MÉSZÁROS ANDRÁS: A FILOZÓFIA
MAGYARORSZÁGON*
Mészáros András könyvével lépést tett a magyar filozófia történetének megírásához, és már az első pillanatban kedvünk támad örömtüzek gyújtására. Amit ugyanis a pozsonyi filozófia- és irodalomtörténész e kötettel végbevitt, az nem kevesebb, mint az egész történelmi Magyarország filozófiai kultúrkincseinek értő felrajzolása a kezdetektől a XIX. század végéig egy nagy ívű tabló formájában. Egy ilyen könyvre régen várt az olvasóközönség és diákság egyaránt; és az ismeret mellett megvolt végre az elszántság és a bátorság is, ezt - sokszor egy szál magában birkózva az anyaggal - elvégezni.
Mészáros áttekinti és tekintetbe veszi filozófiatörténet-írásunk használható hagyományát az első feldolgozásoktól a nagyobb modern kísérletekig. Erdélyi Jánosban a magyar filozófiát először korszakoló, koncepciózus, a magyar eredetiséget először kimondó történetírót, s az ő nyomában járó Mátrai Lászlóban a XVI- XVII. századi értékeink kultúrtörténeti hátteret is adó felkutatóját mutatja be, sőt még a nagy összefoglaló külföldi munkákra is vet egy-egy pillantást (F. Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie - Die Philosophie des Auslandes).
A tudományos népszerűsítő munkának szánt kötet Szent Gellérttől Böhm Károlyig ad átfogó képet a magyar filozófia történetéről. Az arányos felépítés kitűnő keret ehhez a nagy összefoglaláshoz. Az I. rész A magyar nyelvű filozófiáig címet viseli, a II. rész címe pedig Az önálló filozófiai rendszer felé. Az első rész a szűkebb (76 o.), a második rész a bővebb (123 o.) terjedelmű. A II. rész az "Alapozás" (A), "A reformkor filozófiai mozgalmai" (B) ill. a "Lezárás és átmenet" (C) alfejezetekre oszlik. Az első rész a magyarországi középkori gondolkodást, a magyar újplatonizmust, kartezianizmust - az időszerű filozófiákat mindig reci-piáló, s eszmei folytonosságot őrző - Eperjesi iskolát és a XVII-XVIII. század jezsuita filozófusait tárgyalja. A II. részben pedig nóvumnak számít az evangélikus líceumokban művelt filozófia, ami voltaképp megalapozza a következő fejezet, a Kant-vita mondanivalóját. Ahogy haladunk előre az időben és elérjük a reformkort, úgy válnak a fejezetekben ábrázolt témák egyre kifejtettebbé és elevenebbé, kidolgozottabbá (a Hegel-vita, Erdélyi János és Eötvös József).
A számos feldolgozásra váró alak közül a szerző jó érzékkel emeli ki a "főszereplőket": Apáczai Csere Jánost, Erdélyi Jánost és Eötvös Józsefet, mint a kartezianizmust, a hegelianizmust és a liberalizmust - a maguk korában friss koreszméket - adaptáló gondolkodókat.
Ily nagy idősáv átfogásakor döntő jelentőséget kap a módszer. Ilyen nagy történelmi kor bemutatását ugyanis nem lehet saját kutatásra alapozni, ami nyomban felveti a mások kutatási eredményei megismerésének és értő felhasználásának nehéz kérdését: tartható-e ilyen körülmények között az egyéni s egységes koncepció, aminek végig kellene vonulnia a könyvön? És a periodizáció eddig többször elvétett problematikája is idetartozik.
Alapkoncepciója jó és meggyőző, amennyiben a magyar filozófia történetét Mészáros szerint - Erdélyivel egyetértésben - nem egyszerűen a "követés" jellemezte, hanem a nagy rendszeralkotókkal való együttlépés.
Önként adódik az összehasonlítás az utóbbi évtizedek ígéretes külföldi kísérleteivel. Mind Hanák Tibor, mind Larry Steindler jobb pozícióból fogott neki a magyar filozófiatörténet monografikus feldolgozásához. Azonban a várakozásnak kevésbé tudtak eleget tenni. Ennek oka elsősorban a módszertani problémák megoldatlanságában és az új kutatások elmaradásában adható meg.
Mészáros ebben a könyvében mindenekelőtt az előtte tornyosuló módszertani problémákkal birkózott és birkózott meg a kötet nagyobbik felében. Híven az Erdélyi János-féle példához és szem előtt tartva Hetényi periodizációját, végső soron elért egyfajta teljességet: jó korfelosztása mellett nem ment el szó nélkül jelentős iskolák és irányzatok mellett, mint az említett két kötet még megtette.
Módszertani erénye a kötetnek az a szemlélet is, hogy a filozófiát adott kor egyetemes kultúrájának része-ként mutassa be. (Ez persze igen nagy és alapos kultúrtörténeti ismereteket kíván, másrészt a kultúra különböző körei sem hatottak azonos módon a filozófia fejlődésére.) A szerző e törekvése helyeslendő és méltánylandó, jóllehet nem valósult meg következetesen. Nincs például válasz arra, miért nem hozta el nálunk a "filozófia százada", a XVIII. század azt az irányadó fellendülést, amit több európai ország filozófiai életében előidézett. Sem arra a kérdésre, hogy vajon a magyarországi filozófia kiteljesedését, az iskolák falainak átlépését meghozó XIX. században is miért szorul mégis a filozófia a kultúra második vagy harmadik vonalába, szemben az irodalommal és például a zenével.
