SZÉKELY István Az RMDSZ két választás között Az erdélyi kérdés  Írásomban azt próbálom végiggondolni, hogy az RMDSZ lassan mandátuma végére érő kormányzati szerepvállalásának milyen hatása lehet a szövetség programjára, különös tekintettel annak stratégiai összetevőire. Állításaimat - terjedelmi okok miatt - megpróbálom tételszerűen megfogalmazni, részletes kifejtésük szinte minden esetben külön tanulmány tárgyát képezhetné. Az 1996-óta eltelt időszakban a politikai közgondolkodás szintjén tetten érhető hangsúlyeltolódások, valamint a nemzeti kisebbségek keretfeltételeinek kedvező irányba történő módosítása több ponton is újragondolásra késztetheti a szövetség programját: a szövetség kormányzati szerepvállalásának időtartama alatt lényegesen módosult az RMDSZ többségi társadalom általi megítélése, valamint sikerült megvalósítani a szövetség programjának több kitételét. Az etnikai dimenzió mentén megfogalmazott érdekellentétek a választók számára egyre kevésbé jelentenek mozgósító tényezőt, emiatt a pártok csökkenő mértékben próbálnak ennek kiaknázásával szavazatokat szerezni. Mindaddig, amíg a szavazótábor a társadalmi környezetet etnikai szempontból "ellenségesnek" értékelte, az RMDSZ irányába megfogalmazott legfontosabb igénye az "önvédelem" biztosítása volt. Az etnikai természetű feszültségek csökkenésével a szövetség elsősorban erre alapozott üzenete nem biztosít elegendő mozgósító erőt. A felmérésekben egyre nagyobb súllyal szerepelnek szociális és gazdasági kérdések, ezekre a szövetségnek hitelt érdemlően kell tudni válaszokat kell hogy tudjon adni. Ez az elmozdulás elsősorban Székelyföldön és a nyugati határmenti tömb esetében számottevő, ott, ahol az interetnikus dimenzió kevésbé meghatározó. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása alatt a törvényhozás szintjén - elsősorban az oktatás és a közigazgatásban való nyelvhasználat területén - sikerült több programpontot is elfogadtatni. A szabályozás nem tökéletes, több esetben is kiigazítást igényel, azonban a továbblépés szempontjából elfogadható alapot jelent. A jogszabályi változások közös jellemzője, hogy mindegyikük a nyelvi jogok csoportjába tartozik, döntéshozói kompetenciákat nem biztosítanak. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy elfogadásukkal a szövetség történetének igen fontos fordulópontjához érkezett. A kisebbségi jogok tekintetében, véleményem szerint - ahogyan azt már korábban kifejtettem - a továbbiakban két különböző stratégia fogalmazható meg, ezek alapját egymástól eltérő jövőképek alkotják. Az egyik elképzelés szerint a nyelvi jogok biztosítása megfelelő keret a kisebbségi kérdés rendezésére. Az ezt meghaladó döntési jogosítványok, önkormányzatok, autonómiák elfogadtatására gyakorlatilag nincs esély. A lakosság kevésbé támogatja a nyelvi jogokon túlmutató jogosítványokat, hiszen ezek fontosságát az elmúlt évtizedben nem tudtuk hitelt érdemlően bizonyítani. A román társadalom e kérdésben egységes, nem megosztott, mint a nyelvi jogok tekintetében. Ezekben a kérdésekben markáns nemzetközi támogatásra egyelőre nem számíthatunk. Ha ez igaz, ne tűzzünk újabb etnikai dimenzióval is bíró közjogi kérdést a politika napirendjére. Depolitizáljuk a kisebbségi kérdést. Energiánkat fordítsuk a szerzett jogok gyakorlatba ültetésére, ezek megvédésére egy esetleges ellenzéki helyzetben. A másik stratégia alapját az a meg-győződés képezi, hogy a nemzeti identitás megőrzése és újratermelése csupán nyelvi jogok birtokában nem biztosított, ehhez döntési kompetenciák szükségesek. Igaz ugyan, hogy a különböző oktatási és kulturális kompetenciákat összesítő önkormányzatok, autonómiák elfogadtatása számára nem adottak a feltételek, azonban a politikai elitnek ennek megteremtése érdekében, programot kell hirdetnie. Ennek részeként ki kell dolgoznia elképzeléseit, és meg kell azokat magyaráznia saját társadalmának, és a jogosítványok egy részét mintegy megelőlegezve tovább kell fejlesztenie intézményi struktúráját. E stratégia részét képezi az is, hogy partnereket kell keresni a többségi társadalomban, és szert kell tenni nemzetközi támogatásra. Véleményem szerint közjogi szinten etnikai relevanciával is bíró jelentős eredmény leghamarabb 15-20 év múlva érhető el. Nem azt tartom alapvető kérdésnek, hogy a szövetség hirdet-e programot egy autonómiabarát társadalmi környezet kialakítása érdekében, hanem azt, hogy a politikai elit hajlandó-e a következő évtizedben erre a kérdésre annyi