Horia Garbea
Irodalom és töltelék
Nehéz irodalmi lapot kiadni. Mivel töltsd meg? Írni nem könnyű. Régóta csupán az irodalmi lapok 10-15 százalékát olvasom el csupán. Körülbelül ennyi cikket tartalmaznak. A többi csak anyag, vagyis „töltelék”. X levelezése Y-nal a 60-as évekből. (Hogy vagy? Milyen volt a paradicsomtermés az idén?)
Néhány névtelen pocsék könyvismertetője, névtelen szerzők még pocsékabb könyveiről. Egy-egy oldal „átértelmezés” olyan szerzőktől, akiknél már 50 éve nincs mit „értékelni” és „értelmezni”. Néhány oldalnyi elfuserált fordítás idegen szerzőktől, vagy nem létezőktől, a kommunizmus idejében jól bevált szokás szerint. „Visszaemlékezések”, olyanok tollából, akiket már rég cserbenhagyott az emlékezőképességük. Olyan hölgyek versösszeállításai, akiknek fiatal kori fényképeit is közlik, hátha-hátha elolvasná még valaki. Három sor után elszunyókálsz. Némi idejét múlt próza, melyet olvasva elcsodálkozol mennyi befolyása van még a nép-nemzeti jellegnek a XXI. században. „Lélektani” próza, vagyis értelmetlen szószátyárkodás. Váratlanul, néhány erőszakos szájtépés politikai témában. Kiadványok egymás közti fantáziátlan szócsatái. Rengeteg „bölcs-mondás”, „elmélkedések” és „naplók” – szárazak, akárcsak szerzőik agya. Nagyjából ilyesmik töltik ki, a drága papírra nyomtatott irodalmi kiadványok 85-90 százalékát.
Sok lap öngyilkos lesz: szándékosan, mint a bálnák. „Kizárólagosságot” akarnak, és csak a köréjük csoportosuló vacak szerzőktől közölnek. Ahelyett, hogy elfogadnának egy glosszát, vagy egy valamirevaló cikket egy kívülállótól, inkább tönkremennek. A szabad helyeket a csoportosuláshoz hű szerzőcskéknek tartják fenn, akik más újságok „Bulă şi Gâgă” típusú rovatait látják el. A többi újság “regionális”. Ha anyád az általuk fedett területről származik, de véletlenül a vonaton, a régión kívül hozott a világra, semmi keresnivalód ott. Szó sem lehet róla!
Egy másik olyan szokás, ami az olvasás elhagyásához vezet: a recenziók kizárólagos/túlzó dicsérő jellege. Fane Frână bácsi is megjelentette, saját költségén, 65. születésnapja alkalmából, első kötetecskéjét. Lehetetlenség, hogy meg ne keresse Perişoarăt, az írót, aki Ana Pauker óta nem ír kritikát. Így aztán megjelenik egy zagyvalék, amelyben Perişoară a legalsó csigolyák alatt csókolgatja Frânăt. Ám ugyanazon újság másik oldalán, egy híres kritikus darabokra szed egy hírneves költőt, mert szidalmazta a kutyáját. Az ártatlan olvasó semmit sem ért, a beavatottaknak pedig felfordul a gyomruk.
A valóságban, a háromezer író közül, akik a Szövetség temetkezési szolgálatának nyilvántartásában szerepelnek (minden eshetőségre), és még vagy ezer olyan személy, akik néha napján megnyilvánulnak, tintanyomokat hagyva a papíron – azok, akik említésre méltóak, nincsenek többen kétszáznál, és esetleg még ötvenen a böjti napokon. Amikor könnyebb az emésztésünk. Velük, ésszerűen gazdálkodva, hogy el ne szikkadjon a tehetségük, legfennebb két heti- és négy havilapot lehetne megtölteni, hogy elérhető legyen az 50 %-os olvasottsági küszöb. Így azonban, semmitmondó híg anyagok keverékét kapjuk A szegények üres és sótlan levesét.
Balázs Boróka fordítása
