Magyar Filozófiai Szemle

A tudományos kreativitás mibenlétével foglalkozó irodalom nem vesz tudomást Kuhn munkásságáról, vagy félreérti azt. A tudományos kreativitást, nem különböztetve meg más kreativitástípusoktól, ma éppen úgy, ahogy az "Essential Tension" című tanulmány megírásának idején,² a "divergens gondolkodás" eredményének tekintik. Eszerint a tudományos kreativitás szüntelen újítói szándékot jelent, amelynek sikeres eredménye a tudományos újdonság. A tudós mindenekelőtt elfogulatlan, nyitott, flexibilis személyiség. Kuhn differenciáltabban gondolkodott. Még azok a kreativitáskutatók is, akik hivatkoznak Kuhnra, gyakran félreértik mondanivalóját.³ A tudományos forradalmak szerkezetének (TFSZ) alapgondolatával lényegében kész Kuhn, 1959-ben előadást tartott egy a tudományos tehetséggel foglalkozó konferencián, s vázolta a tudományfejlődés dinamikájáról kialakult új képének a tudományosan alkotni képes személyiséggel kapcsolatos vonatkozásait. Abból indult ki, hogy a tudományos tehetség természetének felderítése előfeltételez egy tudományképet, a tudományos újdonság mibenlétéről kialakított nézetet. Összevetve munkájukat a saját, éppen kialakult tudományképével, Kuhn arra a meggyőződésre jut, hogy a kreativitással foglalkozó kutatók a kreativitás jegyeit naiv, hibás tudományképből kiindulva próbálják meghatározni. Ez azt jelenti, hogy helytelen előfeltevésekkel vizsgálják a tudományos kreativitás természetét.

Jól tudjuk, hogy Kuhn tudományfelfogása alapvető kihívást fogalmazott meg kora beállítódásával szemben. Ennek része az is, hogy a kialakult képpel szembeállította saját nézetét a tudományos kutatói beállítódásról. Bírálta a szüntelen újdonságra törekvő tudományról és a tudósról, mint "divergens", azaz elfogulatlan, rugalmas, minden lehetséges újdonságra fogékony gondolkodóról kialakított, a tudomány dinamikája szempontjából differenciálatlan nézetet.⁴ A folytonosan újdonságra törekvő tudomány e képével, s az ennek megfelelő tudósszemélyiséggel szemben, Kuhn szerint a tudomány és újdonság viszonyát differenciáltan kell felfogni, megfelelő helyet kell benne hagyni a sikeresen működő eszközeinek elkötelezett, e vonatkozásban "dogmatikus", konzervatív alapállásnak is. Emlékeztetek rá, hogy normál tudományos és forradalmi szakaszokra bontva a tudomány fejlődését, Kuhn kiélezetten fogalmazza meg: "A normál tudománynak nem célja az újdonság", és így folytatja: "s, ha sikeres, nem is talál újdonságot".⁵ Ahogy mindenki tudja, ez a híres, Kuhn nézeteinek esszenciáját megfogalmazó, meghökkentő rész a következőképpen folytatódik a TFSz-ben, feloldva a drámaivá fogalmazott helyzet feszültségét:"a paradigma által vezérelt kutatás különösen célravezető módja a paradigmák megváltoztatásának."⁶

A tudomány sajátosan hatékony innovatív rendszer Kuhn szerint, de másképpen, mint ahogy a naiv tudományfelfogás képzeli. (A felfogás naivitásán nem változtat, ha azt akár tudósok túlnyomó tömege vallja.) Ezért Kuhn 1959-ben, mindazokkal (pl. Selyével) szemben, akik a "divergens gondolkodást" azonosítják a kreativitással, azt hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy a tudományos kutatás termékeny legyen (ahogy történetileg annak bizonyult), a "konvergens gondolkodás" éppen olyan lényeges, mint a rugalmasság és az újdonság iránti nyitottság. A két elem periódusonként változó "lényegi feszültsége" a tudományos kreativitás jellemzője. Még egyszer utalok arra, hogy Kuhn a tudományos változásnak a hagyományhoz való ragaszkodás és a forradalmi megújulás iránti elkötelezettség periodikus váltakozásából összetevődő, sajátos mechanizmusát vélte felismerni a történelemben és tette normatív kritériummá. A tudományos kreativitásra vonatkozó nézetei e mechanizmus, mint mérce alkalmazását jelentik a kutató szubjektumokra, a mechanizmushoz sikeresen alkalmazkodó kutatóra.⁷

