A világűrre néző panorámaablakon kívül százegynéhány Celsius meleg, belül pedig mintegy plusz 24 Celsius fok kellemes „hideg” uralkodik. Más különbség is van még az ablak két felülete között: kívül a vákuum, belül a friss levegő; kívül a puszta holdfelszín, belül a hatvanas évek divatját tükröző tárgyalóterem és fél tucat ember.

      Most éppen egy fiatal nő beszél indulatosan:

      – Tessék! Nézzétek! – egy adag újságot dob az asztal közepére – Az elmúlt 48 óra terméke. Kennedy elnök kijelentette: „az Egyesült Államok embereket szállító űrhajót szándékozik a Holdra küldeni az évtized vége előtt”. Wernher Von Braunt ismerve ez sikerülni is fog nekik...

      – Képtelenség!

      – Vészmadár...

      – Ugyan, kedvesem! Messze van még Amerika attól, hogy félnünk kelljen tőle. Persze, más lenne a helyzet, ha a szovjetekről volna szó... A Vosztok-1 áprilisban Gagarinnal a fedélzetén megkerülte a Földet és szerencsésen visszatért. Az emberrel végrehajtott űrrepülés szovjet sikere megkérdőjelezi az amerikai technológiai fölényt – éppen úgy, ahogy az a Szputnyik-1 indításakor történt ’57-ben. Képzelem, milyen arcot vágott Wernher, mikor nyilvánosságra került: a „világ” első mesterséges égitestét a szovjetek indították el.

      – Hát még, amikor egy hónap múlva útnak indult a kettes számú Szputnyik... Kutyával a fedélzetén... Akkor milyen arcot vághatott?!

      – Hát ez nem igaz! Képtelenek vagytok egy témát normálisan kibeszélni? – tört ki a nőből a bosszankodás.

      – Drágám... Mi már kibeszéltük... Amerikától nincs félnivalónk, a szovjetek pedig még csak a Föld körül keringenek... Kész. Van még ezen más beszélnivaló?

      – Hát tényleg nem értitek? Nem a mában kell gondolkoznunk, hanem a holnapban! Kennedy az évtized végéig ígérte a holdra szállást. Tehát legkésőbb kilenc éven belül itt lesznek. Amerika bizonyítani akar – a Hold pedig igen szépen kiegyenlíti az űrversenyt köztük és a Szovjetunió között. Mondom: alig kilenc év, és itt lesznek!

      – Elég – harsan egy határozott hang az asztal végéről – Lássuk a tényeket. Egy: Mi itt vagyunk és tudományos missziónkat veszélyeztetné a lelepleződésünk. Kettő: Kennedy megtette kijelentését. Három: ez program az USA-nak, s egyben kihívás a Szovjetuniónak. Négy: ha nem kilenc, hát tizenkilenc év múlva itt lesznek, ez biztos...

      – Hacsak nem robbantanak ki addig egy atomháborút...

      – Hacsak nem következik be a „Nagy Bumm”. Így van. Egy atomháború után feltételezhetően Társaságunk Hold, Merkúr, Mars, Vénusz és Jupiter-melléki kolóniái fogják jelenteni az emberi civilizáció, esetleg az egész emberi faj utolsó lehetőségét. Ergo: az emberi faj érdeke, hogy ne találjanak ránk. Se most, se kilenc vagy tizenkilenc év múlva. Cselekednünk kell! – a férfi, miközben beszél, kitekint a panorámaablakon. A landoló-kráterbe épp most ereszkedik alá a Társaság egyik interplanetáris hajója – Megjöttek. Holnapra kérem a helyzetelemzéseteket! Az értekezletnek vége. Találkozunk a konferencián! Addig is jó pihenést!


A landoló-kráterbe alámerülő űrhajó hamarosan eltűnik a panorámaablak mögött szemlélődők elől. A kráter jelzőfényekkel körbegyűrűzött falai között a hajó lassan, méltóságteljesen (vagy lehet, hogy csupán óvatosan?) manőverezik. Mindenképp nagyszerű látvány, akár felülről, akár oldalról, akár alulról vagy akár magából a járműből szemléli az ember.

      Amint leereszkedett, megkezdődik a hajótest fertőtlenítése, csírátlanítása. Néhány percig tartó vakító fény-, sziszegő füst- és érzékelhetetlen sugáráradat az egész. Ezután egy egészségügyi-modul simul a hajóhoz, s az érkező hajó személyzete és utasai átszállnak, hogy alávessék magukat a kötelező egészségügyi vizsgálatnak. Ha indokoltnak látszik, ez a modul – illetve több más ehhez hasonló – szolgál karanténként is a Holdra érkezők számára.


Kicsire szabott hálószoba az ötvenes évek végét, a hatvanas évek legelejét idéző berendezéssel, ággyal, az ágyban két emberrel: férfivel és nővel...

      – Minden Holdra érkező számára kötelező az egészségügyi karantén... Konferencia ide vagy oda, nincs kivétel. Nem értem, miért bosszankodsz...?

      – Olyan megalázó... Mintha leprásak lennének... – fejti ki a nő, majd hirtelen gömbölyded hasára fekteti a kezét – Hopp! Nézd! Mocorog a drága lelkem.

      A férfi a nő felé fordul, hasára helyezi a kezét, majd folytatja:

      – És ha tényleg azok? Vagy, ha csak jelentéktelen vírusfertőzésük van? Olyan, amilyen a Földön fel sem tűnik, s nem is vesszük komolyan? Csakhogy mi nem a Földön vagyunk, bárhogy is próbáljuk erőltetni a látszatot – mutat körbe a férfi széles mozdulattal a szoba „földi berendezésén” –, s a legjelentéktelenebb földi mikroba is a legmegdöbbentőbb mutációkra lehet képes a földön kívül. Ráadásul most nem csak a Föld, hanem a Mars és a többi istenverte helyről is jönnek a konferenciára és...

      – Óó! Beszakadt a körmöm...

      – Nem ’tom.

      – Tessék?

      – Nem tudom.

      – Mit?

      – Hol az olló. Úgy is ez lesz a következő kérdésed, nem?

      A hölgy válasza erre csak egy jól irányzott párnacsapás lehet: PUFF!


A nagyterem bejárata felett a félhold kráteres felszínével díszített transzparens köszönti a résztvevőket:



      A transzparens alatt kétszárnyú ajtón óvatoskodhatnak be a későn jövők az éppen soron levő előadásra:

      – ...vegyük például a szovjetek „Luna” holdszonda kísérleteit. Két éve, 1959 januárjában a Luna-1 mintegy 6000 km-re közelítette meg a Holdat, majd a földi űrkutatás első Nap körül keringő űreszköze, vagyis mesterséges bolygó lett.

      Katt. A vetítőernyőn egy másik holdszonda fényképe jelenik meg.

      – Ugyanabban az évben, szeptemberben a Luna-2 már „elérte” a Holdat: a Hold északi szélességének 30. foka és nyugati hosszúságának 1. foka körül csapódott be.

      Katt. Képváltás:

      – Ötvenkilenc októberében pedig a Luna-3 felvételeket készített a Hold túlsó, a Földről nem látható oldaláról. A szonda 11 fordulatot tett meg a Föld-Hold rendszerben kialakított elnyújtott ellipszis pályán, majd belépett a földi légkörbe és elégett...


