![Karádi Kázmér: Az első ember a Holdon](ug04-026.jpg)
Öreg vagyok már. Vénségesen vénnek érzem a csontjaimat. Sokszor gondolok arra,
hogy ha a Holdon, vagy valamelyik űrállomáson éltem volna le az életemet,
akkor biológiailag húsz évvel lenne fiatalabb a szervezetem. Mivel 1969-ben
nem volt más választásom, így hazatértem a Földre.
Az igazat megvallva, nem szívesen maradtam volna azon az idegen világon. Azóta
kialakult egy szokásom. Minden év júliusában egyszer kiülök a házam teraszára,
kezemben egy cetlivel, és a teliholdat bámulom, mely sárga fényével vonja be
az éjszakai égboltot. Most is így van. Bámulom az eget, hol csak egyetlen
felhő lebeg. Alakja egy nyitott tenyerű kézre emlékeztet, és úgy helyezkedik
el a Hold előtt, hogy az ember azt hiheti, egy felhőkéz tartja a planétánkat
kísérő égitestet. Az ég máshol annyira tiszta, hogy a csillagok szabályosan
lezúdítják több millió éves fényüket a Földre, és így körbeveszik
ragyogásukkal a Holdat tartó kezet. Az egész olyannak tetszik, mintha egy
fekete ruhás bábjátékos beleolvadva az űr sötétségébe, fehér kesztyűt húzván,
játszadozni kíván a Holddal és az emberek sorsával. Előttem, az asztalon
néhány bulvár és áltudományos lap. Benne cikkek rengetege, melyek azt
bizonyítják, hogy nem jártunk a Holdon. Ilyenkor elmosolyodom. Mert persze,
jártunk a Holdon. Ott voltunk és jó, hogy ott voltunk, mert most jó pár
dologgal lenne az emberiség és én is szegényebb.
A közvélekedés úgy tartja, hogy a sejtelmes dolgok teliholdas éjszakákon
kezdődnek. 1969 júliusában is teliholdas éjszaka volt, s olyan események
sorozata zajlott le, mely több volt a különösnél. A megrendítő eset alig
hihető, pedig hátborzongatóan igaz. Azon az éjszakán, mely metszéspontja volt
az egymás mellett létező univerzumok találkozásának, tér és idő gabalyodott
egybe, oly erősen, hogy úgy gondolom, csak az Isten vághatja szét az így
keletkezett rejtély gordiuszi csomóját.
1969. július 16-án 14 óra 32 perckor feldübörgött a hordozórakéta. Egy
Saturn-V rakéta legtetején egy kis kabinban ülni olyan volt, mintha több
millió ágyú csövén trónolna az ember. Az egész szerkezet irtóztatóan remegett
és kirázta az emberből a lelket. Minden recsegett és ropogott. Az űrhajóst
meg elfogta a halálfélelem. Az egész legénység agyán átfutott a gondolat,
hogy mit keresünk mi ott. Olyan pánik járta át az ember fiát, hogy ujjai
görcsösen markolták a levegőt. Az irányítók próbáltak nyugtatgatni bennünket,
ami vajmi csekély eredményt hozott. Nos, nem szégyellem, de mindannyian
üvöltöttünk, amikor beindultak a hajtóművek. Egy fordított máglyán voltunk,
és egyikünk sem akart a tudomány szentélyén meghalni.
Amikor már elviselhetetlenné vált a rázkódás, a rakéta emelkedni kezdett.
Mindenhonnan süvítést és bömbölést hallottunk. Azon imádkoztunk, hogy csak
szét ne essen a rakéta, vagy fel ne robbanjon. Tudtuk, csúnya halál az elégés.
Roppant erő nyomott minket az ülésbe, kipréselve a levegőt a tüdőnkből.
Erősnek kellett lennünk, nehogy elájuljunk. Lábunk izmait megfeszítettük,
majd elernyesztettük és ismét megfeszítettük. Így próbáltuk a vért az
agyunkba pumpálni és megakadályozni, hogy a lábaink ereibe szaladjon.