Ki kell emelnem, hogy Kuhn a tudomány általa vázolt képét nem csak jó leíró történeti rekonstrukcióként használja, hanem tudományelméleti értelemben normatívan is. Úgy véli, hogy a tudományfejlődés általánosítható mechanizmusát sikerült rekonstruálnia-megkonstruálnia. Ez azt jelenti, hogy a tudományos változás normál és forradalmi szakaszokból álló képe szerinte egyrészt elég jó rekonstrukció ahhoz, hogy történeti evidenciákkal hitelesen alátámasztható legyen, s másrészt, hiteles rekonstrukcióként képes normatív, orientáló szerepet is betölteni. Rekonstrukciója különösen a jövőre vonatkozó normatív olvasatban jelent kihívást: a tudományos sikeresség "lényegi feszültséget" előfeltételez, s bizonyos dogmatizmusnak a sikeres tudományos kutatás menetében elengedhetetlen, kettős szerepe van, hiszen ez a tudományfejlődés periodikus strukturáltságának a kutató szubjektumban való adekvát tükröződése. Egyrészt a normál tudomány kialakulásától az "előítéletesség", az "elfogultság", az eszközhöz való ragaszkodás, az elzárkózás az alapokat érintő viták elől, a tudományos újdonság találásának leghatékonyabb módja. Strukturális megfelelője ennek a tudományos újdonság, mint adott paradigmán belüli újdonság, ami egyben definíciót is jelent arra, hogy adott területen mi tekintendő tudományosnak. Másrészt ez az "előítéletesség", a "lényegi feszültség" részeként arra is a legmegfelelőbb eszköz, hogy a kutató ne engedjen könnyen annak a - "divergens gondolkodók" számára oly vonzó - csábításnak, hogy hamar válsággá minősítse a makacsnak bizonyuló anomália megoldására tett sikertelen kísérleteket,⁸ hogy túl könnyen "döntő jelzésnek", új paradigma keresésére kényszerítőnek minősítsen valamely válságot.⁹ A "feszültség" állandósuló jelenléte és fokozódása viszont szubjektív kísérőjelensége a mélyülő válságnak, ami termékeny alternatívakeresést indíthat be.

A paradigmaváltásokon keresztül megvalósuló tudományfejlődés tehát két, egymással elszakíthatatlanul összefüggő dolgot hoz létre. Egyrészt a kutatás normál tudományos szakaszában a tudományos tudás leghatékonyabb növekedését (mind a három alapvető feladat: a terjedelem, a precizitás növekedése, valamint elmélet és tapasztalás növekvő összhangja vonatkozásában).¹⁰ Másrészt azon zavarhelyek azonosításának képességét, amelyeken keresztül olyan fundamentálisan új, átfogó rendszer jöhet létre, amely egyfajta folytonosságot, konzisztenciát megőriz a tudomány egész történeti rendszerében, tudniillik azt, hogy az új paradigma a régi válságából keletkezik, ahol a válság a régi tagadásának és az újnak, ha nem is egyértelmű, egyetlen lehetséges, irányt-szabását egyesíti.

Másképpen megfogalmazva, Kuhn a tudományos újdonságokat két alapvető csoportba osztja. Az egyikbe tartoznak azok, amelyek "rejtvényfejtés" (vagy ahogy más helyen alkalmilag nevezi, a paradigmának [a természethez H. I.] igazítása) útján jönnek létre. Ekkor, szélső esetben, az újdonság minden meghatározottsága már előzetesen ismert, csak a hozzá vezető út nem.¹¹ A másik csoportba tartoznak azok, amelyeknél fokozatosan kialakul struktúrának és beállítódásnak az az együttese, amelyben az "újdonság" új paradigma lesz. Az első csoportba tartozó sikeres kutatás mindenekelőtt jó technikai képzettséget és technikai innovativitást követel egy adott paradigma,¹² mint normál tudomány részletező kidolgozásában, a másik mindenekelőtt reflexióképességet. Az első esetében a meglevő paradigmához való ragaszkodás fegyelmezettsége, egyfajta "dogmatizmus",¹³ "elfogultság", a második esetében a divergenciára való készség a tudományos alkotásban kreatívnak bizonyuló személyiség alapvető jegye. Ez összhangban van azzal, hogy Kuhn szerint a tudományos kutatást mindig egyfajta, "konvergens" és "divergens" gondolkodás által kifeszített struktúrában működő "lényegi feszültség" jellemezte és kell hogy jellemezze, amely "lényegi feszültség" maga is paradigmaváltásokon megy keresztül. Hiszen ez a "lényegi feszültség" a "konvergens" és a "divergens" gondolkodás, a struktúra szükségszerű elemei között működik, biztosítva az alapvető átstrukturálódási képességet, a "konvergensből" "divergensbe" átcsapó folyamat lehetőségét. A normál szakaszban sikeres kutató(csoport) mindenekelőtt fegyelmezetten a meglevő paradigmához, mint átfogó eszközhöz, ragaszkodik, s csak ennek alárendelten keresi kreatívan a "rejtvényfejtés" eszközeit, míg az elmélyülő válságoknak paradigmaváltással való megoldásában sikeressé váló kutató(csoport) mindenekelőtt kreatív, destruktív-konstruktív, alapvető ellentmondásokat, rendszeren belüli inkompatibilitásokat kereső beállítódású.

