Félrevontam az öreget, s megkérdeztem,
hogy feltárná-e a világ rendjét nekem?
Alig hallhatóan és lassan suttogta:
Az olyasmi, amit látni kell. Légy csendben.
(Rúmí, perzsa költő verse Nagy Imola fordítása)
Az öreg azon a nyáron folyton ott ült a parkban, egy nagy vadgesztenyefa
alatt. A fején egy szürke, kopottas kalapot viselt, arca barnás volt, de
mégsem látszott csavargónak. Tiszta volt, és még azt is megkockáztatnám, hogy
jóillatú, bár nem voltam benne teljesen bizonyos, hogy felőle árad az a
különös, fanyar, citrusos pára.
Éppen azon a padon üldögélt, amelyik előtt reggelente elvezetett az utam
munkahelyemre, a könyvtárba. Akkoriban a keleti kézirattár gyűjteményét
rendezgettem, talán emiatt volt, hogy annyira érzékenyen érintett minden,
misztikusnak tűnő jelenség. Merthogy az öregember az volt.
Látszólag teljesen szokványos módon üldögélt a zöld padon, szinte beleolvadt a
park üdén pompázó növényzetébe. Olyan volt, mint a legtöbb járókelő, akik pár
percre megpihentek az árnyas fák alatt, enyhítve a nyár tomboló melegét. Olyan
volt, azaz... valahogy mégsem. Egyrészt ő túlságosan sokáig üldögélt, ott
találtam kora reggel és késő délután is, nap mint nap, sosem sietett sehova.
Másrészt az volt benne a furcsa, hogy nyakát kissé előrehajtva, mereven nézett
a levegőbe, mintha valamire vagy valakire nagyon figyelne. Többször is
próbáltam követni szemeimmel a tekintete irányát, de nem láttam semmi
különöset, csak a távolban egy nagy ház sárgás, omladozó falát. Ő is csak ezt
láthatta. Vagy mégsem?
Szerintem bolond mondta egyik kollégám, aki egy reggel, munkába
menet utolért. Ám én biztos voltam benne, hogy téved. Hogy óriásit téved.
Amíg dolgoztam, kevés szabad pillanatom volt arra, hogy a furcsa, kalapos
férfire gondoljak. Szanszkrit és páli nyelven írt, tibeti kolostorokból
beszerzett ritka szövegeket tanulmányoztam éppen. Kicsit nehezen boldogultam
velük, pedig szerettem volna közel jutni az értelmükhöz. Tudtam, hogy Ázsiában
sok-sok százezer hasonló könyvtekercset őriznek, és mindig mérhetetlen vágy
volt bennem, hogy részese legyek a bennük foglalt tanításoknak.
Gyermekkoromban kezdődött ez az egész...
Még beszélni is alig tudtam, máris úgy éreztem, hogy értem a bogarakat és a
fűszálakat. Valahogy a bensőmben éreztem, hogy mit akarnak kifejezni, és hogy
hogyan kommunikálnak egymással. Naphosszat elüldögéltem a sárga s fehér szirmú
virágokkal telehintett réten, és hallgattam a parányok titkait. És
folyton rajzoltam. Titokzatosak voltak a ceruzáim alatt születő ábrák is,
akárcsak a füvek és a fák dalai.
Mit rajzolsz, kicsikém? kérdezte a nagyanyám. Ez a kép
semmit nem ábrázol... tette hozzá, és az iskolában is mindig ezt
hallottam. Akkor sem volt nagy sikerem, ha a bogarak gondolatairól vagy a
felhők táncáról meséltem.
Csak a nyelvtanulási képességeimmel vívtam ki magamnak megbecsülést.
Bámulatosan gyorsan megjegyeztem bármilyen idegen nyelv kifejezéseit és
írásképét. Az arab, a héber, a latin, az orosz, a kínai, a japán és a
szanszkrit éppúgy nem jelentett számomra problémát, mint a régi rovás- és
ékírásjegyek, vagy a titokzatos óegyiptomi vagy indián képírások.
