Traian ŞTEF Erdélyi párt? Egy fiataloknak szervezett nyári iskolában Adrian Năstase miniszterelnök, a kormányzópárt elnöke a zsenge résztvevőket néhány hazánkra leselkedő veszéllyel ismertette meg. Az egyik legnagyobb - valóságos merénylet az alkotmány és Románia integritása ellen - egy erdélyi regionális párt, egy transzetnikus párt létrehozása lenne. A nevesítés során az immár rutinszerűen emlegetett Sabin Gherman mellett megjelenik Gabriel Andreescu, Molnár Gusztáv, valamint a Provincia Egyesület is - egy olyan egyesület, amely ugyan még nem létezik, de amelynek létrehozásáról már volt szó. Gondolom, Năstase úr nagyon jól informált, és nem tévesztette össze az egyesületet a Provincia folyóirattal vagy csoportosulással. Hozzászólásának határozott hangja, amellyel országos vitát javasolt, illetve azt, hogy a bíróság akadályozza meg a kezdeményezés kibontakozását, és - ezzel egyidejűleg - az a határozottság, amellyel Sabin Gherman bejelentette a küszöbön álló pártalapító kongresszust, mindössze szűk három napig számított csodának a média világában. A kommentárok hangvétele most nem volt apokaliptikus. Maga a föderalizálás eszméje sem ijesztő már, Sabin Ghermanra pedig kételkedve tekintenek - sokan azt kérdik, nem magyar revizionista körök irányítják-e e politikai mezőnyben, vagy hogy nem belső diverzió-e, a decentralizálás eszméjének aláaknázása érdekében. Mivel én magam is elképzelhetőnek tartottam egy erdélyi központú regionális párt megalakítását, és nevet is javasoltam neki - a Regionális Szövetség Pártja nevet -, beszélnünk kell megalakulásának időszerűségéről. Már az elején le kell szögeznem, hogy Románia még mindig központosított állam. A források elsősorban a kormányhoz és az országos intézményekhez kerülnek. Ugyanitt hozzák a döntéseket is. A privatizációt és a versenyt a politika és a szakszervezetek gátolják, és egyes területeken, mint például a tanügyben, egyenesen ellenreformról beszélhetünk. Ami az erdélyieket illeti, ők elégedetlenek a költségvetésből nekik juttatott résszel, amely fordított arányban áll hozzájárulásukkal. Ilyenformán, bár érthető az országos szolidaritás eszméje, nehéz elfogadni azt a leegyszerűsítő módot, ahogy az megvalósul - a kiegyenlítődésig elvenni attól, aki dolgozik, és odaadni annak, aki nem dolgozik. Olyan, mint Ceauşescu elképzelése - az iparosításnak egyformának kell lennie az ország egész területén -, melyet lelkesen továbbvisznek a befektetésre szánt pénzek elosztásával, a szegényebbnek tartott vidékek szociális támogatásával és a többi vidék ugrásra kész helyzetben való tartásával. Vagyis azok kordában tartásával, akik rohanni szeretnének, akiknek megvan a szükséges energiájuk, de akiknek zablát tesznek a szájába, és aztán meghúzzák a gyeplőt. Mi más lehet, mint elégedetlen az a bihari, aki például tudja, hogy a megyéjéből egymilliárd lejt szednek össze havonta az egészségügy számára, gyermekeinek még sincs biztosítva az ingyengyógyszer, és a kórházakat örökké a tönkremenés fenyegeti. Ezt az elégedetlenséget fogalmazta meg Cornel Popa képviselő a parlamentben: "Bár Bihar megye állandóan a 4.-5. helyen áll az állami költségvetéshez való hozzájárulás szempontjából, a pénzeknek a térségbe való visszafordításakor olyan összeget kap, amely a közigazgatási-területi egységek hierarchiájában az utolsó helyek egyikére teszi. Teljes mértékben megértjük a jövedelem-erőforrások újraelosztásának jogosultságát - ezt minden olyan országban alkalmazzák, ahol a tartományok fejlődési ritmusa nem egyforma -, viszont kifogásoljuk azt a különbséget, amely a befizetések szintje és a visszaosztott költségalapok közt fennáll, s a helyet, amelyet Bihar megye - a kormány döntése nyomán - a megyék költségvetési rangsorában elfoglal. Úgy találjuk, hogy ez a különbség túlságosan nagy, drasztikusan csökkenti Bihar megye lehetőségeit, hogy jól megérdemelt pénzalapokhoz jusson. Az újraelosztás önmagában nem oldja meg a gazdasági-társadalmi gondokat, mert csak az okozatra van hatással, az okra nem, és ha emellett mindenféle arány betartása nélkül