|
Hodgyai Mátyás
Összehasonlító várostörténeti vizsgálat
Nagyvárad hiábavaló küzdelme az önkormányzati jogokért
és a szabad királyi városi rangért a XVIII. században
A szabad királyi városi rang elérése a magyarországi városi
polgárság nagy álma és fő törekvése volt. Ez annál is
inkább érthető, mivel számos kedvezménnyel és kiváltsággal
járt, a szabad királyi város nem függött egyházi vagy világi
földesúrtól, nem volt kiszolgáltatva vármegyei hatalmasságoknak
sem, követeit elküldhette az országgyűlésekre.
A királyi városi rang kialakulásának előzményei visszamennek
a középkorig, már az Árpád-házi és Anjou-királyok sokat tettek
a városi fejlődés előmozdítása érdekében. Jelentős
állomás az 1405-ös országgyűlés, Zsigmond királyunk igyekezett
egységes rendbe szervezni a városokat. Közép-európai városi
fejlődésünk a nyugati mintákat követi, de sajnos kevésbé
voltunk szerencsések, mint a nyugati népek. Itt, nálunk a
városok amolyan negyedik rendet alkottak, nem a harmadikat,
mint Franciaországban. Az országgyűléseken érvényesült
egy városellenes irányzat. Ez a tendencia már a XVII. század
elején megfigyelhető; a század végére a szabad városok
száma elérte a 32-t. Sok esetben azonban a szabadságra törekvő
város kevés lakossággal és jövedelemmel rendelkezett. Így
nem volt indokolt a felszabadítás, a nemesek önmagukat tekintették
a nemzeti érdek letéteményeseinek.
A városok kérdése az 1687-88-as országgyűlés alkalmával
került előtérbe. A Buda visszavívása utáni évben összehívott
diéta eleget tett I. Lipót császár kívánságának, és lemondott
az Aranybulla híres 31., ellenállási záradékáról. Újra
törvénybe iktatták a Habsburg-ház fiúági örökösödési jogait.
Az ellenállási záradék jogalapot képezett korábbi Habsburg-ellenes
felkelésekhez. A rendek akartak is kapni valamit cserébe,
így kicsikarták az abszolutizmusra hajló bécsi udvartól a
hírhedt 1687/17-es törvénycikkelyt. Ez kimondta, hogy mivel
a "negyedik rend a többieket nemcsak elérte, hanem talán túl
is haladta", a királlyal történt egyezkedés eredményeként
"azoknak számát tovább ne szaporítsák". A rendek nem tartják
szükségesnek, hogy a városi fejlődést támogassák és a
szabad királyi városok számát növeljék. A városi kultúra előnyeit
ugyan szívesen élvezték, de a városi közterheket nem voltak
hajlandók felvállalni. Maradt mégis kiskapu a felszabadulás
irányába, kénytelen-kelletlen megengedték, hogy "Ő császári
és királyi fensége nagy érdemektől és közhasznosságoktól
indíttatva... egyik vagy másik helyet" szabad királyi városi
rangra emeljen. Ez persze csak törvény útján történhetett,
az országgyűlésnek utólag be kellett cikkelyeznie. A
rendek tehát egy újabb akadályt támasztottak.
I. Lipót viszont bőven élt e jogával, haszna is volt
belőle. Így 1693-ban felszabadította Debrecent, 1703-ban,
a Rákóczi-felkelés kitörésének évében Pestet, Budát, Székesfehérvárt,
1708-ban Esztergomot. (Ezek megújították a török kor előtti
szabadságokat.) Mindez jövedelmet jelentett az udvar számára.
Az 1715. évi országgyűlésen be is cikkelyezték a szabadságot,
elnyerték ezáltal az országgyűlési tagságot is. Ugyanakkor
Szatmár és Németi városok Szatmárnémeti néven szabad királyi
várossá váltak. III. Károlynak köszönhették szabadságukat
a szegediek. A városnak 30 évi kemény küzdelembe került, míg
elérte a felszabadulást, pedig hivatkozott arra, hogy Zsigmond
királytól már 1436-ban kapott kiváltságlevelet, és hogy II.