Azt mondhatjuk, hogy Kuhn, tudományfogalmának kételeműsége alapján, a tudományos kreativitás kételemű meghatározását, s ennek megfelelő nevelési folyamat kialakítását ösztönzi. Emlékezzünk arra, ahogy mindenütt hangsúlyozza, hogy a tudományba való bevezetés valóságos katonai fegyelmet alakít ki a tudományos újoncban. Azt hiszem, hogy itt Kuhn - talán tudatos célzatossággal - némileg egyoldalúan teszi a hangsúlyt arra, hogy a tudományos kutatásra való éretté válás alapját a normál tudomány művelése képességének kialakítása jelenti.¹⁴ A tudományos újoncot megtanítják arra, hogy bizonyos problémák hogyan oldhatók meg, elvárják tőle, hogy laborban és számítási gyakorlaton képessé váljék arra, hogy (megfelelő átalakításokkal, sokszor elhanyagolásokkal) az eredeti mintát új helyzetekben kövesse, s képes legyen azokat elvonatkoztató absztrakcióval az eredeti lenyomataiként kezelni.¹⁵

Kuhn szerint tehát a tudományfejlődés történetileg empirikusan, illetve normatíve érvényesnek bizonyuló mechanizmusa nem más, mint paradigmák felállításának, kialakuló válságuknak és ezek megoldásaként új paradigmák felállításának ciklikus folyamata. Néhány megjegyzésétől eltekintve, amelyekben bizonyos értelemben (legalábbis látszólag) ellentmond a tulajdonképpen apodiktikusnak bemutatott nézetének, Kuhn azt hangsúlyozza, hogy a tudományos válságokat, mint az új tudományos rendszerhez vezető utat, nem lehet megtakarítani. Kölcsönözve a kifejezést, azt mondhatjuk, hogy szerinte a tudomány e mechanizmusa éppen optimálisan célracionális. Érdemes mégis észrevennünk, milyen érzékenyen finomítja Kuhn ezt a történeti elemzéstől apodiktikához való ugrást. Van olyan utalása is, ahol adott paradigma válságát nem tekinti e paradigma meghaladása szükségszerű előzményének, noha az utólag, a kihívásra létrejövő válság része a paradigmaváltás mechanizmusának. Észreveszi ugyanis, hogy adott paradigma alapján álló tudomány kívülről, más tudományból is kaphat döntő impulzust korábbi paradigmája meghaladására, új tudományos paradigma létrejöhet máshol kidolgozott paradigma adaptálásával is.¹⁶ Nem kivétel nélküli előfeltétele adott területen végbemenő tudományos forradalomnak a válság, csak "szokásos előjáték", "önszabályozó mechanizmus", és emellett - ritkán - másképp is végbemehet a folyamat. Ebben az esetben "a válságot nem feltétlenül az a közösség hozza létre, amely kénytelen szembenézni vele, és amely, ennek eredményeként néha a forradalmat is átéli. Megtörténhet, hogy valamelyik szakterület válságát egy másik szakterületen kifejlesztett új eszközök (például az elektronmikroszkóp) vagy új törvények (például a Maxwell-féle törvény) átvétele váltja ki."¹⁷ (A reflektivitás, mint paradigmaváltáshoz vezető kutatói beállítódás-jegy, vonatkozásában visszatérek erre.)

Először azonban azzal foglalkozom, amit arról ír, hogy a tudomány a paradigmák kidolgozásának és válságon keresztül létrejövő új paradigmák kialakulásának periodikusan ismétlődő folyamatában történetileg elzárkózott (s ahogy Kuhn látja - el kell zárkóznia) olyan kihívások elől, amelyek, a nem a paradigma koncepció alapján álló megfigyelőnek vagy értékelőnek a tudomány fejlődésében elvileg, lehetőségük szerint termékenyeknek tűnnek.¹⁸ Kuhn rámutat például arra, hogy bizonyos korokban az elfogadott tudományos paradigmák mellett létrejöttek rivális "filozófiai paradigmák", vagy legalábbis tudományos rendszerek védhető alternatívára alapozott kritikái, de azok - válság hiányában - nem nyújtottak alapot arra, hogy az uralkodó paradigmát meghaladják. A tudomány ugyanis - Kuhn ezt joggal mondja - elméleti és kísérleti-empirikus tevékenység elszakíthatatlan együttese, de legalábbis olyan konkrét tevékenység, amely új empirikus evidenciákat is kutat. Így adott filozófiai hipotézis nem teljesíti a tudományos alternatívaként való figyelembevétel elégséges feltételét, ha nem utal legalább arra a konkrét, empirikus vagy kísérleti vizsgálati pontra, pontokra, ahol az adott filozófiai kiindulópontok makacs anomáliaként, és annak megszüntetésére tett próbálkozásokként új tudományos paradigmához vezethetnek. Mi több, ahogy az arisztarkhoszi rendszer története mutatja, a jól bevált eszközt, azaz a normál tudományos tevékenységet jól kiszolgáló paradigmát amíg működik, a kutatók nem hagyják el egy másikért, amely ugyancsak lehetne tudományos paradigma, csak ha az előbbi válságba kerül. (Itt erősen kitűnik, hogy Kuhn - implicite - a tudományos tevékenységet, mint lecsupaszított célracionális tevékenységet vizsgálja. Pedig érdemes lenne felvetni, mind a modern tudomány előtti tudomány, mind a mai kor vonatkozásában a tudományos kutatást vezető komplexebb értékrendszer és változása problémáját. Ezen értékrendszer tekintetében mind a tudomány "optimális" működése, mind a megfelelő kutatói beállítódás vizsgálata a kuhninál szélesebb perspektívát igényelne, ahogy a modern tudomány bizonyos szakaszaira se alkalmazható teljesen az az értékelés, hogy az instrumentálisan sikeres eszközt nem hagyják el más eszköz kedvéért.)