Kétségbeesett zihálással préseltük ki a levegőt a tüdőnkből és szívtuk
vissza. A hihetetlen gyorsulás rettenetes fájdalmat okozott testünkben, de
büszkén vallom, hogy kibírtuk.
Amíg a hordozórakéta levált, az egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán beállt a
csönd és a súlytalanság. A tárgyak elkezdtek lebegni körülöttünk. Kikapcsoltuk
biztonsági öveinket és úszni kezdtünk a kabin terében. Mámorító érzés volt.
Kint voltunk. Elszakadtunk a Föld visszahúzó ölelésétől. Önállóan és valljuk
be, kissé elárvulva megkezdtük utunkat a Hold felé.
A start utáni 76. órában álltunk holdkörüli pályára. Földünk kísérője
betöltötte a horizontot. Megcsodáltuk sebzett felszínét, mely pár órára
házigazdánk lesz. Évmilliók meteorit bombázásának történelmét láthattuk.
Hatalmas krátereket fotóztunk. Valóban olyan volt, mint egy lyukacsos sajt.
Körpályánk során láttuk a Hold napperzselte fényes, valamint a hideg mardosta
sötét felét is. Emlékszem, ott szorongtunk az aprócska ablaknál, és
mindegyikünk a Monolitot kereste a Hold sötét felén.
Akkor még nem sejtettük, hogy mi is csakúgy, mint Clark regényének
hősei , találunk valamit a Hold felszínén. Közelebbről szemlélve a
Holdat, már nem tűnt olyan barátságosnak, mint a Földről. Egy poros és
kietlen világ fogadott minket. Persze, sokat elmélkedni nem lehetett.
Előkészültünk, hogy a komppal leszálljunk a Holdra. Ellenőriztük a műszereket,
és a landolási egység komputerét. Kiszámítottuk az üzemanyag készletet, amit
a földi irányítószemélyzet elég szűkre szabott. A számítások eredménye nem
volt szívderítő. Hibázni nem lehetett. Tudtuk, ha jól landolunk a Holdon,
csak annyi üzemanyagunk marad, amivel éppen visszajuthatunk még a parancsnoki
egységhez. Ha elvétjük, túlfutunk és sokkal több üzemanyagot fogyasztunk a
kelleténél, akkor ugyan leszállunk, de örökre a Hold foglyai maradunk.
A műszereket rendben találtuk, így július 20-án megkaptuk az engedélyt a
leválasztásra. Elindultunk a
Mare Tranquillitatis felé. A
Nyugalom
Tengere nem tartalmaz vizet. A Földről nézve sötétebb a felszíne, ezért
hitték réges-régen, hogy víz lehet benne. Csak port tartalmaz. A csillagok...
az Univerzum porát.
Földi idő szerint 21 óra 18 perckor kézi irányításommal sikeresen landoltunk a
síkságon. Minden idegszálammal azon voltam, hogy pontosan a megadott helyen
tegyem le az egységet. Kicsivel a tervezettnél arrébb sikerült landolnunk.
Nagyot fújtam, mikor a komp zökkenve megérkezett. Ha tehettem volna,
letöröltem volna homlokomról az izzadságot.
Megjöttünk. Isten hozott, Ember! sóhajtottam magamban.
Aznap újabb számításokat végeztünk a komp belsejében. Többször is
ellenőriztük, maradt-e elég üzemanyag a tartályban. Istennek hála, maradt.
Másnap 3 óra 56 perckor nekikészülődtünk, hogy elhagyjuk a leszállási
egységet. Kinyitottam a komp zsilipét. Szívem hihetetlen ütemben vert az
izgatottságtól. Houston előtte parancsba adta, hogy amikor kilépek a Hold
felszínére, valami történelmileg emlékezeteset mondjak. Megint izzadtam, mint
egy ló, mert semmi sem jutott eszembe. Aztán, mikor csizmám lenyomata
megjelent a poros, idegen világon, kinyögtem azt a mondatot, amit ma minden
kisiskolás kívülről fúj...