Ferdinánd 1631. évi oklevele szerint Buda és Székesfehérvár
privilégiumait élvezte. Az 1708-as labanc-országgyűlésen
már részt vehettek követei a Tisza-parti városnak. Szeged
esetében a helyi és a bécsi udvari érdekek késleltették, hogy
a szabadságot kihirdessék. Még az uralkodó és az országgyűlés
is elismerte, hogy a török kor előtt élvezték a szabad
királyi városi rangot. Ám az újonnan letelepült német és rác
lakosság nem volt érdekelt a felszabadulásban, az udvari kamara
és hadi tanács is szívesen késleltette a szabad királyi városi
rang kihirdetését. Meglepő, hogy még iparosok és kereskedők
is voltak, aki ellenezték. Végül 1719. május 21-én III. Károly
kiadta a Szeged szabad királyi város kiváltságai
megerősítése és magyarázata című oklevelet.
A város tárnoki jogú város lett, másodfokú fellebbezési fórum
a tárnoki ítélőszék volt. A felszabadító oklevél 13 kiváltságlevelet
is tartalmazott. Szegeden volt mire hivatkozni. Az országgyűléseken
részt vehetett királyi meghívással a két szegedi követ. A
városi bírót királyi biztos jelenlétében minden második évben
szabadon választhatták a polgárok a tanács tagjai közül. Adózástól,
vámtól, harmincadtól és katonák beszállásolásától megszabadultak.
A kiváltsággal azonban csak azok a teljes jogú polgárok rendelkeztek,
akiknek háza volt a városban és mestersége is. A szegediek
helyzetét sok más város irigyelte, például az odavetődő
váradi kereskedő vagy vándorlegény. Nagyvárad ugyanis
150 éve már pereskedett a szabad királyi városi rangért. Ám
nem csak Várad volt ilyen helyzetben.
Vizsgáljuk meg egy püspöki város sorsát is. Eger vára 1687-ben
szabadult fel 91 évi egyházi uralom alól. Kamaraigazgatás
alá került. Fischer Mihály felső-magyarországi kamarai
adminisztrátor a lakosság kívánságától is ösztönözve az udvari
kamarának és nyilván I. Lipótnak javasolta, hogy emeljék Egert
szabad királyi város rangjára. Buzgó egriek 1693-ban még két
pecsétnyomót is készítettek Sigillum librae ac regiae civitatis
Agriensis felirattal, ám a szabad királyi cím használata
ellen a török elől Kassára húzódó Fenesy György püspök
tiltakozást jelentett be: Eger nem lehet szabad királyi város,
mivel korábban püspöki és káptalani jószág volt. Így a király
a várost viszszaadta a püspöknek, csak az egri vár maradt
meg központi kézben. Eger helyzete abban is hasonlított Váradhoz,
hogy szintúgy kettős földesuraság alá tartozott: a katolikus
püspökséghez és a káptalanhoz. A híres-neves történelmi város
lakóinak is volt egy szerződése, az ún. Fenesy-féle egyezség
(tranzactio). Ezt az egriek követei a püspökkel Kassán kötötték
meg 1695-ben, és 12 pontja volt. Ebben leszögezték a város
kötelességeit a földesúr-püspökkel szemben, maradtak azonban
a városnak jogai is. A középkorban ha egy város püspöki székhellyé
vált, az előnyös helyzetet teremtett, ami előmozdította
a fejlődést, de már a lassan magára eszmélő újkori
városi polgár többre vágyik. Valószínű, hogy a megcsillanó
szabadság hatására az egriek kedélyei nehezen csitultak el.
