Steliu LAMBRU Politikai tervek egy román föderáció létrehozására Elemzések  A nemzeti-csausiszta historiográfia, minden más történetírásnál inkább, mélyen meggyökereztette a jelenlegi román geopolitikai tér teljes politikai egységének képzetét; a nacionál-csausiszta zsargon szerint ez az egység a centralizált állam képében egyfolytában megvolt és működött, amióta csak a románok megjelentek a történelemben. A román államalakítás politikai története megírásának ez a szerencsétlen módja mindmáig érezteti hatását: a román akadémiai körök és a nem akadémiai világ is, a szakértők és a nem szakértők egyaránt elfogadnak bármilyen történelmi vitát, ha a román államnak nem egy másfajta konfigurációjáról van szó, mint a mai. A román állam politikai képzetét annyira megfertőzte a nemzeti-csausizmus, hogy Románia bármilyen más felfogását vagy átgondolását kemény és nem mindig akadémiai jellegű megítélés kíséri. Magának a politikai áramlatoknak és a modernitás hagyományos gazdasági doktrínáinak, valamint a politikai pártoknak a meghatározása is szembetűnő következetlenségeket tartalmaz. A nacionál-csausiszta "tervben való megrekedés", bizonyos - inkább egyéni, mint egészséges versengés nyomán kialakult - törekvések ellenére, 1989 után is tovább él. Az ideológiai elhatárolódás és a kulturális csausizmussal való gyökeres szakítás bizonytalan maradt, a történelmi vitákra gyakran amatőrizmus nyomja rá a bélyegét, s ha azok hoznak is vajmi eredményt, azt nem alkalmazzák. A posztmodern is oka annak, hogy az ideológiai körülhatárolódás nem annyira éles. Ahogyan a politikai elmélethez 1989 után is gyakorta furcsán visszatértek a politikai gyakorlatban, ugyanúgy a politikai áramlatok redefiníciója során sem adódott alkalom a román állam struktúrájának átgondolására. Ezt a fogyatékosságot erősíti az ilyen irányú hagyomány hiánya is, ami nélkül pedig bármilyen új kezdeményezés, még az olyan fogalmak megragadása is a politikai programokban, mint a "föderalizmus" vagy az "önrendelkezés" - amelyek végső soron a mai Európában oly elterjedt decentralizálás összetevői -, eleve vulgarizáló és sokszor torzító, rosszhiszemű, a tulajdonképpeni témától elrugaszkodott értelmezések kockázatának van kitéve. A románok többsége meglepődne, ha megtudná, hogy tulajdonképpen a mai Románia kiépítése olyan folyamatnak volt az eredménye, amely hosszas belső és nemzetközi vitákkal és egymásnak ellentmondó opciók közötti választással járt, és mint terv eléggé hozzávetőleges mértékben valósult meg. Romániát kézzelfogható politikai entitásként elképzelni és feltalálni valóságos brainstorming eredménye volt a nagy nyugati kancelláriák diplomáciai laboratóriumaiban. A román történetírásban oly elítélt dolog, "a nagyhatalmak érdekösszejátszása" vezetett el, egy adott pillanatban, a román állam megszületéséhez is. A "Dácia-eszmével" egyenértékű "Románia-eszme" történetét a tizennyolcadik század végétől követve, észrevehető, hogy az Egyesült Fejedelemségeket/Dáciát/Romániát összevéve elég heterogén és keservesen kialkudott paraméterek között képzelték el, és ezek ma másak, mint a kezdetiek. A be nem teljesült mutatók egyike maga (Nagy-) Románia politikai felépítése, jelesen a föderális Románia/Dácia terve. S ha Románia konfigurációja ma olyan, amilyen, az nem a történelem valamiféle "logikájának" eredménye, ahogyan azt Lucian Boia is megjegyzi Istorie şi mit în conştiinţa românească (Történelem és mítosz a román köztudatban) című munkájában, hanem az a változat, amely történetesen diadalmaskodott egy adott pillanatban (például 1918-ban). A román állam létrehozásának két nagy pillanata, 1859 és 1918, egyszersmind jelentős föderációs törekvések érvényesülését is jelentette a leendő állam megszervezésében; ezek a törekvések később alulmaradtak a francia ihletésű egységes, központosított és bürokratizált nemzetállam modelljével szemben. Mi a jelentése a föderalista irányzat visszatérésének a politikaelméleti vitákba? 