Egy másik előadó a Hold kultúrtörténetéről tartott képekkel és zenével gazdagon illusztrált előadást:

      – ...gondoljunk csak Puccini Turandotjának Hold-kórusára, vagy Beethoven Holdfény-szonátájára. Paul Verlaine Holdfény című sejtelmes költeményére. A Hold emberi gondolkodásra, fantáziára gyakorolt hatását kutatva visszanyúlhatunk még régebbre is. Az ó-ind Siva Nataraja, a Táncoló Siva a Hold sarlóját hordta homlokán diadémként. Az egyiptomiak, főníciaiak, perzsák, görögök és az itáliai népek templomaikban oltárokat emeltek a Hold tiszteletére. Az asszír-babilóniai pantheonban Sin isten személyesítette meg a Holdat. Szíriában Sahar néven tisztelték. A régi arabok a Holdat al-Lat, illetve Abdallah néven tisztelték. Az előbbi jelentése: az istenek istene; az utóbbié: az isten szolgája. A japán mitológiában Cuki-yomi-no-kami istennő személyesíti meg a Holdat, kivéve azon esetekben, mikor istennő helyett istenségről beszélnek. Ilyenkor Cuki-yomi-no-Mika-to néven szólnak a hold-istenről...


Újabb terem – újabb téma:

      – ...és a Hold kisebb gravitációját figyelembe véve a gázkitörések és más tranziens jelenségek alkalmával feltörő gáz- és portömegek hatszor magasabbra kerülhetnek, mint a Földön. Mivel e tranzienciák gyakorisága és a Hold-Föld távolság között igen erős korreláció mutatkozik (tekintve, hogy e jelenségek Földközelben a leggyakoribbak), a Föld árkeltő erejének fontos szerepe lehet kialakulásukban. A Hold a Föld szilárd kérgében alig néhány centiméteres magasságváltozást okoz; a Nap hatásával együtt, a legkedvezőbb esetben a kéreg dagálya legfeljebb 30-40 centiméternyi. A Föld azonban a Hold kérgében akár néhány méteres dagályt is kelthet...


Az előadó vastag, míves kötésű könyvet zár össze... – ...idézet a híres Verne regényből. Az „Utazás a Holdba”, illetve az „Utazás a Hold körül” hősei egy 270 méter hosszú ágyúcsőből lövetik ki „űrhajójukat”... Persze, ma már tudjuk, hogy ez naiv elképzelés volt, hiszen Verne hősei nem maradhattak volna életben a kilövés után. Ahhoz, hogy a lövedék gyorsulása az ember számára még elviselhető értéken belül maradjon, mintegy 1000 kilométer hosszú ágyúcsőre lett volna szükség. De nem az irodalomnak kell „halálosan” precíznek lennie, hanem a tudománynak! S hol tartana ma a Civil Űrkutatási Társaság, ha az Irodalmi Kutató Szekció nem ontaná az újabbnál-újabb, kreatívabbnál-kreatívabb ötleteket! Hmm... Nem gondolják, hogy igazságos volna, ha azon sci-fi írókat, akik „fantazmagóriáit” Társaságunk valóra váltja, meghívnánk titkos sorainkba...? Vagy jogdíjat fizethetnénk eredeti ötleteikért!


Kicsire szabott hálószoba az ötvenes évek végét, a hatvanas évek legelejét idéző berendezéssel, ággyal, ágyba zuhanó két emberrel: férfivel és nővel...

      – Ugh! Csakhogy itthon vagyunk!

      – Kemény nap volt, az már igaz. Kérsz egy teát?

      – Neeemm – a nő megszorítja a férfi kezét. – Masszírozd a talpam egy kicsit, jó?!

      – Hány előadáson voltál?

      – Tizen? Tizenötön? Százon? Nem tudom... Jajj, de jó ott! Nyomkodd meg ott az öklöddel is! Eeeeez azzzzzz... Ó, de jól esik...

      – Pa-bam-bam... Rock around the clock... Rock around the clock – dúdolgatja Bill Haley és együttese, a The Comets slágerét a férfi – Hány óra van?

      – Öö, nem látom... Hajnali kettő... Rég táncoltam ilyen jót! A konferenciákban az a jó, hogy bált is rendeznek az em... Jujj, te bolond, ne csiklandozz!

      – Szeretlek!


Másnap folytatódik a konferencia szakmai programja. Képek a Hold „folyóvölgyeiről”: – ...a holdfelszínen levő folyóvölgyszerű képződmények kialakulásában a felszín alatt 20-50 méteres mélységben található, néhol talán összefüggő, nagy kiterjedésű jégrétegnek nagy szerepe lehetett. Ha nagyobb meteorok zuhantak a Holdra, s behatoltak annak legfelső „talaj” – és kőzetrétegeibe, könnyen megolvaszthatták a jég egy részét. Az így keletkező víz azután a felszínre szökött és a gravitáció hatására a magasabb szinten levő területekről a mélyebben fekvő vidék felé folyt, kialakítván így a jellegzetes mederképződményeket. Vegyük hozzá mindehhez, hogy a Holdon átlagosan 300 C°-os abszolút hőmérsékleti ingadozás játszódik le 29,55 nap alatt. A hőmérséklet +130 és –150 C° között mozog. A víz így csak igen speciális esetekben, vagyis a forráspont alatti és fagypont feletti időszakban lehet folyékony halmazállapotú...


Újabb téma:

      – ...a Társaság missziója a tudomány, de elsősorban az emberi faj érdekeit szolgálni. Bármilyen nehéz is némelyeknek, a továbbiakban is mindenféle nacionalista attitűd nélkül kell működésünket folytatnunk. A jövőben különösen ügyelnünk kell rá, hogy szuverenitási igényt sem a világűrben, sem a Holdon és egyéb égitesteken egyetlen állam se szerezhessen meg, sem okkupáció, vagyis foglalás útján, sem egyéb módon. Nem jöhetnek létre űrgyarmatok, űrbirtokok, űrprovinciák. Különösen fontos feladat lesz annak megakadályozása, hogy a világűr hadszíntérré váljon. Emlékeznek az elnökségért versengő J. F. Kennedy 1960-ban tett kijelentésére? Idézem: „Hadászati űrversenyben állunk az oroszokkal és vesztésben vagyunk... A következő évtizedekben el fog dőlni a világűr ellenőrzése. Ha a világűrt a szovjetek ellenőrzik, akkor a földet is ellenőrzés alatt tudják tartani, mint ahogy azok az országok, amelyek ellenőrzésük alatt tudták tartani a tengereket, uralták a kontinenseket is”...


