SÁNTHA Attila Arról, ami nincs: erdélyi irodalom A Provincia körkérdése  Mielőtt arról beszélnénk, vannak-e erdélyi jegyek a magyar, a román és a német irodalomban, az az érzésem, egy alapvetőbb kérdést kell feltennünk: vannak-e megkülönböztető jegyei az összmagyar, az összromán, az össznémet irodalomnak, amihez képest az erdélyi eltérések kimutathatóak? Mielőtt belevetném magam a nemzettipológiába (amire a Provincia kérdése egyenesen csábít), hadd valljam be bátran már az elején: fogalmam sincs, milyen (úgy általában) a magyar, a román, a német irodalom. Kétségeim vannak azzal kapcsolatban, létezhet-e egyáltalán ilyenfajta szublimálás, amely az egy nyelven születő irodalom lényegét, milyenségét ragadná meg. Ugyanakkor a kérdés igazából csak strukturalista, szövegcentrikus környezetben tevődhet fel, amelyben a szöveget mint külső, megragadható objektumot képzeljük el, és nem mint az olvasóban realizálódó, összeálló képzetet. Ennek ellenére elképzelhető egy interszubjektív konszenzus azzal kapcsolatban, hogyan is néz ki a különböző olvasatokban a magyar, román, német irodalom - viszont én nem tudok ilyesmiről. Az a hellyel-közzel elfogadható barthes-i megállapítás, miszerint a szerző halott, nagyjából feleslegessé, tárgynélkülivé teszi a szerző nemzetiségére, hegy- és vízrajzára utaló kérdéseinket. Ma a posztstrukturalista irodalomtudományok egyre kevesebbet foglakoznak mind az "önmagában létező" szöveggel, mind a (hegy- és vízrajzzal rendelkező) szerzővel, tehát azon fogalmakkal, melyek értelmessé tehetnék a fenti kérdést. Inkább az olvasatokra esik a hangsúly, melyek egy-egy személyes világlátás leképeződései (is). Elképzelhető, hogy egy Dürenmatt, Örkény és Ionesco az olvasóban sokkal közelebb áll egymáshoz, mint mondjuk Faludy György Pilinszky Jánoshoz, Urmuz Mircea Eliadéhoz vagy Christian Morgenstern Thomas Mann-hoz. Magyarán, ahány olvasó, annyi irodalom, sőt, az olvasó egészséges szkizofréniáját elfogadva, annyi magyar, román és német irodalom van, amennyit az olvasó fel tud dolgozni (pl. "intellektuális magyar irodalom", "abszurd magyar irodalom", "vágáns magyar irodalom"), egyre kevésbé beszélhetünk a magyar, a román, a német irodalomról. Most nézzük, van-e erdélyi magyar/román/német irodalom. Abban az esetben, ha az irodalmat (a "szövegeket") nem mint olvasatok összességét, hanem mint az irodalmi rendszer egyik összetevőjét fogjuk fel (mint ahogy teszi pl. a Németországból kiinduló konstruktivista irodalomtudomány), esetről esetre különböző kép tárul elénk a földrajzilag Erdélyben vagy a máshol, erdélyiek által írt irodalmakkal kapcsolatban. a.) Erdélyi német irodalom már biztos, hogy nincsen (hogy volt-e, nem tudom, ehhez jobban kellene ismernem a német irodalmat - lásd fentebb). Az irodalmi rendszer működése nélkül nincs irodalom, márpedig Erdélyben nincs német olvasóközönség, nincsenek német irodalmi intézmények, nincs német kritika, ergo maximum elszórt szövegek vannak, amelyek nem tarthatnak igényt az "erdélyi német irodalom" fogalmára. b.) Erdélyi román irodalom érzésem szerint szintén nincs (mondom nyilván mindezt úgy, hogy egyszerűen nem ismerem a szerzők születési vagy lakóhelyét, mivel soha nem érdekelt, hogy az illető éppen melyik városban alkot). Nem tudok róla, hogy létezne külön erdélyi román olvasói elváráshorizont, nem tudok arról, hogy léteznének élesen elkülönülő erdélyi román irodalmi intézmények. Azon román íróismerőseim pedig, akikről biztosan tudom, hogy erdélyiek, a szivárvány minden színskáláján alkotnak, az egyik jobban, a másik rosszabbul. c.) Egyetlen esetben, a magyar irodalom esetében tevődik fel komolyabban az erdélyi irodalom létezésének lehetősége, mivel ez a magyarországitól mondhatni teljesen független intézményrendszerrel rendelkezik, valamint a magyarországitól meglehetősen eltérő összmagyar irodalmi kánonok vannak itt érvényben (magyarán, másképp látszik a magyar irodalom Erdélyből, mint Magyarországról). Miközben az erdélyiek zöme neheztel a magyarországi kánonokra, hogy azok Budapest-centrikusak, addig az erdélyi kánonok azzal tündökölnek, hogy magyarországi író alig tud beléjük férkőzni. Nem beszélve az olvasókról, akik "a mi fiúnk!" felkiáltással nyilván az erdélyi szerzőt választják. Érdekes felmérést* végeztek a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen a magyar diákok körében arról, hogy, kiket tartanak a legtehetségesebb fiatal íróknak. Nos, a rangsor a következő: 1. Orbán János Dénes (33), 2. László Noémi (26), 3.-4. Papp Sándor Zsigmond (12), Sántha Attila (12), 5. Lövétei Lázár László (10), 6.-7. Selyem Zsuzsa (8), Kulcsár Szabó Zoltán (8), 8.-10. Térey János (6), Fekete Vince (6), Benő Attila (6), 11. Demeter Szilárd (5), 12.-13. Jánk Károly (4), Kelemen Hunor (4), 14.-18. Vida Gábor (3), Demény Péter (3), Farkas W. Endre (3), Bónus Tibor (3), Balázs Imre József (3). Közülük csak a 6.-7. helyen álló Kulcsár Szabó, a 8.-10. helyen álló Térey és a 14.- magyarországiak. Felvidéki, vajdasági, kárpátaljai fiatal szerzőt nem említenek. Viszont azt mondani, hogy bármiféle közös jeggyel rendelkeznek az erdélyi összmagyar kánonban említett szerzők, erős túlzás. Még nehezebb azt állítani, hogy a transzszilvanista felfogás szerint erdélyiségként meghatározott jegyek, úgymint "erkölcsiség", "a mindennapi élet fájdalmas hatásaiból kitermelődő egyetemes emberi szellem" bármelyikükre is különösebben állna. Legalább két, de inkább három vagy négy irodalomfelfogás szerzői kaptak helyet ebben a rangsorban, akik közül sokan enyhén szólva kutya-macska viszonyban állnak egymással. Amit én látok Erdélyben, az nem az, hogy az itteni irodalom külön sajátosságokkal rendelkezik, hanem az, hogy az irodalmi provincia fellázad a központ ellen, de nem a szétválás érdekében, hanem azért, hogy ő vegye át a centrum szerepét. Érzésem szerint Erdély még mindig kacérkodik azzal a gondolattal, hogy Kolozsvár legyen a magyar irodalom (egy másik) központja, mint már többször is volt az idők folyamán (és ezt a törekvést, egy vízfejű, Budapest-centrikus irodalom esetében nem is kell ellenezni, sem lekicsinyleni). * lásd http://kmdsz.soroscj.ro/campus/ix/campus31/kiertekeles3.html 2000.09.27.