Szerző: SZABÓ Sándor kategória: 54. évfolyam > 2008. 4. szám Hozzászólás: 0
Száz
évvel ezelőtt, 1908. július 23-án született Szentmihályi János, a nagy
műveltségű, sziporkázóan szellemes tudós, egyetemi oktató, a hazai
bibliográfia és tájékoztatásügy kimagasló egyénisége. Szentmihályi
János ahhoz a két világháború között felnövő nemzedékhez tartozott,
mely széles körű európai műveltség és gazdag nyelvismeret birtokában
képes volt a szellemi élet legkülönbözőbb területein maradandót alkotni. Bár
a családi hagyományokat folytatva jogi diplomát szerzett, már korán,
egyetemista évei alatt megnyilvánult vonzódása az íráshoz, a filoszi
mesterséghez: készített törvényszéki és rendőrségi riportokat, majd
banktisztviselői munkája mellett sorra jelentette meg színházi és zenei
tárgyú kritikáit, melyek között számos hosszabb, rangosabb műelemzés és
beszámoló is található. A 2. világháborút követően 1944 és 1949
között közhivatalnoki feladatokat vállalt, így többek között a Vallás-
és Közoktatási Minisztérium vezető tisztviselőjeként irányította a
külföldi Collegium Hungaricumok munkáját, szervezte a hazai
szépirodalmi könyvkiadás háború utáni elindítását. Amikor 1949-ben
távoznia kellett a minisztériumból, neki is, mint sokaknak ezekben az
években, a könyvtár jelentette a menedéket. A könyvtárosságot ennek
ellenére kezdettől fogva nem tekintette kényszerpályának, e szakmához
hűséges maradt élete végéig. Ehhez az elhatározásához, ragaszkodáshoz
nagyban hozzásegítették az Egyetemi Könyvtár, első könyvtárosi
munkahelyének akkori vezetői és munkatársai: "Mátrai László igazgató
szívesen fogadott. Ezt a gesztusát sohasem fogom elfelejteni… Az
Egyetemi Könyvtár jó iskola volt számomra, nagyon jól éreztem magam, s
itt tanultam meg a könyvtári munka úgyszólván minden ágát" – emlékezett
később ezekre az időkre.1 Szentmihályi János az Egyetemi Könyvtárban
az olvasószolgálati részlegbe kapott beosztást, ahol hamarosan
megszervezte az önálló tájékoztató szolgálatot. Itt ismerkedett meg
közelebbről a tájékoztatás különböző műszereivel, különösképpen a
bibliográfiával, melynek vizsgálata későbbi kutatásainak központi
témája lett. "Mint bibliográfus ma is abból élek, amit ott és akkor
tanultam" – nyilatkozta 1978-ban.2 Könyvtárosi pályafutásának
kezdeti szakaszában számos bibliográfia összeállításában vett részt. Az
Egyetemi Könyvtár az egyetemi oktatás támogatása céljából bibliográfiai
sorozatot indított, s ennek kapcsán vetődött fel egy korszerű magyar
másodfokú bibliográfia megjelentetésének igénye. Szentmihályi Vértesi
Miklóssal közösen készítette el az Útmutató a tudományos munka magyar
és nemzetközi irodalmához című kalauzt,3 mely a hazai bibliográfiai
tevékenység egyik legismertebb alkotása, sokáig a tájékoztató munka
nélkülözhetetlen műszere volt. Szentmihályi János érdeklődése az
olvasószolgálati és bibliográfiai tevékenység gyakorlati feladatai
mellett egyre inkább a bibliográfia, a könyvtári tájékoztatás elméleti
problematikája felé fordult. Bár, mint később látni fogjuk, a
bibliográfia számos területe foglalkoztatta, hozzá legközelebb a
nemzeti bibliográfia műfaja és a hungarika-irodalom számbavételének
kérdése állt. Vizsgálódásai egyik fontos területének a nemzeti
bibliográfiai műfaj kialakulását tekintette. A műfaj megszületése, mint
köztudott, több tényezőre vezethető vissza. A kutatók véleménye abban
megegyezik, hogy a nemzeti értékek megőrzésének szándéka e tekintetben