Maga egy zseni! Egy két lábon járó csoda! Magát cirkuszokban kellene
mutogatni! kiáltott fel egyszer az ógörög professzorom. Én azonban nem
így gondoltam. Nem így, mert valami belülről (vagy kívülről?) azt súgta, hogy
mindez semmi. Legalábbis nem sok. Annyit tudtam, hogy a természet valami
különös játéka folytán az agyam egészen máshogy működik, mint a legtöbb
embernek. Ám ez számomra nem volt sem túl érdekes, sem túl izgalmas. A
tanulás nekem nem volt erőfeszítés, aktív munka, inkább csak úgy
megtörtént velem. És ráadásul minél több nyelvet tudtam, annál
több irigyem támadt. Még ennél is rosszabb volt, hogy mindig úgy éreztem, hogy
a lényeghez, az igazi Tudáshoz nem jutok közelebb. Mert tudtam, hogy a régi,
különös szövegeknek van egy mélyebb, a szavak felszínes szövetén túl rejtőző
értelme. Én azt kerestem, de mindhiába.
Csak akkor nyugodtam meg, ha rajzolhattam. Ha csak tehettem, kiültem a rétre
vagy a parkba, és íves papirosokat töltöttem tele különös ábráimmal. Sokszor
szerettem volna, ha olyan lehetek, mint a többiek, vágytam rá, hogy
megértsenek a körülöttem lévők. De olyan volt, mintha én egy másik világba
tartoznék.
Felnéztem a szanszkrit kéziratból, és letettem a tollamat. Egy aprócska
napsugár elérte az irodám ablakának szélét. Meglepődtem, mert nem is
gondoltam, hogy már ilyen késő délutánra jár az idő. Bekapcsoltam a táskám
csatját, és elzártam a szekrénybe a kéziratokat. Már senki sem járt a
könyvtárnak ezen a részén. Csak az én lépteim kopogtak a padlón. Vagyis...
olyan volt, mintha a szokásoshoz képest két-háromszoros erősségű lenne a
lépéseim visszhangja.
Az utcán is folytatódott ez a különös érzés. Mintha a fák lombjai őrületes
erővel zúgtak volna, pedig szellő sem járt, semmi nem mozdult. Megráztam a
fejemet, mert nem tudtam mire vélni a dolgot.
Talán valami baj lehet a hallásommal? gondoltam, mert jól
láthatóan senki másnak nem voltak hasonló gondjai. A járókelők jöttek-mentek,
gyerekek pacsáltak a szökőkútnál, nénikék etették a madarakat, és óriásiakat
nevettek a kávéház teraszán ülő vendégek. Az volt számomra a legkülönösebb,
hogy bár őket is hallottam olyan érzésem volt, mint hogyha a
zajok nem a körülöttem lévő parkból, mintha nem a közvetlen környezetemből
érkeznének. És, jóllehet maga a jelenség nyugtalanított, ez a meghökkentő
érzés felettébb kellemes volt, sőt, megelégedéssel töltött el valahol
mélyen.
Lépkedtem tovább, és kezdett olyan lenni az egész, mintha víz került volna a
fülembe, és a cseppek csengő-bongó fátylán át hallanék mindent. Beértem a
vadgesztenyefák alá. Megpillantottam az öregembert, aki két oldalról fogva a
kalapját, lehunyt szemmel hajolt előre, és alig észrevehetően, de határozottan
és ütemesen ingatta a testét. Aztán hirtelen mozdulatlanná meredt, kezét
visszaejtette az ölébe, és furcsa, opálos tekintettel nézett körül.
Nekem, abban a pillanatban, mikor ő kinyitotta a szemeit, kitisztult a fülem,
és nem hallottam tovább a különös zajt már hogyha zaj volt egyáltalán.
Nem tudtam pontos magyarázatát adni, hogy miért, de nyílegyenes léptekkel
odasiettem a zöld padhoz, és leültem a kalapos férfi mellé.
Már csak pár nap mondta ő, köszönés helyett. Hihetetlen, de úgy
tűnt, nem tudom megállapítani, milyen nyelven beszél, mégis megértettem.
Hogyhogy pár nap? kérdeztem, és miközben felém fordult, láttam,
hogy furcsán remeg az orra.