A kötet legjobb részei azok, amelyekben a szerző jelentősnek mondható saját kutatási eredményeire építhetett (pl. a Vandrák-elemzés, az Eötvös-tanulmány); másfelől azok, amelyekben a középkori magyar hagyomány gazdagságára emlékeztetve írja le Szent Gellért és Szent István bölcseleti-etikai gondolatait; ugyanilyen gondosan veszi szemügyre a korabeli szerzetesrendek kimagasló magyar bölcsészeinek eredményeit, ahol talán csak a benedikánusok maradnak ki; illetve ahol a magyar filozófiai nyelv kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, ami igazi nóvum. Utóbbi fejezet - mint a könyv egésze - sok inspirációt adhat kutatóinknak és sok tanulsággal szolgálhat az érdeklődők számára.
Ami az alapvető kritikai megjegyzéseket illeti: a magyar reneszánsz kutatásának - az egész kultúrát érintő - visszamaradottsága és a magyar felvilágosodásra vonatkozó kutatások befejezetlensége valóban megnehezítette a szerző munkáját ezeknél a koroknál, ami egy vázlatosabb és hiányosabb feldolgozást eredményezett. Szerintünk már most beépíthetők lettek volna - legalább a regisztrálás erejéig - az erdélyi (Báthory udvara) és a pozsonyi késő reneszánsz időszak, pl. a Seneca-elemzéseken fáradozó Lipsius kör erőfeszítései, amelyek az egyetemes kultúrtörténetből is kitörölhetetlenek (lásd Klaniczay Tibor vonatkozó tanulmányait, pl. Die Renaissance im Blick der Nationen Europas, Wiesbaden 1991).
A rendkívül szerteágazó és széttöredezett magyar felvilágosodás ábrázolásánál - a jól megírt részek mellett - méltán megemlékezhetett volna a szerző a szepességiek nagy kultúraépítő és -közvetítő szerepéről (tanügyi reformokban vállalt vezető szerep, képzett tanárok kirajzása Pozsony, Eperjes, Kassa líceumaiba, ill. a királyi akadémiákra) és nem jelentéktelen filozófiai teljesítményeiről, s úgyszintén nem a jénai felvilágosodásnak az egész Felvidékre - sőt talán az egész történelmi Magyarországra - való hatásáról, ami nélkül aligha érthető meg a korabeli Felvidék és a korabeli Magyarország emelkedő fejlődése. A szerző javára írható ugyanakkor az evangélikus líceumok első szerepeltetése a történeti feldolgozásokban, jóllehet a szepességi filozófusok (S. Toperczer, J. Genersich és mások) mellőzésével. Igaz, Erdélyi csak az Eperjesi iskolát dolgozta fel, de torzóban maradt filozófiatörténete csak a XVII. sz. végéig követhette az eseményeket. Lőcse filozófiai fellendülése pedig éppen ez után kezdődik. Ha semmi másról nem szólunk is, tőlük származik az első magyar antropológiai tanulmánykötet kezdeményezése (Michael Wagner, Wien 1794-96) német nyelven ugyan, de több magyar szerzővel, nem pedig a reform korból, ahová a szerző az időben elhelyezi.
A magyar felvilágosodásnál a jó Bessenyei- és Martinovics-tanulmány mellett kissé elhalványodik a tudomány- és eszmetörténeti beágyazás: Makó Pálról pl. ma már eléggé elismert, hogy korában Magyarország, sőt a Monarchia legjobb matematikusa volt (ő írta meg a Közép-Európában igen nagyhatású első differenciál- és integrálszámítási kötetet), és filozófiai teljesítménye is az én szememben nagyobbnak tűnik annál, mint hogy csak Radicshoz hozzákötve tárgyaljuk (pl. Wolff- és Leibniz-interpretációja).
Még regisztrálva sem találjuk meg a magyarországi Herder-hatást, jóllehet a magyar irodalom ezt feldolgozta (Kölcseyt a szerző egyoldalúan Schellinghez kapcsolja, nem szól Guzmics Izidor nyelvtudósról).
Indokolatlannak látszik Ignaz Fesslernek a kiiktatása is, akinek markáns filozófiai életműve a források szerint a magyar felvilágosodás része, valamint Ignaz Born életműve, és az ún. természettudományos felvilágosodás, hogy a szabadkőművesség homályba vesző lapjait itt ne említsem.
Ami az erdélyi szászok filozófiai kultúráját illeti: a szerző tesz egy-két regisztráló lépést, az evangélikus líceumok hatástörténete címszó alatt, ami méltánylandó (pl. Hissmann Mihály említése). A valóságban a szász kultúra sok-sok monográfiában feldolgozta már - jól vagy rosszul - a maga relatíve önálló kultúrtörténetét és benne a filozófiai vonatkozásokat.
Összegezve: a sok jó ismeretet nyújtó és nyelvi tisztaságával is kitűnő kötet előrelépés, túllép az egyetemi előadás szintjén, egyes korokban a tudományos vizsgálat fokára emelkedve. Gyújtsuk hát meg az örömtüzeket, és ajánljuk a művet elolvasásra. Még akkor is, ha a remélt második kiadás kiegészítendő lesz kutatási eredmények értő felhasználása alapján.)
* Kalligram, Pozsony 2000, 202 o.