Interjú Nenad Canakkal "Itt él a legtöbb euroszerb..." Napirenden  Nenad Canak, a vajdasági parlament elnöke válaszol Molnár Gusztáv kérdéseire. M. G.: Idefelé jövet kissé különösnek találtam, hogy a vajdasági parlament épülete, ahol most beszélgetünk, jóval kisebb, mint a mellette lévő tartományi kormányé. Inkább fordítva volna természetes, nem? N. C.: Ez két okból van így. Egyrészt, mert nekünk még nincs igazi parlamentünk, ezért nincs megfelelő épületünk sem. Gondoltunk már rá, hogy építsünk egyet. De erre ráérünk később is. A másik ok az épület eredeti rendeltetésével függ össze. A harmincas években épült - ugyanolyan fehér márványból, mint a washingtoni Fehér Ház -, amikor Jugoszláviát bánságokra osztották. Ez az épület, ahol most vagyunk, a király által kinevezett bán lakása volt, az előtte lévő nagyobb épület pedig a báni hivatal. Hasonló épületek vannak Zágrábban és a boszniai Banja Lukában is. M. G.: Temesváron is van egy épület, a Dóm téren, amelyet báni palotának neveznek... N. C.: A két dolog nem ugyanaz, a temesvári elnevezés, gondolom, még az osztrák birodalmi közigazgatással függ össze, míg ez az ún. "Banove dvor" a két világháború közötti Jugoszláviában épült. M. G.: Tudjuk, hogy Vajdaság 1974-től széles körű autonómiával rendelkezett. Mikor szűnt ez meg? N. C.: Vajdaság autonómiáját Milosevics számolta fel 1990-ben, mégpedig alkotmányellenes módon, a saját maga által 1989-ben keresztülvitt centralizáló alkotmánymódosítás rendelkezéseit is semmibe véve. Mi 1990-től errefelé alkotmányellenes keretek között élünk. Ez egy csomó problémát okoz, mivel egyáltalán nem akarunk megelégedni azzal, hogy parlamentünk csak formálisan működjék, tényleg bele akarunk szólni a bennünket érintő dolgokba. Az emberek ezt nagyon jól meg is értették, például amikor kijelentettük, hogy meg fogunk akadályozni minden olyan privatizációt, amit Belgrád a fejünk fölött akar végrehajtani. A saját vagyonunk fölött mi akarunk rendelkezni. M. G.: Mondják is, hogy önök privatizációellenesek... N. C.: Persze, hogy mondják. Meg azt is, hogy szeparatisták vagyunk... Montgomery amerikai nagykövet is ezzel jött hozzám, de én világosan megmagyaráztam neki, hogy mi csupán tudni akarjuk, mi történik a Vajdaság vagyonával, és azt ellenezzük, hogy a privatizációból befolyt jövedelemre Belgrád tegye rá a kezét. Azonkívül, mielőtt bármit is privatizálnánk, tisztázni kell az illető gyár pontos vagyoni helyzetét, azt, hogy kinek a tulajdonában is van. Ha mi megengedjük, hogy a fejünk fölött mindent eladogassanak, a központi kormány úgy fog kezelni bennünket, mint valami pénztárfiókot, ahol mindig lehet készpénzt felvenni. M. G.: Ez év márciusában a vajdasági parlament elfogadta az ún. autonómia-platformot, amelyben önök a jelenlegi alkotmányellenes helyzet megoldására tesznek javaslatot. (A platform szövegét l. a Provincia 2001, 5-ös számában. - A szerk.) N. C.: A platform a jelenleg érvényben lévő alkotmány alapján is alkotmányellenesnek minősülő törvények hatályon kívül helyezését követeli. Ez nagyon bizarr dokumentum: arra szólítja fel a kormányt, hogy tartsa tiszteletben a saját alkotmányát. Ugyanakkor bizonyos értelemben mérgezett almának is tekinthető, ugyanis egyesek azt a következtetést vonhatják le belőle, hogy mi tulajdonképpen megelégszünk a jelenlegi alkotmánnyal. Különben, amikor ennek a platformnak a szövegét elfogadták, én éppen kórházban voltam. Ezt nélkülem csinálták. M. G.: Mintha nem lelkesedne különösebben érte... N. C.: Egyáltalán nem lelkesedem. A mi elképzelésünk az, hogy teljesen megváltoztassuk az alkotmányt, hogy újradefiniáljuk Vajdaság alkotmányos helyzetét. Ezzel kapcsolatban szeretnék leszögezni néhány alapelvet. Van egypár dolog, ami nem képezheti alkudozások