Már csak pár nap van hátra
addig felelte. Nagyon
barátságosnak tűnt, és életemben először éreztem úgy, hogy találkoztam
valakivel, aki hasonló hozzám. Elfordította a fejét, és újra a sárga, omladozó
falú házat kezdte nézni. Vagyis, akkor már tudtam, hogy nem azt nézi. Nem
nézett semmit. Azaz: a
semmit nézte.
Órákon át üldögéltünk. Egyetlen szó nélkül, egészen ránk esteledett. Valami
néha azt súgta, hogy kérdezzem meg őt újra, vajon mi lesz pár nap múlva. De ez
a hang a bensőmből jött, és valahogy nem tudott utat találni a felszínre.
Egyszerre álltunk fel, pedig nem beszéltünk össze. Az öreg szó nélkül
ballagott el a szökőkút irányába, én pedig folytattam szokásos utamat
hazafelé, végig a fák alatt. Nézegettem a Holdat, már csaknem teljesen
kigömbölyödött. Lehet, hogy holdtöltéig kell várnom? De mire? Vajon mire?
Aztán napokon át vártam, hogy mi fog történni. A férfi minden nap ott ült a
padon, de ügyet sem vetett rám, és én sem törődtem vele különösebben. Szombat
lett, és szinte el is felejtkeztem erről az egészről. Színes krétákkal és
rajzlapokkal felszerelkezve baktattam ki a rétre. Egészen különleges kép
született az ujjaim alatt. És rajzolás közben végig énekeltem. Előbb valami
kedves, régi, kínai dalt, folyton ismétlődő sorokkal. Aztán egy palesztin
éneket, fájdalom volt minden sora. Majd egy lágy, sejtelmes altatót a régen
elveszett kun nyelv szavaival. A kép nem készült el egészen.
Vasárnap ezért újra kisétáltam a rétre. Szikrázó, gyönyörű napsütés volt.
Olyan kéken borult fölém az égbolt, hogy összeszorult a szívem a
gyönyörűségtől. Rajzoltam, és dudorásztam tovább, mintha nem is lett volna
közben éjszaka. És váratlanul valami egészen csodálatos dolog történt. Olyan
volt, mintha megnyílna ég és föld. Mindenünnen, jobbról és balról, fentről és
lentről, kívülről és belülről rezegni kezdett minden, finoman remegni, mozogni
és sercegni, mintha az egész világegyetem egyetlen frekvenciára hangolódna.
Úgy éreztem, mintha én magam is eggyé válnék mindennel, ami a világban valaha
is volt, van vagy lesz. Hihetetlen erő érintett meg, és ugyanakkor végtelen
gyengédség járt át. Mintha óriási energia itatná át a testemet, ám olyan
lehelet-könnyűnek még sohasem éreztem magam, mint akkor, ott a réten. Mintha
valami fenséges zenemű szólalt volna meg, valami szerteáradó oratórium, valami
isteni melódia. Dallamok árja, amiket nem a fülemmel hallottam, hanem a
lelkemmel fogtam fel.
Láttam a világok keletkezését, a végtelen univerzumokat és a legapróbb
parányok sűrű hálózatát. Utaztam villámsebesen, galaxisokon keresztül és
kanyargós utakon a saját bensőmben. Átéltem mindent, amit az anyag valaha is
képes lesz megtapasztalni a Szellemből. Aztán valahogy vége szakadt.
Szétszóródva hevertek körülöttem a színes kréták, és a lapon előttem feküdt
a világ legbonyolultabb és legérthetetlenebb rajza. Nagy-nagy nyugalmat
éreztem, amikor ránéztem. Tudtam már, hogy miről beszélt az öreg a parkban.
Hónom alá vágva alkotásomat, rohantam a gesztenyefa alatti padhoz.
Nos? kérdezte a férfi, furcsán mosolyogva.
Ez volt a szférák zenéje? kérdeztem mohó kíváncsisággal.
Ki minek nevezi felelte, és megint a távolba bámult.
Attól van az egész bökött felém nagy sokára, és én tudtam, hogy
különleges élményemre céloz , hogy te is kivételes aggyal születtél.