1989 után számos példáját láttuk a szövetségi államok kudarcának, például a volt Csehszlovákiában (a "bársonyos különválás" valamelyest szerencsésebb esete), továbbá a volt Jugoszláviában (az előbbi erőszakos és véres változata). Ez a két eset azonban semmiképpen sem magának a föderalizmusnak a csődjét jelenti, hanem ellenkezőleg, csak azt, hogy ezek az államok képtelennek bizonyultak arra, hogy megtárgyaljanak jogokat, és helyesen értelmezzenek eljövendő struktúrákat és potencialitásokat. Ezekben az országokban is, de máshol is, például Románia esetében, a föderalizmus a vidék reakciójaként jelenik meg a központtal szemben. A demokratikus szabadságjogok és a perem hiúsága értelmében, ez szeretné, ha több szava lenne a vezetésben és az igazgatásban. A vidéknek az a törekvése, hogy a központ szintjére emelkedjék, nem a központ aláásását jelenti - még ha azt a központ így is éli meg -, hanem a többközpontúságot. Romániában, ahol a történelmi tartományok tíz fővárosában sok olyan személyiség él szemét Bukarestre függesztve, akit a központosítás tönkretett, a pluralitás különösképpen kívánatos. A vidék szemében a központ a "hatalommal" azonos, az pedig, hogy kétségbevonja, nem jelent egyebet, mint a törekvést e hatalom hatáskörének tisztázására és korlátozására. A központi hatalom és a helyi hatalom versengése a történelmi kontextualizálás általános és ingatag fogalmai szerint a "központ" és a "perem" többnyire történelmi utalásokkal teli kulturális konfliktusában fogalmazódik meg. Michel Foucault a "hatalomra" alapozza a megismerést szolgáló "diskurzus" fogalmának felépítését, abban az értelemben, ahogy a hatalom az autoritás akadémikus és legitim formája egy adott geopolitikai térben. A hatalomról való gondolkodás szintjén a megismerés bevezetése az önmagáról szóló diskurzusba, tehát a megismerés-hatalom úgy értelmezendő, hogy a hatalom részt vesz a megismerés aktusában, nem pedig úgy, hogy a megismerés tárgyának mint olyannak a tevékenysége tiszta megismerést eredményezne. Az első államok és az ókor nagy birodalmai a helyi hatalom bármely formáját magának alárendelő, centralizáló hatalom vállalkozásának alapján épültek ki. Lényegében azonban a birodalmak kvázi-föderális építmények maradtak, a központi hatalom mérsékelt jelenlétével az uralt területeken. A Római Birodalom és különösen a Német-római Birodalom, az Európai Unió mai politikai modelljei a hatalomközpontok pluralitását érvényesítették. Mindenek fölött trónolt a császár személye, a hatalom jelképes alakja - inkább egy szellemi hatalomé és autoritásé, mintsem egy megszorító, kényszerítő hatalomé -, az állami szolidaritás pedig a társadalmi szerződés (a "törvény") betartása alapján működött. A modernitás és a francia forradalom politikai és polgári projektjei vezették be a központosító állam eszméjét mint a tekintély abszolút legitimitását - államonként jól érzékelhető különbségekkel -, a kommunista rendszerekben pedig a centralizáló kisiklás a modernitás abszurd formáit öltötte magára. A 19. században, a Török és a Habsburg Birodalom egymást követő politikai válságainak hatására, a föderális eszme a közép- és délkelet-európai térség nemzeti elitjeinek paradigmájává vált mint a reformok bevezetésére a két birodalom hivatalnokai részéről tanúsított mérsékelt hajlandóság