tárgyát. Mi nem akarjuk Vajdaságot elszakítani Szerbiától, nem akarunk itt független államot kikiáltani. De Szerbia saját arculat nélküli alkotórésze sem szeretnénk lenni. Az "északi tartomány", ahogy Milosevics idejében elneveztek bennünket, hogy még a nevét is elfelejtsük a Vajdaságnak. Nekünk például megvannak a saját elképzeléseink az interetnikai kapcsolatok rendezésének kérdéseiben. Egyszóval ragaszkodunk ahhoz, hogy politikai szubjektumként ismerjenek el bennünket. A saját szubjektivitás azt jelenti, hogy a vajdasági parlament dolga eldönteni, hány hivatalos nyelv legyen a tartományban, miként szervezzük meg az oktatást, vagy hogy gazdasági téren milyen magatartást tanúsítsunk, hogyan tegyük vonzóvá térségünket a külföldi tőke számára. Ezeket a feladatokat mi sokkal jobban el tudjuk látni, mint a belgrádi parlament és kormány. Vajdaság gazdasági jelentősége nem lebecsülendő. Nekünk van nyersolajunk, a szerb olajfeldolgozó kapacitás zöme (néhány kisebb üzem kivételével) Vajdaság területén van. Éppen ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt és az ehhez hasonló stratégiai fontosságú iparágakat saját ellenőrzésünk alá vonjuk. Ezek természetesen országos jelentőségűek, de megelégeltük azt, hogy mindig mi fizessük meg az ország egyéb területein folyó nem gazdaságos termelés árát. Lényeges különbség van a mi gazdasági életünk és az ország többi részének gazdasága között. Mi nem a szolidaritás, mi a kizsákmányolás ellen vagyunk. Erről van szó. Ha enyhítjük ezeket a feszültségeket, ha megnöveljük a tartományi parlament kompetenciáit, és lehetővé tesszük számára, hogy megoldja ezeket a kérdéseket, akkor nagy lépést tehetünk előre. Ha nem, akkor problémák lesznek. M. G.: Mi történik akkor, ha a szerbiai alkotmány önök által várt módosítása nem következik majd be, vagy nem úgy következik be, ahogy önök szeretnék? N. C.: Az a vajdasági helyzet elmérgesedéséhez, a feszültségek kiéleződéséhez vezetne. Az itteni lakosság több mint 70%-a a vajdasági parlament kompetenciáinak megnövelését akarja. Világos, hogy nem nézik majd tétlenül a dolgok más irányba való fejlődését. Ez csökkentené a külföldi tőkebefektetések számát, megnehezítené a gazdaság kiépülését, ami senkinek sem lenne jó. M. G.: Ön célzott arra, de nyíltan is kimondta, hogy ha ilyen irányba fejlődnek a dolgok, a vajdasági lakosság referendumon fogja kinyilvánítani álláspontját. N. C.: Természetesen. De feltétlenül tisztázni kell, milyen kérdést is fogunk egy ilyen referendum keretében a vajdasági polgárokhoz intézni. A kérdésnek Vajdaság helyzetéhez kell kapcsolódnia, ami azt jelenti, hogy - mint már említettem - mi nem tervezzük Vajdaság elszakadását, nincsenek ilyen elképzeléseink, mivel Vajdaság sajátossága nem olyan jellegű és mértékű, hogy ne lehetne a Szerbiától való elszakadás nélkül is érvényesíteni. Ugyanakkor elég sajátos térség ahhoz, hogy megfelelő autonómiára legyen szüksége ennek a sajátosságnak a kezeléséhez. Ez a lényeg: találjuk meg a megfelelő mértéket. Ez kevesebb, mint a függetlenség, de több, mint a jelenlegi látszat-autonómia. M. G.: És, gondolom, több, mint a korábbi, Tito alatt élvezett autonómia... N. C.: Több, persze, hiszen mi, többek között - az eddig, illetve akkor létezettel ellentétben - közvetlen régióközi együttműködésre törekszünk. Számunkra különösen fontos a horvátországi Kelet-Szlavóniával és a boszniai Tuzlával való együttműködés. Az Újvidék-Eszék-Tuzla háromszög példája lehet a határokon átnyúló együttműködésnek. Mi rendkívüli mértékben érdekeltek vagyunk ebben. Horvátországgal azért, mert gazdasági adottságaink teljesen hasonlóak, és mert a Dunán átvezető utak nagyon fontosak a számunkra, Boszniával pedig azért, mert kiegészítjük egymást. Nekik van szenük