z idei
évben ismét az emberiség történetének egy nagyon fontos eseményére emlékezünk,
mert bármennyire is hihetetlennek tűnik, de 2004. július 20-án lesz 35 éve
annak, hogy az első ember a Hold felszínére lépett. Ennek az emberfeletti
erőfeszítésekkel véghezvitt korszakalkotó programnak a történetében talán az
az igazi meglepetés, hogy 1972 decembere óta 32 éve nem talált
követőre. Vajon mi váltotta ki ezt a felnagyított érdeklődést a Hold iránt a
XX. század 60-as éveiben, és miért halványult el olyan gyorsan a következő
évtized elejére?
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: a világűr és ezen belül a Hold
meghódítását kezdetben nem tudományos szempontok indokolták, hanem a
hatalmi erőfitogtatás eszközének tekintették. A Hold elérése egy olyan időszak
vetélkedésének első számú céljává vált, ahol két korábban ismeretlen nagyságú
szuperhatalom teljes gazdasági ereje feszülhetett egymásnak egyetlen cél
érdekében. Korábban sosem látott mennyiségű pénz és energia áramlott az
űriparba, hogy a versengő felek bebizonyíthassák egymásnak műszaki és
gazdasági felsőbbrendűségüket.
A nagy űrverseny még 1955-ben vette kezdetét. Ebben az évben mind a
Szovjetunió, mind az Egyesült Államok bejelentette, hogy az 1957-es nemzetközi
geofizikai év keretében műholdat állít földkörüli pályára. A célkitűzést a
szovjetek maradéktalanul teljesítették azzal, hogy 1957. októberében két
műholdat is sikerrel kijuttattak az űrbe
1 (Szputnyik-1, -2).
Ezzel szemben az amerikaiak csak 1958. január 31-én tudták saját első
műholdjukat felbocsátani
2 (Explorer-1). Az amerikai
vezetőket szó szerint átjárta a félelem, amikor a fejük felett látták
elszáguldani a nagy ellenség űreszközeit, ezért menten parancsba adták: be
kell hozni az ország lemaradását. A szavakat tettek követték és a kutatások
összefogására 1958. október 1-én, washingtoni székhellyel megalakították a
Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatóságot, a NASA-t.
Az új szervezet feladata lett összehozni az országban szétszórt, űrhajózásban
érdekelt tudományos intézményeket az ipar űrkutatásban és repülésben érdekelt
szektorával. Az amerikaiak egyik legelső feladatként a Holdat
megkerülő műhold megalkotását tűzték ki célul. A szovjet mérnökök azonban itt
is diadalmaskodtak: 1959 januárjában a Luna-1 szondával már 6000 km-re
megközelítették a Hold felszínét
3, míg az amerikaiak eddig
csak két sikertelen próbálkozást tudtak felmutatni
4 (Pioneer-1, -3).
A szovjetek az emberes űrutazások megkezdésében is tetemes előnyre tettek
szert. Jurij Gagarin 1961. április 12-én a Vosztok-1 űrhajóval megtett
földkörüli útjával beírta a történelembe a szovjetek technikai
felsőbbrendűségét. Amerikai társa John Glenn majd egy évvel
lemaradva, 1962. február 20-án követte a Mercury-6 fedélzetén.
5
Gagarin egész világot megrengető sikeres utazásának hatására John F. Kennedy
az USA akkori elnöke 1961. májusában bejelentette, hogy még az
évtized vége előtt amerikaiak fognak leszállni a Hold felszínére, és ott
megelőzik a szovjeteket. Az amerikai parlament erre a nagyra törő célra
mintegy 25 milliárd dollárt irányozott elő, és a megvalósítás érdekében több,
mint 25.000 kutatóintézet, laboratórium, vállalat majd 400.000 munkatársának
bevonását tervezték. Természetesen a szovjet űrkutatás vezetői sem akartak
lemaradni az ellenfelektől. Az 1961-ben lefektetett titkos terveik szerint ők
már 1967-68 tájékán leszálltak volna a Holdon.
Mindkét csapat óriási elszántsággal vetette magát a munkába, de az amerikai
gazdaság roppant erejének mozgósítása megtette hatását, és a NASA kezdte
ledolgozni kezdeti hátrányát. Az első, sima automatikus holdra szállást még a
szovjetek végezték el 1966 februárjában (Luna-9), de az amerikaiak a
Surveyor-1 leszállóegység 1966 júniusi sikeres küldetésével jelezték, hogy
szorosan a nyomukban járnak.
6
Az emberes holdutazás megvalósítása azonban több nagyságrenddel nehezebb
problémának számított, mint az automata szondák távvezérelt leszállítása égi
kísérőnk felszínére. Ahhoz, hogy egy emberekkel teli űreszközt eljuttassanak
a Hold felszínére, majd onnan visszahozzák a Földre, mindkét félnek három
komoly feladatot kellett megoldania:
- Szükség volt egy addig ismeretlen, hatalmas tolóerejű többfokozatú
rakétára, ami kellő kezdősebességre gyorsítja majd fel az egész komplexumot.
- Kellett egy olyan űrhajó, amelyben az űrhajósok biztonságban
megtehették a maximum két hetes űrutazást, majd épségben leszállhattak vele a
Földre.
- Építeni kellett egy űrkompot, amivel az űrhajósok leszállhattak a Hold
felszínére, majd onnan visszajuthattak vele az anyaűrhajóra.
A Koroljov vezette szovjet mérnökcsoport már 1957-ben felvetette egy olyan
rakétacsalád kialakításának ötletét, amellyel akár bolygóközi utazásokhoz
szükséges kezdősebességet is el lehetett érni. A hordozórakéta N1 jelzéssel
szerepelt a titkos iratokban, és J. F. Kennedy 1961-es bejelentése után a
mérnökök gőzerővel láttak neki a terv megvalósításának.
Az eredeti elképzelések szerint a hatalmas rakétának már 1965-ben repülnie
kellett volna. Koroljov a rakétahajtóművek tervezésére V. P. Gluskót szerette
volna megnyerni (akivel korábban együtt dolgozott az első műholdakat pályára
állító R-7 jelű rakéta megvalósításán, amely még ma is a Szojuz hordozórakéta
első két fokozatának alapja), de Glusko hamar szembekerült Koroljovval, mert
nem akart hagyományos oxigén-kerozin alapú nagyteljesítményű rakétát építeni,
hanem helyette a már működő Proton hordozórakéta hajtóműveit javasolta, amit
viszont Koroljov nem fogadott el, mert az mérgező hajtóanyaggal működött.
Hosszas huzavona után végül Kuznyecov repülőgép-hajtómű konstruktőr kapta a
megbízást, aki rakéta-hajtóműtervezésben még nem tett szert túl nagy
gyakorlatra.
1. ábra
A SZOVJET HOLDVONAT, AZ N1-L3 RAKÉTA KOMPLEXUM
Az elhúzódó kezdetek miatt egy másik szovjet mérnökiroda is bejelentette
igényét a holdexpedíció eszközeinek megépítésére. Koroljov riválisa az erős
befolyással bíró V. Ny. Cselomej lett, aki belső konkurenciaharcra
kényszeríttette Koroljov amúgy sem éppen nyugodt gárdáját. Az eredeti
tervekhez képest ezért az N1 megvalósítása igencsak elcsúszott, az első
rakéta megépítése csak 1965-ben kezdődhetett el.