alkalmazzák, egyenlőtlenséget okozva vele, még szerencsétlen módon el is bátortalanítja azokat, akik dolgoznak és befektetnek. A kormánynak más politikát kell találnia a hátrányos helyzetű vidékek ösztönzésére." Bár a közös elégedetlenségek leginkább gazdasági jellegűek, a bürokrácia, a korrupció, az adóelvonások nagysága és sokasága, valamint az, hogy nincs meg az akarat a közigazgatási és a politikai reform megvalósítására (Biharban három PSD-s képviselő közül kettő bukaresti), pszichikai feszültségeket okoz, és frusztrációs reakciókat vált ki. Ilyen körülmények között a nagyrészt gerjesztett és politikai támaszt jelentő nacionalizmus és magyarellenesség saját ellentétébe csap át. A Vadim Tudorra leadott szavazatok vészjelző jelentőségűek. Ha a fenti premisszákat elfogadjuk, máris adottak egy regionális pártra való szavazás feltételei. És nemcsak akkor, ha nem kerülünk be a NATO-ba, ahogy azt egyes spekulációkban fejtegetik, hanem annál inkább, ha nem térünk át a valóságos reformra. Mert ha bent vagyunk a NATO-ban, Magyarország mellett, a magyaroktól való félelem eltűnik, s marad az erdélyiek által jól ismert magyar modell iránti csodálat (vezetőink nem kérdezik meg maguktól, vagy nem érdekli őket, hogy miképp kapható Magyarországon a romániaival szemben féláron ugyanaz az importcikk). Most tegyük fel a kérdést, hogy szükség van-e ilyen pártra. A válasz világos: nem lenne szükséges, ha valamelyik létező párt programjában és megnyilatkozásaiban felvállalná a regionális igényeket. Itt hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak az erdélyiek és a bánátiak vannak ebben a helyzetben. Más vidékeken is jobb a gazdasági fejlődés ritmusa, és ott is ugyanilyen elégedetlenségekkel találkozunk. Leginkább a liberális és a parasztpárttól vártam volna el, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzék. Bár a liberális képviselők nagy része erdélyi, Valeriu Stoica diskurzusa mégis olyan (igaz, szalonképesebb) nacionalizmus felé fordult vissza, amilyet már Funar sem művel. Azt pedig nem tudjuk, hogy a PNŢCD létezik-e még egyáltalán. Mivel a kormánypárt ragaszkodik a központosításhoz és a szocializmushoz, nem számíthatunk arra, hogy az általunk elvárt - nagyrészt liberális - intézkedéseket meghozza. Akkor pedig nem marad más, mint egy ilyen párt létrehozásának a lehetősége. Megalapítani egy kétségkívül tiszavirág-életű pártot sokkal értelmesebb dolog, mint ráhagyni az eszmét egy ide-oda hajladozó mozgalomra, amelynek kebelében szélsőséges reakciók is megszülethetnek. És ki legyen ennek a pártnak az úttörője? Sabin Gherman akar az lenni. Őt azonban nevetségessé tették a televízióadásokban, a sajtóban, az utcasarkokon. Még akik tisztelik elveit, azok is úgy gondolják, nincs elég tekintélye. Ráadásul a nyilatkozatnak, amit közzétett, szeparatista íze van. Sabin Gherman nem a megfelelő vezető egy ilyen párt számára, amely semmi szín alatt nem lehet kizárólagosan erdélyi, de erdélyinek kell lennie megfontoltságban és határozottságban. A legtöbben, akik a különböző megyékből Sabin Gherman mellé álltak, olyan pártokból jöttek, amelyek nem jutottak be a parlamentbe, akik valamilyen frusztrációt szenvedtek el pártjuk részéről (nem szerepeltek a listákon, nem kaptak köztisztviselői állásokat az elmúlt kormányzati rendszerben stb.). Legyen magyar? Frunda György például? Nem hiszem, hogy az RMDSZ, amely regionális párt, örülne egy másik, transzetnikus regionális párt megjelenésének. És az RMDSZ-nek való alárendelődéstől való félelmükben a románok sem fogadnák el. Vezethetné közösen egy román, egy magyar és egy német, egyesülhetne a Moldvaiak Pártjával, a románok első regionális pártjával, de Simirad úr a PSD-vel és egy nagyköveti tisztséggel kokettál. Úgy mondanám, hogy egyelőre csupán a feltételek léteznek, maga a gondolat, Sabin Gherman sokak számára gyanús kapkodása és Adrian Năstase félelme, amely riadóztatta az állam minden intézményét. TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Leonid Dimov (regény), Brassó, 2000. Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa 2001.10.01.