és sójuk, nekünk meg van élelmiszerünk. Ezek a dolgok képezik terveink alapját. Szerbiában és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, sajnos, elég lassúak a társadalmi és politikai folyamatok, mi gyorsabban akarunk haladni, és emiatt néha bizony keményen összekoccanunk a belgrádi kormánnyal. De ez van, ezt az árat meg kell fizetnünk. M. G.: Amikor a határokon átnyúló együttműködésről beszélt, nem említette a magyarországi és a romániai - bánáti - szomszédos régiókat. N. C.: Azokról a térségekről szóltam, amelyekkel a legtöbb problémánk volt. Óriási feladatot jelent számunkra, hogy a háború elmúltával helyreállítsuk Horvátországgal és Boszniával a normális kapcsolatokat. Ezért kezdtem róluk beszélni, nem pedig azért, mert nem tulajdonítok jelentőséget a Magyarország és Románia felé irányuló regionális kapcsolatoknak. Vajdaságról sokan költöztek át az elmúlt tíz évben Magyarországra: ők élő kapcsolatot jelentenek közöttünk. Magyarország hamarosan az Európai Unió tagja lesz, és majd kiderül, milyen hatással lesz ez ránk, de biztos vagyok benne, hogy bizonyos kereskedelmi-üzleti tevékenységek természetes módon átnyúlnak majd a Vajdaságba, mivel az ottani földrajzi és gazdasági környezet teljesen hasonló a magyarországihoz. Úgy véljük, hogy Vajdaságnak hidat kell képeznie Dél és Észak, Kelet és Nyugat között, egyrészt mert ez természetes módon következik földrajzi pozíciójából, másrészt pedig azért, mert itt él a legtöbb euroszerb, vagyis a legtöbb olyan szerb, aki természetesnek tekinti az európai értékeket és normákat. Nálunk például a parlamentben öt nyelven - többek között magyarul és románul is - fel lehet szólalni, megvan az ehhez szükséges fordítói apparátusunk. M. G.: Minden vajdasági képviselő a saját anyanyelvén szólalhat fel? N. C.: Természetesen. Ez teljesen normális dolog. Egyébként a képviselők kb. 30%-a beszél vagy legalábbis ért magyarul. Néha persze előfordul, hogy egyesek nem használják az anyanyelvüket, mert spórolni akarnak az idővel (to save time). De jogukban áll használni azt. Néha az is megtörténik, hogy - rövidebb beszédek esetében - maguk a hozzászólók fordítják le szerbre mondanivalójuk lényegét. Úgyhogy igazán nagy örömömre szolgál, hogy elnöke lehetek egy ilyen parlamentnek, mert azt hiszem, a strasbourgi Európai Parlamentet leszámítva, egészen egyedülálló ennyi nyelv használata egy parlamentben. M. G.: Ön azt mondta, hogy Vajdaságban él a legtöbb euroszerb. Ez igaz lehet azok esetében, akiknek ősei már az Osztrák-Magyar Monarchiában is itt éltek, vagy a második világháborút követő nagy népmozgások idején kerültek ide. De, gondolom, azok, akik a legutóbbi háborús események nyomán költöztek be a Vajdaságba, már nem annyira eurokonformok. N. C.: Nagy tévedés azt gondolni, hogy az újonnan jöttek mind nacionalisták. Lehet, hogy különösnek tűnik, de közülük is egyre többen és egyre nagyobb mértékben tekintik vajdaságiaknak magukat. Vajdaságinak lenni nem születés vagy nemzeti, illetve felekezeti hovatartozás kérdése. Sokkal inkább meghatározott gondolkodásmódé. Sokan hiszik azt, hogy azoknak, akik az utóbbi időben kerültek ide, valami bajuk van Vajdasággal, míg a régi telepesek például toleránsak stb. Ez nem igaz. A régi telepesek között elég sokan vannak, akiknek egyes családtagjaik még emlékeznek arra az időre, amikor ők voltak kisebbségi helyzetben Magyarországon, és ők bizony nagyon kemények, amikor a szerbség érdekeinek védelméről van szó. Ezzel szemben azoknak, akik újabban érkeztek ide, nincsenek ilyen nemzeti frusztrációik, inkább a gazdasági felemelkedés érdekli őket, és készek beilleszkedni a vajdasági társadalomba, ha az jobb életfeltételeket biztosít számukra. A helyzet távolról sem olyan fekete-fehér, mint ahogy