Térjünk vissza az anomáliákból kiinduló, lehetséges válságokhoz vezető helyzetekhez. Kuhn minden vonatkozó írásában azt mondja, hogy nemcsak az ígér kevés sikert új paradigma kidolgozására, ha rendszeresen szemügyre vesszük azokat a pontokat, ahol a létező paradigma nyilvánvalóan nem működik, de az anomáliák bizonyos pontig való tudatos elhanyagolása éppen feltétele a tudomány optimális működésének.¹⁹ Az anomáliáknak elmélyülő válsághoz kell vezetniük ahhoz, hogy a válságból való kiutat más paradigma keresésében jelöljék meg. Így a paradigmaváltáshoz vezető meggyőződés egyszerre lesz jól-érvelt és szubjektív döntést tartalmazó, formálisan nem levezethető. Noha ez a szubjektív mozzanat megszüntethetetlen, a válságstruktúra kifejlődése szükséges alap ahhoz, hogy a reflexió a "divergens gondolkodásra" orientáljon. Kuhn szerint tehát az a tudós, aki engedve a "divergens" gondolkodásra késztetésnek, túl hamar kezd új paradigmát keresni, nem volt, és aligha lesz sikeres.²⁰ Ne felejtsük el, hogy Kuhnnál az új paradigmára való áttérés (ahogy a régi mellett kitartás is) mindig tartalmaz kockázatot. Ha Kuhn erről explicite nyilatkozott volna, akkor talán úgy vélekedett volna, hogy e kockázathoz konzervatívan kell közelíteni, a válságban felhalmozódó strukturális jeleknek, amelyek paradigmaváltásra ösztönöznek, "eléggé egyértelműen" értékelhetőeknek kell már lenni.

A reflexív személyiséget hajlamosak vagyunk kreatívnak tekinteni. Kuhn, mint láttuk, a tudományos kreativitás megítéléséhez sokkal szigorúbb mércét alkalmaz, normál tudományos szakaszban egyértelműen a /kvázi-/dogmatizmust tekinti optimálisan funkcionálisnak. Felfogását, ha használta volna Luhmann (vagy akiktől Luhmann átvette, Maturana és Varela) koncepcióját, a tudományfejlődés autopoetikus modelljének nevezhetnénk. Autopoetikus rendszere önszabályozó, s a lehető legoptimálisabban végzi mind a paradigmavezérelt megismerés-lehetőség kiaknázását, mind a paradigmaváltást. Felfogása eközben, szerintem, valóban alulértékeli néhány reflexivitás mozzanat jelentőségét. Ennek megfelelően, olyan relációkat, melyeket hajlamosak lennénk ilyennek nevezni, megfoszt attól, hogy "a tudományos kreativitás állandó segédeszközeinek" nevezzünk. A filozófiai reflexió mellett (amire utaltunk már, s amelynek esetében érdemes lenne rendszeres történeti vizsgálódással kimutatni, hogy ébren tartása például lerövidíthetett volna bizonyos paradigmaváltásokhoz vezető utakat), erre a sorsra jut a tudomány története is. A tudomány történetével való foglalkozás egyszerűen akadály a paradigma keretei között működő kutatónak - mondja Kuhn. Ez első látásra eléggé meglepőnek tűnhet a tudományelmélet historicista fordulatában a tudomány történetét alapvetően kiaknázó Kuhn szájából.²¹ Kuhn azonban a metaszinten tudományforradalomhoz vezető nézetet kidolgozó tudós, nem normál tudományosan működő tudománytörténész. Kis túlzással azt mondhatjuk, Kuhn szerint a normál tudományban működő kutató számára éppen annyira fontos, hogy reflexíve megtudja, hogy mely normál tudományban dolgozik, mint Molière ismert hőse számára annak megtudása, hogy egész életében prózában beszélt, hiszen tudva vagy tudatlanul, de ugyanazt fogja folytatni. A tudományban - mondja Kuhn - a régi típusú tevékenység ideje elmúlt, ahogy terméke is idejét múlttá vált, a paradigmaváltás radikális meghaladás.

Autopoetikus felfogás felé hajló közelítésmódjának lényegi eleme az is, hogy elválasztja, sőt szembesíti a társadalmilag fontos és az adott korban érdekes tudományos problémákat, kiemelve, hogy - a tudományos kutatás dinamikájából eredő korlátok miatt - a társadalmilag fontos problémák sokszor nem alakíthatók tudományos problémává. De szembeállítja az "alaptudományra" jellemzőnek tekintett fejlődési mechanizmust az alkalmazott tudományéval, vagy az "innovátorok", a műszaki kutatók tevékenységével is. Ezek esetében - ahogy egyes elszórt megjegyzéseiből sejthető - a problémaválasztás nagyobb korlátozottságához az eszközválasztás nagyobb szabadsága járul, a paradigmaváltástól eltérő mechanizmust, mechanizmusokat alakítva ki a kutatásban. Az innovatív személyiségnek a tudományos kutatásban sikeresnek bizonyuló kutatótípusoktól eltérő jellege viszont természetes számára.²²