Pár másodperc múlva a társam, Aldrin is kint volt. Örömében ugrálva, futva
ízlelgette a Hold jóval kisebb gravitációját. Követtem a példáját. Mint a
kisgyerekek, ugráltunk, megrészegülve az élménytől, hogy mi vagyunk az elsők
ezen a világon. Később felülkerekedett a kötelességtudat, lehiggadtunk és
elkezdtünk dolgozni. Szeizmo-métereket raktunk ki, hogy a tudósok
megállapíthassák, vajon a Hold aktív égitest-e vagy halott világ. Amíg ott
voltunk, nem éreztünk rengéseket, ennek ellenére mikro-rengések is
előfordulhatnak, melyeket a durva emberi érzékszervek nem fognak fel.
Holdkőzetet gyűjtöttünk, és TV-közvetítést rendeztünk a Holdról. Leraktuk a
lézerreflektort, hogy majd megmérhessék a fizikusok a Föld-Hold pontos
távolságát. Mikor elkészültünk a tudományos munkával, megengedték, hogy kicsit
kiránduljunk a Holdon.
Jó pár sziklát megnéztünk. Egy idő után kezdett unalmassá válni a dolog:
szikla, szikla hátán. Nem volt más látnivaló. Fogtuk magunkat és vissza
akartunk térni a komphoz. Ekkor láttuk meg azt a valamit. Egy hatalmas kődarab
volt. Ahogy közelebb értünk hozzá, megrökönyödve vettük észre, hogy faragott
kőről volt szó. Döbbenetünk még nagyobb lett, mikor felfedeztük rajta azokat
a különös hieroglifákat. Hitetlenkedve tapogattuk a kő oldalait. A szkafander
durva kesztyűje alatt is éreztük a faragások dombjait és völgyeit.
Jelentettük, hogy találtunk egy furcsa valamit, amin jól kivehetően írás van.
Persze, mindezt virágnyelven közöltük Houstonnal. Illetéktelen személynek
csupa zagyvaságnak tűnt a mondókánk, de az irányítás tudta, miről van szó.
Halandzsáztunk Mikulásról, meg mindenféléről. Utasítottak, hogy fényképezzük
le többször is, de ne mozdítsuk el. Maradjon csak szépen a helyén. Futkosott
a hátamon a hideg, és elfogott a paranoia. Állandóan azt éreztem, hogy
figyelnek minket. Amilyen gyorsan és alaposan csak lehetett, lefotóztuk a
Hold Rosette-kőjét és visszagaloppoztunk a kompba. Másnap 18 óra 54 perckor
startoltunk a Hold felszínéről. Szinte menekülve tértünk vissza a Columbiára.
Boldogok voltunk, hogy hazamehetünk a Földre. Örültünk, hogy az első emberi
holdutazás sikerrel járt, de a kőről nem beszéltünk. Ajkunkat a jeges borzalom
pecsételte le.
Július 24-én léptünk be a Föld légkörébe. Újabb idegborzoló pillanatok
következtek. Ha nem a megfelelő szögben jutunk be, akkor vagy elégünk a
súrlódási hőtől, vagy lepattanunk a légkörről, mint a víz felszínére laposan
dobott kő. Szerencsére minden simán ment: 17 óra 50 perckor csobbantuk a
Csendes-óceánba. Egy csapat helikopter érkezett a leszállás helyére. A
kabinban hallottuk a dübörgésüket. Aztán nyílni kezdett a zsilipajtó, és
orrunkat megcsapta az óceán sós illata. Hihetetlen érzés volt. Végre
biztonságban, itthon voltunk. A USS Hornet fedélzetére vittek minket biológiai
védőruhába öltöztetve. Augusztus 12-ig voltunk karanténban. Az alatt sokat
gondoltam a kőre. A kövön lévő írást lefordították, de nem árulták el a
jelentését. 12-én kiengedtek a vesztegzár alól és eligazítást tartottak.
Volt egy tábornok a NASA-fiúk sorában, aki a hazafiságról és a haza érdekéről,
majd a világ sorsáról szónokolt nekünk. Titoktartási esküt kellett tennünk,
hogy soha, senkinek nem beszélünk a kőről.