Kopaszodó férfi a Pszichológia Szekcióból: – Mi a Pszichológia Szekcióban úgy tartjuk, hogy a Társaság különös, neurotizáló hatással van tagjaira. Mire gondolunk? Egy: a Társaság iránti maximális hűség, lojalitás és titoktartás sokakban konfliktus, feszültség forrása lehet. Többek között azért is, mert ezáltal potenciális hazaárulónak érezheti magát bárki is, aki, ha átadná a Társaság ismeretanyagának akár egy szeletét is, jelentős politikai-gazdasági-katonai előnyhöz juttathatná egykori hazáját. Így pedig mindettől megfosztja. Kettő: az identitás egyik fontos része a nemzeti öntudat, a hovatartozás. A Társaság igyekszik elfojtani az ezzel kapcsolatban felmerülő képzeteket, érzéseket. Ez ugyancsak neurotikus tünetek kialakulásához vezethet. Három: a Társaság teljesítményeket vár, ez önmagában nem baj, csak akkor, ha a teljesítmény létrejöttét tartós distressz kíséri. Négy: munkánkat javarészt idegen környezetben, a világűrben, űrállomásokon, más planétákon, de mindenképpen „földön kívül” végezzük. A mi, még Földön született generációnk még nem készült fel teljesen a „kék az ég és zöld a föld, vizem, súlyom és levegőm van, csillagokat csak este látok” élményének elhagyására. Mindezek révén öt éve elindítottuk „Otthonosan a világűrben” nevű programunkat. Az „Otthonosan a világűrben” program lényege egyrészt a psziché védelme az új, ismeretlen környezet okozta elhúzódó, tartós stressz, és az abból fakadó neurotikus folyamatok ellen; másrészt a kiemelkedő teljesítmények, a kutató-, fejlesztőmunka elősegítése. Végül, de nem utolsósorban célként szerepel a mindenkori földi kultúrával való találkozás, kapcsolattartás is. A mesterségesen fenntartott gravitáció, a földit utánzó „kortárs” építészeti és térhasználati megoldások, a „földön kívül tartózkodom” tudat élményét feledtető „kék-atmoszféra” effektus a bázis légterében, az évente kötelező egy hónapos földi szabadság és az ugyancsak egy hónapos Naprendszerbeli utazási lehetőség mind-mind ennek a programnak az alkotóelemei...


A pulpituson álló férfi intőn emeli fel ujját: – Felhívom rá a figyelmet, hogy a Hold védelme egyben előjáték és iskola a Társaság más planétákon működő egységei számára. Már most megjósolható, hogy 50 éven belül hasonló helyzetbe kerül a Merkúr-, a Mars- és a Vénusz-kolónia is. A következő védelmi rendszabályokat javaslom tehát betartani a jövőben várható Holdat megközelítő, Hold körül keringő, Holdra szálló automatikus, illetve élőlényt, baktériumot, növényt, állatot vagy embert szállító szondák és űrjárművek esetében. Csak példaképpen, felsorolásszerűen: valószínű leszállási helyek előzetes megbecslése, megismerése és előkészítése a sikeres vagy a sikertelen érkezéshez. Vizuális-, termo-, rádió- és egyéb álcázó intézkedések állandó vagy eseti alkalmazása. Szondaeltérítés, illetve -átprogramozás. A szondáktól vagy emberektől származó adások elfogása, értékelése, megszakítása, zavarása, hamisítása, dezinformálás. A Társaság Bázisait át kell telepíteni a Hold Földről nem látható felére. A Társaság felszíni bázisait a Hold teljes felszínén fel kell számolni, csak a felszín alatti telepek a biztonságosak. A Földről érkező becsapódó vagy leszálló űreszközöket biológiai fegyvernek kell tekinteni, s kutatásuk csak a legszigorúbb járványügyi biztosítás mellett folyhat...


Kicsire szabott hálószoba az ötvenes évek végét, a hatvanas évek legelejét idéző berendezéssel, ággyal, hazaérkező két emberrel: férfivel és nővel...

      – Hát, vége...

      – Már épp itt volt az ideje. Kérsz egy teát?

      – Nem. Tudod, min gondolkodom?

      – Elvis Presley? Buddy Holly? Vagy Bill Haley and the Comets...?

      – Legyen a középső... De ne túl hangosan, jó? Szóval, tudod, min gondolkodom?

      – Hmm? Nem tudom. Hol a cukor?

      – A helyén...

      – Nincs ott. Összejött a barátnőd és az a fickó?

      – De ott van. Össze.

      – Nincs ott.

      – Ott van.

      – Nincs.

      – Nyisd ki a szemed! Ott van a szkafander melletti polcon... Megvan?

      – Jó, jó. Megtaláltam.

      – Azon gondolkodom, hogy...

      – Az istenit! Kiborult ez a vacak az űrruhádra!





      Két űrruhás alak tesz-vesz egy csillogó műszer körül. Rajtuk kívül – ameddig a szem ellát – a Hold kopár felszínén minden mozdulatlan. Az űr csillagpettyes sötétje szintén mozdulatlan...

      – Beszorult ez az izé...

      – Hagyd! Ami nem megy, ne erőltessük! Hozzunk mási...

      Hirtelen megvillan valami az űrruha sisakján. Mindketten riadtan, meglepve kapják fel a fejüket.

      – Odanézz! Ez be fog csapódni!

      – Helyzetmeghatározást!

      – Déli szélesség 2,8 fok, nyugati hosszúság 83 fok... Atya-világ!

      – Bázis! Bázis! Becsapódás 15 másodpercen belül! Bázis!

      A Lunar Orbiter 5 amerikai műhold távoli pettyként, ám hatalmas, hangtalan porfelhőként csapódik be a Hold felszínébe 1968 januárjában. A két alak egymásra néz, s máris szaladnak űrsiklójukhoz.


A világűrre néző panorámaablakon kívül százegynéhány Celsius meleg, belül pedig mintegy plusz 24 Celsius fok kellemes „hideg” uralkodik. Más különbség is van még az ablak két felülete között: kívül a vákuum, belül a friss levegő; kívül a puszta holdfelszín, belül a hatvanas évek divatját tükröző tárgyalóterem és fél tucat ember. Most éppen egy fiatal nő beszél indulatosan:

      – A helyzet súlyos. Követelem, hogy vesztegzár alá vegyük a Bázist!

      – Képtelenség!

      – Vészmadár...

      – Ugyan, kedvesem! Messze vagyunk még attól, hogy vesztegzárat kelljen létrehoznunk. Lássuk csak, mi történt: az amerikai műhold, a... a... Hogy is?

      – Lunar Orbiter 5...

      – Igen, igen. Köszönöm. Szóval az ötös számú Lunar Orbiter becsapódik a Holdfelszínbe... Sajnálatos módon éppen e kiváló holdbázis közműtelepébe... Két munkás a helyszínen meghal, öten könnyebb sérülést szenvednek. A víz- és áramellátás kilenc órán keresztül szünetel, ám a karbantartók hamarosan üzemképessé teszik a rendszert. Már-már otthonosan érezzük magunkat a világűrben – a cinikus megjegyzést fanyar vigyorral díjazza a többség. – A vész elmúlt...

      – Emlékeztek? Hatvanötben, az USA-ban ugyancsak kilenc órás áramszünet állt be.

      – Kilenc hónappal később pedig az átlagosnál jóval több gyermek született... Erre gondolsz?

      – Én? Mindig... Mindig arra, milyen szép volt az a kilenc óra a feleségeddel...

      Röhögnek. Rákontráznak:

      – Tudom, hallottalak benneteket. De az nem a feleségem volt, hanem a kutyám!