alternatívája. Noha távolról sem a centralizálás francia modelljét követte, amelyre az 1848-as forradalom idején is szenvedélyesen áhítoztak, a szövetségi modellt a későbbi európai politikai gondolkodásban is a legéletképesebb paradigmaként tartották számon. II. József osztrák császár és II. Katalin orosz cárnő 18. század végi levelezésében van egy 1783-as levél, amelyben a szentpétervári uralkodónő javasolja II. Józsefnek egy ütköző-állam létrehozását Oroszország, Ausztria és a Török Birodalom között, amely Erdélyt, Moldovát és Valahiát egyesítené Dácia néven. Dácia ókori nevének jelenléte nem volt szokatlan dolog, és nem jelentette a szomszédok egyfajta "öntudatát" az ókori eredetet vagy pedig a románoknak egy korábbi politikai konstrukcióban való helyét illetően. A "Dácia" névnek egyszerűen egy új politikai konstrukciót kellett lefednie, még ha azt abban a korban egyszerű kuriózumnak tekintették is. A politikai emlékezet nem őrizte volt meg Munténiának, Moldovának és Erdélynek Mihai Viteazul által 1600-ban történt "egyesítését" (mint olyat, ezt az egyesülést jóval később, az 1840-es években fedezték fel és értelmezték). Nagy történészünk, A. D. Xenopol még 1880-ban is úgy vélekedett róla, mint Erdély meghódításáról Mihály vajda által. A középkori térképek rendszerint ókori helyneveket használtak valamely geopolitikai tér pontosabb meghatározására. Sokatmondó tény, hogy mind II. Katalin, mind II. József tudatában volt annak, hogy egy tampon-állam enyhítené az osztrák-orosz-török konfliktusokat. Következésképpen Dácia királysága, az eljövendő Románia, Ausztriának és Oroszországnak abból a kívánságából született, hogy elkerüljék a kölcsönös és az oszmán birodalommal való szomszédságot. Tünetértékű, hogy a 18. század végén és a 19. század első három évtizedében a moldovai és munténiai bojárság politikai tervek sokaságával fejezte ki vágyát egy Moldova és Munténia fejedelemségekből álló föderális politikai építmény iránt, a két uralkodó levelében foglaltaknak megfelelően. Jellemző Horea, az 1784-1785-ös parasztfelkelés vezetőjének esete is, akit amolyan potenciális Rex Daciae-nak tekintettek. A II. Katalin levelétől 1859-ig eltelt időszak a virtuális Románia vagy az elméleti Románia periódusa. Ez utóbbi dátumtól létezik a tényleges Románia, amelynek jórészt kísérleti terv jellege van. A virtuális szakasznak két elkülöníthető alperiódusa van: az orosz és a nyugati, szorosabb értelemben francia-német alperiódus. A föderális tervek zöme orosz hatás alatt született, Napóleon vereségétől kezdve az 1840-es évek elejéig. Az ötödik évtizedtől a román geopolitikai elképzelések a nyugati eszmék hatása alá kerülnek, és egy széles körű állami konstrukció, a Dunai Konföderáció irányába mozdulnak el, ez a szövetség a Duna menti országokat tömörítette volna. A Kárpátok ívén kívüli fejedelemségek politikai európaizálódása egyszersmind egy nyugati típusú, az orosz befolyástól és a keleti szellemtől mentes román államot vetített előre. Moldova és Munténia fejedelemségek felkeltették az oroszországi hadjáratra készülő I. Napóleon figyelmét. 