az ember gondolná. M. G.: Ön nemcsak a parlament elnöke, hanem a legfontosabb vajdasági autonomista párt, a Szociáldemokrata Liga vezetője is. Gondolom, pártelnökként már levonta a megfelelő következtetéseket abból, hogy a jelek szerint a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) egységének vége. Vajdaságban az új politikai elrendeződés alapja nem lehet más, mint a tartomány autonómiájához való viszony. Kialakulóban van a vajdasági autonomista pártok egyfajta blokkja. Gondolom, ennek a magja az ön által vezetett Szociáldemokrata Liga és a Mile Iszakov vezetése alatt álló Vajdasági Reformisták közötti szövetség. (A Mile Iszakovval folytatott beszélgetés szövegét következő számunkban közöljük. - A szerk.) N. C.: Így van, de más pártokat és szervezeteket is be akarunk vonni ebbe a szövetségbe. Itt, a Vajdaságban, hamar tisztába jöttünk azzal, hogy a DOS-on belül kik a valóban autonómiapártiak, és kik azok, akik csak taktikából vállalták fel azt, belátva, hogy enélkül nem tehetnek szert népszerűségre. Eljött az ideje, hogy az előbbiek szövetkezzenek, és létrehozzák a Vajdasági Blokkot, amely a következő választásokon nagyon jelentős erőt képvisel majd. M. G.: Mi lesz a Milosevicset megbuktató szerbiai ellenzéki pártok vajdasági tagozataival? N. C.: Mi nyitottak vagyunk az ő irányukban is, és örömmel vesszük, ha csatlakoznak hozzánk. De csak azzal a feltétellel, ha önállóan tudnak dönteni az autonómia kérdésében. Ha képesek erre, szívesen látjuk őket. M. G.: Hogyan ítéli meg a Vajdasági Magyar Szövetség politikai irányvonalát? N. C.: A VMSZ nagyon fontos párt. Hozzáállásán is lemérhető lesz a mi autonómia iránti elkötelezettségünk komolysága. A szövetség kiáll a tartomány autonómiája mellett, és választói is kiállnak. Ez természetes. Ugyanakkor szeretnék megőrizni sajátos nemzeti jellegüket. Ez is természetes. Egészen biztos vagyok tehát abban, hogy szövetségre lépünk egymással. Ennek konkrét formája azonban a választási rendszer milyenségétől függ majd. Ha többségi választási rendszer lesz érvényben, akkor a VMSZ egyedül indul a választásokon, és majd a parlamentben lépünk koalícióra. Ha listás választások lesznek, magas bejutási küszöbbel, akkor választási szövetséget kötünk. M. G.: Többen is kifogásolják, hogy a vajdasági autonómia hívei voltaképpen egy szűkebb körű centralizációt akarnak, Újvidék központtal. Tudom, hogy ez nem igaz, mindamellett az, hogy önök nem gondoltak valamilyen szubregionális struktúra kialakítására a majdani autonóm Vajdaság területén, támadási felületet jelenthet. N. C.: Az, hogy egy ország vagy egy tartomány milyen felépítésű, nem az éppen vezető funkcióban lévő politikusok akaratától függ. Az történelmi folyamat eredménye. Én nem találhatok ki olyasmit, ami nem létezik. Vajdaság északi részében, ahol kb. tíz helyi önkormányzat - municipalitás - szövetkezett egymással, tulajdonképpen már kialakult egy lehetséges szubregionális képződmény magja. A folyamat tehát már elkezdődött. Ha más vajdasági térségek is bekapcsolódnának ebbe, és követnék az északiak példáját, ők is megindulhatnának a szubrégióvá való fejlődés útján. M. G.: De itt van például a Bánáti Fórum, amely egy történelmi régió vagy alrégió sajátos érdekeit képviseli. N. C.: A Bánát bonyolult entitás. Észak-, Közép- és Dél-Bánát nagyon sok tekintetben különbözik egymástól. Sőt továbbmegyek, szerény véleményem szerint tulajdonképpen Dél-Bánát is világosan elkülönülő nyugati és keleti részre oszlik, két külön központtal, Pancsovával és Verseccel. A folyamatnak tehát nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé kell beindulnia. M. G.: E beszélgetés alkalmával nem kívántam az ún. kisebbségi problémát érinteni, egyrészt, mert szerintem itt nem kisebbségi