7
Az amerikaiak a második világháborús V-2 német rakéta nagy tapasztalatú
tervezőgárdáját a háború végóráiban áttelepítették a tengeren túlra. A csapat
vezetőjét Wernher von Braunt azonnal bevonták a katonai rakéták
fejlesztésébe. Von Braun 1959-ben éppen az ABMA (Hadsereg Ballisztikus Rakéta
Ügynöksége) által kiírt 700 tonna tolóerejű hordozóeszköz fejlesztésén
dolgozott. Ez a program hamar a NASA-hoz került, mert az atomtöltetű rakéták
mozgatására túl erősnek bizonyult az ekkor már Saturn néven futó hordozóeszköz
(az atomtöltetű robbanófejek olyan gyorsan fejlődtek, hogy mire elkészültek a
rakéta tervei, lényegesen könnyebbek lettek az eredeti elképzelésnél).
A korai Saturn rakéta 700 tonnás tolóerejével, majd' 20 tonnát lett volna
képes Föld körüli pályára juttatni, azonban amikor a Hold elérése lett a cél,
ez igencsak kevésnek bizonyult. A számítások alapján a Saturn első
változatának segítségével mindössze 3 tonnányi hasznos tömeget lehetett volna
a Hold felé irányítani, de elsőként von Braun mégis erre alapozta a holdra
szállás ötletét. Az elképzelése szerint 15 indítással, apró csomagokra bontva
bocsátották volna fel az utazáshoz szükséges űrhajót, hajtóanyagot,
berendezéseket, majd Föld körüli pályán a személyzet egymás után
összekapcsolta volna ezeket a komponenseket, ezután indulhatott volna a
vonat a Hold felé.
Az igazi megoldást azonban egy még nagyobb teljesítményű rakéta megépítése
jelentette. Von Braun rajzasztalán Koroljovéhoz hasonlóan már
1958-ban megszületőben volt egy hatalmas háromfokozatú rakéta, amellyel egy
lépésben pályára lehetett volna segíteni a holdexpedícióhoz szükséges
eszközöket. A tervezők örömére 1961-ben a kormányzattól is zöld utat kapott a
holdprogram, így az előre kidolgozott részletes ütemterv szerint
hozzáláthattak a háromfokozatú óriásrakéta létrehozásához.
A Hold elérésére hivatott nagyrakéta végül Saturn V elnevezéssel vonult be a
köztudatba, és a korábbi katonai és NASA Saturn kísérleteknek köszönhetően már
1962-ben levegőbe emelkedhettek az első és a második fokozat tesztelésére
hivatott Saturn és Saturn I jelzésű példányok. A rakétahajtóművek és a
vezérlés jól vizsgázott, így a terveknek megfelelően 1964-65 során öt
alkalommal is felkerülhetett a Saturn I csúcsára a leendő holdűrhajó modellje,
és ezekkel automatikus repüléseket hajtott végre a NASA.
8
A szovjetek az N1 óriásrakéta tervezésével elakadtak, de párhuzamosan
folytatták az expedícióhoz szükséges többi elem az anyaűrhajó (L1) és
a holdraszálló egység (LK) kifejlesztését.
Koroljov 1962-re elkészítette a holdvonat részletes tervét, és
1963-ra az L1 jelű anyaűrhajó elnyerte végleges formáját. Ma már tudjuk, hogy
az L1 űrhajó az 1963-as tervek alapján szinte teljesen
megegyezik a későbbi ma is legtöbbet használt Szojuz űrhajóval,
tehát kijelenthető, hogy az űrhajózás egyik legsikeresebb űrhajója a szovjet
Hold-expedíciós terveknek köszönhető. Később kiderült, hogy a mérnökök a
Szojuz űrhajónak két feladatot is szántak a fejlesztés során. Az egyik
feladat, hogy teszteljék az űrben való állomások építésének technikai
feltételeit, ami a későbbi Szaljut-, majd a MIR programban teljesedett ki
igazán. Az űrhajó másik titkos feladata a Holdhoz való eljutás lett volna,
három emberrel a fedélzetén. Az utolsó lépést a holdkompba történő
átszállást a világűrön keresztül szándékoztak megoldani, mivel ez
technikailag sokkal egyszerűbben kivitelezhetőnek tűnt.
9
A Szojuz űrhajót automatikus üzemmódban 1966. november 26-án és 1967.
február 7-én próbálták ki sikeresen.
10 Az első emberes repüléssel 1967.
április 23-án próbálkoztak, de a Szojuz-1 űrkabinjának főernyője nem nyílt
ki, így az Komarov űrhajóssal együtt megsemmisült. A baleset
ismét lelassította a fejlesztéseket, de 1967 szeptemberében, majd 1968
áprilisában két-két Szojuz űrhajót automatikus üzemmódban összekapcsoltak a
világűrben. Ezt követően még 1968 októberében egyszerre két egy
automatikus és egy ember által vezetett Szojuz randevúzott az űrben
(Szojuz-2, Szojuz-3), majd 1969. január 16-án Jeliszejev és Hrunov
űrhajósok a Szojuz 5-ből átszálltak a hozzákapcsolódott Szojuz 4-be. Ezzel a
szállító űrhajó és az átszállás kipróbálása sikeresen befejeződött.
11
2. ábra
A SZOVJET VOSZTOK, A 3 SZEMÉLYES SZOJUZ,
A 2 SZEMÉLYES SZOJUZ ÉS A ZOND ŰRHAJÓK.
A holdkomp (LK) tervezésével a Cselomej-tervezőirodát bízták meg. 1964
augusztusában már készen álltak az LK-1 jelű egység előzetes tervei. Cselomej
elképzelése szerint az elkészülő LK-1 komppal a Proton hordozórakéta
háromlépcsős változata segítségével egy ember megkerülhette volna a Holdat,
de Koroljov 1965 decemberében egy ellenprogramot jelentett be.
Koroljov azt javasolta, hogy az előrehaladott állapotban lévő Szojuz űrhajó
5,2 tonnás egykabinos változatával és egy négyfokozatú proton rakétával
kerülje meg két ember a Holdat egy hét napos űrutazás során. Cselomejjel
szemben Koroljov érvei diadalmaskodtak és nekiláttak a kísérleti rendszer
építésének. A csökkentett tömegű Szojuz űrhajót a Zond programban próbálták
ki. Sajnos, a Zond-programot rengeteg balszerencse kísérte, amiben
közrejátszott az is, hogy 1966-ban Koroljov egy operáció során meghalt és a
helyére kerülő V. P. Misin már nem volt olyan erőteljes egyéniség, mint
elődje.
12
Az amerikai mérnökök az egyszemélyes Mercury és a hatvanas évek elején
tökéletesített kétszemélyes Gemini tapasztalatai alapján létrehozták a
holdutazásra szánt háromszemélyes Apollo űrhajót. A korábbiakhoz hasonló,
tengerre leszálló űrhajó tervei 1963-ra megépítésre készek voltak (a szovjetek
az ország elhelyezkedése miatt inkább a szilárd talajra szállást részesítették
előnyben), és 1964-ben már életnagyságú modelleket helyeztek el a készülő
Saturn rakéta csúcsára. Összesen öt ilyen modell-repülésre került sor 1965
végéig, majd az újabb hordozórakéta (Saturn IB) elkészülésével 1966-ban és
1967-ben még három tesztrepülést hajtottak végre.
A Saturn I-hez képest a Saturn IB első fokozatát áttervezték, míg a második
fokozat a készülő óriás a Saturn V harmadik fokozatával
egyezett meg.