1803-ban két tervet dolgozott ki; az egyik szerint Moldova és Munténia Ausztriába integrálódott volna, Oroszországot elszigetelve, a másik szerint egy Dunai Konföderációba, Szerbiával és Bulgáriával együtt. E napóleoni elképzelések után több mint két évtizeddel, 1825-ben, Mihail Sturdza, Moldova leendő uralkodója kiadta Consideraţiuni asupra Moldovei şi Valahiei (Gondolatok Moldováról és Oláhországról) című munkáját, amelyben kifejtette, hogy az eljövendő államot "minden oroszok cárjának oltalma" alá kell helyezni. Egy évre rá Nicolae Roznoveanu moldovai oroszbarát bojár Oroszország uralkodójától kérte egy Dunai Konföderációnak vagy Dácia királyságának a megalakítását a török fennhatóság alatt élő szlávok és románok lakta területekből - ennek révén fenntartható lett volna az offenzíva Ausztria és Franciaország ellen. Az 1831-ben kezdődött orosz foglaltság, az intézményi átalakítás és az Organikus Szabályzatoknak mint a Román Fejedelemségek eljövendő alkotmányának a kidolgozása eloszlatta a kétségeket Oroszország ama szándékát illetően, hogy Európa délkeleti részén kiterjessze befolyási övezetét. Míg a föderalizmus a Kárpátokon kívüli román területeken ilyen aktív szerepet játszott, az osztrák birodalom románjai körében a föderalizmus egyenesen a politikai gondolkodás és a románoknak az eljövendő Ausztriában betöltött helyét illető elképzelések sarokköve volt. A legnagyobb hatású kétségtelenül a német világból behozott föderalizmus volt, hiszen - a francia vagy orosz ihletésű föderalizációs hatásoktól eltérően - fokozta a hitelét az a tény, hogy a Német Birodalomban ténylegesen is gyakorlatba ültették. Az Avram Iancu és a Simion Bărnuţiu vezette románok tiltakozása Erdélynek Magyarországgal való 1848-as egyesülése ellen - noha Avram Iancu 1848 márciusában még egyetértett ezzel az egyesüléssel - nem az összes románok politikai egységvágyából eredt, és a forradalom előtti politikai tervekben megfogalmazott szövetségi államelv megszegéseként tűnt föl. Bărnuţiu beszéde, amelyet Balázsfalván tartott 1848. május 2/14-én, világosan kimondott politikai terveket tartalmaz: "Csak miután létrejött és megszerveződött a román nemzet is, az egyenlő szabadság alapján, csak akkor köttessék szövetség a magyarokkal a közös védelem érdekében, ahogyan annak két szabad nemzet között történnie kell." A politikai jövőt vagy egy olyan politikai entitás, Dácia királysága (Moldova, Munténia, Bánát, Erdély és Besszarábia) formájában képzelték el, amely Ausztriához tartozik, vagy pedig olyan konstrukcióba foglalt politikai egységek formájában, amilyet A. C. Popovici késői föderális tervezete vázolt. A pánromán politika - íme, egy olyan fogalom, amelyet a román és idegen történészek, a román historiográfia elkerül; a pánszláv, pángermán stb. fogalmak közhasználatúak, a pánromán pedig nem -, az összromán politika tehát a történelmi tartományok szövetségében, nem pedig a központosított nemzetállamban gondolkodott, egyike volt ez az akkori idők legkövetkezetesebb eszméinek. A magyar forradalmárok legfőbb vádja a negyvennyolcas erdélyi román forradalmárok ellen éppen az volt, hogy el akarják választani Erdélyt Magyarországtól, és a Kárpátokon kívüli fejedelemségekhez akarják csatolni. Ismeretesek a román hercegség létrehozásának tervei Ausztrián belül, kidolgozói Andrei Şaguna ortodox püspök 1848 nyarán, illetve Stephan Ludwig Roth szász lelkipásztor. A pánromán föderalizmus legjelentősebb teoretikusa azonban Ioan Maiorescu, Titu Maiorescu apja volt. A frankfurti német országgyűléshez 1848 nyarán és őszén elküldött két tervében Maiorescu kimutatta egy olyan szövetségi politikai alakulat előnyeit, amely a Német Birodalom befolyása alatt állna, "Nagy-Romániából a régi Dácia határai között" és egy "erős Magyarországból". A román-magyar virtuális föderációnak kellett volna szemben állnia egy másik tervezett föderációval, a németellenes "szláv szövetséggel", és biztosítania a német politikai tér kijáratát a Fekete-tengerhez. Maiorescu tervezeteit heves bírálatok érték, ezek legádázabbika elnemzetlenítéssel vádolta a román fejedelemségek esetleges "elnémetesítése" miatt, amennyiben a tervet gyakorlatba