energiát fordítani, mint amennyit fordított a nyelvi jogok szabályozására az 1989-es események óta. Az 1996-ban történt ellenzéki áttörés szemléletváltást hozott a központi intézmények működtetésének logikájában is, ha utóbb ez nem is bizonyult maradandónak. Az elmúlt négy év ismeretében, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista többség által az évtized elején kidolgozott, majd alkotmányban rögzített központi államigazgatási struktúrát egy alapvetően más politikai kultúra segítségével sem lehet hatékonyan működtetni. A parlament szerkezeti hibái, a törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonyrendszerének feszültségei, az államelnöki szerepkör ellentmondásai, a helyi és megyei tanácsok központi függősége - mind-mind olyan elem, amely az ország teljes közjogi berendezkedésének alapelemek szintjén történő újragondolására késztet. Ezt a mostani rendszert nem lehet hatékonyan működtetni, ezzel a struktúrával nem lehet menedzselni azt a hatalmas modernizációs csomagot, amely Romániát közelebb vihetné az euroatlanti integrációhoz, amelyhez ezzel a rendszerrel nem is kapcsolódhat. A különböző pártok eddig nyilvánosságra kerülő programtöredékei mindezek ellenére az alkotmányban rögzített közjogi struktúra felszíni reformjában gondolkodnak, gyökeres alkotmányreformot mindeddig senki sem fogalmazott meg. A központi államigazgatási struktúra reformja és az etnikai természetű önkormányzatok (végső soron a nemzeti identitás megőrzéséhez szükséges döntéshozási kompetenciák) közjogi biztosítása véleményem szerint csak fáziseltolódással fog megvalósulni, mivel ez utóbbi hosszabb időintervallumot igényel. Igaz, a döntéshozók részéről annak felismerése, hogy radikális szerkezeti átalakítás nélkül a központi intézményrendszer nem működtethető, még várat magára, azonban a nemzeti kisebbségek jogainak bővítése esetében további feltételeknek is teljesülniük kell. A megkésett modernizáció eredményeként a román nemzeti eszme viszonylag későn vált a politikai közgondolkodás részévé - a társadalom döntő többsége csak a hatvanas évektől kezdődően szembesült nemzeti identitásával kapcsolatos kérdésekkel: mi következik abból, hogy ő román, vagy abból, hogy magyar, német vagy esetleg roma. Ezek a kérdések a nemzeti eszme térnyerésének természetes kérdései, a folyamat önmagában pozitív értékeket hordoz, a nemzeti kommunizmus vagy a nemzetállam vadhajtásai nem szükségképpen következnek, illetve következtek belőle. A nemzeti kisebbségek szempontjából ennek a nemzetfejlődésnek mindenképpen káros összetevője a nemzeti kizárólagosságra való hajlam. Maga a folyamat bármely nemzeti eszmefejlődés megkerülhetetlen szakasza, Európa nyugati felében rég lezajlott, egyes országokban másodvirágzását éli. Romániában az 1989. után bekövetkezett változásokkal a folyamat felgyorsult, véleményem szerint a kilencvenes évek közepétől leszálló ágban van, azonban valószínű, hogy még hosszú ideig éreztetni fogja hatását. A nemzeti eszme dominanciájának közjogi berendezkedése a nemzetállam, amely ugyanakkor mereven szembehelyezkedik a nemzeti kisebbségek nyelvi jogokon túlmutató, intézményesített döntéshozói kompetenciáival. Ezért úgy gondolom, hogy ezeket a kisebbségi önkormányzatokat nem sikerül a központi államigazgatási struktúra reformja során elfogadtatni, de törekedni kell egy olyan rendszer kialakítására, amely beépíthetővé teszi azokat egy későbbi időpontban. Az elmúlt évek közgondolkodásának újabb eleme a regionalizmus kérdése. Az RMDSZ 1999-es csíkszeredai kongresszusán elfogadott programban külön fejezet szól az erdélyi társadalom sajátos érdekeit felvállaló politika megalapozásáról. Ebben olyan, az etnikai dimenzión túlmutató érdekek fogalmazódnak meg, amelyek Erdély mint régió gazdasági-társadalmi modernizációjával kapcsolatosak. Az elképzelésnek közjogi dimenziója is van, amely szerint a települési önkormányzatok szövetségei a decentralizáció során egyre több hatáskört vennének át a központi intézményektől. A program e sajátos érdekek képviselete során az erdélyi románokat és Erdély más nemzeti közösségeit stratégiai partnereinknek tekinti. Az RMDSZ 2000-es választási programtervezete három nagy fejezetre tagolódik, ezek közül az egyik a "Milyen Erdélyt akarunk" kérdését járja körül, azonban az elképzelés kizárólag regionális fejlesztésre összpontosít, nem érinti a kérdés közjogi vagy politikai dimenzióit. Ennek kifejtésére, gondolom, a későbbiekben kerül sor. 2000.09.02.