      Még jobban röhögnek.

      – Hát ez nem igaz! Képtelenek vagytok egy témára koncentrálni? – tört ki a nőből a bosszankodás.

      – De kedvesem! Mi mindig egy témára koncentrálunk. Ti, nők beszéltek mindig másról.

      – Na, figyeljetek! Az az ócskavas becsapódott, méghozzá a közműtelepbe... – gyürkőzik neki ismét a nő.

      – Ezt már megbeszéltük... Műhold be, áram ki, víz ki...

      – Nem. Rosszul mondtad. A vízellátás nem szűnt meg, legalábbis nem rögtön.

      – Ugyan már! Olvastam a jelentést. Abban pedig az áll, hogy a becsapódást követően azonnal leállt a vízszűrő, majd a vízforgató berendezés...

      – Hát ez az! A becsapódás pillanatában azonnal leállt a vízszűrő berendezés, hiszen azt trafálta el a szonda, de a vízforgató berendezés még egy fél órán keresztül működött...

      – No és...? Végül csak bedöglött nem? Akkor meg, mi a probléma; stimmel a jelentés.

      – Hát tényleg nem értitek? Fél órán keresztül olyan vizet használtunk, amely nem volt fertőtlenítve, nem volt megszűrve. A szonda egyes részei pedig a központi medencébe zuhantak. Emlékeztek még Szuvarov professzor előadására? Arra, amit a 61’-es konferencián tartott itt, a Holdon? Idézem: „a Földről érkező becsapódó vagy leszálló űreszközöket biológiai fegyvernek kell tekinteni, s kutatásuk csak a legszigorúbb járványügyi biztosítás mellett folyhat...” A kulcsszavak: biológiai fegyver, szigorú járványügyi biztosítás. Mondom: vesztegzár alá kell vegyük a Bázist!

      – Elég. Holnapra kérem a következő információkat: hány köbméter víz fogyott az alatt a félóra alatt? Milyen felhasználásra került ez a vízmennyiség? Állítsatok össze egy listát azokról, akik bármiféle kapcsolatba kerültek ezen idő alatt a vízzel: ittak belőle, mosdottak stb. Ezeket a személyeket alapos orvosi megfigyelés és kivizsgálás alá rendelem. Álljon össze egy biológusokból, orvosokból, pszichológusokból álló team és dolgozzanak ki cselekvési terveket egy esetleges járvány megfékezésére.

      – És a vesztegzár?

      – Hivatalosan még nem rendelem el. Nem hivatalosan azonban tegyetek meg mindent, hogy a Hold ki- és bemenő forgalma néhány hétig szüneteljen – a férfi, miközben beszél, kitekint a panorámaablakon. A landoló-kráterbe épp most ereszkedik alá a Társaság egyik interplanetáris hajója. – No, lám. Ők lesznek az elsők, akiket nem hivatalosan elküldünk a fenébe... Oké. Lássuk a második napirendi pontot: Amerika várhatólag 1969 nyarán fogja megkísérelni az első emberes holdexpedíciót. Alig egy évünk van arra, hogy kidolgozzuk stratégiánkat...


Kicsire szabott hálószoba a hatvanas évek végét idéző berendezéssel, ággyal, az ágyban fekvő két emberrel: férfivel és nővel... Olvasgatnak.

      – Hallottad a Mars-űrhajót?

      – Hogy nem engedték a Holdra? Igen. Valami jelentéktelen egészségügyi indokkal elküldték őket...

      – Mindig ez a félelem a járványtól! Már túlzásba viszik! Tudod, mit mondok? Ez a beteges. Ez a félelem...

      – Csss! – inti csendre társát a férfi hirtelen.

      – Mi az?

      – Jó. Semmi. Azt hittem, a gyerek sírdogál megint... Találkoztam ma Pierre-rel.

      – Igazán? Mi újság velük?

      A Földön most egy új sci-fi megy a mozikban. „2001. Űrodüsszeia”... Vagy valami ilyesmi a címe. Pierre szerint óriási.

      – Pierre szerint minden óriási, ami mozi. Miről szól?

      – Találnak a Holdon egy monolitot, ami jelzést küld valahova. A Föld egy űrhajót küld a jelzés nyomába. Az űrhajó számítógépe megzavarodik, és sorban kinyírja a legénységet. Csak egy ember menekül meg...

      – Biztos ez is olyan hülyeség, mint a Star Trek volt két éve... No, jó éjt! Adj egy puszit! Ne felejtsd égve a lámpát...! Te még nem alszol?


A képernyő előbb koromfekete, aztán meg-megvillan benne egy „recsegő fénycsík”, majd kitisztul a kép: egy őrjöngő alak tör-zúz, mindent, ami az útjába kerül. Üt, rúg, tárgyakat borogat és dobál, el-elfúló hangon acsarkodik. Ketten próbálják megállítani, lefogni. Nem járnak sikerrel. Egyikőjük vérző orral rogy a falnak, a másikat pedig egy alapos ütés- és rúgássorozat után egy pultra penderíti a dühöngő őrült, majd végighúzza azon, úgy, hogy lehetőleg minél több tárgyat találjon el áldozata fejével. Virágcserepek, dossziék, irattartók, telefon, teáskancsó és csészék potyognak a földre. A fej végül a pult végén a falba ütközik. Az őrjöngő (mi sem természetesebb) elengedi túszát, s az iméntiekről megfeledkezve tombol tovább. Berúgja az útját álló ajtót.

      A másik helyiségben, egy újabb biztonsági kamera révén, tovább figyelhetjük az eseményeket. Az ámokfutó egy széket vág a hozzá legközelebb eső emberhez, majd továbbhalad, s a helyiség végében szembetalálja magát egy fali tükörrel. Öklével a tükörbe vág. Egyszer. Kétszer. Sokszor. Törik a tükör, döng a fal, ömlik a vér. Majd rugdosni kezdi a tükröt, illetve ami maradt belőle. Végül hatalmas erővel beleveri a homlokát a tükröt tartó falba. Meghal. A képernyő megmerevedik.

      – Amit láttatok, az a betegség utolsó stádiuma. A beteg agresszív, illetve autoagresszív cselekedeteit folyamatos artikulációval kíséri. Térbeli és időbeli orientációja megszűnik. A tudat beszűkül, a fájdalomérzés megszűnik. Szimpatikus idegrendszere hyperaktív működése révén óriási erőkifejtésre képes. Üldöztetéses téves eszmék, hallucinációk, kényszer-gondolatok és kényszerítő gondolatok gyaníthatóak. A halál, ami elkerülhetetlen, háromféle okból adódhat. Egy: halálos önsértés, mint a filmen; kettő: a beteget önvédelemből megöli valaki; és három: végkimerülés – a beteg nem eszik, nem iszik, csak tombol, csak tombol, csak tombol. Mindhalálig.

      – És csak azok halnak meg így, akik kapcsolatba kerültek a szennyezett vízzel?