Olyan ember vagy, akinek a jobb és bal agyféltekéje nagyjából azonos módon
fejlődött, és működésében igen magas szintre jutott. Most jött el az az idő,
amikor pár pillanatra létrejön az a fantasztikus állapot, mikor a két
agyfélteke működése összehangolódik. Ilyenkor képessé válsz arra, hogy
befogadd a világegyetemben mindenütt jelenlévő rezgést...
Ó... mondtam csalódottan, mert nem ezt a természettudományos
magyarázatot vártam. Valami egészen mást szerettem volna hallani, valami
misztikus dolgot. Az öreg a vállamra tette a kezét.
Most meg miért vágsz ilyen fancsali képet? Hát nem érted? Az egyik
legtökéletesebb anyagi létformát valósítottad meg ma délelőtt. Fogadjunk, hogy
énekeltél is, amikor ezt rajzoltad vette kezébe érdeklődően a művemet.
Bólintottam.
Na, ugye! Gondoltam motyogta maga elé. Ezért tudtál
felfogni valamit a kvantummező lényegéből. A Szellem, az energia, a pszí-...
de hiszen tudod. Éppen te ne tudnád, hogy miről beszélek!? kérdezte, és
kicsit megigazította a kalapját.
Ezt mások is átélik? faggattam.
Hát, ha azt vesszük, hogy körülbelül 10
22-en számú égitesten
alakulhatott ki az élet, akkor bizony van rá esély mondta titokzatosan.
Teljesen elképedtem.
Micsoda? kérdeztem, de ő nem válaszolt. Nekem lesz még
ilyen élményben részem? tudakoltam, mert mindent megadtam volna érte.
Türelmetlenül vártam, hogy megszólaljon.
Hát persze mondta. Egyre többször, és a tested halála
után folyamatosan.
És van valami tennivalóm? nyaggattam tovább, de ő egészen mást
válaszolt, mint amit én vártam.
Igen, hogyne volna. Fordítsd ezt a különleges élményt az emberek
javára. Hirdesd mindenütt, hogy miben rejlik a világ igazi lényege.
És ha nem hisznek majd nekem? fanyalogtam, emlékezvén rá, hogy
milyenek az emberek.
Mindenképpen csak az igazság számít felelte az öreg, és biztos
voltam benne, hogy úgy van, ahogy mondja.
Nem tudnám meghatározni, hogy mikor kelt fel mellőlem. Arra sem emlékszem,
hogy én mikor mentem haza azon a vasárnap estén. Az is homályos, hogy hová
lett a színes rajzom, amit akkor délelőtt fejeztem be a réten. Csak abban
vagyok biztos, hogy a fényes Hold hatalmas korongként mosolygott az égen
akkor éjjel, olyan kerek és egész volt, tökéletes és szépséges, mint maga a
világ. Mert tudom már, hogy a világ valóban olyan, amilyennek gyerekkoromban
is hittem. A bogarak és a füvek beszélgetnek, éppúgy, mint a csillagrendszerek
és a sejtparányok. Szóljanak az emberek bármilyen szavakkal, mind, mind
ugyanazt a nyelvet beszélik, a fák és a felhők nyelvét, mely nyugodtabb
napjaimon hozzám is mindig elér az éter finom rezgéseivel. Ez a nyelv pedig
nem más, mint a mindent teremtő, mindent őrző és mindent magába fogadó távoli
mező csodálatos éneke.
Ezt az írást nagy tisztelettel ajánlom a kiváló tudósnak,
a Budapest Klub alapítójának, László Ervin professzornak, aki Kozmikus
kapcsolatok című művével segített közel kerülni évezredek gondolkodóinak
mondanivalójához, valamint a bogarakhoz, füvekhez és a csillagokhoz.
J. A. McDivitt parancsnok, D. R. Scott és R. L. Schweickart 1969. március 3-án indult az Apollo-9
fedélzetén 10 nap 1 óra 1 perces űrrepülésre. A holdra szállás szimulációja volt a feladatuk.
|
|
|
R. L. Schweickart, az Apollo-9 egyik űrpilótája.
|
|
|
ÚJ GALAXIS 4. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 98-102. o.)