•[vissza]

Színház

Elment a néptanító A magyar nemzet színésze volt. Egyik tévés beszélgetése alkalmával mondta, hogy a színésznek mindenek előtt néptanítónak kell lennie. Az volt. A lehető legkülönbek közül. Tizenötmillió magyar szókimondó embere, erkölcsi példamutatója. Lelket, népet építve élte életét, amelyet nem győzünk elégé méltatni. Egy talán nem mindenki által ismert, rá jellemző adalék. Amikor először járt a Kolozsvári Magyar Színházban a színpadon Az ember tragédiájának mélységes szépségét hozta hozzánk közelebb. A közönség akkor a valóban lelkes tapsot gyakorolhatta, aki tehette ottmaradt a színház emeleti várótermében. És Sinkovits Imre közénk ült civilben, egyszerűen, és épp oly lelkesen, ahogyan a közönség leste aj- káról a szót. A hajnali vonatindulásig szavalta legszeretettebb költőink legszebb verseit. Lelket öntött belénk, a csüggedőkbe. Felmérhetetlen becsű szolgálata - kivételes tehetségével párosult - örökemlékezetű. (tk) Brook "öltönye" Az utóbbi napokban két színházi előadást láttam. A stockholmi Állami Színházban egy Arthur Miller darabot, Az ügynők halálát, és az Állami Színház egyik stúdiótermében Peter Brook rendezésében egy francia nyelvű vendégjátékot, amit Can Themba, egy számomra ismeretlen író írt. Az elsőnek érdekessége a színpadkép változatlan volta. A sokjelenetes darabot a rendező azonos díszletben játszatta, csak behozott kellékek jelezték a helybeli és időbeli különbségeket. A hangulat lassan ívelt felfelé, ami jelezte, pontra tett, jól kidolgozott előadásnak vagyunk részesei. A főszereplők összecsapásai hitelesek voltak. A másik előadástól sokat vártam, hiszen olvastam már Brookról, és tőle is elég sokat, de színpadon még egyetlen rendezését sem láttam. Az írásai pontosságot, rendkívüli fegyelmet, és magas színtű ihletettséget mutatnak. Az előadás címe: Le Costume. Az Öltöny. Könnyed vígjáték, nem is akart semmi más lenni, mint könnyed szórakoztatás. A férj hazajön a munkából és a felesége ágyában egy férfit talál, akit nem tud, nem is akar jó szemmel nézni. Elrohan, és egy öltönnyel tér vissza, amit egy székre helyez, majd kijelenti a feleségének, az öltöny ezután a szeretőt fogja képviselni, és állandóan együtt lesz velük. Ha az asztalhoz ülnek, az öltöny is kap ebédet, ha sétálni mennek, viszik magukkal. Ha ezt komolyan veszik a színészek, drámai feszültséget is kicsiholhattak volna a darabból. De nem ezt tették. Ahogy a könnyed vígjátékhoz illik, a cselekmény ellaposodott. Többet, sokkal többet vártam Brooktól azok alapján, amit tőle és róla olvastam. Nehéz megfejteni, hogy "öregségére" miért csinál valaki olyat, amit "nem mert" fiatalabb korában. Világhírt ilyen produkciókkal biztos, hogy nem ért volna el. Az ilyesmi most csak "lazítást" számára, már nem kell mindenáron bizonyítania? De hát valamikor ő maga is elhatárolta magát a kommersztől. A vígjátékkal, mint műfajjal nincsen semmi baj, nagyon is szükség van rá, de nem szabad aprópénzre váltani. A művészi igény nélkül kidolgozott valami, a szélesebb befogadó réteg kétes ízlését szokta megcélozni. A hátterében gyakran anyagi érdekeltséghúzódik meg, vagy tehetségtelenség.