Hosszú hónapok teltek el. Végre elmaradtak a fogadások és a fárasztó
ünnepségek. Ismét munkába állhattam. A fejemből azonban nem tudtam kiverni a
követ. A. C. Clark, meg a 2001 Űrodüsszeia járt az eszemben. Persze, a mi
kövünk nem volt egy monolit. Azt a monolitot Clark simának képzelte,
szuperintelligenciával felszerelve. A miénk csak egy egyszerű bazaltkő volt,
de állt rajta egy üzenet, melynek tartalmát úgy éreztem meg kell
ismernem. Sokat kilincseltem, hogy megtudjak valamit az elemzések
eredményéről, de semmilyen felvilágosítást nem kaptam. Hazugságokkal
félremagyaráztak mindent a bürokraták és a katonaság. Elkeserítő volt. Mivel
nem volt más ötletem, elkezdtem tanulmányozni az egyiptomi hieroglifákat.
Sikerült elrejtenem egy fotót a kő felszínéről, melyen jól kivehetőek voltak
a vésett részletek. Úgy láttam, hogy a felirat nagyon hasonlít az egyiptomiak
írására. Bevetettem magam az ókori Egyiptom világába. Egy örökké mozgó és
veszélyt élvező űrhajós hirtelen könyvmoly lett. Könyvtárak tömegét látogattam
és összeszedtem mindent, amit a hieroglifikus írásról tudni lehetett. A
tanulás lassan ment. Az egyiptomiak szeszélyes írók voltak. Hol balról jobbra,
hol jobbról balra írtak. De az is előfordult, hogy felülről lefele kezdődtek
a szövegek. Mindezt saját belső esztétikájuk irányította. Három hónappal
később azonban az agyam kezdte lefordítani a könyvekben szereplő
ákom-bákomokat. Feltárult előttem egy addig teljesen ismeretlen világ. Olyan
volt, mintha ismét a Holdra utaztam volna. Olvastam fáraókról, a balzsamozás
titkos tudományáról. Az irományok bevezettek az ókori alkímia rejtelmeibe.
Megismertem a pénzszedők, írnokok, parasztok munkáját és mindennapi életét.
Fél év alatt profi hieroglifa-olvasó lettem.
Utazgatni kezdtem, mert a könyvek olvasása már nem elégítette ki vágyamat,
hogy megismerjem az ókori keleti világot. Egyúttal fordítani kezdtem a fotón
lévő feliratot. A kivehető jelek azonban nem teljesen passzoltak a tanult
írásjelekkel. Nagy volt a hasonlóság, de nagy volt a különbség is. Úgy
gondoltam Kairó és sok más egyiptomi helyszín talán majd megvilágosítja
elmémet, hogy hogyan kell lefordítani ezt az irományt. Bejártam Karnap
csodálatos templomát. Bemásztam Gíza piramisaiba, melyek belsejében a kinti
sivatagi forrósághoz viszonyítva az űr hidege fogadott. Ismét úgy éreztem,
mintha a Hold élesen szétváló két részén járnék. Rengeteg fali freskót
böngésztem át, a múzeumokban lévő papiruszokat tanulmányoztam, de nem lettem
okosabb. Pár évre feladtam a dolgot. Vártam.
Talán tíz év telt el, mialatt a komputertudomány hihetetlen fejlődésnek
indult, ez engem is nagyon érdekelt. Már nem olyan monstrumok voltak a
számítógépek, mint eleinte. Kecsesen és elegánsan pöffeszkedtek az ember
íróasztalán. Mint NASA-alkalmazott, el kellett sajátítanom az új technikát.
Megtanultam programozni és jobban megismertem az újabb generációs komputerek
világát. Ekkor barátkoztam össze a NASA egyik informatikusával.
Mike fiatal tehetség volt, akinek a rögeszméje a kódfejtés volt. Alan Turing
volt a példaképe és éjjel-nappal a történelem titkos kódjait bújta. Sokat
mesélt nekem az Enigmáról és annak feltöréséről. Elmondta, milyen zseniálisak
voltak a német mérnökök és, hogy csak a szerencsének volt köszönhető a kód
feltörése. A kódok természete szöget ütött a fejemben és ismét felszínre hozta
a feledésbe száműzött rögeszmémet.