Fenesy püspök és a káptalan miután visszaérkezett a városba
és a várost átvette, szükségesnek látta, hogy egy ún. magyarázó
pótegyezménnyel kiegészítse a tranzactiót. Eger tehát csak
egy szűk évtizednyi időre élvezhette a szabadság
előnyeit, meg kellett válniuk a szabad királyi városi
rangra utaló pecséttől, és a magisztrátus kézcsókkal
ismerte el a földesúri gyámkodást. Az egri püspökök közül
többen főnemesi származásúak, egyszersmind Heves és Külső-Szolnok
megyék örökös főispánjai, jeles mecénások és nagy építkezők
voltak.
Így Eger szépen fejlődő vidéki várossá lett. Voltak
olyanok, akik nem akarták a püspökség és káptalan uralmát,
inkább elhagyták a várost: például a jelentős számban
odatelepült hajdúk. Nem volt barátságos a földesúr a protestánsokkal
sem, akiket csak toleráltaknak, megtűrteknek tartottak.
A protestáns könyveket nem lehetett bevinni a városba, megesett,
hogy a Heidelbergi Kátét összeszedték és nyilvánosan elégették.
Éltek a városban görögkeleti rácok, görög macedónok. Őket
szívesen áttérítették volna, hogy a katolikus vallással szorosabb
kötelékkel kapcsolják a Habsburg-hatalomhoz. A görög-rác elem
a vidék kereskedelmét tartotta a kezében, "török árukat",
keleti nyers termékeket, fűszert szállítottak. 1774-ben
Mária Terézia rendelettel korlátozta tevékenységüket, helyüket
fokozatosan magyarok és németek foglalták el. A földesúr a
zsidóknak sem engedte meg a letelepedést, ez azonban a XIX.
század első felétől megváltozik. Jellemző elfoglalt
súlyukra, hogy a csekély számú görögség (ortodox lakosság)
fenn tudott tartani templomot és egyházat. Voltak nekik is
házaik, szőlőskertjeik és pincéik.
Eger egyházi és közigazgatási központ volt, nagy bortermelő
vidék is, 1781-ben a városban már 22 céh működött; a
jobb módú iparosok raktárakkal rendelkeztek és igyekeztek
védeni értékeiket. Éltek a városban nemesek is.
Eger abban is hasonlít Váradhoz, hogy a barokk paloták városa,
nevezték a várost magyar Athénnak is. A város alattvalói 1745-ben
már pontokba foglalt sérelmi listát juttattak el Mária Teréziához.
1750-ben sikerült elérniük egy pótegyezség megkötését. II.
József korában, 1786-88-ban újraéledt a felszabadulási mozgalom.
Száz évvel az első nagy felszabadulási mozgalom után
az egriek nagy reményt tápláltak, mivel II. Józsefnek szándékában
állt a várost felszabadítani. Mindez azonban a kalapos király
halálával füstbe ment terv maradt. A lakosság joggal érezte
úgy, "megnyert üdvét, szabadságát másodszor is elvesztette".
1804-től érseki rangra emelték az egri püspökséget. Akárcsak
Nagyvárad, Eger sem érte el a szabad királyi városi rangot.
Még egy pecsétet a XVIII. században nem kellett készíttetni…
Léteztek szerencsésebb városok is. Győrnek és Pécsnek
sikerült kivívnia a szabadságot. Mária Teréziának átgondolt
várospolitikája volt. Az udvar érdekei megkívánták, mert a
felszabadulás fejében tekintélyes összeget fizettek be a kincstárba.
Az országgyűléseken leadott szavazat is sokat nyomott
a latban. Ám az idegen uralkodóház nem folytathatott olyan
nemzeti célú politikát Magyarországon, mint nyugaton az abszolutista
uralkodók.
Győr és Pécs esete azért érdekes, mert mindkettő
egyházi függőség alatt élt, akárcsak Várad.
A Körös-parti település újkori fejlődése beilleszthető
a korabeli keretbe. Az 1692-ben a török uralom alól felszabadult
Várad kettős, püspöki és káptalani uralom alatt élt.