ültetik. A román-magyar testvériség zászlaját az 1848-as forradalom idején főleg a munténiai forradalmárok lobogtatják, különösen Nicolae Bălcescu és Dumitru Brătianu. Az utóbbi egy olyan román-magyar szövetséget javasolt, amely később az "osztrák-orosz zsarnoksággal" szembeszálló konföderációban öltött volna testet. Bălcescu ennél jóval átfogóbb "Kelet-európai Konföderációs Köztársasága" három nemzetből álló politikai konstrukciót javasolt: magyar, jugoszláv (szlovénok, horvátok, dalmátok és szerbek) és román (erdélyi, bánsági, magyarországi és a Kárpátok ívén kívüli Fejedelemségek románjai) részvétellel, továbbá a valamennyi komponens nemzet teljes jogegyenlőségét biztosító szövetségi intézményekkel. Legalábbis elméletileg. A másik oldalon meglehetősen mérsékelt volt az ilyenszerű politikai együttélés iránt a lelkesedés. Kossuth Lajos elfogadott volna egy föderációt, amely azonban nem érinthette Magyarország "egységét". A különbségek a Habsburg Monarchia románjainak, illetve a munténiai románoknak a föderalizmusa között szemmel láthatóak voltak, és különösen ez utóbbiak terveinek nagyfokú utópizmusára vonatkoztak; ezt George Ciorănescu is aláhúzza a Românii şi ideea federalistă (A románok és a föderációs eszme) című munkájában: "Míg a Fejedelemségek románjai azért voltak föderalisták, hogy ily módon valósítsák meg a nemzettársaik által lakott valamennyi tartomány egységét, az osztrák birodalom románjai azért voltak azok, hogy kivívják az egyenlőséget a birodalom többi együtt élő nemzetével. Az utóbbiak a kitartó alkotmányos harcra szorítkoznak, időnként fellázadnak a magyarok ellen, de mindvégig biztosítják lojalitásukról a Koronát, hogy a többi nemzettel egyenrangú félként fogadják el őket a birodalom közéletében. A pánrománizmus számukra túlságosan távoli álomnak tűnt, hisz nem kapták meg a nemzeti egyenlőség jóval elemibb jogát sem, pedig 1848-ban vérüket ontották a Koronáért." A krími háború (1853-1856) után lényegesen csökken a román fejedelemségekben az orosz befolyás. A nyugatpártoló és franciabarát irányzat meghatározóvá válik a román állam jövendő konfigurációja szempontjából. Az 1856-os párizsi békekonferencia Törökország ellenkezése dacára ad-hoc ülés összehívását írta elő Moldova és Munténia eljövendő megszervezése érdekében. A hét hatalom (Anglia, Franciaország, Ausztria, Oroszország, Poroszország, Törökország és Szárdínia) képviselőinek 1858-as konferenciája, az úgynevezett Párizsi Egyezmény, az eljövendő politikai entitás felépítését két állam föderációjaként határozza meg. A román történetírás ennek a párizsi összejövetelnek a határozatait pozitívként és diadalként mutatja be, mindenféle kritikai elemzés nélkül, mintegy "a történelem természetes folyamaként". Az 1997-es kiadású XII. osztályos történelemkönyvben például a szerzők, Mihai Manea és Bogdan Teodorescu kijelentik: "Anélkül hogy tekintetbe vette volna az ad-hoc ülések döntéseiben megfogalmazott óhajokat (annak a két ülésnek a dokumentumairól van szó, amelyen a két fejedelemség egyesülését szavazták meg, nem pedig az új állam későbbi szervezési elveiről - a szerző megj.), ez a dokumentum (amelyet a Párizsi Egyezményben dolgoztak ki - a szerző megj.) csonka egyesülést biztosított a románoknak." Csakhogy az egyezménynek azok az okmányai, amelyek leszögezték az államszervezés elveit, a föderális képletet szorgalmazták, miközben ezt az eszmét a román historiográfia visszautasítja, bizonytalan és demagóg módon "idegennek" és a "románok törekvéseivel összeegyeztethetetlennek" nyilvánítja. Igaz ugyan, hogy a dokumentumokban sehol sem jelenik meg a "szövetségi" vagy "föderáció" kifejezés, ám a bemutatott politikai terv egy eljövendő román föderáció terve. Kövessük végig, miben is állt ez a "csonka" egyesítés, beszéltek-e egy centralizált állam modelljéről, és milyen mértékben tartották tiszteletben a román föderációra vonatkozó európai dokumentumokat. A román föderáció gondolatát néhány letagadhatatlan evidencia támasztja alá. Elsősorban a szövetségszerű építkezés beletartozott "azoknak az időknek a logikájába", ha elfogadható egy ilyenfajta "logika" létezése. Mint ahogy az előzőekben már rámutattam, minden erőfeszítés egy szövetségi típusú politikai konstrukció irányába mutatott; következésképpen nem túlzás azt állítani, hogy a jelenlegi román állam mind elméleti, mind gyakorlati szempontból jelentős föderációs alappal rendelkezik. Sehol a Párizsi Egyezmény okirataiban nem jelenik meg egyetlen állami entitás, hanem mindenütt kettő. Mindig együttvéve tekintik őket, de mindig kettős rendszer formájában. Az egyezmény első cikkelye nagyon világos a nevet és a fennhatóságot illetően: "Moldova és Munténia fejedelemségei, mostantól fogva >>Moldova és Munténia Egyesült Fejedelemségei<< név alatt megalakulva, Őfelsége, a szultán fennhatósága alatt maradnak". Másodsorban, az egyezmény cikkelyeinek elemzése nem hagy kétséget az Egyesült Fejedelemségek felépítésével kapcsolatban. Az egyezmény szövegei mindkét típusú intézmény létrehozását előirányozzák: a föderálisakat is, és mindkét fejedelemség saját intézményeit is. A cikkelyek többségükben közös elveket fogalmaznak meg, amelyek alapján az intézményeket megszervezik, s amelyek alapján azoknak működniük kell, ám különböző szabályozást írnak elő a két fejedelemségnek. A harmadik cikkely világosan előírja a kétfajta intézmény létét és a köztük levő különbséget: "A közhatalom mindkét fejedelemségben egy-egy hospodárra (fejedelemre - a szerző megj.) és egy választógyűlésre van bízva, amely a jelen egyezmény által megszabott esetekben együttműködik egy központi, a két fejedelemség számára közös bizottsággal." A hatodik cikkely pedig a törvényekre vonatkozik: "A fejedelemség számára különösen fontos törvényeket a hospodár készíti elő, és a gyűlés szavazza meg. A mindkét fejedelemség számára fontos közös törvényeket a központi közös bizottság készíti elő, és a hospodárok szavazzák meg." Továbbá nem csupán a törvények és a közigazgatás volt különböző a két fejedelemségben (természetesen voltak közös törvények is, amelyek az állam szövetségi normáit állapították meg), hanem a költségvetés is, minden központ-periféria vita érzékeny pontja. Az egyezmény a 22. cikkelyben ("a jövedelmek és a költségek büdzséje, amely mindegyik fejedelemségben az illető hospodár gondoskodásából készül el...") a két költségvetés konkrét szétválasztását javasolta, hogy utána a két költségvetés együtt járuljon hozzá a közös föderális költségvetés felállításához. A központi intézmények találkozóhelyéül a 27. cikkely Focşani-t javasolta. A központi közös bizottság tizenhat tagból állt volna: "nyolc moldovaiból és nyolc oláhból; négyen azon személyek közül, akik már töltöttek be magas állami tisztséget, négyen mindkét gyűlés saját kebeléből". A román történetírás által az egységesítés és központosítás felé vezető úton átmenetinek és konjunkturálisnak tekintett központi közös bizottság eme tagjainak megvolt a joguk, hogy részt vegyenek mindegyik fejedelem megválasztásában. Voltaképpen ez a bizottság a felügyelet és az ellenőrzés szerve volt - "jelezheti a hospodár számára a véleménye szerint sürgősen megreformálandó visszaéléseket, és javító intézkedéseket javasolhat" (32. cikkely) -, rendkívül fontos