problémáról van szó, másrészt, mert úgy vélem, a döntő kérdés most az autonómia kivívása. Mégis szóvá tennék valamit, amit nem értek. Ön elmondta, hogy az egyes közösségek nemzeti identitásának elismerését Vajdaságban természetes dolognak tartják. De akkor miért beszélnek mégis egyfolytában "többségi nemzetről" meg "kisebbségekről"? Ez a beszédmód Belgrádban logikus, de nem logikus a Vajdaságban, ahol ugyan nyilvánvaló a szerbek számbeli többsége, de az egyes nemzeti közösségek politikai és kulturális egyenrangúsága a mennyiségi viszonylatoktól függetlenül alapvető közép-európai civilizációs adottság. Miért nem használják inkább a "nemzeti közösség" kifejezést mindenkire, a szerbekre is? A "kisebbség" fogalom használata ugyanis arra utal, hogy csak a szerbek alkotnak "nemzetet", a többiek nem. N. C.: Nézze, én a Szociáldemokrata Liga elnöke vagyok. Nekünk van egy 1992-es dokumentumunk Vajdaság népének minimális jogairól. Ebben leszögeztük, hogy szerintünk: Vajdaság népe nemzeti értelemben nemzetrészekből áll. Tehát nem kisebbségekről beszéltünk, hanem nemzetrészekről. Ez 1992-ben volt! A "nemzeti közösség" terminust az Európai Unióban alkalmazzák, de mi is használjuk. A "kisebbség" szó használata pontosan rávilágít arra a módra, ahogyan a vajdasági nem-szerbeket Belgrádból szemlélik. Ez a kifejezés nem újvidéki nézőpontot tükröz. De előfordul néha az is, hogy a nem szerb nemzetiségűek "kisebbségnek" nevezik magukat, mert úgy vélik, így többletjogokhoz juthatnak. Ám ez a szemléletmód nem ebből a "házból" ered. M. G.: Vagyis a természetes és hagyományos elnevezés a "nemzet". N. C.: Természetesen. M. G.: Persze, tudva azt, hogy... N. C.: "Persze" nélkül... Egyszerűen: "nemzetek", és kész. Ez már abból is kiviláglik, hogy például itt, a Városházán, négy vagy öt nyelven mutatnak be színdarabokat. A magyar nyelvű Újvidéki Színházra (Az eredetiben is magyarul. - A szerk.), amelyet teljes mértékben az újvidéki önkormányzat tart fenn, komoly összegeket áldozunk, hogy fennmaradjon, függetlenül attól, hány magyar él Újvidéken. Szóval mindent megteszünk, amit csak megtehetünk. A "kisebbségi kérdés" tehát nem olyasmi, amivel majd foglalkoznunk kell, ha Vajdaságnak meglesz az autonómiája. Mi abból indulunk ki, hogy az itteni emberek mindenekelőtt Vajdaság polgárai, egyenlő jogokkal, beleértve azt is, hogy olyan formában szervezzék meg önmagukat, amilyen formában csak akarják. M. G.: Végül arra kérem, meséljen valamit a családjáról. N. C.: A családomról... Apai dédnagyapám, aki mérnök volt, a horvátországi Líkából jött ide, még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, amikor nagy népmozgás volt a birodalmon belül. M. G.: Horvátországi szerb volt, gondolom... N. C.: Szerb, persze, de egy német grófnőt vett feleségül, Bécsben. Úgyhogy a nagyapám félig német volt. A nagyanyám pedig macedóniai. De én szerb vagyok. Ez igazi vajdasági történet. Itt senki sem "tiszta" etnikai értelemben. M. G.: És többnyire területi értelemben sem. N. C.: A szüleim kommunisták voltak. Tehát felekezeti értelemben nem a hagyományos, ortodox nevelésben részesültem. Korábban egyáltalán nem érdekelt a politika, csak a milosevicsi terror ellen emeltem fel a szavam. A háború elleni fellépésem vitt bele a politikába. M. G.: De a szüleinek, gondolom, nem voltak komolyabb funkcióik a kommunista időkben... N. C.: Dehogynem. Apám, aki 1980-ban halt meg, a hetvenes években Újvidék polgármestere, 1974 és 1980 között pedig a Vajdasági Elnökség tagja volt. Az akkori intézményi keretek között igencsak kiállt az autonómia mellett. (Nevetve teszi hozzá:) Az irodája éppen itt volt, a folyosó túloldalán... M. G.: Akkor ez az ön számára családi ügy. N. C.: Bizonyos értelemben igen. Forditotta: M. G. 2001.09.01.