Érdemes utalni arra, hogy (persze ritkán) voltak tudósok, akik egyszerre voltak alaptudományi kutatók és feltalálók is, sikeresen végeztek alap- és alkalmazott kutatást, foglalkoztak paradigmán belüli és kívüli kutatással. Ilyenek voltak azok a XIX. század eleji vegyészek, akik egyszerre alkalmazták az atomelméletet, s végeztek sokkal empirikusabb ötvözetkutatást, sőt felváltva hordtak két "kutatói kalapot" alaptudományi kutatásaik során, mint Faraday, aki hol atomista, hol folytonos modellekben gondolkodott. Mindezeken érdemes lenne részletesebben is elgondolkodni, amikor Kuhn történeti rekonstrukciójából - ahogy ő is - normatív következtetésekre térünk át, hiszen nem tűnik teljesen érvelhetetlennek, hogy reflexiós készségek és ismeretek jól kidolgozott rendszerében a tudományfejlődés XX. század végi, új körülményei között innovatív potenciált lehetne találni a tudományos kreativitás számára.

Különösen izgalmassá vált ez a probléma a "kettes mód" mint megismerési forma problémakörének megjelenésével.²³ A transzdiszciplináris kutatások igényének előtérbe kerülése olyan interdiszciplináris kutatások megsokszorozását kívánja, melyeknél az interdiszciplinaritás kialakítása az alkalmazás-relevancia követelményével egyszerre jelentkezik kognitív elvárásként. Itt csak érintőleg térhetek ki arra, hogy transzdiszciplináris igények számára diszciplináris kutatások rendszeresen irrelevánsnak, nem kielégítőnek bizonyulnak, s a sikeres transzdiszciplináris együttműködéshez szükséges kutatói beállítódás kialakulása szempontjából az "alapkutatási", "alkalmazott kutatási", illetve "innovátori" beállítódás analitikus megkülönböztetésével való megelégedés - ahogy Kuhn teszi - reprodukálja az irrelevanciát a metaszinten,²⁴ megfosztva ezzel a kutatónak nevelést bizonyos kreativitásra orientálási lehetőségektől.

Röviden rátérek arra, ahogy Kuhn összeveti a tudományos és a művészi alkotótevékenységet. Mivel Kuhn felfogásában a normál kutatási szakasz sikerességének feltétele annak "rejtvényfejtésre" orientáltsága, elkötelezettsége az iránt, hogy a meglevő paradigmát érvényesnek feltételezze, azaz a /kvázi-/dogmatizmus, Kuhnnál a tudományfejlődésben bekövetkező válságok (ahogy láttuk: általában, s a válságmechanizmus, mint szerkezet érvényességét nem érintő kivételekkel) a fejlődés szükségszerű elemei. Ugyanakkor, s ez paradox és nagyon fontos üzenete, a válságnak az a funkciója a tudományok fejlődésében, hogy jelezze az innováció-szükségletet. A válságnak, a válság elmélyülésének szerkezete, paradox szerkezete van: először is elkerülhetetlenül kettős, strukturális és beállítódás jellegű, azaz a válság során a tudósok figyelme fokozatosan arra a területre irányul, amelyen a régi paradigmával való operálás eredménytelen marad. Ugyanakkor kettős szerkezetű abban az értelemben is, hogy a válság szerkezetének kidolgozódásával az is megjelenik, ahonnan a paradigmaváltás, mint termékeny innováció, mint a válság megoldásának iránya felmerülhet, hiszen a paradigmaváltásra való készség attitűdjének kialakulásával "kulcsokként" felismerhetővé válnak bizonyos innovációk.²⁵ Ezeket "divergens gondolkodók" (ahogy Planck, Bohr tette) beleviszik a korábbi rendszerbe, vállalva az ideiglenes inkompatibilitást.²⁶ Pontosan azért, mert Kuhn értelmezésében a tudományos kutatás ilyen beépített jelzőrendszerrel rendelkezik, nem kell, hogy a tudományos kutatásban magának az innovációnak legyen elsődleges értéke. Mi több, az öncélú innováció elítélendő. A tudós avantgárd létezése veszélyeztetné a tudományt, mint paradigmák kiaknázásán és egymást váltásán alapuló kutatási mechanizmust. A tudomány fejlődésében - ez Kuhn meggyőződése - az innovációnak konkrét rejtélyek által megjelenített konkrét kihívásokra adott válasznak kell maradnia.

Más kognitív területek közül Kuhn mindezt szembeállítja a művészetek innovációs folyamataival. A kuhni jellemzés szerint (s most nekünk közömbös, hogy igaza van-e ebben, hiszen jellemzését illusztrációként használjuk az általa a tudományos kutatásról elmondottak éles kiemelésére) a művészetekben (szemben a tudomány működésével) az innováció elsődleges érték. Ennek intézményi kifejeződése a művészeti avantgárd.