döntő szerepet játszott, de már nem volt egységes álláspont abban, hogy
a 16. században, elsősorban a német nyelvterületen elterjedt vásári
katalógusok tekinthetők-e a kurrens nemzeti bibliográfia korai
megjelenési formájának. "A bibliográfia-történet egyes művelői – így
Besterman és Malclès – kétségbe vonják a «Messkatalog»-ok bibliográfiai
jellegét", hiszen mint Besterman vallja, "e jegyzékek nem egyebek, mint
a könyvkereskedői forgalomban lévő könyvek jegyzékei."4 Ezzel
szemben Szentmihályi – joggal – azt a nézetet képviseli, hogy "fél
esztendő német könyvtermése a frankfurti és lipcsei vásárokon a maga
fizikai valóságában együtt volt. Az a lajstrom tehát, mely ezeket a
könyveket rendszerezve leírja, a nemzeti könyvtermés kurrens
lajstromával, a kurrens nemzeti bibliográfiával egyenértékű."5 Szentmihályi
János sokat tett a hungarika fogalmának tisztázása érdekében. Elsőként,
már 1958-ban felhívta a figyelmet arra a visszás helyzetre, hogy a
magyar nemzeti bibliográfia kizárólag a hazai megjelenésű műveket
regisztrálja.6 Meggyőzően érvelt, hogy hazai kurrens
bibliográfiánk terjessze ki gyűjtőkörét a külföldön megjelent magyar
nyelvű kiadványokra is, mivel ezek a művek a nemzeti kultúra szerves
részét képezik.7 "A külföldi magyar nyelvű irodalom feltárása
olyan feladat, melyet helyettünk más nem végezhet el."8 Ebből
viszont az is következik, hogy a hungarika fogalmába csakis a hazánkra
vonatkozó külföldön megjelent idegen nyelvű művek tartoznak: "a
hungaricumok bibliográfiája … kizárólag külföldön megjelent idegen
nyelvű műveket regisztrál."9 Ugyanakkor felhívta a figyelmet
retrospektív nemzeti bibliográfiánk hiányosságaira is. "Ha tehát
retrospektív nemzeti bibliográfiánk hézagainak pótlásáról beszélünk,
úgy nemcsak arra kell gondolnunk, hogy az egyes időszakokra nem áll
rendelkezésünkre nemzeti bibliográfia, hanem arra is, hogy retrospektív
nemzeti bibliográfiánk anyagát, ha az szükséges, a külföldön megjelent
magyar nyelvű művek leírásával is pótoljuk."9 Szentmihályi János nem
csupán elméletben foglalkozott a hungarika-kérdéssel, hanem
gyakorlatban is sokat tett a hungarika-irodalom regisztrálása
érdekében: amikor 1971-ben az Országos Széchényi Könyvtárban
megteremtődtek a feltételek a Hungarica Külföldi Folyóiratszemle
(1976-tól: Hungarica Irodalmi Szemle) című kurrens bibliográfia
megjelentetésére, a szerkesztésre ő kapott megbízást. Szentmihályi
János kutatásai a nemzeti bibliográfia és a hungarika-kérdés mellett
kiterjedtek a bibliográfia egyéb elméleti és módszertani
problematikáira is. A bibliográfia fogalmának árnyalt értelmezése
érdekében vizsgálta a historia litteraria, a tudománytörténet,
irodalomtörténet, illetve a bibliográfia fogalmát, specifikumaikat,
egymáshoz való viszonyukat, hiszen "irodalomtörténet, historia
litteraria, tudománytörténet, könyvtörténet, bibliográfia, catalogus
scriptorum állandóan egymás mellett előforduló fogalmak."10 Ha az
1950-es, 60-as, de talán még a 70-es évek bibliográfiai produktumait is
nézzük, ez idő tájt, különösen a szakbibliográfiák terén, számos
je¬lentős és igényes teljesítmény mellett elég sok kedvezőtlen
jelenséggel találkozhattunk: sok volt az esetlegesség, ötletszerűség,
és tény, hogy egyes bibliográfiák színvonala egyenetlen volt.
Szentmihályi volt az, aki előadásaiban és tanulmányaiban a
legkövetkezetesebben fejtette ki nézeteit a bibliográfiákkal szembeni
elvárásokról, a bibliográfiai tevékenység értékelésének szempontjairól.