      – Egyelőre csak azok. De vegyük figyelembe, hogy közel négy hónapos lappangási idővel kell számolnunk. E négy hónap alatt semmi jelét nem találjuk bármiféle fertőzésnek. Aztán robbanásszerűen tör elő a kór. Megjelenik az étvágytalanság, a depresszió, a kiütések, az izmok fájni kezdenek, a betegek alvászavarokról panaszkodnak, gyakori hányinger, valamint hosszabb-rövidebb eszméletvesztés jelentkezik. Ezután arról panaszkodnak, hogy belső hang szól hozzájuk, kívülről irányítják őket, úgy érzik veszélyben vannak, menekülniük kell. Ekkor váratlanul csitulni látszik a betegség, míg végül hirtelen előtör az agresszió, s hamarosan bekövetkezik a halál. Fel kell készülnünk arra, hogy e négy hónap alatt megfertőzhetnek másokat is, akikről ugyancsak négy hónap múlva derül ki, hogy betegek, s ezalatt ők is megfertőznek másokat – és így tovább. Legkedvezőbb esetben nem lesz több fertőzés, legrosszabb esetben a bázis... Kihal.

      Csend. A tárgyalóteremben fél tucat ember nézi meredten a képernyőn fekvő mozdulatlan alakot. Nem néznek egymásra.

      – Hány betegről tudunk?

      – A szonda becsapódása óta eltelt négy hónap során tizenegy ember halt meg ilyen módon abból a tizenötből, akikről megállapítottuk, hogy kapcsolatba kerültek a szennyezett vízzel. De...

      – De? Khm... Folytassa!

      – De az életben maradt négy is beteg... És van még nyolc beteg, aki közvetlen kapcsolatban állt ezzel a tizenöttel...

      – Járvány...

      – Nagyon úgy tűnik. És nem kerülhet sem a Földre, se más égitestre, bármi is okozza. Nekünk kell megküzdenünk vele.

      – Értesítem a Társaságot. A vesztegzárat hivatalosan elrendelem.

      – Az jó, de lehet, hogy már késő.


Kicsire szabott fürdőszoba a hatvanas évek végét idéző berendezéssel, fürdőkáddal, a fürdőkádban habok között üldögélő két emberrel: férfivel és nővel...

      – Idesüss! – a férfi szétnyitja könyvét, s egy festmény képét mutatja a nőnek.

      – De ronda. Mi ez? Ki követte el?

      – Nem tudom, ki festette... Látod azt a fura, csőrös, álarcos alakot? Középkori gyógyítót ábrázol...

      – Ha te mondod. Mi van vele? Miért mutatod? Miért van „csőre”?

      – Ez az álarc állítólag kezdetleges légszűrő. A pestisjárványok idején a csőrben lévő vászon a beáramló levegőt...

      – Már megint ezzel a járvánnyal jösz! Ez a vesztegzár is... Mekkora hülyeség?!

      – Miért? Szerinted játékból rendelnek el vesztegzárat?

      – Tamara férje szerint ez a járványosdi csak azért van, hogy hozzászoktassanak bennünket ahhoz, hogyan kell majd jövőre óvatoskodnunk, ha a Föld embert küld a Holdra. Senki sem veszi komolyan... Csak gyakorlat...





      A képernyőn a 109 méter magas Saturn-5 rakéta – tetején az Apollo űrhajó parancsnoki egységével és a rakéta utolsó fokozatában elhelyezett holdkomppal – hatalmas füst és láng kíséretében startol indítóállványáról, s tűnik el az Atlanti-óceán partja fölött lebegő felhők mélyén.

      A képsorokat egy középkorú úr kommentálja ünnepélyes hangnemben a tárgyalóteremben ülők számára:

      – Tehát: három napja, július 16-án, a floridai Cape Kennedy támaszpontról útnak indították az Apollo-program 11-es számú egységét. Legénysége – ahogy arra számítottunk: Neil A. Armstrong, Edwin E. Aldrin és Michael Collins. Az Apollo-11 feladata: emberes holdra szállás. Az itt látható felvétel különben ugyanaz, amit közel százmillió televíziónéző is láthatott.

      Képváltás: a Kék Bolygót látjuk a világűrből szemlélve.

      – Az indulást követő napon, július 17-én hajnalban az Apollo-11 televíziós adást közvetített. A képeken a Földet lehetett látni 75.000 km távolságból.

      Képváltás: az amerikai elnököt látjuk.

      – Ugyanezen a napon Nixon elnök bejelentette, hogy az űrhajósok nem csak az amerikai zászlót és emléktáblát viszik a Holdra, hanem megörökítik ott az űrhajózás hősi halottainak az emlékét is. Borman ezredes, az Apollo-8 parancsnoka nem sokkal előbb Moszkvában járt és egy-egy emlékplakettet kapott Gagarin és Komarov özvegyétől. Az Apollo-11 űrhajósai ezeket is eljuttatják a Holdra.

      Képváltás.

      – Tegnap, 18-án a kora hajnali órákban újból sor került televíziós közvetítésre. A képek az űrhajó belsejét mutatták, majd demonstrálták, milyen következményekkel jár a súlytalanság állapota. Este pedig azt mutatták be, amint Armstrong és Aldrin átmászik a holdkompba. Ekkor mintegy 300.000 kilométernyire voltak a Földtől.

      A filmvetítésnek vége.

      – Nos, úgy tűnik idáig minden rendben az Apollo-11-gyel. Mi a helyzet velünk?

      – Minden a terv szerint halad a bázison is. Valamennyi vizuális-, akusztikus-, termo-, rádió- és egyéb sugárzásálcázó rendszer működik: észlelhetetlenek vagyunk. A lehetséges leszállóhelyek audiovideo ellenőrzése megoldva. A személyzet fegyelmezett, készen áll a holdra szállás indirekt biztosítására, a passzív támogatásra. A közhangulat – a járvány és az elnyúló vesztegzár ellenére is – megfelelő, lelkes, várakozó.


A beteg a sarokban vonaglott.

      – Nyugtatót! Gyorsan!

      Már késő. Egy utolsó rázkódás, egy végső görcs és a test elernyed – örökre.

      – Exitált. Vigyük a műtőbe! Ti fertőtlenítsetek!

      A védőruhába öltözött brigád hozzákezd az előkészületekhez. Ketten a fertőtlenítő permettel fújják le a helyiség falait, berendezését, ketten pedig az ernyedt testet készülnek fekete műanyagzsákba helyezni...

      Az ernyedt test váratlanul életre kel: a lába felől közeledő beteghordót úgy rúgja szájba, hogy az nagy ívben repül hátra, tarkóra esik és ugyanazzal a lendülettel hasra fordulva elterül. A rúgás után rögtön megkapja a magáét az a férfi is, aki a feje fölé hajolva próbált az állítólagos hullához közeledni. Két kéz ragadja meg a védőruháját, és hatalmas erő rántja a föld felé. A mozdulatot a „hulla” arcba csapódó térde állítja meg. Ezután két lábszár szorításába kerül a nyaka, „átszaltózik” a támadója felett, a gerincére esik, majd egy ököl csapódik az arcába és elájul. K.O.! A permetezők egyike kővé dermed, a másik viszont gyorsan reagál és megpróbálja lefröcskölni a megboldogultat. A megboldogult azonban körívben kitér a felé irányuló fecskendő elől (a mozdulatot alig megtörve torkon rúgja a sóbálványként álldogáló negyedik férfit) és a körpályán mozogva magával rántja a permetező karját, majd hirtelen visszafeszíti annak csuklóját. Az izmok szakadásával járó vitorlavászon-repedéshez hasonló hangot csak a fájdalomkiáltás nyomja el. A védőruhás nyöszörögve a földre rogy. Leütik.

