalom néha meghullámzott,
távoli zúgás... Lassan tudatosult bennem, hogy valami hengeres, űrhajószerű
forma tövében fekszünk, Tomate és én, karcsú csúcsa magasra nyúlik, kiöblösödő
hasa a szemét alá merül. Fakó, kopott olajzöld színén tompán csillant a távoli
Föld sarlója.
Kezdtem rettenetesen szomjas lenni.
Mi ez itt mellettünk? Csak nem...
Valaki megragadott s megpróbált felültetni, de összeestem, mint egy rongybábu.
Szemeim száraz rügyként pattantak ki, a fájdalom átszúrt agyam tompaságán is.
Hárman voltak vagy többen, éles fény kísérte őket, furcsa, idegen, ezüstösen
csillogó, ormótlan páncél borította őket. Engem néztek.
Ezt nem hiszem el suttogtam. Ez valami rossz álom.
Szerettem azt mondani, hogy mi van, elrabolták az ufók?, ha nem
találtam valakit a kóterban. Erre most...
Na ne, azért...
Csak ne lennék ilyen rosszul! Mivel bénítottak le? Most bevisznek a hajójukba?
Mit csinálnak velem?
Kik ezek? mondta az egyik idegen.
Egy gyerek meg valami tanár mondta a másik idegen. A
gyerek halott.
A tanár is mondta egy harmadik idegen, hologramok lebegtek
előtte. Akkora dózist kapott... Halott, csak még mozog. Szerintem nem
szidnak le érte, ha nem visszük be. Le kellene zárni miatta a fél kórházat,
már ő is sugároz.
Hogy a francos életbe került ide ez a rohadt ruszki
atomtengeralattjáró? kérdezte az egyik idegen. Rohadtul tilos
nukleáris szemetet átdobni hozzánk!
Valaki baromi elegánsan megoldotta azt, hogy megspórolja a Napba
lövést...
Meg, gondolom, azt a helyet se hozatta rendbe, ahonnan ezt a szemetet
előkaparta.
Beledugta valami felszámolt roncstelep konténerébe...
Az idegenek egészen emberi módon káromkodtak.
Itt már nem tudunk mit tenni mondta egy új hang. Ne nyúlj
máshoz, így is épp elég forró vagy már.
Ha ez az átkozott fémkaszni nem lenne rajtam, már én is ropogós lennék,
mint ez a kettő.
Rohadt egy halál.
Ki riasztott?
Az egyik szemetes, az is beszívott rendesen, de talán megmarad.
Oké, gyerünk vissza! Majd a robotok összeszedik őket. Jelentsd a
központnak, hogy megtaláltuk, de már nem tudunk rajta segíteni.
Gyertek, vakarjátok le magatokat, aztán a keleti autópályához menjetek.
Van egy kis gubanc az evakuálásnál...
A rohadt életbe, hogy eddig senkinek sem tűnt fel, hogy a környék
mennyire forró... Aztán meg majd megint a katasztrófavédelmet szidják...
Az idegenek mégsem vittek magukkal. Száraz, csalódott szemmel néztem utánuk.
Agyam úgy járt, mint valami régi, megvetemedett fogaskerék, rozsda csikorgott
mindenhol. Eltűnt a fény is. Az űrhajó maradt. Miért bénítottak le, ha utána
itt hagynak? Milyen idegenek ezek?
Sötét
száraz
szomjúság
csend...
A Skylab tudományos, műszaki és gyakorlati feladatokat ellátó, Föld körüli
pályára tervezett amerikai űrállomás volt.
A Skylab-1-et 1973. május 14-én indították, az űrállomás pályára állítása a
sorozatosan felmerül műszaki problémák miatt azonban nem sikerült megfelelően.
A következő napra tervezett személyzetszállító Apollo űrhajó indítását el
kellett halasztani. A szakemberek 10 nap alatt elhárították a hibákat, majd
J. P. Kerwin, C. Conrad parancsnok és P. J. Weitz 1973. május 25-én - Skylab-2
vállalkozás - indulhattak a 28 nap 49 perces útjukra a háromszemélyes Apollo
szállító űrhajón. Az űrhajósok sikeresen megjavították a Skylab megsérült
részeit.
|
|
ÚJ GALAXIS 4. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 154-165. o.)
|