Minden esetben a bibliográfia tartalmának és szerkezetének összhangban
kell lennie az általa elérni kívánt céllal: " A motiváció és közlési
effektus összhangjának megteremtése jelenti a bibliográfiai munka
valódi tartalmát" – írta egy 1974-ben megjelent tanulmányában.11 A
bibliográfia elméletének egyik gyakorta visszatérő kérdése a teljesség
és szelekció problémája, mely már korábban is több jeles
bibliográfusunkat foglalkoztatta.12 Szentmihályi külön tanulmányban
hívta fel a figyelmet a "túlméretezettség" veszélyére, mely gyakran a
vállalkozás kudarcához vezethet: "A teljesség, ha ez nem a közlési
effektus teljességét jelenti, egyben információ-redundancia, ami
egyenesen gátolja a kívánt közlési effektus létrejöttét, és a vízfej
egyik kórokozója."13 Szentmihályi modern szemléletére jellemző, hogy
a bibliográfiát nem tekintette konstans, egymástól elszigetelt
produktumnak, hanem mindig hangsúlyozta, hogy azok rendszert alkotnak,
egymáshoz igazodnak, egymást kiegészítik. Szentmihályi János
könyvtárosi pályafutása során több helyütt is dolgozott. Az Egyetemi
Könyvtárban eltöltött évek után 1961-től az OSZK Könyvtártudományi és
Módszertani Központban a tudományos és szakkönyvtárak osztályát
vezette, majd az Országos Széchényi Könyvtárban Sebestyén Géza és
Pajkossy György felkérésére irányította a Várban kialakítandó
kézikönyvtár előmunkálatait. Tudományos munkásságának elismeréseként
már 1953-tól óraadó tanárként tartott előadásokat az ELTE
Könyvtártudományi tanszékén, majd amikor Kőhalmi Béla 1964-ben
nyugállományba vonult, immáron főállású egyetemi oktatóként tőle vette
át a Tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció tárgy oktatását: "…egy
évig helyettesítettem Kőhalmi Bélát, akit legkitűnőbb mesteremként
becsültem, s ma is meghatódom, ha tiszta emberségére gondolok.
Nyugdíjazása után kifejezetten az ő kérésére bíztak meg az egyetemi
oktatással – vallotta 1978-ban.14Szentmihályi személye 1964-től
végérvényesen összefonódott az egyetemi könyvtáros-képzéssel. Itt tudta
igazán kibontakoztatni képességeit, érvényesíteni szakmai
felkészültségét, európai szintű műveltségét, gazdag nyelvismeretét.
Mint a Bibliográfia és tájékoztatás tárgy oktatója, e szakterület tudós
művelője és szaktekintélye itt vált igazán ismert és elismert
személyiséggé. A tárgy kialakulásának történetéről egy 1976-ban
készült írásában így emlékezett meg: "A tantárgy tartalma – függetlenül
attól, hogy milyen fokon alkotta a könyvtárosképzés részét – nehezen
bontakozott ki. Az úttörő munkát ezen a területen Kőhalmi Béla végezte.
Mint egyetemi oktató először a könyvtártan keretében, majd pedig az
önálló tárggyá vált bibliográfia részeként igyekezett a könyvári
tájékoztatásnak azt a formáját megismertetni, melynek magyarországi
meghonosítója az ő mestere, Szabó Ervin volt (…). Kőhalmi Béla
elsősorban a könyvtári tájékoztatás műszereinek elemzésére törekedett,
(…) akinek további érdeme, hogy a könyvtári tájékoztatás legfontosabb
műszereinek, a bibliográfiáknak történeti fejlődésére (…) nagy
figyelmet fordított."15 Szentmihályi számos írásában fejtette ki
nézetét a tájékoztatás tárgy keretében oktatandó ismeretekről, az
oktatás módszereiről: "Ennek a tananyagnak a magvát vitathatatlanul a
forrásismeret képezi, (…) a forrástípusokat kell megfelelően bemutatni
a hallgatóknak. A forrástípusok jellegének és használatának ismerete
teszi lehetővé azt az asszociációs folyamatot, amely a tájékoztatás
kérdéseinek helyes megválaszolásához vezet."16 Szentmihályi Jánosnak
köszönhetően vált a bib¬liográfia és dokumentáció stúdiuma
tájékozta¬tás¬sá, melynek keretében annak gyakorlata mellett a tárgy
alapjaival, elméletével és rendszerével ismerkedhettek meg a hallgatók.
Oktató munkája során tanítványait önálló gondolkodásra nevelte, elvárta
az asszociációs képességet, a széles körű műveltséget, az idegen
nyelvek ismeretét. Hallgatóival szemben igényes, de ugyanakkor toleráns
és humánus volt. Rendkívül színes egyéniségének is köszönhetően az
élményszámba menő előadásai a szűkebb tananyagon túl emberségre, a
kulturális és szellemi javak értékelésére, megbecsülésére tanítottak.