13
A Saturn V felépítése ekkorra teljesen összeállt. A rakéta szíve
az új tervezésű F1 jelű hajtómű lett, amely a számítások szerint egymaga 700
tonna tolóerőt produkált. A Saturn I építési tapasztalatait felhasználva von
Braun létrehozott egy olyan rakétafokozatot, melybe öt darab F1-est építettek
be, és így összesen 3445 tonna tolóerőt sajtoltak ki a fokozatból. Az S-IC
jelű rakétafokozat kerozin-folyékony oxigén meghajtású volt és nagyon
megbízhatónak bizonyult.
3. ábra
AZ AMERIKAI MERCURY, GEMINI ÉS APOLLO ŰRHAJÓK
A HOLDKOMPPAL ÖSSZEHASONLÍTVA.
A leendő óriás második fokozatában az új hidrogén-oxigén meghajtás kötött
házasságot az új építési elvvel, amelyben több hajtóművet építettek be
ugyanabba a fokozatba (az amerikaiak korábbi rakétáiban fokozatonként csak
egy hajtómű üzemelt). A Dr. Abe Silverstein által kifejlesztett
oxigén-hidrogén reakciójával működő és a Saturn I végfokozatába
tervezett J2-es hajtómű lett az S-II jelű második fokozat hajtóműve,
amelyből szintén öt darabot fogott egy csoportba von Braun.
Legvégül következett a Saturn V harmadik fokozata, mely meg kellett feleljen
a holdexpedíció speciális igényeinek. Az S-IVB egyrészt besegített a hasznos
teher Föld körüli pályára juttatásában, de még egy extra feladat is várt rá:
fel kellett gyorsítania az űrszerelvényt, hogy kiszabaduljon a Föld
vonzásából, és útnak indulhasson a Hold felé. Ehhez új követelményként
újraindíthatónak kellett lennie, mivel az orbitális pályára állás, valamint
a Hold felé indulás között időt kellett hagyni a rendszerellenőrzésekre. A
harmadik fokozat szintén a jól bevált J2-est kapta meg hajtóműnek, de itt
már egy darab is elegendőnek bizonyult a feladat megoldására.
A sikeres modellkísérletek után következő repülés már emberekkel megrakott
valódi Apollo űrhajóval, de üzemanyag nélkül következett volna. Az Apollo-1
utazásra készülő legénység (Grissom, White, Chaffee) 1967. január 27-én a
földi tesztek során bekövetkezett kabintűzben azonban az életét vesztette.
Ezzel akárcsak néhány hónappal később a szovjeteknél az amerikai
holdprogram is tragédiával kezdődött.
14
Hatalmas erőfeszítéssel a teljes parancsnoki kabint áttervezték, és 1967
novemberére átadták a 4-es jelzésű egységet ember nélküli berepülésre. Ebben a
kísérletben tesztelték először a teljes háromfokozatú Saturn V rakétát,
sikerrel. Valamint itt próbálták ki először az Apollo parancsnoki kabinjával a
Holdról való visszatérést. Ennek érdekében a műszaki egység hajtóművének
segítségével 18.320 km távolságból a várható visszatérési sebességre
gyorsították az űrhajót, így valós körülmények között vizsgálhatták a
parancsnoki kabin leszállását.
15
4. ábra
A NASA HOLDUTAZÁSHOZ FEJLESZTETT SATURN RAKÉTÁI:
BALRÓL JOBBRA: SATURN (1962-63), S-I (1964), S-I (1966), S-IB (1968),
S-IB HOLDKOMPPAL, S-IB AZ APOLLOVAL, S-V HOLDRAKÉTÁK (1967-72),
S-V A SKYLAB ŰRÁLLOMÁSSAL (1973).
Az Apollo-5 kísérletet a készülő holdkomp működésének próbájára szánták,
szintén személyzet nélkül. A kísérlet során a korábbi Saturn IB kétfokozatú
rakétát használták és a rakéta csúcsán az Apollo űrhajó helyére a holdkomp
került feltöltött üzemanyag tartályokkal. A tesztek során sikerrel próbálták
ki a komp hajtóműveit, de azt is megállapították, hogy a Holdhoz vezető
úthoz a szerkezet még túl nehéz.
16
1968 áprilisában került sor a 6. kísérletre, még emberek nélkül. Az Apollo
űrhajót most is egy háromfokozatú Saturn V gyorsította, de a második fokozat
hibás működése miatt, a harmadik fokozatnak kellett a kijelölt pályára
állítania az anyaűrhajót. Ezzel elvesztették egy újabb visszatérés-szimuláció
lehetőségét, de a parancsnoki kabin így is épségben visszatért.
17
A 7. küldetés volt az első emberes Apollo repülés. Az 1968. október 11-én
startoló legénység (Schirra, Eisele, Cunningham) az anyaűrhajó összes
rendszerét tesztelte az út során. A hordozórakéta ismét a Saturn IB volt, mert
az űrkomp még nem készült el, így a helyére csak egy dokkoló céltábla került.
Az Apollo-7 legénysége lekapcsolódott a rakéta II. fokozatáról, majd
megfordulva (ahogy a holdkomp esetében is tervezték) ráközelítettek a
céltáblára. Erre a műveletre azért volt szükség, mert a szovjet Szojuz
űrhajóval ellentétben az Apollo űrhajóból a holdkompba nem az űrön át kellett
átszállni, hanem egy összekötő dokkoló egységen keresztül. Felbocsátáskor a
holdkomp a Saturn-Apollo rendszerben az anyaűrhajó alatt helyezkedett el,
ezért a pályára állás után az Apollonak megfordulva dokkolnia kellett hozzá,
majd ki kellett vontatnia a Saturn rakéta utolsó fokozatából, és csak ezután
indulhatott a Hold felé. A tesztek tökéletesen sikerültek, így következő
célul a Hold megkerülését tűzték ki.
18
A Hold megkerülésének amerikai terve nem véletlenül került ilyen hamar
előtérbe. A Koroljov által útnak indított szovjet Zond program amely
szintén a Hold emberes megkerülését tervezte a sok balszerencsés start
ellenére megkésve bár, de mégiscsak szolgáltatott látványos eredményeket,
amelyek megrémítették az amerikaikat.
Eredetileg már 1968-ban emberekkel a fedélzetén kerülte volna meg a Holdat a
Szojuzból kialakított Zond űrhajó, de három egymás utáni sikertelen repülés
miatt a szovjet vezetők nem merték vállalni az emberes utazás kockázatát.
1968 márciusában csak a hatodik Zond űrhajó volt képes először sikerrel
végrehajtani a Holdkerülő küldetését (Zond-4 jelzéssel). A Hold felé repülő
automatikus űrhajóról egy kommunikációs kísérlet keretében felvételről
sugározták Popovics és Szevasztyjanov űrhajósok beszélgetését, így az
amerikaiak azt hitték, megint megelőzték őket. Sajnos azonban a Zond-4 rossz
helyen lépett be a légkörbe, ezért meg kellett semmisíteni a kabint.
A kilencedik kísérletben 1968 szeptemberében (Zond-5) két teknős valóban
megkerülte a Holdat és épségben vissza is tért a Földre, de a földi
irányítórendszer hibája miatt az Indiai-óceánban landoltak.