Várad-Olaszi és Várad-Velence voltak a püspöki városok, Várad-Újváros
- amely következetesen Nagyváradnak nevezte magát - a káptalannak
tartozott számadással. A földesúri függőséget nehezen
szívelték, és a szabad királyi városi rangért folytatott harcnak
Újváros volt a motorja. Előfordult, hogy Olaszival közösen
léptek fel. Mindenik városnak megvolt a maga tanácsa, bírája
s magisztrátusa. Újváros és a káptalan tárgyalásokat folytatott,
melyeknek eredményeként 1722-ben létrejött a megegyezés, itteni
néven accorda. Fő pontjai a következők voltak: kocsma-
és mészárszéktartás bérleteként a város a káptalannak 400
német forintot tartozott fizetni (ezek az ún. kisebb királyi
haszonvételek). Főbenjáró bűncselekmények megítélése
a káptalan hatáskörében maradt (pallosjog). A közönséges eseteket
a városi tanács hatáskörébe utalták. Lehetett fellebbezni
az urasági székhez vagy a káptalanhoz (Újváros esetében).
Az előterjesztés joga bűncselekményeknél a nótárius
feladata volt. Máskor a városi tanács döntött, de a káptalan
küldötte jelenlétében. A bírságoknak a felét át kellett adni
a földesúr-káptalannak. Előírták a szerződésben,
hogy a káptalan hozzájárul és nem akadályozza, hogy a városban
céhek és társaságok létesüljenek, alakuljanak. Két malmot
is létesíthettek az arra a célra kijelölt helyen, a Pece patakon
és a Sebes-Körösön. Jövedelmeiknek harmadrésze volt a káptalané.
Sörfőzdével is rendelkeztek: "a ser főző háznak
árendájából két rész a N(emes) Káptalannak, harmadik rész
a városnak esik". Vásári és sokadalmi jövedelemnek fele volt
a földesúré. Kilenced fizetése alól a várost felmentették,
a szerződés szerint soha nem volt szokásban. Végezetül
leszögezték, hogy mivel az accordát aláírták, az uralkodó
és az országgyűlés is jóváhagyta, a vitáknak és veszekedéseknek
véget kell vetni.
Ezek azonban az egész XVIII. századot végigkísérték. Már
1723-24 fordulóján megnyilvánult az elégedetlenség; Debreczeny
István, a káptalan fiskálisa átiratban inti a várost hűségre.
Rámutat, hogy az accordát az uralkodó is jóváhagyta, és a
város piacán nyilvánosan mindenki hallatára kihirdették. Átiratában
név szerint megemlíti Szíjártó Jánost, a szíjgyártó céh mesterét,
de másokat is, akik elégedetlenek voltak a választások menetével.
Megtudjuk, hogy amikor a káptalan előterjesztette jelöltjei
nevét, hangos szóváltással, kiabálással igyekeztek a választást
akadályozni, kétségbe vonták a jelöltek képességeit, maguk
közül másokat igyekeztek jelölni a városi magisztrátusba és
megválasztani. Vízi József elmondta a káptalan szervezte tanúhallgatás
során, hogy a "közönséges kálvinista valláson valók kiáltoztak,
hogy nem a város, hanem a káptalan teszen esküdteket". A város
szabadságharcának tehát protestáns gyökerei is voltak. Mások
elmondják, hogy "ki egyet mondott, hogy legyen a bíró és tanács(tag),
ki mást". A káptalan meginti a várost, hogy ezer arany büntetést
kérhetne az egyezség értelmében. Végül Szíjártó céhmester
megbüntetését követelik száz forintra, a többi rebellist pedig
negyven forintra. (Nevüket őrzi a váradi tanácsi jegyzőkönyv
korabeli kötete). Ez azonban a város szabadságharcát nem akadályozta
meg. 1755-ben a királyi kancellárián próbáltak eljárni Várad
érdekei védelmében. 1756-ban azért tiltakoznak a főszolgabírónál,
hogy a káptalan megsérti az accordát; megvádolják a földesurat,
hogy "a káptalanbeliek a maguk hatalmából a polgárokat bezárják".