Az egyik este leültem Mike-kal beszélgetni és elmondtam neki, mi van a
tulajdonomban. Azonnal lázba jött. Attól kezdve belevetette magát a
képfeldolgozás és cryptográfia összes tudományába. Mike világa a
szuperkomputerek világa volt. Ő nem a megszokott négy dimenzióban mozgott.
Külseje zilált volt, haja kócos és szemei sokszor merengtek el a semmibe.
Ilyenkor gondolkodott és ragyogó ötletek születtek a semmi világából. Hiába,
ilyenek ezek a matematikusok. A fegyelmezett űrhajós-világhoz képest, ők a
káosz megtestesítői. Kombinatorika, bonyolultság-elmélet,
valószínűség-számítás. Pár matematikai fogalomról volt sejtésem, másokról
nem. De Mike megoldotta a feladatot.
Emlékszem, hónapokig éjszakába fordulva dolgozott, míg elkészítette az egyik
Cray komputernek szánt programot. A gyümölcs végül megtermett a fán.
Megszületett a fordítóprogram. Betápláltuk a jeleket és vártuk az eredményt.
Ha az én lábam nyoma az emberiségnek hatalmas lépés volt, akkor az a mondat,
amit a gép kihozott, maga volt az ugrás. Ugrás egy más világ felé. Ugrás egy
magasabb dimenzióba, ahol minden összegabalyodik. Végképp.
Megfejtettük azt a mondatot. Az új tudás pedig ismét titkolózásra
kényszerített minket. Mike nem akarta elhinni az eredményt. Tiltakozott, hogy
ez csak valami tévedés lehet. Rosszul programozta a gépet, és ezért újra kell
csinálni az egészet. Mondtam neki, hogy szó sincs tévedésről. Az egész passzol
a kő természetéhez. Amit lefordítottunk, az értelmes és egy kerek egész
beleillő része. Csak mi nem tudjuk, mi az az egész. Szegény racionális elméje
nem akarta elfogadni az irracionális igazságot. Ez az igazság csak számunkra
volt irracionális. Annak, aki az üzenetet küldte, nem volt az.
Ő ismerte a Hold és Föld tájait. Mindkettőn járt. Talán még bejárta a
Naprendszer többi égitestét is, de erről nincs tudomásunk és nem is lesz.
Talán még az emberi faj születését is látta. Figyelhetett minket. Szeretett
minket. Ez volt kiolvasható abból a pár mondatból. Érdekelte a tudományunk és
tudta, hogy egyszer eljutunk a Holdra. De azt nem tudta, mekkora káoszt okoz
üzenetével. Nem tudhatta, milyen kihatása lesz mások sorsára. Nem is
sejthette, hogy néhány halandónak csak pár morzsa jut a terített asztalról. A
morzsák pedig nem csillapítják az elme éhségét.
Szomorú, de Mike megőrült. Elmegyógyintézetbe került. Kitört rajta a paranoid
skizofrénia. Mindenhol ellenségeket és ügynököket szimatolt. Lakása olyan
lett, mint egy katonai bunker. Bűntudatot éreztem, hogy én is, meg az a kő is
részese ennek a szomorú végkifejletnek. Azóta sokszor meglátogattam. Hála a
jó és újabb gyógyszereknek, ismét dolgozik. A kőről nem esik szó közöttünk.
Talán elfeledte.
Aldrin sem járt jobban. Mikor visszatértünk és már senkit sem érdekelt, hogy a
Holdon jártunk mert annyira megszokottá vált a dolog ,
depressziós lett. Agyon analizálták szegényt a holdkórsága miatt. Állandóan
visszavágyott arra az átkozott égitestre. Kilépett a NASA-tól és egy szektát
alapított. Ufókban, tündérekben, szellemekben hisznek. Bújták a régi
mitológiákat, igazolást keresve arra, amit találtunk. Mert Aldrin is ezt
kutatta. Persze, sohasem szegte meg az esküjét. Nem írt cikket, nem adott
riportot a kőről. De sejtettem, hogy izgatja a dolog. Ő is megszállott lett.