A tizedik, a Zond-6 szintén megkerülte a Holdat és sok fényképet is
készített a Hold túlsó feléről, de az új technikájú leszálláskor (első
légkörbe lépés csak a fékezést szolgálja a második végleges belépés előtt)
kihermetizálódott a kabin, és az ejtőernyők hibája miatt túl nagy sebességgel
csapódott a Földbe, így erősen megrongálódott. Ettől függetlenül a szovjetek
optimista értékelése az amerikaikat teljesen meggyőzte arról, hogy a
következő repülés alkalmával már emberekkel repülhet a Zond. A start
időpontját is kitűzték (1968. december 9.), amivel éppen megelőzték volna az
amerikai vetélytársakat. A szovjet vezetés azonban rettegett a kudarctól,
mivel még igen fájó emlék volt Komarov űrhajós 1967-es szerencsétlensége,
ráadásul 1968. március 27-én a nemzeti hős, Gagarin is életét vesztette egy
repülőgép-szerencsétlenségben. A közhangulat nem tudta volna megemészteni
újabb űrhajósok elvesztését, ezért hiába utaztak el a feladatra kijelölt
szovjet űrhajósok Bajkonurba, a startengedélyt már nem kapták
meg.
19
Az amerikaiak eredetileg még egy próbát szerettek volna tenni a készülő
holdkomppal kiegészített teljes rendszerrel a Föld közvetlen környezetében, de
a szovjet holdkerülő Zond űrhajók és a Szojuzok földközeli eredményeinek
hatására előre hozták a holdkörüli keringésre tervezett kísérletet, hiszen
ehhez végül is nem volt szükség a holdkompra.
A Saturn V csúcsára épített Apollo-8 űrhajó Borman, Lovell, Anders
asztronautákkal a fedélzetén, 1968. december 21-én startolt el Floridából a
Kennedy űrközpontból történelmi útjára a Hold felé. Három napig keringtek a
Föld körül, majd egy pályamódosító manőverrel elnyúlt, Hold felé vezető
pályára tértek át. Néhány keringéssel később kör alakú, 112 km-es
parkolópályát alakítottak ki a Hold felszíne felett. Összesen tízszer
kerülték meg a Holdat, majd 147 órával a start után a Csendes-óceánra
ereszkedtek le. A küldetés során a holdkomp kivételével minden
olyan rendszer tesztelésre került, ami a holdra szálláshoz csak szükséges
lehetett. Az 1969-es évre előretekintve úgy tűnt, sikerülni fog a Hold
meghódítása.
20
A szovjetek ezzel szemben óriási bajban voltak. A Zond űrhajó megbízhatatlan
működése miatt emberes holdkörüli keringést nem mertek megkockáztatni, így
már csak az épülő N1-L3 rakéta-komplexum elkészülésében bízhattak a Holdra
vágyó szovjet űrhajósok.
Az N1-L3 tervet még Koroljov dolgozta ki 1964-ben. Elemei az N1
óriásrakétából, az L1 jelű anyaűrhajóból (Szojuz), és a Cselomejék által
épített LK1 jelű holdkompból tevődtek össze.
21
A három elem közül időre csak a Szojuz készült el. Az N1 óriásrakéta
indítóállványzata csak 1967-ben került átadásra, míg az LK1 Koroljov halálát
követően éppen, hogy csak lekerült a tervezőasztalokról. A szovjetek nehézkes
előrehaladásához azonban magyarázatként hozzátartozik, hogy az egész programra
mindössze tizedannyi pénz állt rendelkezésükre, mint az amerikaiaknak, és ez
a hiány elsősorban a hordozórakéta-fejlesztéskor mutatkozott meg.
Koroljov eredetileg évi 8-10 db N1-est szeretett volna kipróbálni, ehhez
képest 1968 és 1974 között mindössze 6 db repülőképes példány készült el.
Az N1 rakéta első kísérleti startjára 1969. február 2-én került sor (a Saturn
V először 1967 novemberében repült), de sajnos a 70. másodpercben az
irányítórendszer leállította a rakétákat, így 14 km magasból az első N1-es
visszazuhant a földre. A rakéta csúcsán elhelyezett automata Szojuz egységet
külön rakéták leválasztották a zuhanó N1-ről, és épségben a földre
szállították. A második start 1969. július 3-án történt, de ekkor az első
fokozat egyik fúvókájának hibája miatt az egész rakéta elpusztult, ráadásul
a visszazuhanó roncsok súlyosan megrongálták a méregdrága indítóállványt is.
Ezzel elveszett a remény, hogy 1970 előtt a szovjetek a Hold közelébe
juttassák űrhajósaikat, de még nem adták fel a küzdelmet.
5. ábra AZ N1 RAKÉTA AZ INDÍTÓÁLVÁNNYAL 1969-BEN | |
|
Az amerikaiak az Apollo-9 küldetéssel már 1969 márciusában az egész Saturn
V holdkomp Apollo komplexumot élesben tesztelték földkörüli
pályán. McDivitt, Scott és Schweikart mindent megtett, hogy szimuláljon egy
igazi holdra szállást. A harmadik fokozatból kivontatott holdkompba átszállt
Scott űrhajós és lekapcsolódott az Apollo anyaűrhajóról. Ezek után önálló
manőverekbe kezdett és 180 km-re el is távolodott az Apollotól. A 10 napos
repülés során a rendszer valamennyi berendezését sikeresen kipróbálták, majd
leszálltak a Csendes-óceánra. Következhetett a holdra szállás főpróbája, az
Apollo-10.
22
A tizedik Apollo kísérlet alkalmával Stafford, Cernan és Young űrhajósok
foglaltak helyet az 1969. május 18-án startoló Saturn-Apollo rendszer
a holdkomp végleges változatával felszerelt parancsnoki kabinjában.
Fő feladatuk az összes holdközeli manőver kipróbálása volt, egyet a
Hold felszínére történő leereszkedést kivéve.
Az Apollo-10 a Föld környezetét elhagyva elnyúlt pályára állt a Hold körül,
majd néhány pályamódosító manőverrel 112 km-es középtávolságú parkolópályára
került. Hatvankét óra alatt 31-szer kerülték meg a Holdat, miközben Stafford
és Cernan asztronauták átszálltak a kompba. A beüzemelés után leváltak az
anyaűrhajóról és megkezdték a holdra szállást szimuláló programjukat. Az
önálló repülésük során egészen 15 km-re megközelítették a felszínt, majd a
nyolc órás repülés után visszatértek az Apollohoz. Itt leválasztották a
holdkomp felesleges részét és dokkoltak a parancsnoki egységhez. A parancsnoki
egységbe átszállva a holdkompot ismét leválasztották, majd a 32. keringés
során megkezdték a pályamódosító manővert, amellyel visszatérhettek a Föld
közelébe. A kísérlet tiszta Csendes-óceáni leszállással és teljes sikerrel
zárult, a holdra szállás zöld utat kapott.
23
A szovjetek az emberes Hold-küldetéssel teljesen lemaradtak az amerikaiak
mögött, de látszott még egy kis esély, hogy bizonyos szempontból megelőzzék a
vetélytársakat. A még 1959-ben induló Luna műhold sorozat tagjait a Zond
program mellett kisebb költségvetéssel, de továbbfejlesztették, és 1966-ban a
Luna-9-el már sima leszállást produkáltak a Hold felszínére. 1969-ben a Zond
sikertelenségét a nagyszabású Luna-15 kísérlettel szerették volna
ellensúlyozni. Ez a szonda nem csak leszállt volna a Holdra, hanem onnan
vissza is manőverezett volna a Földre az ott összegyűjtött talajmintával.