Ebben a vonatkozásban érdekessé válik, amit Kuhn a művészi alkotás újdonságáról és a művészi kreativitásról mond, noha ezekről is szinte alig írt.²⁷ Azt mondhatjuk, hogy ezekben a vonatkozásokban, amelyeket az összehasonlításban a legalapvetőbbeknek tekint, a művészeteket szembeállítja a tudománnyal. Tisztázzunk először egy lehetséges félreértést: szembeállítja, noha máshol éppen azt mondja, hogy saját paradigma fogalmát éppen a művészettudományi elemzésekből vette át.²⁸ Mi lehet a lényegi eltérés, ha mindkettő paradigmákon és paradigmaváltó szakaszokon keresztül mozog? Kuhn úgy látja, hogy a művészetnek éppen lételeme a paradigmák proliferálása. Diszkontinuus tehát a fejlődése, de nem feltétlenül korábbi paradigma válságán keresztül megvalósuló. A művészetekben, szemben a tudománnyal, az innováció elsődleges érték. Ennek az alkotó személyiséggel kapcsolatos következményeivel Kuhn nem foglalkozik, de nyilvánvalóan olyan jegyekről van szó, amelyek az intézményesülő avantgárdban jelennek meg.

Felmerül a kérdés, hogy Kuhn válságmechanizmusa (feltéve, hogy jó rekonstrukciója a tudománytörténetnek, azaz, hogy a történetnek, vagy legalább bizonyos szakaszainak empirista leírásai jól összevethetők e rekonstrukcióval) jó normatív tanács-e a jövőre nézve. Azaz, hogy mennyire kötődhetnek a paradigmaváltási mechanizmusból következő normatív tanácsok a tudományos változás bizonyos történeti jegyeihez? Ezt a problémát megközelíthetjük azon keresztül is, ahogy Kuhn a tudományos és a feltalálói kutatást megkülönbözteti. Történetileg is érvényesnek látja ugyanis, hogy a feltalálói kutatás - szemben az alaptudományi beállítódással - hasznosan proliferálhatja a közelítésmódokat.

Van-e helye Kuhnnál az elfogulatlanságnak? Kuhnnál, aki olyan erőteljesen érvel a (kvázi-)dogmatikus beállítódás jelentősége mellett? A dogmáknak a tudományos kutatásban betöltött funkcióját vizsgáló cikkében pozitív válaszát kitűnően foglalja össze: "Noha a sikeres kutatás a status quo iránti mély elkötelezettséget követeli meg, az innováció megmarad a vállalkozás szívében. A tudósokat arra tréningezik, hogy megállapított szabályok alapján rejtvényfejtőkként működjenek, de arra is tanítják őket, hogy önmagukat kutatóknak és feltalálóknak tekintsék, akik nem ismernek más szabályokat, mint azokat, amelyeket maga a természet diktál nekik. Az eredmény az, hogy részben az egyénben, részben a közösségben feszültség alakul ki a hivatásbeli ügyességek és a hivatásbeli ideológia között. Majdnem biztos, hogy ez a feszültség, és a képesség, hogy fenntartsák, fontos a tudományos sikerhez."²⁹ Ha eltekintünk attól a (Kuhnhoz méltatlannak tűnő) naiv realizmustól, hogy feltételez szabályokat, amelyeket "maga a természet diktál", akkor megmarad az a fontos nézete, hogy az "elfogulatlanság" ideálja nélkülözhetetlen szabályozó tényező a tudományos kutatásnak paradigmákban és paradigmaváltásokban szerveződő dinamikájában.

Amennyiben Kuhn tudományfejlődési modellje mellett kötelezi el magát valaki, a tudományos-kutatói személyiség jegyeinek meghatározása és a tudományos-kutatói személyiség nevelése e feszültség felébresztésén és a tudományos kutatás fázisainak megfelelő kialakításán kell hogy alapuljon. Összefoglalva: a tudományosan kreatív személyiség képes arra, hogy elkötelezze magát és bízzon egy vállalkozásban, ezzel irányt adva tevékenységének, ragaszkodjon hozzá, s ne adja fel azt, csak nagyon megalapozott esetben. De alakítson ki magában készséget arra is, hogy képes legyen elkötelezni magát radikálisan új paradigma keresésére, ha elérkezettnek látja erre az időt, s képes legyen mindkét esetben álláspontját önbizalommal védelmezni. Nem pusztán elfogulatlanságra, nyíltságra kell nevelni (ez önmagában amúgy is csak ideológia maradhat, amiben - megengedve ezt a valószínűleg nagyon ritka esetet - a nagyon elfogulatlan tudományos újonc, a normál tudományos kutatás rejtvényfejtő tevékenységével szembesülve, csalódni kényszerül), hanem a "lényegi feszültség" befogadására és fázisspecifikus működtetésére is. A Kuhn üzenetében különösen meghökkentőt még egyszer kiemelve, s részben saját kifejezéseivel megfogalmazva: bár a kvázi-dogmatikus meggyőződés egyrészről az ellenállás és a kontroverzia forrása, ugyanakkor annak is alapvető eszköze, hogy a tudományokat minden emberi aktivitás közül a legkonzisztensebben forradalmivá tegyük, hiszen mint konzisztens rejtvény megfogalmazó vezet el másik funkciója, a zavarhely-detektor működésének beindulásához. A tudományosan kreatív személyiség e mechanizmusnak megfelelő viselkedést képes kialakítani, s teszi ezzel a mechanizmust valóban működőképessé.

1 "Comment on the Relation of Science and Art", in: The Essential Tension, Chicago, The Univ. of Chicago Press, 1977, 350. o., eredetileg in: Comparative Studies in Society and History 11 (1969), 411. o.