Rögeszmésen kutatta az isteni lények nyomát itt a Földön, miközben állandóan
a Hold felé sandított. Arca átvette a Hold sárga, viaszos fényét. Szellemmé
vált. A Hold kísértetévé. Aztán pár év múlva helyrerázódott a lelke. Ismét
önmaga volt. Föladta a Hold titkai után való keresgélést. Hogy tudata
legmélyén is föladta-e a dolgot, azt nem tudom. Azóta biztos ő is sokszor
gondolkodott a holdi Rosette-kő mibenlétén.
A rejtély titkát elásták, jó mélyre. Talán a B-52-es körzet egyik raktárában
nyugszik. Vigyáznak rá jól, mint annyi más titokra. Pletykák terjengtek
kormánykörökben arról, hogy pár információ-morzsát a vallási vezetőkhöz is
eljuttattak. Segítsenek megfejteni ők is a titkot. Állítólag a vezetők remegve
olvasták végig az egész üzenetet, és szigorú hallgatásra köteleztek mindenkit,
aki részesévé vált a történetnek. A titoktartás súlyos pecsétje nehezedett az
ügyre vallási és világi oldalról egyaránt. Tulajdonképpen furcsálltam, hogy
engem nem figyel senki. Nem figyelték Mike-ot és Aldrin-t sem. Talán kis halak
voltunk egy hatalmas játszma pocsolyájában.
Utánunk még öt expedíció járt a Holdon. A leszállás mindig messze volt a
Nyugalom Tengerétől. Nehogy megzavarja a kő az újabb űrhajósok
szellemét. Bár előfordult úgy halottam , hogy egy-egy kolléga
túlságosan a közelébe merészkedett. Ilyenkor szigorú paranccsal tessékelték
vissza a komphoz. Megígérték neki, hogy ha nem megy vissza, nem kap nyugdíjat
és az adója is magasabb lesz.
Így történt. Azóta sok homokszem lepergett az idő rostáján. A kő elfeledetté
vált. Talán csak én emlékszem rá. Már olyan, mintha a barátom lenne. Valahol a
távolban van egy mérföldkő, mely utat mutat. Vagy világítótorony lenne? Merre
irányít minket? Fogalmam sincs. Lehet, hogy a múltba mutat. Lehet, hogy a
jövőbe. De az is lehet, hogy mindkettőt kapcsolja össze egy apró pici pontban,
melynek a neve:
jelen. Ha tudhatnám, hogy kinek szól? Minket, embereket várt
az üzenet? Vagy lehet, hogy egy idegen civilizáció hirdetőtáblája? Azon is
töprengek, hogy mi is hagytunk üzenetet a Holdon. Mi lesz, ha az emberiség
kipusztul, és az egész expedíció elfeledetté válik. Talán jön majd egy új
értelmes faj, amelyik kijut az űrbe. Elindul a Hold felé, tele büszkeséggel,
hogy ők az elsők, akik annak talajára lépnek. Vajon milyen képet vághatnak
majd, ha meglátják a követ, meg a mi üzenetünket?
Lelki szemeim előtt sokszor megjelenik az egyik fénykép, mely a Himalája
csúcsáról készült. A csúcs telis-tele van zászlókkal. Már senki sem akar arra
a csúcsra menni. Unalmassá vált. Ezernyi és ezernyi zászló libeg a jeges
szélben. Hirdetve, hogy még a dalai Láma is kitűzte emblémáját a világ
tetején. Az USA kormánya hasonló turisztikai lépéseket tervez. A NASA
hold-túrákról szónokol, arról, hogy civilek is részesei lehetnek a nagy
kalandnak. De vajon mi lesz a kővel? Elszállítják? Lefedik egy zászlóval vagy
terítővel, hogy emberi szem ne láthassa? Vagy idővel oly emberivé válik a
Hold, hogy egyszerűen elveszti titkát. Az fogják hinni, hogy valamelyik
félnótás tette ki a porba. Lehet, hogy egy megépült holdkupola alatt emberek
fognak rajta piknikezni és az oxigénnel dúsított levegő megkezdi mállasztó
tevékenységét. Az emberi idő vasfoga szépen megőrli a kő titkát, miközben
eldobált üdítős palackok hevernek majd körülötte. Eltűnik, felszívódik, és
eggyé olvad a Nagy Mindenség anyagával.