A szovjet propaganda ekkor már javában hangoztatta, hogy az emberes kísérlet
túlzott felelőtlenség, amikor robotszondákkal is megoldhatóak a kitűzött
feladatok. A Luna-15 1969. július 13-án indult Bajkonurból egy Proton
hordozórakéta hátán, és a tervek szerint még július 17-én elérte volna a Hold
felszínét (3 nappal az Apollo-11 előtt), de a fellépő műszaki problémák miatt
21-ére kellett halasztaniuk a leszállást, ami a fékezőrakéták idő előtti
leállása miatt ráadásul túl keményre is sikerült. A szonda többet nem
válaszolt, a szovjetek győzelmi esélyei végleg elúsztak.
24
Az Apollo-11 1969. július 16-án indult újára a Hold felé. Fedélzetén
Armstrong, Collins és Aldrin űrhajósok vártak arra, hogy megvalósíthassák az
emberiség álmát. A start után 76 órával már a Hold körül keringtek és
július 19-én pár perccel 23 óra előtt áttértek a 112 km-re tervezett
parkolópályára. Armstrong és Aldrin terv szerint átszálltak a holdkompba, és
július 20-án 19 órakor megkezdték a holdra szálláshoz szükséges manővereket.
A leválasztott űrkomppal (Eagle) 25 percig közösen repültek az anyaűrhajó
(Columbia) mellett, majd lassan eltávolodtak és olyan elliptikus pályára
álltak, aminek holdközelpontja 15 km magasan volt. Elérve ezt a pozíciót,
ismét beindították a hajtóműveket és lefékezték a leszálláshoz a kompot.
Július 20-án 21 óra 18 perckor az Armstrong vezette Eagle leereszkedett a
Nyugalom Tengerében, a Moltke-kráter pereménél. A manőverezés pontosságára
jellemző, hogy a leszállási hely mindössze 500 m-re volt az előre kijelölt
ponttól. A kiszállásra csak másnap 3 óra 56 perckor került sor, amikor
életfenntartó szkafanderben Armstrong elsőként a világon kilépett egy másik
égitest felszínére. Aldrin 20 perccel később követte őt, és az űrhajósok
nekiláttak a tudományos program végrehajtásának.
A tévékamerák élőben közvetítették a tevékenységüket egész kinntartózkodásuk
alatt. Elhelyeztek egy passzív szeizmométert, felállítottak egy
napszél-csapdát, üzembe helyeztek egy lézer-reflektort a Föld-Hold távolság
nagypontosságú megméréséhez, majd kitűzték az amerikai zászlót, és öt érmét
helyeztek el az elhunyt űrhajósok (White, Grissom, Chaffee, Gagarin, Komarov)
emlékére. Végül speciális eszközökkel talajmintát vettek (22 kg-ot), és a
műszerek egy részét összegyűjtve visszatértek a holdkompba. Július 21-én 18
óra 54 perckor startoltak a visszatérő egységgel, és összetett manőverek után
összekapcsolódtak a Collins irányítása alatt maradt parancsnoki kabinnal.
Armstrong és Aldrin átszálltak az anyaűrhajóba, majd a visszatérő egység
leválasztása után visszaindultak a Földre. A parancsnoki kabinnal július 24-én
17 óra 50 perckor sikeresen leszálltak a Csendes-óceán vizére, ahol a Hornet
repülőgép anyahajó már várta őket.
25
Ebben az évben az amerikaiak minden babért le akartak aratni, ezért a sikeres
első Hold-expedíció után egy újabbat is útnak indítottak. Az Apollo-12 1969.
november 14-én indult igen rossz időjárási körülmények között, de minden
probléma nélkül. Az Apollo kabinjában Conrad, Bean és Gordon űrhajósok
foglaltak helyet. Az űrrepülés teljes időtartama 10 napnál is több volt, és
ebből több mint 31 és fél órát töltött a komp legénysége (Conrad és Bean) a
Viharok tengerének keleti részén. Az asztronauták november 18-án léptek a
felszínre és összesen kétszer hagyták el a kompot. A második alkalommal
megkeresték a 350 méterre lévő korábban itt leszállt amerikai
Surveyor-3 szondát, leszerelték a kameráját és néhány műszerét, majd
visszahozták őket a kompba. Talajmintát gyűjtöttek, hírközlési és
szeizmológiai eszközöket tartalmazó ALSEP műszercsomagot helyeztek ki, majd
november 20-án visszaindultak az anyaűrhajóhoz. Az átszállás után a holdkomp
visszatérő egységét a leszállás helyétől 50 km-re, 6000 km/h sebességgel a
felszínbe irányították. A becsapódást követően az ALSEP műszerei 55 percen
keresztül észlelték a rengéseket. Az anyaűrhajó 44 holdfordulat után a teljes
legénységgel visszaindult a Földre, ahová november 24-én érkezett meg az esti
órákban.
26
A szovjetek sem pihentek meg az Apollo-11 útja után. Még az Apollo-12 előtt
1969. augusztus 8-án felbocsátottak egy újabb holdkörüli
repülésre szánt űrhajót (Zond-7). Ez a hajó indult volna eredetileg 1968
decemberének elején emberekkel a fedélzetén, de az emberveszteségre egyre
érzékenyebb vezetés egyértelművé tette, hogy csak automata üzemmódban
repülhetnek a Zond hajók. A Zond-7 egyébként tökéletesen működött és elsőként
készített sztereo színes felvételeket a Földről és a Holdról. A Hold
megkerülése után a Zond-6 által tesztelt légköri előfékezés után
simán leszállt a szárazföldre.
27
A Szojuz űrhajóval sem hagyták abba a kísérleteket, de ennek a programnak a
hangsúlya egyre inkább eltolódott a földkörüli űrállomások építésének
vizsgálata felé. 1969 októberében egyszerre három Szojuz (-6, -7, -8)
randevúzott a világűrben, összesen hét főnyi legénységgel.
28
Az Apollo-11 és -12 útjával az amerikaiak teljesítették J. F. Kennedy
célkitűzését, de a holdprogram nyilvánvalóan itt nem érhetett hirtelen véget,
mert rengeteg érdekes és úttörő jelentőségű tudományos kísérlet várt még
kivitelezésre a Hold felszínén. 1970-re újabb expedíciókat terveztek, de az
amerikaiakat is utolérte a balszerencse.
A soron következő (13.) Apollo küldetés április 11-én startolt Lowell,
Swigert és Haise űrhajósokkal a fedélzetén. Kijelölt leszállási helyük a Fra
Mauro térség lett volna, de április 14-én a Földtől 329.000 km távolságban az
egyik nagynyomású oxigéntartály felrobbant és megrongálta az egész műszaki
egységet. A legénységnek el kellett hagynia az áram nélkül maradt parancsnoki
kabint, és át kellett költözniük az eredetileg két személyesre tervezett
holdkompba. A komp hajtóműveinek segítségével 250 km-es holdkörüli pályára
álltak, majd ismételt manőverekkel rátértek a Föld felé visszavezető pályára.
A belépési folyosó elérése előtt leválasztották a felrobbant műszaki egységet,
majd a komp hajtóműveivel a megfelelő irányba állították a parancsnoki kabint.
A holdkompot csak a Földet érés előtt egy órával hagyták el, és a mínusz 20
fokra lehűlt parancsnoki modullal megkísérelték a leszállást. Az embereket
világszerte, származásuktól függetlenül összekovácsolta a három űrhajótörött
143 órára nyúlt odüsszeiája. Mindenki őszinte örömmel lélegzett fel, amikor a
Csendes-óceán vizét épségben elérő kabin képét sugározták végre a TV adások.