szerepkörrel, amint az a 29. cikkelyből kitetszik: "A központi közös bizottság állandó jellegű." E mellett a bizottság mellett működött, mindkét fejedelemség számára, szintén Focşani-ban a Magas Semmítőszék. Az állam föderális szervezettségét szavatoló eme két intézmény fontossága döntő volt, s a 27-42. cikkelyek terjedelmes előírásai rájuk vonatkoztak. Mellesleg említsük meg, hogy a két fejedelemség "milíciáinak" egyesítése nyomán a parancsnokságuk közös volt, bár "mindkét milícia megőrzi a saját jelenlegi zászlaját" (45. cikkely). A román fejedelemségek politikai története azt mutatja, hogy a Párizsi Egyezményt követően a román politikai elit csupán formálisan tartotta be annak előírásait. A Franciaország politikai modelljétől eleve gátlásossá vált és annak centralizáló hatásától aláásott román föderáció mindössze három évig tart, 1859 és 1862 között. A sors iróniája, hogy mindazokat az intézményeket, amelyeknek a szövetség kötőanyagaként kellett volna működniük, a centralizálás érdekében használták fel. Tulajdonképpen a föderáció kudarca már a "hospodárok" megválasztásakor nyilvánvalóvá vált. Felhasználva a Párizsi Egyezmény kétértelműségét, amely két fejedelmet statuált, de nem feltétlenül két külön személyt, az ad-hoc gyűlések Moldovában és Havasalföldön ugyanazt az Alexandru Ioan Cuzát választották meg fejedelemnek. Akinek aztán az intézkedései mind a centralizálás irányában hatottak. A moldovai és munténiai elitek kompromisszumra jutottak a mindkét fél által felhozott részletekben és kifogásokban: Moldova fővárosát feláldozták Bukarest javára, ugyanakkor megállapították Moldova ortodox érsekségének elsőbbségét az 1862-ben Romániává vált Egyesült Fejedelemségek élén. Ennek a központosító tervnek a kudarca főleg Cuza uralma után válik nyilvánvalóvá, amikor 1866. február 11., a lemondása dátuma és május 10., Károly herceg Romániába érkezése között, 1866. április 2/14-én népszavazást tartanak arról, hogy elfogadják-e Károlyt Románia trónjára. Ezen a napon a moldovai szeparatisták, akik 1857-ben is szembeszegültek az egyesüléssel, Jászvásár főterén tüntetést szerveztek az "Oláhországtól" ("Valahia") való különválást kérve, valamint az 1826-os oroszbarát Nicolae Roznoveanu megválasztását fejedelemmé. Következésképpen nyilvánvaló a centralizált román állam törékenysége, aminek az a magyarázata, hogy az 1858-as egyezményt követő események nyomán az európai hatalmak támogatása csekély volt. Csupán Franciaország támogatta továbbra is Romániát. Az Ókirályság, a régi Regát vagy "Kis-Románia", az 1850-es évekbeni jelentős föderális tartalom ellenére, a centralizált francia modell alapján jött létre. A román föderalizmus továbbra is az ausztria-magyarországi románok körében nyilvánul meg erőteljesebben. A huszadik század első éveitől kezdve már a Balkán-félszigeti románok is megoldást látnak a föderalizmusban. 1918 és az úgynevezett "Nagy-Románia" létrejötte körül a föderalizmus még jelentős politikai áramlatnak számított, amelyet csak azután adtak fel, hogy az utolsó osztrák uralkodó kiáltványa "hűséges népeihez" kudarcot vallott, s különösen miután Thomas Wodrow Wilson meghirdette a nemzeti önrendelkezés elvét. Mégis, 1918 előtt nem mondtak le teljesen a föderalizmusról. 