3 Vö. csak egy példaként a jelentős kreativitáskutató Margaret A. Boden megjegyzéseivel. "A tudás kényszerei" című cikkében (in Ake E. Andersson and Nils-Eric Sahlin (eds.): The complexity of creativity, Kluwer, Dordrecht, 1997, Synthese Library, 258 o.) egy helyen ezt mondja: "Thomas Kuhn figyelmeztetett, hogy mennyire nehéz valakinek a gondolkodását mind, különösen a rendszeres hiteit megváltoztatni: a tudomány azért változik, mivel az öreg tudósok meghalnak". I. m., 1.o. Visszatérek nézetének Kuhnétól alapvetően eltérő jellegére, amikor már többet mondtam Kuhnéról.

4 "A dogma funkciója a tudományos kutatásban" című előadásában mondja: (a közhit szerint) "Az igazság elkötelezetlen kutatóját, a tudományosságot (egyebek mellett) az objektivitás és a nyílt-eszűség jellemzi." Szembeállítja ezzel azt a nézetét, hogy a "kvázi-dogmatikus" meggyőződéseknek alapvető szerepük van a tudományos kutatásban, ezek a siker előfeltételei. Azokkal szemben, akik azt mondanák, hogy a tudós lehet elfogult, de a tudomány a lehető legelfogulatlanabb, Kuhn ellenvetése az, hogy a (kvázi)-dogmatizmus "sokkal inkább, mint aberráns egyének meggyőződése", "közösségi jellemző". Vö. in A. S. Crombie (ed.): Scientific Change, Basic Books, NY, 1961, 347─ 348. o.

8 Válság ─ Kuhn olvasatában ─ a tudományos kutatásban kétféle lehet. Az egyik, amikor a kutató meglevő eszközrendszerével nem képes valamely anomáliát feloldani, de amely helyzetről retrospektíve végül kiderül, hogy csupán önmagát kell hibáztatnia azért, hogy a meglevő paradigma keretében nem tudta megoldani problémáját, azaz, amikor a megoldás végül mégis "rejtvényfejtésnek" bizonyul. A válság másik fajtája elmélyülő és strukturálódó, "öngerjesztő" s fokozatosan ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy a kiindulópontként szolgáló anomáliák csak paradigmaváltással szüntethetők meg.

9 Ismételten utalnom kell arra, hogy az új paradigmára való átmenet Kuhnnál döntés, ami egyrészt jól érvelt döntés, másrészt logikailag (hagyományos logikai eljárások szerint) levezethetetlen. Szükséges elemei a kialakuló válságstruktúra és az azt forradalmi jelnek ítélő szubjektum. (Nem lehet itt feladatom, hogy arról írjak, hogy a jól érvelt döntésben megtalálható intuitív elem logikai rekonstrukciójára, "igazolására" erőfeszítések tehetők nem-hagyományos logikai eljárások kifejlesztésével, amely új kalkulusok viszont bizonyos váltásokat már formalizáltan kezelhetőkké tesznek.)

11 Visszatérek még arra, hogy ami adott szinten "rejtvényfejtés", az az alá sorolódó szinten még a legnagyobb kreativitást megkövetelő, azon a szinten tudományos (mikro)forradalomhoz vezető folyamat lehet. Kuhn hullámhossz meghatározási példája, mint ahol még az eredmény is előre ismert, csak a meghatározás módját kell megtalálni, mint túlhangsúlyozás, ebben a vonatkozásban saját nézetei megértésében is félrevezető lehet, viszont a mikroforradalmakról kialakított nézetei visszaállítják az egyensúlyt.

12 "Jó mestere" tudományos "szakmájának", mondjuk ki sokszor az analogikus ítéletet, s esetleg hozzátesszük bizonyos esetekre: "valóságos zseni a megoldásokhoz vezető utak" megtalálásában. Ezek a megoldásokhoz vezető utak lehetnek például probléma átfogalmazások, akár új matematikai leképezések formájában, vagy döntő jelentőségű leegyszerűsítések, amelyek egy-egy új "szakmát", normáltudományos kutatást egyáltalán gyakorlatilag lehetővé, értelmessé tesznek, ahogy például a Born-Oppenheimer közelítés a kvantumkémiát tette.

13 Kuhn hol dogmatizmusról ír, hol kvázi-dogmatizmus terminussal fogalmazza meg mondanivalóját. Nincs itt lehetőség arra, hogy értelmezzem ingadozó terminológiáját.

14 A mai kreativitáskutatók egyre többször beszélnek a "kényszerekről", mint a tudományos kreativitás határairól. Ugyanakkor pl. Kalqvist szerint a "szabályszegés" képessége a kreativitás igazi titka. A kuhni vagy más hasonlóan differenciált tudománydinamikai modell nélkül ez a megállapítás nem tűnik túl meggyőzőnek. Vö. Anderson─Sahlin, i. m., 112. o.

15 Nem foglalkozom itt a kreativitásra nevelésnek azzal a vonatkozásával, hogy ez az azonosítás, a legegyszerűbb esetektől eltekintve alkotó ráismerést jelent. Kuhn maga hangsúlyozza azt, hogy például Newton törvényeinek "alkalmazása" a körmozgás törvényszerűségeinek tárgyalására kreatív tevékenységet követel, nem mechanikus munka.