Az Apollo-13 kalandja könnyen tragédiával végződhetett volna, ha a Gene Kranz
vezette houstoni irányítók áldozatos munkájukkal nem találják meg a megoldást
sok apró műszaki problémára. Fáradozásaikat az amerikai elnök a lehető
legmagasabb kitüntetéssel, a Szabadság Érdemrenddel jutalmazta. A repülési
adatokat a küldetés után hosszasan tanulmányozták, és számos apróbb
konstrukciós hibát fedeztek fel a szervizmodul elektromos rendszereiben,
amelyek még 1965-ben az Apollo egyenáramú hálózatának 28V-ról 65V-ra
történő áttervezésekor kerülték el a mérnökök figyelmét. Az Apollo
program addig nem folytatódhatott, amíg a hibákat maradéktalanul ki nem
javították, ami azt eredményezte, hogy 1970-ben amerikai részről nem indult
több expedíció.
29
A szovjet mérnökök fáradozásait azonban ebben az évben végre siker koronázta.
A Szojuz-9 űrhajóval Nyikolajev és Szevasztyjanov űrhajósok 17 nap 17 órára
növelték az űrben tartózkodás rekordját júniusban. A sikertelen Luna-15
utódja, a Luna-16 automata szonda szeptember 12-én elstartolt, majd szeptember
20-án sikeresen landolt a Hold felszínén, a Termékenység tengerében.
Automatikus üzemmódban több mérést végzett, fényképet készített, majd mintát
vett a Hold talajából. Szeptember 21-én útnak indult a Föld felé, ahová 24-én
érkezett meg sikeresen. A sokáig balszerencsés Zond program is a végéhez ért
a Zond-8 űrhajóval, amely 1970. október 20-án startolt, október 24-én
megkerülte a Holdat, és az úton végig TV felvételeket sugárzott a Földről és
a Holdról. Nagyon sok mérést végzett és fényképeket is készített, melyek
elemzésekor a Hold déli pólusának közelében felfedeztek egy 10 km magas
hegyvonulatot. Az űrhajó október 27-én épségben elérte az Indiai-óceán vizét.
Nem sokkal ezután (1970. november 10-én) startolt a Luna-17 szonda, amely már
Földről irányítható mozgó járművet juttatott a Hold felszínére (Lunohod-1), az
Esők tengerének területére. A szonda ámulatba ejtette még a tervezőket is,
mivel közel 11 hónapig dolgozott a Holdon, rengeteg mérési adatot közvetítve
a Földre. A vizsgálatok során 1,5 km-re eltávolodott a leszállási ponttól,
majd vissza is tért a leszálló egységéhez.
30
Az N1-L3 holdexpedíciós program sem állt le. A Cselomej vezette mérnökcsapat
1970. november 24-én földkörüli pályán sikeresen tesztelte az LK-1 holdkompot,
amivel 1971-ben további két sikeres kísérletet is végrehajtottak. Így az
egész rendszer gyenge pontja az N1 óriásrakéta maradt. 1970 végére
helyreállították a kilövő állványzatot és előkészítették a harmadik és
negyedik indítást. A szerencse azonban továbbra sem pártolta az N1
kivitelezőit, mert az 1971-es és az 1972-es start is kudarccal végződött, a
rakéta a légköri repülés során felrobbant.
31
Amerikai oldalról az 1971-es év a holdkutatás szempontjából az Apollo-14
startjával kezdődött január 31-én. A parancsnoki kabinban Shepard, Roosa és
Mitchell váltották valóra az Apollo-13 űrhajósainak álmát és eljutottak a Fra
Mauro kráter térségébe. A Hold felé vezető út azonban most sem volt
problémáktól mentes. Az Apollo parancsnoki kabin és a holdkomp csak hatodik
próbálkozásra tudott összekapcsolódni. A Hold felszínére viszont gond nélkül
jutott el Shepard és Mitchell, majd ott 33 órát töltöttek. Két sétájuk
alkalmával 1,3 km-re is eltávolodtak a komptól. Rengeteg kísérletet végeztek
és 48 kg kőzetet is gyűjtöttek. Február 6-án az űrhajósok visszatértek az
anyaűrhajóba, majd február 9-én rendben leszálltak a Csendes-óceánra.
32
Az N1 rakéta sorozatos kudarcai miatt a kitűnően vizsgázó Szojuz űrhajókat a
szovjet mérnökök a Hold-expedíció helyett az első földkörüli állandó űrállomás
létrehozására irányuló kísérletekhez használták fel. 1971. április 17-én
startolt a Szaljut-1 űrállomás, amihez április 23-án kapcsolódott a Szojuz-10,
majd június 6-án a Szojuz-11. A Szojuz-11 legénysége egészen június 29-ig
volt a Szaljut fedélzetén és váltott műszakban műszaki, csillagászati,
meteorológiai, biológiai és földtani kísérleteket hajtottak végre. A szovjetek
ezzel ismét egy olyan területen értek el sikereket, ahol az amerikaiak
hátrányban voltak, de az öröm nem tartott sokáig, mert a Szojuz-11 a Földre
való visszatérés közben egy, a felső légkörben meghibásodott szelep miatt
dehermetizálódott, így a három rekorder űrhajós (Dobrovolszkij, Volkov és
Pacajev) életét vesztette (akkoriban még szkafander nélkül szálltak le az
űrhajósok). A szerencsétlenséget követően a hibák kijavításáig a Szojuz
program is hosszú ideig szünetelt.
33
Az amerikai közvéleményt egyre kevésbé érdekelték az Apollo program
közvetítései, a legfőbb hajtóerő a szovjet vetélytárs pedig úgy
tűnt, inkább a robotszondák küldésére korlátozza a Hold kutatását (sikerrel).
A vezetés ezért gazdasági okokra való hivatkozással az Apollo
programot 11 emberes küldetésre korlátozta, az eredeti 14 helyett. Ez a
program résztvevőit meglehetősen elkeserítette, mert a szükséges Saturn
rakéták és Apollo egységek már a szerelőcsarnokban voltak. A váltásnak két
eredménye lett: az amerikai űrállomás-program (Skylab) zöld utat kapott, és a
Szojuz-Szaljut rendszerhez hasonlóan itt a felszabaduló Apollo űrhajók
láthatták el az emberek szállításának szerepét; másrészt a törölt
Hold-expedíciók miatt a maradék három kísérletet jelentősen kibővítették,
sőt még egy holdautót is fejlesztettek az űrhajósoknak.
Az első kibővített programú amerikai expedíció az Apollo-15
1971. július 26-án indult a Hold felé Scott, Worden és Irwin űrhajósokkal a
fedélzetén. A tervezett célpont az Esők tengere peremén található Hadley-árok
az Appenninek hegység lábánál. A roppant összetett vizsgálatok olyan sok időt
igényeltek, hogy a Hold felszínén eltöltött időt 67 órára növelték, így a
most először kipróbált holdautó segítségével 27,9 km-t tehetett meg Irwin és
Scott, miközben sok más mellett 77 kg kőzetet is gyűjtöttek. A holdkörüli
parkolópályán várakozó anyaűrhajóról Worden is nagyon sok megfigyelést
végzett, sőt még egy műszeres műholdat is pályára állított. A hazafelé vezető
úton Worden még egy 30 perces űrsétát is tett, aminek során a külső
nagyfelbontású kamerák filmkazettáit bevitte a parancsnoki modulba. A
leszállás 12 nap és 7 óra után rendben lezajlott, annak ellenére, hogy az
egyik ernyő nem nyílt ki.
34
A szovjet űrkutatók ez év szeptemberében még két Luna szondát küldtek égi
szomszédunkra, ám csak az egyik érte el a célját (Luna-19). Ez viszont
majdnem egy évig folytatta a Hold műszeres megfigyelését Holdhoz közeli
pályáról és csaknem 4000 fordulatot tett meg üzemideje alatt.