1760-ban meghatalmazottakat küldenek fel Bécsbe, hogy a császár-király
előtt a város szabaddá tételét próbálják kieszközölni.
Mindezzel párhuzamosan próbálnak középkori okleveleket keresni,
hogy valami fogódzót tudjanak felmutatni. "Erdélyországban"
jártak a város emberei 1741 és 1756-ban is, többek között
az erdélyi káptalan levéltárában is kutattak. Visszatérő
cirkuszokkal járt a városi tisztújítás. Például 1765-ben is
botrányba torkollott. 1766 januárjában a káptalan a vármegyénél
tiltakozik, mivel a jelölteket a magisztrátusi választásokon
visszautasították. A vármegye pedig, mint várható volt, figyelmezteti
a várost, hogy kötelessége a káptalan által jelölt személyek
közül bírót választani és tanácsot. A város azzal védekezett,
hogy az előző évi esküdteket nem jelölték, és az
újonnan előterjesztettek közül arra alkalmasat nem voltak
képesek választani. A város tiltakozik, hogy esküdtjeit és
választottjait a káptalan nem fogadja el, "utolsó romlásunkra"
törekednek; vádolnak ők is. A káptalantól azonban nem
függetleníthették magukat, és kénytelen-kelletlen el kell
fogadniuk, hogy van egy földesuruk, aki alá tartoznak.
Mária Terézia és II. József uralkodása idején Várad nem tudta
kivívni a szabadságot. Az 1790. évi reformországgyűlés,
II. Lipót trónra lépése megcsillantotta a reményeket. Nagyvárad
és Várad-Olaszi tanácsai együttes fellépésre szánták el magukat.
1790. november 26-án közös ülésen döntöttek, hogy a küldöttséget
Sándor István főbíró vezeti, úgy döntöttek, hogy a költségekre
500-500 forintot utalnak ki: "felmenőben az egyik városnak
a lovai, lejövetelben pedig a más város lovai rendeltessenek".
A küldöttséget részletes utasítással is ellátták. Feladatuk
volt, hogy a város részére engedményeket "minden úttal-móddal
megnyerni igyekezzenek". Egy ilyen volt II. János választott
király 1562. évi rendelete, hogy forspontozni (előfogatot
biztosítani) a város nem volt köteles. Egy 1588-as privilégiuma
a városnak előírta, hogy az ott letelepedett nemesek
is kötelesek az adófizetésből részt vállalni és a közterheket
viselni. Ezen vívmányát a városi polgárságnak 1774-ben az
Udvari Tanács illetékesei újólag megerősítették. A küldöttségnek
minden héten tudósítania kellett a magisztrátust, milyen eredménnyel
jár. Esküt tettek a küldöttek, hogy a 11 pontos utasítás szellemében
járnak el.
Kedvezőnek ítélték az időpontot a szabad királyi
városi rang elérése. Ha a káptalan uralma alatt maradnak,
az újvárosiak legalább valami engedményt, könnyítést szerettek
volna kapni. Egy ilyen lett volna, hogy újra megengedi az
új császár és király elődjének, II. Józsefnek azon engedményét,
hogy "a házanként való szabad bormérést az egész polgárságnak"
- mint érvényben volt - 1787-től meg legyen engedve.
(II. József halálával ezt eltörölték.) Fontos jövedelmi forrás
volt a szőlőtermesztés és borkereskedelem. Nem tudhatták,
hogy zendülés veszélyétől tartva, II. Lipót császár -
akinek Belgiumban is gondjai akadtak - a nemesekkel köt majd
kompromisszumot. A felvilágosult abszolutizmussal való kacérkodás
szellemében történő uralkodásnak leáldozott az ideje.