Ezen elmélkedem, megint kint ülve a teraszon és bámulva a Holdat. Lenézek az
alattam elterülő városra. A nyári estébe a hársfák illata keveredik, s lent,
mint megannyi csillag, világítanak a lámpák. Olyan, mintha a mennybolt a
földre szállt volna. Töltök egy italt magamnak és elnyúlok a kinti ágyon.
Nézegetem a régi fényképeket. Amit a Holdon csináltunk. Engem is
lefényképeztek. Integetek a társaimnak. Mögöttem az USA zászlaja leszúrva a
porba. Híres fénykép. Aldrin, ahogy ugrál, meg ott van a holdkomp is. Árnyék
és fény élesen szétválik minden képen. Jelezve, hogy minden dolognak és
történésnek két oldala van. Jó és rossz egymás mellett létezik. A határ pedig
nagyon keskeny közöttük.
Eltűnődöm azon, ahogy össze-vissza szaladgálunk a két oldal közt. Ott a
Holdon és itt a Földön is. Átéltük a jót és túléltük a rosszat. Mi kell még az
embernek, így élete alkonyán. Felnézek az égre, ahol ismét egy felhőfoszlány
készül kezet formázni. A bábjátékos ismét kinyúl, hogy kézbe vegye a Holdat.
Játszani szeretne? Úgy, mint akkor 1969-ben, csak most senki nincs a Holdon és
jelenleg senki nem készül oda indulni. De attól még játszhat vele, hisz
mindenkivel eljátszadozott az évek során.
Sorsunkat a Holdhoz kötötte és alig akarta eltépni, vagy éppenséggel nem is
tudta eltépni ezt a köldökzsinórt. Kétszer születtünk. Itt a Földön először és
ott fent a Holdon másodszor. De nem tudom, hogy a második anyánk és apánk
kicsoda. Isten, tudomány, természet, Univerzum? Elhagytak minket. Árvák
vagyunk, és úgy látom, árvákat szülünk. Minden ember előbb-utóbb saját maga
árvája lesz. Ezt teszi a felnőttkor. Ott, a Holdon, a másodszori születés
után, úgy érzem azonnal fel is nőttünk. Megértettük, hogy kiváltságos helyünk
az Univerzumban elveszett. Másokkal kell osztoznunk az anyagon, téren és időn.
Sokan sejtik már ezt, sokan, pedig tudják, hogy közeleg az emberiség
kollektív felnőttkora. Hiába, nem véletlenül mondják, hogy beléptünk a
Vízöntő következő ezer éves korszakába. Remélem, az igazság soha többet nem
fog máglyán égni vagy bunkerek mélyén eltemetődni. Tényleg csak remélni tudom.
Nagyot sóhajtok, kezembe veszem a régi, elsárgult cetlit, és olvasni kezdem a
rajta lévő 35 évvel ezelőtti írásomat, mely a kövön lévő üzenet pár szavának
fordítását rejti:
... békével jövék, én, az isteni Dzsószer fáraó szolgája, hogy eme
idegen földön, hová mások még nem írták nevüket, felírjam ott az istenek
nevét.
Behunyom a szemem, és azon gondolkodom, hogy vajon ki volt az első, aki a
lábát a Holdra tette? Az biztos, hogy nem én.
T. P. Stafford másodpilóta és W. M. Schirra parancsnok 1965. december
15-én indult a Gemini-6 fedélzetén 1 nap 1 óra 51 perces űrrepülésre.
A repülés során a Gemini-7-et 50 cm-re megközelítették.
|
|
|
T. P. Stafford parancsnok és E. A. Cernan másodpilóta 1966. június 3-án
indult a Gemini-9 fedélzetén
3 nap 21 perces űrrepülésre, mindeközben Cernan 125 perces űrsétát hajtott végre.
Első ízben repülte körül egy űrhajós űrséta közben a Földet.
|
ÚJ GALAXIS 4. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 41-47. o.)
|
|