Majd negyed századon át könyvtáros generációk sokaságát oktatta és
nevelte, példát mutatott emberi és szakmai tisztességből.Szűkebb
szakterülete mellett behatóan foglalkoztatta a könyvtárosi pályakép
alakulása is.17 Számos oktatási program, képzési koncepció
kidolgozásában vett részt, s mint a FID, a Nemzetközi Dokumentációs
Szövetség képzési bizottságának magyar tagja, tevékenyen közreműködött
a szervezet munkájában. Ennek köszönhetően jól ismerte a
könyvtárosképzés külföldi helyzetét, fejlődési trendjeit, s az itt
szerzett tapasztalatait igyekezett a hazai képzés javára hasznosítani.
Pályafutásom
során három minőségben találkoztam Szentmihályi Jánossal: lehettem
tanítványa az egyetemen, később mint kollégák dolgoztunk egyidejűleg a
Könyvtártudományi és Módszertani Központban, s végül ismét az
egyetemen, ahol nyugállományba vonulása után, az ő kérésére és
javaslatára, Tőle vehettem át a Tájékoztatás, információs források
főtárgy oktatását. Őt mesteremnek tekintem, és azóta is hálával és
szeretettel gondolok Rá, köszönve okos és bölcs tanácsait, támogatását
és barátságát.
Szentmihályi emlékét az utókor azóta is őrzi,
személyében a kiváló tanáregyéniséget, valamint a hazai bibliográfia
tudományának Gulyás Pál, Kőhalmi Béla és Csűry István mellett egyik
legjelesebb művelőjét tiszteli.
Irodalom
1 VÉRTESY Miklós: Szakom: a tájékoztatás, bibliográfia, dokumentáció. = Könyvtáros, 1978. 1. sz. 20. p. 2 VÉRTESY Miklós i.m. 20. p. 3
SZENTMIHÁLYI János – VÉRTESY Miklós: Útmutató a tudományos munka
magyar és nemzetközi irodalmához. Bp. : Gondolat, 1963. 730 p. 4
SZENTMIHÁLYI János: A magyar és a magyar vonatkozású
irodalom regisztrálásának, a nemzeti bibliográfia kialakulásának
indítékai. Kandidátusi értekezés. Bp. [1973.] 142. p. 5 SZENTMIHÁLYI János: Uo. 6
SZENTMIHÁLYI János: A hungarica bibliográfia néhány problémája. =
Magyar Könyvszemle, 1958. 1. sz. 109–117. p. és Vértesy Miklós i.m.
19–21. p. 7 SZENTMIHÁLYI János: A hungarica bibliográfia…. 113. p. 8 SZENTMIHÁLYI János: A hungarica bibliográfia…. 114. p. 9 SZENTMIHÁLYI János: A hungarica bibliográfia…. 113. p. 10 SZENTMIHÁLYI János: A bibliográfia és az irodalomtörténet. = OSZK évkönyv, 1961-1962. [1963.] 125. p. 11
SZENTMIHÁLYI János: Bibliográfia és "bibliográfia". A
bibliográfiai tevékenység szempontjai. = Magyar Könyvszemle, 1974. 1–2.
sz. 98. p. 12 Lásd CSŰRY István: Válogatás és teljesség:
a könyvtári és bibliográfiai gyűjtés kettős arculata. Debrecen, 1964.
26 p. (A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárának
közleményei ; 40) 13 SZENTMIHÁLYI János: Bibliográfia és
"bibliográfia". A bibliográfiai tevékenység szempontjai. = Magyar
Könyvszemle, 1974. 1-2. 103-104. p. 14 VÉRTESY Miklós i.m. 21. p. 15 SZENTMIHÁLYI János: A könyvtári tájékoztatás oktatásának tartalma. = Könyvtáros, 1976. 1. sz. 25. p. 16 SZENTMIHÁLYI János: A könyvtári tájékoztatás oktatásának tartalma. = Könyvtáros, 1976. 1. sz. 26. p. 17.
SZENTMIHÁLYI János – SZEPESVÁRY Tamás: A könyvtárosi pályakép.
Változások, fejlődési tendenciák. = Könyvtári Figyelő, 1980. 2. sz.
153–158. p.
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkeznie. Jelentkezzen be, vagy kattintson ide a regisztrációhoz