A holdkutatás történetében az 1972. év is szovjet kísérlettel indult. Február
14-én indították a 20. Luna szondát, amely az igen sikeres Luna-16
ikertestvére volt, ugyanazzal a céllal. Február 21-én simán, sérülésmentesen
szállt le az Apollo-krátert környező hegyes vidéken. Egy nappal később,
rengeteg felvétellel és mérési adattal, valamint 50 gramm holdmintával
visszaindult a Földre, ahová február 25-én gond nélkül megérkezett.
35
Az amerikaiak az Apollo-program utolsó felvonásához készülődtek. Az Apollo-16
kibővített programmal a tarsolyában 1972. április 16-án indult útnak a
Descartes-krátertől északra fekvő fennsík felé. Ez a terület, mintegy 2,5
km-el fekszik magasabban, mint az Apollo-14 landolási helye a Fra Mauro
térségében. A parancsnoki modul főhajtóművében időközben bekövetkezett
meghibásodás miatt 25 órával csökkenteni kellett az expedíció összidejét, de
még így is több, mint 71 órát töltött Duke és Young a felszínen. A holdautó
most is kitűnően vizsgázott, és 26,7 km megtételéhez segítette hozzá az
űrhajósokat. A sűrű program keretében 94,3 kg talajmintát gyűjtöttek több
kiemelkedő nagy sziklából és a környező poranyagból, üzembe helyezték a már
megszokott ALSEP állomást, beüzemeltek egy UV tartományban működő
Smith-kamerát, felszíni robbantásokat hajtottak végre a kőzetben terjedő
nyomáshullámok vizsgálata céljából, mintát gyűjtöttek a napszélből,
meghatározták a lokális és a globális mágneses tér irányát. A kimerítő munka
után visszatértek az anyaűrhajóhoz, ahol Mattingly várta őket. Az átszállás
után a holdkompot nekiütköztették a Holdnak, majd pályára állítottak egy
kisebb műholdat. Hazafelé Mattingly 1 óra 28 perces űrséta során a fedélzetre
hozta a külső mérőberendezések filmkazettáit, majd 11 nap és 2 óra után
rendben Földet értek a Csendes-óceán vizén.
36
Az Apollo-16 műszaki problémáinak kiértékelése után, szinte
melegváltásban 1972. december 7-én indult az utolsó expedíció a Hold
felé. Most először a két vérbeli űrhajós (Cernan és Evans) mellé egy geológus
szakember (Schmitt) is a csapatba került. A Schmitt vezette holdkomp Cernan
parancsnokkal a Taurus-Littrow-térségben, egy mély völgyben ért Holdat
december 11-én. A vizsgálatok során 75 órát töltöttek az űrhajósok a
felszínen, mialatt a holdautóval 35,8 km utat tettek meg. Mintegy 113 kg
kőzetmintát és hihetetlen mennyiségű adatot gyűjtöttek a Hold geológiai
felépítéséről. Felállították az ötödik, kibővített ALSEP állomást, és nyolc
különböző erősségű robbantást is végrehajtottak.
Az anyaűrhajón eközben Evans a kibővített SIM műszercsomaggal vizsgálta a
holdfelszínt, majd egy újabb kis műholdat állított pályára a Hold köré. A
holdfelszínt december 14-én hagyták el az utolsó űrhajósok, és végül a
mérési eredményekkel és kőzettel együtt december 19-én rendben leszálltak a
Csendes-óceán vizére. A Hold felszínén hagyott ALSEP egységek és a keringő
szondák adatait még egy évvel később is vették az amerikai kutatók.
37
Az amerikai Apollo-program terv előtti lefújásának hatására a szovjet emberes
Hold-expedíciós programot (N1-L3) 1974-ben végleg befagyasztották, így az
1974-es indításra előkészített két új N1 rakéta már soha nem kapott
startengedélyt. Végül 1976-ban az egész programot törölték, a két óriásrakétát
pedig a dokumentációval együtt megsemmisítették.
Szovjet részről a Hold vizsgálatát az utolsó négy Luna szonda zárta 1973 és
1976 között. A Luna-21 a Luna-17 ikerpárja volt és feladatuk is megegyezett.
A leszállóegységről legördülő Lunohod-2 automata holdjáró öt hónapon keresztül
működött, és mintegy 37 km-es utat tett meg a Mare Serenitatis és a
Taurus-hegység határánál. A Luna-22 holdkörüli pályáról fényképezte és
vizsgálta a felszínt. Az 1974. május 29-én indított szondával 1975. szeptember
2-ig végeztek kutatásokat. A Luna-23 szonda 1974. október 24-én indult a
felszín vizsgálatára, de leszállás során megsérült a fúróberendezése, ezért
csak részlegesen tudta végrehajtani a feladatát és november 9-én
megszakították vele a kapcsolatot. Az utolsó emberalkotta eszköz, amely
megjárta a Hold felszínét és vissza is tért a Földre, a Luna-24 szonda volt,
amelyet 1976. augusztus 9-én indítottak és 13-án sikeresen leszállt a Hold
felszínén, a Mare Crisium-medence délkeleti részén. A szonda fúróberendezése
2,6 méter mélyen fúrt a talajba, majd a mintát hermetikusan elzárta.
Majdnem 23 órás felszíni tartózkodás után augusztus 19-én visszaindult a
Földre, ahová 22-én sikeresen leszállt.
38
Ezzel a kísérlettel a Hold kutatása hosszú időre befejeződött, de a
Hold-expedíciós programok eredményei tovább éltek, sőt elvezettek a két
versengő fél első közös programjához is.
Az Apollo-17 repülése után az amerikaiak is a földkörüli űrállomások
létrehozására fektették a hangsúlyt, bár az Apollo űrhajóval kompatibilis
rendszerű és a Saturn V rakéta lehetőségeit kihasználó űrállomás
megvalósítására már 1970-ben rábólintottak a NASA vezetői. A Skylab 1973.
május 14-én került földkörüli pályára egy Saturn V rakéta segítségével, de
a fellövés balszerencsésen sikerült, mert emelkedés közben a hővédő pajzs
leszakadt és megrongált két napelemtáblát. Az űrállomás működése veszélybe
került, de az 1973. május 25-én indított első űrhajó (Apollo-18) háromfős
legénysége fáradságos munkával működőképessé tette a szerkezetet. A második
háromfős legénység (Apollo-19) 1973. június 22-én startolt és 59 napot töltött
az űrállomáson.
39
Közben a szovjetek is kijavították a Szojuz hibáit, és 1973. szeptember 27-én
Lazarev és Makarov űrhajósokkal tesztrepülésre küldték (Szojuz-12). Ezen a
küldetésen először szálltak le az űrhajósaik szkafanderben a visszatéréskor,
hogy az esetleges dehermetizálódást mindenképpen túlélhessék. A Skylab
javítása olyan jól sikerült, hogy a következő legénység már 84 napot töltött
a fedélzeten (Apollo-20), de a kísérletek befejeztével lekapcsolták az
állomás rendszereit, és az 1979-ig üresen keringett az űrben. Az új típusú
Szojuzok is jól vizsgáztak, és egymás után sikerrel kapcsolódtak az újonnan
pályára állított Szaljut-3 és Szaljut-4 űrállomásokhoz.