      Hamarosan mindegyik áldozatról lekerül a védőruha, s a helyiséget egy védőruhába, légszűrőmaszkba öltözött egyén hagyja el. Karjaiban nagy batyut visz.


Kicsire szabott hálószoba a hatvanas évek végét idéző berendezéssel, ággyal, az ágyban fekvő két emberrel: férfivel és nővel, s köztük egy hat év körüli gyermekkel...

      – Anya! Mi az a holdkór?

      – A holdkór...?

      – Ühm.

      – Hát, tudod, vannak emberek, akik miközben alszanak, felállnak és alvás közben járkálnak. Őket nevezik holdkórosnak.

      – Miért?

      – Miért, miért? Te hogy neveznéd őket?

      – Ööö, nem tudom. De miért holdkórosak? Csak a Holdon lakók lehetnek holdkórosak?

      – Nemcsak. De lehet, azért nevezik őket holdkórosnak, mert éjszaka mászkálnak, s olyanok, mintha a telihold fénye megigézte volna őket.

      – Apa, a Holdon élő holdkórosokat földkórosoknak nevezik?

      – Hát, erről még nem hallottam, de akár így is hívhatjuk őket.

      – Horkolnak a holdkórosok sétálás közben?

      – Nem tudom. De mi ez „holdkórozás”? Hol hallottad ezt a szót?

      – Az oviban, amikor Sarah-t álarcos bácsik vitték el...

      Csend. Az idő megdermed. A szülők döbbenten bámulnak egymásra. A gyerekre. De félelmüket a kicsi nem észleli. Kezét kinyújtva, becsukott szemmel botorkálni kezd a szobában:

      – Holdkóóóros vagyoook! Holdkóóóóóros vaaagyooook! Holdkóóóros vagyooook! Aúú, a térdem! Holdkóóóóros vagyooook! Holdkóros vagy...!!!


Az álarcos férfi a földre dobja a terhét.

      – Itt vagyok. Gyorsan! Öltözzetek!

      – De ez csak három ruha... Mi pedig négyen vagyunk!

      – Tudom. Hoztam egy zsákot is. Ki a legkönnyebb? Azt cipeljük.

      – A francba...

      A rosszul megvilágított helyiségben öltözködés neszei hallatszanak. Felkerülnek az álarcok is. A soványt belerakják a fekete műanyagzsákba. Ajtó nyílik. A csoport elindul. Négy láb. Fekete zsák. Négy láb. Hosszú-hosszú folyosó.


A Világűrre néző panorámaablakon belül, a tárgyalóteremben fél tucat kialvatlan szemű ember értekezik. Most éppen nem a fiatal nő beszél:

      – ...tehát körülbelül félóra előnyük van. Négyen valószínűleg az egészségügyi csapattól zsákmányolt védőruhát és -maszkot viselik, az ötödiket pedig zsákban hurcolják magukkal.

      – De... De miért tették? Mi értelme ennek?

      – A járvány, a „holdkór” (ahogy egyre többen emlegetik) egyre több áldozatot szed. Ez az öt ember pedig vagy maga is beteg, vagy „egészségesek”, ám pánikba estek. A betegség-verzió mellett szól, hogy a holdkór egyik tünete a paranoid téves eszmék jelentkezése, melyek akár menekülési reakciót is kiválthatnak a betegből. A pánik-verzió mellett szól, hogy az eddig észlelt esetekben a betegek soha nem hajtottak végre csoportos akciót. Mellesleg a pánik is kiválthat menekülési reakciót.

      – Te most az okokat fejtegeted, de Igor a célt kérdezte. Mi célja lehet ennek az öt embernek?

      – Ha betegek, akkor „n plusz egy” céljuk lehet: a kollektív öngyilkosságtól a bázis vízkészletének megmérgezéséig bármit el tudok képzelni. Kiszámíthatatlanok...

      – Ha egészségesek?

      – Akkor kiszámíthatók, hiszen csak egy céljuk lehet.

      – A vesztegzár feltörése.

      – Pontosan. A szökés.


A szökevények egy rosszul megvilágított, kihalt folyosó-részhez érnek. Ketten zsákban hordott társuknak segítenek kikecmeregni a műanyagból, ketten pedig egy földbe ágyazott csapóajtót igyekeznek kinyitni. Hamarosan mindannyian lemásznak a csapóajtó alatt rejlő sötét szervizalagútba. Csapóajtó be. Az öt árny pedig nekivág az alagútnak.


– A szökés. Hmm... De hova? – folyik tovább a találgatás a tárgyalóteremben.

      – Tényleg? Hova? Mindenki tudja, hogy a vesztegzár óta biztonsági okokból, éppen a szökések megelőzése érdekében nem állomásozik űrhajó a bázison. Az űrkikötőbe tehát felesleges menniük. A Holdról elmenni úgyse tudnak.

      – Ha betegek, ha elszakadtak a realitástól, akkor mindezt figyelmen kívül hagyhatják.

      – A kikötők felügyelete már felkészült esetleges látogatóikra.

      – Talán egy másik holdbázis a céljuk!?

      – Kizárt dolog. Te is tudod, hogy a 61’-es konferencia óta a Társaság valamennyi holdbázisát felszámoltuk, kivéve ezt – a mutatószót egy erőteljes, kifejező gesztus teszi félreérthetetlenné.

      – Ha betegek, akkor ezt is figyelmen kívül hagyhatják. Nekivághatnak a semminek...

      – Ha egészségesek, akkor pedig tudhatnak valamilyen többé-kevésbé épen maradt bázismaradványról...

      – Nincs ilyen. A legtöbb megsemmisítést személyesen ellenőriztem. Minden bázist leromboltunk, sőt: nagytakarítást végeztünk magunk után, s az eredeti topográfiai státust állítottuk vissza. Egy elhullajtott csavart nem találni a bázisok helyén, nemhogy bázismaradványt, ahol az életfeltételeket biztosíthatnák maguknak! Ugyan!

      – Akkor meg mi a fenét akarhatnak, az ég áldja meg őket? Hát nem lenne elég dolgunk nélkülük is? Pont most diliznek be, amikor minden erőnket az Apollo-11-nek kellene szentelnünk? Holnap végre bekövetkezik a nap, amelyre a Föld és a Társaság is közel egy évtizede készül a maga módján. Sor kerül a Föld eddigi legnagyobb tudományos vállalkozására: a holdra szállásra. Világtörténelmi esemény! Ember a Holdon! Úgy értem: Társaságon kívüli ember a Holdon!!! Ezek meg itt... Verje meg őket az ördög! Jó kis időzítés, nem mondom... Mi van? Mit bámultok?


A szervizalagút hol erre, hol arra kanyarodik. A négy szökevény szótlan baktat vezetőjük után, aki térképe alapján, céltudatosan határozza meg, mikor és merre forduljanak a végtelennek tetsző labirintusban. Néha azonban ő is elbizonytalanodik. Ilyenkor hosszabban tanulmányozza az alagútrendszer térképét, majd így szól: „Erre!” Elindul, a csapat pedig követi.