Sándor István és társai aggódva hallhatták, hogy az országgyűlésen
pont Bihar vármegye küldöttei - no meg Somogy követei is -
ellenezték Temesvár felszabadításának a becikkelyezését. Temesvárt
Mária Terézia ígéretének tekintetbe vételével 1781. december
21-én II. József tette szabaddá. A becikkelyezés feladata
a II. Lipót által összehívott 1791-es országgyűlésre
maradt. Érdekessége a dolognak, hogy Temes vármegye követei
egy új utasítás szerint sürgették az eljárást.
II. Lipót kevés ideig volt trónon, az őt követő
I. Ferenc (1792-1835) pedig elég konzervatív szellemű
uralkodónak bizonyult. Trónra léptekor a városvezetés Sándor
István főbíró és Virágh László nótárius vezetésével újra
küldöttséget menesztettek, hogy a koronázáskor szokásos országgyűlésen
elérjék, ha lehet, a szabadságot. Nem számíthattak sikerre.
Most már nemcsak a rendek, hanem az uralkodó is tartott a
reformoktól.
A városi kereskedő és iparos réteg igyekezett a nemesi
rendhez tartozókat távol tartani a várostól, más részről
a plebejus rétegben, a szegénységben is veszélyt látott a
hatalmára. 1794 október végén, mikor tisztújítás következett
és a jelöltek neveit átküldték a káptalannak, Sándor István
főbíró a földesúr-káptalannal és a vármegyével egyeztetve
felhívta a figyelmet, hogy a választásokon a "zavargások elkerülésére"
csak a házzal rendelkezők vehetnek részt. Eltiltják a
megjelenést a zselléreknek (szegényebb népréteg), mesterlegényeknek
(sokan életük végéig nem lettek mesterek, legények maradtak),
valamint a nőknek. A részeg emberek kizárását még meg
is érthetjük.
Az 1794-es választás mégsem a számítások szerint sikerült.
Az 1722-es accorda megsértésével nem a káptalan által megerősített
jelöltekből, hanem Hoffman János személyében a káptalannal
szembeni magatartásával kitűnt személyt választották
főbírónak. A vicebíró Incze Antal is ellenzéki. A káptalan
érvényteleníti a választást az accorda 2. pontja szellemében;
a döntést a vármegye is jóváhagyta november 24-ei ülésén.
Megismételni rendelték el. A káptalant gróf Csáky László kanonok,
a vármegyét Péchy Imre alispán képviselte; jelen volt Lakatos
Imre főszolgabíró, a káptalani fiskális, az udvarbíró
és a számtartója is. Ám a feudális rendi világ hatalmasságai
és minden nyomás ellenére újra csak Hoffmant emelte a nép
a főbírói székbe. Hiába volt minden megismételt választási
komédia. Sándor István volt főbírót vádolták meg, hogy
nyolcesztendei vezetése alatt hűtlenül kezelte a város
javait. Lehet persze, hogy a követjárások sikertelensége és
a felszabadulás elmaradása is szerepet játszott. Hosszas belharc
bontakozik ki személye körül, ezt nem részletezzük, de végül
nem őt, hanem ellenségeit, Novák Pétert, Belányi Mihályt
és Budai Andrást ítélik el. 1798 decemberében mint lázítóknak
el kellett hagyniuk a város területét. A káptalan és a város
pere szinte állandósult, utóbbi az érdekei képviseletére állandó
megbízottat tart készen. Felbukkan a forrásokban egy Bujanovics
nevű ügynök neve.