Brooknál egyik sem jöhet szóba, ezért nehéz választ találni, miért rendezte meg ezt a darabot, és miért pont úgy, ahogyan megrendezte. Egy kezdő rendezőt sem dicsérnének agyon érte, igaz nem is marasztalnának el, mert szakmai tudást azért mutatott az előadás. Brooknak úgy tudom, fiatalabb korában sem volt erős oldala a vígjáték. Lehet, hogy azért próbálkozik ismételten vele? Az is ismert tény, hogy mindennemű fajgyűlölet nagyon távol áll tőle. A társulatában mindig nagyon sok náció és szín képviselte magát. Jelen esetben a színészek mind színes bőrűek voltak. Ha azt akarta bizonyítani, szívesen dolgozik velük, keveset bizonyított. Az ötvenes évek Amerikájába még úttörő lépésnek számított volna ez, de ma már nem az. Lehet, ha több rendezését láttam volna már, ezt is melléjük tenném, mint színfoltot, mint "bocsánatos bűnt", de így, hogy csak ezzel az egy látottal rendelkezem, nehéz megemésztenem. A beszédes csend Alig érkeztem Stockholmból Pestre, két színházi előadást láttam. Október 22-én vasárnap a Szkénében egy svéd vendégjátékot, a Csend Színház (Tyst Teater) előadását - süketnéma társulat -, hétfőn pedig egy berlini koreográfus, Thomas Lehmen vendégjátékát a MU Színházban. A Csend Színház rendezője Brecht: Kis Mahagonny darabját költötte át mozgásra, mimikára. Jó lendülettel, szakmai tudással játszott a három színész, így sikerült a figyelmünket lekötniük. Igaz, a figyelem kezdeti lekötése csak az első lépés, ezt feltétlenül követnie kell a megtartásának, vagyis a folyamatos bizonyításnak. Nagyobb távlatban érvényes ez a képlet egy egész életútra is. Ha a bekövetkezett kezdeti siker megrészegít valakit, annak gyakran (vagy majdnem mindig) szomorú következményei lesznek. Egyik ilyen következmény az érzékeny nyitottság tompulása. Egy alkotónak egyazon időben , két irányban is nyitottnak kell lennie. Fizikai környezete és szellemi környezete iránt egyaránt. Mivel nem mindig azonos az egyénnel szembeni elvárása a két említett területen, a kialakult döntéshelyzetek életbe léptetik a tettek miatti felelősségvállalás követelményét. Akár zárójelbe is tehetném e fenti gondolatsort, hiszen nem kötődik szervesen a Csend Színházához. Nekik ugyanis sikerült a figyelmet folyamatosan lekötniük. A közönség nagyrésze is süketnémákból állott. Erre abból lehetett következtetni, hogy az előadás végén nem tapsoltak. Valószínűleg azért nem, mert nem hallják a tenyerek csattanását. E helyett a karjaikat emelték fel és rázták. A lelkes rázogatásból következtetni lehetett, tetszett nekik az előadás. Talán többet is értettek belőle, mint mi, akik a "hangos" beszédhez vagyunk szokva. A MU-ban látott egyszemélyes vendégjáték sem okozott nekem csalódást. Thomas Lehmen berlini koreográfus kiváló lélekjelenléttel vezette le előadását, aminek találó címet adott: Distanzlos. Gondolom, valamilyen távolságtartást jelenthet a szó. Az előadó lelki távolságot tartott végig az érzéseivel, a közönséggel és a szövegeivel szemben is. Adott esetben az üvöltését sem indulat szülte, inkább a mechanizmusra, a formára, a kiejtésre fektette a hangsúlyt. A jó, a meghökkentő ötletek mellé, melyekbe humort is sikerült csepegtetnie, felzárkózott néhány szürkébb, elvontabb jelenet is, ami késleltette a közönség hangulatának felmelegedését. Ilyen volt az úszást jelző mozgása, mely lassan átment repülésbe. Amint "lelki szemeimmel" körülnéztem a közönség sorain, tudomásul vettem, nem akarnak, tehát nem is tudnak együtt repülni az előadóval. Aki e műfajban nem jártas és "másra" számított, annak csalódást is okozhatott az előadás. Dusa Ödön