1918. március 27-én, Besszarábia Romániával való egyesülésének kikiáltásakor, az Egyesülési Nyilatkozatban fontos megállapítások kaptak helyet: "1. Az Ország Tanácsa (vagyis a besszarábiai parlament - a szerző megj.) továbbra is fennmarad, hogy megoldja és megvalósítsa az agrárreformot, a nép szüksége és kérése szerint; határozatait a román kormány el fogja ismerni; 2. Besszarábia megőrzi tartományi autonómiáját, az Ország Tanácsával (a Diétával) az élén, amelyet a jövőben általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással választanak meg mint végrehajtó és saját közigazgatási szervet; 3. Az Ország Tanácsának hatáskörébe tartozik: a) a helyi költségvetés megszavazása (...)" Egy Romániából és a volt Osztrák-Magyar Birodalom románjai által lakott területekből álló föderáció létrehozása az első világháború végén életképes gondolatnak tűnt. Csakhogy ebben az esetben is diadalmaskodott a Régi Regátban már mintegy fél évszázada begyakorolt modell. A román föderáció létrehozására irányuló politikai tervekre vetett eme pillantás után megállapítható, hogy ma Románia éppen az ellenkező végletén van annak, amit ezek a politikai tervek jelentettek: köztársaság az alkotmányos monarchia helyett és központosított állam a szövetségi állam helyett. Románia, sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy a csausiszta történetírás számunkra látni engedné, a külföldi kancelláriák terméke volt, ami persze nem csökkenti a legitimitását. A Dáciáról/Romániáról az illető korban alkotott elképzelések pluralizmusának egyszerű a magyarázata: egy előzmény nélküli politikai célkitűzés egyedisége természetesen magával hozta az összes szóba jöhető korabeli változatok és politikai tervek fontolóra vételét. Az összehasonlítás a jelenkori politikai tervek különböző változataival segíthet annak a kulturális légkörnek a megértésében, amely a román állam megszületését százötven évvel ezelőtt körülvette; noha a történelem elméletében a párhuzamok nem szoktak alkalmas következtetésekkel és megoldásokkal szolgálni, s az akadémiai vitákban rendszerint el is kerülik azokat. A román állam modellje 1918-tól mindmáig a hipercentralizált és a hiperbürokratizált állam. A balkáni nacionalizmusok osztályozása kapcsán Sugár Péter rámutatott, hogy a román nacionalizmus sajátossága - amely nagymértékben 1918 után alakult ki - a bürokratikus nacionalizmus, amelynek erős centralizáló és uniformizáló szerepe van. A centralizálás volt a román nemzetállam valamennyi politikai elitjének beteljesületlen vágya (ezt a modellt fogadták el a bánsági és erdélyi, valamint az ókirályságbeli elitek is), az egységesség elvével egyetemben (egy állam, egy nemzet, egy nyelv). A poszmodernitásban azonban a hatalmi központok pluralitása látszik a "legkézenfekvőbb" megoldásnak. Ahogyan Adrian Marino is rámutatott a Politică şi cultură (Politika és kultúra), valamint az Al treilea discurs (A harmadik diskurzus) című kötetében, a többközpontúság mellett érvelve a román kultúrában, ezek a kulturális centrumok nem fejlődőképesek, ha nem válnak egyszersmind alternatív politikai központokká is. S ahogyan Sorin Antohi még ennél is félreérthetetlenebbül megjegyezte: mai alakjában "a román kultúra egyszerű fikció", amolyan Ersatz-a a "román kultúráknak", amelyek, sajnos, ma is mély kapcsolatban vannak a Michel Foucault elemezte megismerés-hatalommal. STELIU LAMBRU 1969-ben született Bukarestben. A bukaresti egyetem Történelem Szakán végzett. Jelenleg a jászvásári Al. I. Cuza Egyetem és a budapesti Central European University történelem szakos doktorandusza. Cele două naţiuni române. Controverse româneşti în spaţiul habsburgic între 1865-1872 (A két román nemzet. Román viták a Habsburg-térségben 1865-1872 között). In: Altera, 1999, 12. Microidentitate şi erupţia identitară în Europa de sud-est (Mikroidentitás és az identitás kitörése Délkelet-Európában). In: Identitate colectivă şi percepţiile sale în lumea modernă şi medievală, Bucureşti, 2000. Forditotta: ÁGOSTON Hugó 2001.09.01.