Komoly terheket vállal fel a város a Franciaország elleni
háború céljaira. 1798-ban Mitter János főbíró Bécsbe
készült Mituch ügyvéd társaságában. Háromezer rajnai forint
kölcsönt vesznek fel, sürgetik a kereskedő társaságokat
és céheket nagyobb anyagi hozzájárulásra. A Franciaország
elleni háború céljaira 50 újoncot, ezer pozsonyi mérő
zabot, ugyanannyi egyéb gabonát ajánlottak fel, ezenfelül
még vágóállatokat is. Felmerül egy 15 ezer rajnai forintnyi
összeg. A város, ha fel akart szabadulni, elő kellett
teremtenie a tekintélyes felszabadulási váltságdíjat. Azon
is múlott a szabadság, hogy nem állt rendelkezésre esetleg
annyi pénz. (Akkoriban 100 ezret is elkértek a szabadságért.)
Várad nem érte el a felszabadulást. Magyarország területén
600 mezővárosból 44 volt egyházi-földesúri hatalom alatt.
Csak két egyházi mezőváros, Győr és Pécs, tíz kamarai
és katonai igazgatás alatti város érte el a szabadságot a
XVIII. században. Antifeudális felszabadító mozgalom persze
több helyen kibontakozik. A szerencsések között volt Győr,
a római kortól lakott helység, Szent István idejétől
püspöki székhely. Már Mohács előtt szinte-szinte elérte
a szabad királyi rangot. A XVI. században végvár lett, akkoriban
a földesura jobbára a várparancsnok. Mária Terézia királynő
támogatta a város felszabadulását. Közbenjárása eredményeként
"a káptalan 1743-ban egyezségre lépett a várossal, amelynek
fejében a város hasznos jogok fejében 17 ezer forinttal minden
földesúri joghatóság alól örökre megváltotta magát, az addig
okozott kiadásokért pedig 5000 rajnai forintot fizetett" -
írja Csizmadia György a magyar városi jogokról írt művében.
Nyomott a latban a komoly megváltási összeg. Győr felszabadulását
1751-ben az országgyűlés be is cikkelyezte, Komárommal,
Zomborral és Újvidékkel együtt.
A másik felszabadított város Pécs. Itt azonban a város püspöke
hallani sem akart semmi szabadságról. Ha egy város kamarai
függőség alatt állt, akkor az uralkodó császár-király
utasítást adhatott. Pécs felszabadulását a pápa is ellenezte.
Hosszas tárgyalásra volt szükség a kancellária, a püspök és
a Szentszék között. A Klimo György püspök halála nyomán bekövetkezett
széküresedést használta fel Mária Terézia, és 1780. január
21-én a kancellária elkészítette a Pécs szabad királyi várossá
válásáról szóló okiratot. A káptalan is kénytelen-kelletlen
beleegyezett a kárpótlásba. Ettől kezdve a város a Szent
Korona tulajdonává válik. A koronás királyon kívül nincs más
földesura. Láthattuk a fentiekben, hogy az 1687/17-es törvénycikkely
megkötötte a későbbi uralkodók kezét is.
A városok felszabadítása a polgári fejlődést mozdította
elő. A rendek azonban a XVIII. században eléggé önös
szempontokat tartottak szem előtt, és ellenezték a felszabadulásokat.
Pécs abban is jellegzetesen közép-európai város, hogy akkor
három náció - magyar, német, bosnyák (horvát) - alkotta. A
külső tanácsban, a választott közösségben egyenlő
arányban voltak képviselve.
Ilyen megoldás megvolt Váradon is. Mint szabad királyi város
még a pallosjogot is megkapták, a városban akasztófát és pellengért
is állíthattak. A felszabadulásért óriási összeget fizettek,
a becikkelyezésnél már nagy nehézségek támadtak. Az 1790-91-es
országgyűlésen azért nem akarták becikkelyezni szabad
városi jogát, mert "a földesurasságnak akarattya ellen szabadíttatott
fel... még a Magyar Tanács is őfelségének azt javasolta,
hogy elébbeni állapotytyába meghagyassa". Baranya vármegye
is tiltakozik, hogy a felszabadulásból az ott lakozó nemességnek
sérelme támadt, többek között Megyeri puszta birtoklása körül
voltak viták. (Ez pedig kamarai birtok volt.) Az országgyűlés
kívánsága, hogy akarata ellenére a jövőben ne szabadítsanak
fel városokat, Péccsel kapcsolatban az uralkodó álláspont
az volt, hogy három szomszédos megye is nélkülözi a szabad
királyi városokat. A felszabadulásból gabonaeladás révén és
kereskedelemből általános fellendülés következik. A következő
országgyűléseken sincs nyoma, hogy Pécset meghívták volna
az országgyűlésekre és a becikkelyezés végbement volna.