A politikai légkör az eltelt évek során jelentősen megváltozott, és 1972-re a
szovjet és az amerikai vezetők a világ első nemzetközi repülésének ötletéig
is eljutottak. A Holdért való emberfeletti hajszának talán köze volt ahhoz,
hogy a küzdő felek feladták korábbi álláspontjukat, és ezzel a közös
repüléssel pecsételték meg az űrbéli szövetségüket.
Ebben a kísérletben a két vetélytárs csúcstechnológiát képviselő űreszközét
szándékozták összekapcsolni földkörüli pályán. A gyors kivitelezést az tette
lehetővé, hogy mindkét űrhajótípust kifejezetten irányított dokkolásra
tervezték, így csak a közös dokkolóegységet kellett megépíteni. Ennek
működését 1974. decemberében a Szojuz-16 már ki is próbálta űrbéli
körülmények között. A közös kísérletben szovjet részről a Szojuz-19 (Leonov
és Kubászov űrhajósokkal a fedélzetén), míg amerikai részről a 21.
egyben az utolsó Apollo űrhajó (Stafford, Brand és Slayton
űrhajósokkal) vett részt. A történelmi jelentőségű repülésre 1975. július
15-én került sor, és ezzel az eseménnyel végleg lezártnak volt tekinthető a
Hold eléréséért folytatott verseny.
40 Az amerikaiak a Hold
meghódításának dicsőségét megszerezték, de mivel az ellenfelek nem követték
őket, így érdektelenségbe fulladt a nagyszerű terv folytatása.
6. ábra
A SZOJUZ-APOLLO KÖZÖS REPÜLÉS ÖSSZEKAPCSOLT ŰRESZKÖZEI
A szovjetek figyelme ezután egyértelműen a Föld körül keringő Szaljut
űrállomások építése felé fordult, és ezeken folytatták a megkezdett nemzetközi
repüléseket, ahol keleti és nyugati országok űrhajósai is lehetőséget kaptak
az űr felfedezésére. Az évtized végére pedig előálltak az első igazi moduláris
űrállomás, a MIR terveivel.
Az amerikaiak hamar megfeledkeztek a Holdról, és az utolsó Apollo útja után
az emberes űrutazások terén látszólag visszavonultak a világűrből, hogy valami
sokkal jelentősebb dologgal, az újrafelhasználható Space Shuttle rendszerrel
rukkoljanak elő az évtized végére (1979). Erre a kihívásra is megpróbált
válaszolni a szovjet űrkutatás, de az amerikai holdprogramot megközelítő
költségvetésű nagyszabású terv megvalósítása csak egy évtizeddel később (1988)
ért célba (Energia-Buran űrrepülő rendszer), ám ez már egy másik történet.
Zárszóként elmondhatjuk, hogy a holdutazás álma jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség valóban az űrkorszakba lépjen, és ebben az erőltetett menetben az amerikai kutatók talán meg is előzték a korukat. Időnek előtte érték el a célt, amikor még nem volt igazán gazdasági jelentősége a Hold emberes felfedezésének. Azóta azonban eltelt három és fél évtized, és közben új gazdasági alapokra helyeződött az űrkutatás szerte a világon. Most eljött az idő, újraéledhetnek a reményeink, mert ha az égiek is úgy akarják, a XXI. században szemtanúi lehetünk annak a folyamatnak, ahogy a holdexpedíciókba ölt mérhetetlen mennyiségű áldozatos munka végre meghozza igazi gyümölcsét, és az emberiség valóban benépesíti a Naprendszer égitesteit.
* A tanulmányban szereplő ábrákat az 5. ábra kivételével
a tanulmány szerzője készítette.
-
Szputnyik. In: Űrhajózási Lexikon. Szerk.: Almár Iván. Akadémiai Zrínyi
Katonai Kiadó, Budapest, 1984, 749. o.
-
Explorer. In: Uo. 160. o.
-
Luna holdszondák indítása. In: Uo. 396. o.
-
Föld-Hold repülések. In: Uo. 966. o.
-
Űrhajók indítási táblázata. In: Uo. 971. o.
-
Űreszközök a Holdon. In: Uo. 965. o.
-
Szovjet holdexpedíciós tervek = Aeromagazin, 1999/6. szám, 49. o.
-
Saturn rakéták. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 605. o.
-
Szovjet holdexpedíciós tervek = Aeromagazin, 1999/6. szám, 49. o.
-
Kozmosz-133, -140 kísérlet. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 359. o.
-
Szojuz űrhajók. In: Uo. 695. o.
-
Szovjet holdexpedíciós tervek = Aeromagazin, 1999/6. szám, 49. o.
-
Saturn fokozatok. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 606. o.
-
Apollo-1. In: Uo. 33. o.
-
Apollo-4. In: Uo.
-
Apollo-5. In: Uo. 34. o.
-
Apollo-6. In: Uo.
-
Apollo-7. In: Uo. és Aeromagazin 2003/10. szám, 48. o.
-
Zond űrszondákkal végzett kísérletek. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 877. o.
-
Apollo-8. In: Uo. 35. o. és Aeromagazin 2004/1. szám, 48. o.
-
Szovjet holdexpedíciós tervek = Aeromagazin, 1999/6. szám, 49. o.
-
Apollo-9. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 35. o. és Aeromagazin 2004/3. szám, 50. o.
-
Apollo-10. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 35. o. és Aeromagazin 2004/5. szám, 50. o.
-
Luna-15. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 404. o.
-
Apollo-11. In: Uo. 36. o. és Aeromagazin 1999/7. szám, 44. o.
-
Apollo-12. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 37. o. és Aeromagazin 1999/11. szám 51. o.
-
Zond-7. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 881. o.
-
Szojuz-6, -7, -8 közös repülés. In: Uo. 701. o.
-
Apollo-13. In: Uo. 38. o. és Aeromagazin 2000/4. szám, 48. o.
-
Luna-16, -17. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 404-409. o.
-
Szovjet holdexpedíciós tervek = Aeromagazin, 1999/6. szám, 49. o.
-
Apollo-14. In: Uo. 38. o. és Aeromagazin 2001/2. szám, 48. o.
-
Szojuz-10, -11. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 702-703. o.
-
Apollo-15. In: Uo. 39. o. és Aeromagazin 2001/8. szám, 48. o.
-
Luna-19, -20. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 409-412. o.
-
Apollo-16. In: Uo. 40. o. és Aeromagazin 2002/4. szám, 46. o.
-
Apollo-17. In: Űrhajózási Lexikon i. m. 41. o.
-
Luna-21, -24. In: Uo. 413-419. o.
-
A Skylab űrállomás. In: Uo. 617-631. o.
-
Szojuz-Apollo űrrepülés. In: Uo. 721. o. és Aeromagazin 2000/7. szám, 49. o.
A Vosztok-1 a világ első, embert szállító űrhajója
1961. április 12-én indult 1 óra 48 perces Föld
körüli pályára, J. A. Gagarinnal a fedélzetén.
|
|
|
A Mercury az USA legelső, egyszemélyes űrhajótípusa.
1962. február 20-án J. H. Glen űrhajós a Mercury-6
fedélzetén 4 óra 55 perces űrrepülést hajtott végre.
|
|
M. S. Carpenter űrhajós 1962. május 24-én
a Mercury-7 fedélzetén 4 óra 56 perces
űrrepülést hajtott végre.
|
| |
A. G. Nyikolajev űrhajós 1962. augusztus 11-én
indult a Vosztok-3 fedélzetén 3 nap 22 óra
22 perces űrrepülésre.
|
|
ÚJ GALAXIS 4. szám Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 3-19. o.)
|
|