Ismét a tárgyalóteremben...

      – Ha igaz, amire gondolunk, akkor a tervük a következő lehet: először ki kell jutniuk a bázisról a holdfelszínre. Aztán megközelíteni a holdra szállás helyszínét (amit természetesen mindenki ismer az állomáson); feljutni a holdkompba; elfoglalni az Apollo-11-et; visszatérni a Földre.

      – Mit fognak csinálni az Apollonautákkal?

      – A Holdon hagyják őket. Élve vagy holtan...

      – Még egy érdekes kérdés: mit fognak csinálni három felesleges társukkal?

      – Mire gondolsz? Nem értem.

      – A SASsal, a holdkomppal, csak két személy hagyhatja el a Holdat, több nem.

      – Áhá! A válasz ugyanaz lehet. A Holdon hagyják őket: élve vagy holtan.

      – Tegyük fel, hogy elfoglalják a SAS-t, majd az Apollo-11-et. Collinst arra kényszeríthetik, vigye őket a Földre...

      – Ez nem fog nekik sikerülni. Collins inkább lesz öngyilkos, mint cinkos. Tudjátok, ciánkapszula.

      – Nos, vegyük sorra a lehetőségeket. Ha segít nekik, akkor száz százalék, hogy Földet érnek. Ha úgy tesz, mintha segítene nekik, akkor megközelítik a Földet, de mindannyian elégnek a légkörben. Ha nem segít nekik, akkor a két szökevény próbálkozik meg az űrhajó irányításával. Ez esetben kevesebb, mint öt százalék az esélye annak, hogy élve megússzák, de ez még mindig esély!

      – Nem szabad Földet érniük!

      – Persze, hogy nem. A Társaság lelepleződése...

      – A Társaság abban a pillanatban lelepleződik, hogy elfoglalják a SAS-t. Nem. A járvány nem kerülhet a Földre. Mindenáron, akár a lelepleződés árán is meg kell akadályoznunk, hogy a Föld is megfertőződjön!

      – Emberek, ez már sci-fi. Pusztán találgatunk, fantáziálunk. Olyan dolgokról beszélünk, amire nincs bizonyítékunk...

      Ebben a szekundumban megszólal a telefon, s vörösen villogó vészjelzés figyelmeztet arra, hogy valami sürgős, fontos dologról lesz szó. A legközelebb álló ember füléhez emeli a kagylót, majd kimért mozdulattal a helyére illeszti. Kíváncsi tekintetetek szegeződnek rá.

      – Most érkezett a jelentés: egy holdhernyó engedély nélkül kitört a bázisról... Ugyanekkor feltörve találták a XVIII. hangár űrruha raktárát. Öt ruha hiányzik.


A lánctalpas jármű sebesen halad a szürkésbarna holdfelszínen. Az utasok űrruhában. A hangulat feszült. Vajon sikerülni fog a terv?

      – Azóta biztos rájöttek... – sercegi az egyik utas a mikrofonba.

      – És?

      – Tudják.

      – Persze, hogy tudják.

      – Megakadályozni nem tudják! Ez a lényeg.


A tárgyalóteremben...

      – Várom a javaslatokat.

      Csend. Van, aki lesüti a szemét, van, aki valamilyen jelentéktelen tárgyra szögezi a tekintetét vagy éppen a semmibe bámul. A legidegesítőbb pedig az, aki a többieket nézi.

      – Talán... Küldjünk utánuk egy csapatot.

      – Nem jó. A személyzet nincs erre kiképezve, s amúgy is hatalmas előnyük van, nem érnénk utol őket időben.

      – S ha mégis utolérjük őket, akkor meg mi történne? Verekednének? Őrültség...

      – Akkor mondd meg, mit tegyünk!

      Csend.

      – Robbantás... Robbantsuk fel a holdhernyót!

      – Jó, de mivel? Hogyan?

      – Hmmm...

      Csend.

      – Hát ez így nem fog menni. Mennyi időnk van a holdra szállásig?

      – Körülbelül nyolc óránk maradt.

      – Hogy is? Ha jól számolom, egy holdhernyó úgy hat óra alatt képes megtenni a bázis és a kijelölt holdra szállás helyszíne közötti távolságot. Vagyis nincs nyolc óránk. Maximum hat maradt csak.

      – Beszéljünk velük!

      Milyen érzés, mikor mindenki rámered az emberre? Azzal a „hogy ez eddig miért nem jutott az eszünkbe?” jellegű hitetlenkedő nézéssel. A legnyilvánvalóbb dolgok éppen végtelen egyszerűségük miatt jutnak a legnehezebben az ember eszébe bonyolult vagy bonyolultnak tűnő problémák esetén.


A holdhernyó utasai között egyre feszültebb a hangulat.

      – Mi lesz, ha...

      – Azt mondtam, pofa be! Sikerülni fog!

      – Fogd be te a pofád! Azt hiszed neked min...

      – Itt a bázis. Itt a bázis. Gomez, Frank, Jurij, István, Isaac! Forduljanak vissza! Ismétlem: forduljanak vissza!


Tárgyalóterem...

      – Vége. Egyszerűen nem válaszolnak. Pedig biztos, hogy veszik az adásunkat. A mennykő csapjon beléjük!

      – Nem válaszolnak. Ez ebben a helyzetben jóformán olyan gesztus, mintha a nyelvüket nyújtanák ránk... Szívem szerint egészen obszcén kézjelekkel válaszolnék nekik. Sőt: a süket-néma jelbeszédben rejlő összes míves gesztust bemutatnám nekik.

      – Naiv ötlet volt, valóban. Ki kér kávét?

      – Kérek.

      – Nekem is tölts! Az ötlet jó volt. Figyeljetek! Ha rádión keresztül nem is tudtuk rábeszélni őket arra, hogy visszatérjenek, legalább megzavarhatnánk őket. Kijátszhatnánk őket egymás ellen... Egy-egy jól célzott mondat, s saját maguk hiúsítják meg a támadást...

      – Lélektani hadviselés... Igen! Ezen az úton kell tovább haladnunk!

      – Ejh, de vacak ez a lötty!

      – Még hét és fél óránk maradt.

      – Igaz! Igazatok van. Mutogatás... Lélektani hadviselés... Megállítjuk őket!


A holdhernyóban öt hallgatag ember utazik. Nem hajlandók válaszolni a rádióhívásokra. De figyelnek! Senkinek sincs kedve érintkezésbe lépni a másikkal. Csend. Mozgás. Suhanó holdbéli táj. Sivár.


Tárgyalóterem:

      – ...tehát, dezinformáljuk az Apollo-11-et. Az eredetileg kijelölt helyet sziklákkal borított, leszállásra alkalmatlan terepnek kell feltüntetni.

      – Nem probléma. Azt fogják látni a szemükkel, a műszereikkel, amit mi akarunk.

      – Erre gondolok, igen... A szökevények az eredeti leszállóhelyre igyekeznek, viszont ott nem találnak semmit...

      – Ha tovább mennek, és véletlenül megtalálják?