Ennek ellenére élte szabad királyi városi életét.
Vác is hiába küzdött a felszabadulásért. Ott is káptalan
és püspök volt a földesúr. A városról írt monográfiák megemlítik,
hogy annyi joguk sem volt, mint a nagyváradiaknak. Győrrel
egy időben megkísérli a felszabadulást, később is
még sokszor. A tisztújító közgyűlések ott is zenebonával
jártak. A szabad bormérés eléréséért nagyon küzdöttek. Ezt
II. Józseftől megkapták, de 1791-ben, a király halála
után elveszítették. II. Lipóttól csak valami halvány ígéretet
kaptak, a 100 ezer forint összegyűjtése sem sikerült.
A földesúri hatalommal szemben a polgárság sem tudott egységesen
fellépni. Volt ott is egy püspöki és egy káptalani városrész.
Lakosságuk német és magyar. Két mezőváros egymás mellett,
két ikerváros, akárcsak Váradon. A váciaknak is volt egy statútumuk
a földesúrtól, de Kisvác egyenesen jobbágy községnek számított.
Ott éltek a reformátusok, akiket a földesúr szívesen visszatérített
volna az akolba.
Egyházi földesuraság uralma alatt éltek a veszprémiek is.
Ennek köszönhetik a szép barokk stílusú műemlékeiket.
1723-ban kötöttek egy egyezséget a földesúrral, amely előírja
többek között, hogy városbírót az uraság megbízottainak jelenlétében
kell választani, láthattuk, hogy kétoldalú szabályozás, egyezség
elég gyakori volt e korban. Némi jogokat ki tudtak csikarni
a polgárok. Elvégre egy jól szervezett közösség állt szemben
a földesúrral. Veszprémben külön elismerték a nemesek jogait,
felettük nem ítélkezhetett a városi bíróság. A reformátusoknak
elég sok gondjuk akadt az ellenreformátor földesurakkal, a
kálvinisták problémái még a királyhoz is felkerültek. Az egyik
sérelmük a református iskola sorsa volt. Már 1746-ban elkezdték
a harcot a szabad királyi városi rangért. Ügyüket még a kalapos
király sem pártfogolta. Később, 1792-ben egyenesen megtiltják
nekik, hogy a trónt panaszaikkal háborgassák. Ennek ellenére
1794-ben újra csak megpróbáltak valamit elérni, ám a püspök,
a káptalan, a városi nemesség is ellenezte kéréseik teljesítését.
A XIX. század elején az akkori püspök és a helytartó tanács
is kedvezően nyilatkozott, akkor a vármegye ellenállása
hiúsította meg Veszprém felszabadulását.
Végezetül rövid konklúzióként annyit tudnánk hozzáfűzni,
hogy több szabad királyi város létesülésével jóval kedvezőbben
alakult volna a polgárosodás Magyarországon. Ám az átfogó
reformok sokak érdekeit sértették. Egy bizonyos fejlődési
szinten a városok is minél nagyobb önkormányzattal kívántak
élni. Az összehasonlító várostörténeti vizsgálat még sok érdekességre
irányíthatja rá a történészek, történelemkedvelők figyelmét.
Hodgyai Mátyás tanár, helytörténész (Miklósfalva,
1949). Kolozsváron végzett a történelem- filozófia szakon
1980-ban, amikortól Nagyváradon tanít, mindmáig. Folyóiratokban.
újságokban publikál, az EME tagja.
|
|