16 Érdekes, hogy nagyon jó példát mutat erre a kémia ún. "daltoni forradalma". Itt arról volt szó, hogy a meteorológus Dalton a gáznyomások értelmezésére bevezetett atommodelljét jól felhasználta a kémia számára is. A dolog azért is érdekes, mert Kuhn (kora rossz kémiatörténeti munkái alapján) az atomelmélet daltoni bevezetését éppen egy, az ő tudományfelfogása szerint tipikus válság megoldásának tekintette. Pedig a valóságban az egy Kuhn által éppen csak megemlített másik típus, a kívülről bevitt, új hatékony "eszköz", elmélet vagy kísérleti eszköz, többé-kevésbé nyilvánvaló sikere következtében kialakuló kutatói elkötelezettség, konverzió és válság példája. "Kívülről jött" forradalom esetén, azt mondhatjuk, a másik terület válsága és a válság megoldása megtakarítja a befogadó előzetes válságát, mint paradigmaváltásra orientálást.

18 Itt mutatkozik meg Kuhn egyik nagy hangsúllyal kimondott mondanivalója. Kuhn a kézikönyv elsajátításán alapuló beavatást tekinti a tudományos kutatásra felkészítés döntő jellegzetességének, s a kényszereket, amelyeknek engedelmeskedni kell, nyíltan tiltóaknak tekinti, hogy normáltudományos tevékenység jöhessen létre. A Boden által megfogalmazott "konceptuális térben" feltételezett kényszerek viszont annak szabnak határt, ami elgondolható. I. m., 2. o. Nem tudjuk azonban pontosan, hogy Kuhn hogyan vélekedhetett a paradigma mint példázat alkalmazásáról pl. nem matematizált tudományokban. Vonzalma Wittgenstein családi hasonlóság koncepciójához talán itt megengedte volna, hogy valamely jelenségre vonatkozó törvényt "kreatívan", több változatban fogalmazzanak meg.

19 "Gyakorlott szemmel" nagy biztonsággal megállapítják, hogy véletlen vagy rendszeres hibáról lehet szó, vagy hogy az adott feladat megoldásához nem kell az anomáliával foglalkozni és az, analogikus érvelés alapján más, megoldott problémákhoz hasonlónak mutatkozik, hogy "triviális" és nem "lényegi" anomália stb.

20 "S milyen szerencsés, hogy ezt az elkötelezettséget nem adják fel könnyedén. Majdnem minden esetben azt mutatja ugyanis a tapasztalat, hogy a megismételt erőfeszítések" Y "végül is sikeresnek bizonyulnak abban, hogy a legmakacsabb problémákra is megoldást találjanak egy paradigmán belül." "Csodálkozhatunk-e ilyen körülmények között, hogy a tudósok ellenállnak a paradigmaváltásnak? Végül is, amit védelmeznek az nem több, nem kevesebb, mint a hivatásbeli életük alapja." In Crombie, 363 o.

21 Csak utalok Wilhelm Ostwald megfigyelésére a századfordulón, hogy a történet újra áttekintése adott korban kutatási feladatot kereső kutató számára az elhagyott problémák tárháza, ahol érdemes kutatni, s ez érvényes adott normál kutatáson belül is.

24 A "gyakorlat", az "alkalmazás" és tágabban: az alkalmazások lehetőségének keresése fontos impulzusokat adhat normál kutatásoknak legalábbis a módosításához. Ez az alkalmazásigény lehet például akár a nyelvtudomány igénye struktúráinak megfelelő algebra kifejlesztésére.

25 Vö. pl. Essential Tension, 234 o. Érdemes utalni arra, hogy a paradigma koncepció szerint a paradigmaváltások utólag sem bizonyulnak szükségszerűnek. Ezek mindig struktúra és beállítódás, végső soron elemeire bonthatatlan egysége. A paradigmaváltások ugyanakkor nem önkényesek, hanem jól érveltek, s utólag indokoltak, amennyiben elfogadjuk, hogy a tudományos kutatás sikeres új területét az új paradigma által normáltudományos kutatásként művelhetővé vált területek ezen értelemben való művelhetősége jelenti a tudomány "haladásának" kritériumát, és az új paradigma által feladott régi problémák többé nem tudományos problémák, vagy ideiglenesen joggal elhanyagolhatóak.

26 A kvantumos feltevés a klasszikus elektrodinamika alapfeltevésein nyugvó rendszerbe illeszkedett bele Bohr modelljében. Ezért kellett tiltó jelleggel is rendelkeznie.

27 "Megjegyzés a művészet és tudomány közötti viszonyokról", in Essential Tension, 340─352; Kuhn vonatkozó tanulmánya először 1969-ben jelent meg.

28 Paradigmák létezése a tudományban is, s ezzel egy fontos hasonlóság művészet és tudomány között Kuhn számára reveláció volt, de ahogy a művészet és a tudomány viszonyáról írt tanulmányban megjegyzi, fellépve az ellen, hogy rá hivatkozva feszítsék túl a hasonlóságot, az a vizsgálati eszközök kudarcának tekinthető, ha olyan lényegileg hasonlónak látszanak.