      – Olyan távolságra kell az Apollo-11 legénységét irányítani, hogy ne érhessék el őket. Mennyi időnk van?

      – Közel hét óránk maradt.

      – Ezt ők is így tudják...

      – Arra gondolsz...?

      – Nem maradt más választásunk.

      – Máris intézkedem. Nem ügy a dolog: a földi irányítók harmada pszichokontrollunk alatt van. Úgy táncolnak, ahogy fütyülünk nekik

      – Beavatnátok bennünket is?

      – Ha a kitűzött időpont előtt történik meg a nagy esemény, akkor a szökevények nem csak rossz helyen, de rossz időben is lesznek. Ez a békés megoldás. Arra kell rávennünk az apollonautákat, hogy a tervezett helytől távol, s ráadásul korábban lépjenek a Holdra.

      – De ez még nem elég. A szökevényeket is dezinformálni kell a következők szerint...


A holdhernyóban a hangulat minden eddiginél lehangoltabb. Valaki megkocogtatja a járművezető vállát, s kezével jelzi, hogy átveszi a kormányt. A vezető bólint, megtörténik a helycsere. Az egyhangú út tovább folytatódik. Megsercen a rádió:

      – Figyelem! Figyelem! Általános tájékoztatás a Társaság valamennyi tagjának! Minthogy a szökevényeket nem sikerült jobb belátásra téríteni, Társaságunk kénytelen volt az Apollo-11 legénységét és a földi irányítókat az előre kijelölt helyszíntől 500 kilométerrel messzebb lévő, a Társaság 127. szegmentumában található leszállóhely felé terelni. Ettől a pillanattól kezdve tehát a 127. szegmentum a célállomás. A lelepleződés veszélye nélkül sajnos nem tudunk a szökevényeken segíteni. Esélyük nincs elérni a 127. szegmentumot. A holttesteket az Apollo-11 probléma lezárása után felkutatjuk. Vége.

      A holdhernyó lelassul. Megáll.


Tárgyalóterem:

      – Nos, a holdra szállás új helyszíne: a Mare Tranquillitatis (Nyugalom-tengere) felszíne, köves, de szép pusztaság. Koordináták: 0,8° Észak, 23,5° Kelet; 6400 méternyire a leszállásra eredetileg kijelölt ponttól. Természetesen ez korántsem azonos azzal a helyszínnel, amiről a holdhernyó szökevényeit tájékoztattuk. Ők az eredeti helytől 500 kilométernyire lévő, 127. szegmentumot vélik az új célállomásnak. Mindemellett az eredetileg tervezett helyszínről általunk az Apollo-11 felé közvetített vizuális és radar jelek nagyméretű kövekkel borított, leszállásra alkalmatlan terepet mutatnak. Magát a holdra szállást pedig három órával korábban fogják végrehajtani. Pontosan két óra múlva...

      – Hol jár a holdhernyó?

      – Egy órája teljes sebességgel halad visszafelé, a XVIII. hangár felé.

      – Pfff... Ezt megúsztuk.

      – Tökéletes!

      – Szép volt fiúk!

      – Mi lesz velük?

      – A szökevényekkel?

      – Ühüm.

      – Hát, gondolom, visszafordultak, s bíznak benne, hogy időben elérik a XVIII. hangárt...

      – ...de nem lesz elég oxigénjük...

      – ...ezért vagy mind megfulladnak, vagy egymásnak esnek, s az erősebb megszerzi a gyengébb oxigénjét...

      – ...ám mielőtt ez megtörténhetne...

      – ...kiküldünk egy mentőalakulatot, s visszahozzuk őket...

      – Bravó! De most... Koncentráljunk a nagy pillanatra!


Kicsire szabott hálószoba a hatvanas évek végét idéző berendezéssel, egy mahagóni bútorba olvasztott képernyővel, a képernyő előtt kuporgó két emberrel: férfivel és nővel, s köztük egy hat év körüli gyermekkel...

      – Anya! Kezdődik! Apaaa!

      – Cssss! Cssshh! Ne kiabálj, látjuk mi is!

      – Adj rá egy kis hangot!

      A képernyőn váltakozva lehet megtekinteni a Társaság Mare Tranquillitatis körzetében elrejtett kameráinak és a SAS (az Apollo-11 holdkompja) felvételének képeit. A képeket a történelmi rádióbeszélgetés (1969. július 21, egy nappal az első holdnegyed előtt) hangjai kísérik:

      – Itt Houston. Megvan az engedélyetek a leszállásra. Vétel.

      – Értem. Engedély a leszállásra. Háromezer láb. Megyünk. Kétezer láb, 47 fok – igazolta vissza az adást a SAS.

      – Hatvan másodperc – közölte Houston.

      – Tovább. Két és féllel le. Előre, előre, jó. Negyven láb. Kis por. Harminc láb. Két és féllel le. Gyenge árnyék. Négy előre, négy előre. Kissé jobbra. Hat... féllel le – a SAS kommentárjába most Houston szól közbe:

      – Harminc másodperc.

      – ...Előre. Sodródás jobbra... Könnyű kontaktus. Hajtómű stop. ACA kioldva. 413.

      – Követjük a leszállást, SAS.

      – Houston, itt a Nyugalom Támaszpont. A SAS leszállt.


Utójáték...

      A megérkezés után Armstrong azonnal közölte, hogy a SAS nem pontosan a tervezett helyen szállt le, mert ott nagyméretű kövek feküdtek a talajon. A tényleges leszállás helyeként egy – Armstrong meghatározása szerint – „futballpálya nagyságú kráterben” került sor.

      A leszállás és a Holdra való kilépés között eltelt mintegy hat és fél órát az űrhajósok a holdkomp rendszereinek átvizsgálására, étkezésre, a levegőellátó és regeneráló berendezések ellenőrzésére, végül a munka-szkafanderek felöltésére fordították.

      Először Armstrong lépett ki a Hold felszínére; negyedóra múltán Aldrin is elhagyta a holdkompot. Tevékenység: kőzetminták gyűjtése, holdrengésmérő és lézer-reflektor elhelyezése, a napszél összetételének vizsgálatára szolgáló gyűjtőlemez kihelyezése és bevonása, fénykép- és filmfelvételek készítése. A holdfelszínen kb. 2,5 óra hosszat tevékenykedtek, s a holdkomp 30 méteres körzetében mintegy 250 méternyi utat jártak be. A holdkomp felszálló egységével 19 órakor hagyták el a felszínt, s három órával később csatlakoztak az anyaűrhajóhoz. Július 24-én érkeztek vissza a Földre. Néhány napot egészségügyi karanténban, izolációs kamrában kellett eltölteniük...

      1969-1972 között még öt alkalommal jártak emberek a Holdon. Az utolsó három expedícióban holdautóval közlekedve már 18-23 órát töltöttek a holdkompon kívül, és 27-33 km utat jártak be.

      Meghódítottuk a Holdat!

      Meghódítottuk a Holdat?

---

1968. december 21-én az Apollo-8 fedélzetén indult J. A. Lovell, W. A. Anders és F. Borman parancsnok 6 nap 3 órás űrrepülésre. Tízszer kerülték meg a Holdat.

ÚJ GALAXIS 4. szám – Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 72-88. o.)