A
szerző azonos című tanulmánya az Élet és Irodalom c. hetilap 52.évf.
2008. 14. számában jelent meg. A most olvasható szöveg az eredeti
publikáció folyóiratunk számára készült rövidített változata.
A demokratikus kultúra definíciója
Jack
M. Balkin, a Yale Egyetem jogi karának professzora, a "Balkinization"
c. ötéves blog szerzője a következőképpen definiálja a demokratikus
kultúrát: "A demokratikus kultúra abban az értelemben demokratikus,
hogy mindenki –- nem csak a politikai, gazdasági, kulturális elit –-
egyenlő eséllyel rendelkezik, hogy a kultúra létrehozásának
folyamatában, illetve a közösségalakító ötletek és jelentések
megalkotásában részt vegyen."1 A hangsúly az esély szón nyugszik, a
demokratikus kultúra lehetőséget jelent a közösségalkotó képzetek
megalkotásában való önfeledt részvételre. Hogy aztán ténylegesen
mindenki, a gazdasági, politikai, kulturális különbözőségektől
függetlenül megteheti-e, hogy hat, alkot, gyarapít, már a következő
lépés a játékban. A demokratikus kultúra arra ad lehetőséget az
egyénnek, hogy játsszon: megpróbálkozzon a digitális korban a kultúra
létrehozásának és terjesztésének folyamatával. A demokratikus jelző
többre utal, mint a képviseleti demokrácia intézményrendszere: a
kultúraformálásban való aktív részvétel esélyére vonatkozik,
kapcsolódik ugyan a politikai szabadsághoz és az indivuum
autonómiájához, ám egyikkel sem azonos.2 Először a
demokratikus kultúra feltételrendszerét szeretném felvázolni, majd két
példa segítségével fogom bemutatni e kulturális forma jelenlétét a
hétköznapokban. Végül arra szeretnék választ keresni, miért érdemes
odafigyelnünk a demokratikus kultúra térnyerésére.
A demokratikus kultúra feltételei
A demokratikus kultúra feltételei három csoportba sorolhatók: - technokulturális feltételek - információpolitikai feltételek - a közösségi befogadáshoz kapcsolódó feltételek.
Technokulturális feltételek A
digitális technológia az eddigi gyakorlattól eltérően alacsony
költségen ígér és nyújt belépést az alkotói folyamatba, majd az
elkészült művészeti alkotás, politikai publicisztika, napló, családfa
és megannyi más kulturális produktum széles körű terjesztésének,
másolásának, módosításának olcsó módozatát kínálja. A digitális
technológiák segítenek a kultúra megőrzésének folyamatában is,
könnyedén őrizhetjük képek, videók ezreit a laptopunkon, hogy aztán
kedvünkre módosítsuk, kombináljuk mások műveivel, és végül
hozzáférhetővé tegyük őket valamely nem közpénzen létrehozott globális
audiovizuális archívumban. A digitális technológia tehát belépést,
terjesztési lehetőséget, másolási, mixelési opciót és a kulturális
emlékezet formálásában való aktív részvételt kínál. Fontos
hangsúlyozni, pusztán lehetőségről van szó, a strukturális problémák –
diszkrimináció, munkanélküliség, digitális szakadék, oktatási
hiányosságok – akadályozhatják a részvétel megvalósulását. A
digitális technológiák új üzleti modellek létrehozásához is
vezethetnek, például profitábilissá válhatnak olyan vállalkozások is,
amelyek nemcsak néhány, rendkívül népszerű terméket bocsátanak nagy
mennyiségben a piac túlzsúfolt asztalára, hanem sok olyan nehezen
megszerezhető terméket is kínálnak, amelyek egyenként kevés érdeklődőt
vonzanak. Erre az üzleti modellre épül például az amerikai on-line DVD-
kölcsönző, a Netflix, amely 90 000 DVD-t kínál 6,7 milló
előfizetőjének. A Netflix segítségével az interneten kiválaszthatjuk
kedvenc magyar dokumentumfilmünket, amely borítékban, tehát postán
érkezik hozzánk bárhova Amerikában, és addig marad nálunk, ameddig
szeretnénk. A Netflix listáján található filmek egy részét lehet, hogy
csak hárman nézik meg évente, de a bőséges kínálat és a széles
előfizetői kör miatt a modell – amíg az igen aktív konkurensek le nem
gyűrik – sikeres.3 Ez a Chris Anderson-féle "hosszú farok"- elmélet4: a
21. században nem kell hollywoodi kasszarobbantó csodatermékekkel
berobbanni, a tartós piaci jelenléthez elegendő lehet a sokféle,
"kifogyasztású", kis számban árult termékkel való kiszolgálás is.5
Információpolitikai feltételek A
demokratikus kultúra nem csak technológiai feltételrendszert kíván,
mert hiába adottak a szükséges "kütyük", ha a felhasználó nem tud
hozzáférni a releváns tartalmakhoz, illetve ha nem informálják kellően
az őt érintő kérdésekről. A demokratikus kultúra tehát igencsak
tartaloméhes. A gazdasági szféra azonban érthető okokból nem lelkes,
ha bármely szellemi tulajdon milliók homokozójába kerül, és bárki
építhet belőlük várat. A demokratikus kultúra terjedése szükségképpen
vezetett el a szerzői jog és szabadalmi jog jelenlegi szabályozásának
megkérdőjelezéséhez. Megszületett a tudáshoz való hozzáférés nemzetközi
mozgalma, melynek kulcsszereplői többek között Lawrence Lessig a
Stanfordon, Yochai Benkler a Harvardon és Jack Balkin a Yalen. A
mozgalom új tudás-definicióért, új hozzáférés-koncepcióért és a
vonatkozó nemzetközi szerződések, nemzeti jogszabályok,
információpolitikai mechanizmusok refomjáért küzd a nemzetközi
porondon. Olyan szabályokért, kulturális, gazdasági és jogi normák
meghatározásáért folyik a küzdelem, amelyek lehetővé tennék hogy a
nemzetközi közösség hozzáférjen ahhoz a kultúrához, amely érte –
sokszor az ő adója révén születik, miközben azért e kulturális javak
szerzői is megfelelő javadalmazásban részesüljenek. A tudáshoz való
hozzáférés mozgalma éppen úgy jelen van a szoftveriparban, mint az
orvosi kutatások világában, a gyógyszergyártás közegében, a
mezőgazdaságban, vagy éppen a zene- és filmiparban. Követelései nem
kizárólag a szellemi tulajdonhoz kapcsolódnak, hiszen a
mobiltelefon-használat kiterjesztése, a szexuális ismeretterjesztés
fejlesztése vagy a nyílt forráskódú szoftverek ügye éppen úgy érdekli.6
A mozgalom a követelések és a tevékenységi formák terén jelentős
lokális különbségekkel bír, nyilván más az eszköztár Brazíliában és más
Magyarországon. A új jogi szabályozási javaslatok pedig új innovatív
üzleti modellek és alternatív szerzői kompenzációs rendszerek
kialakításához vezetnek. Információs politika terén a demokratikus
kultúra elmélete elsősorban két dolgot vár a kormánytól: hogy
tájékoztasson közérdekű kérdésekben, tehát aktívan vegyen részt az
információtermelésben, illetve, hogy úgy informálja az információs
teret, hogy minél szélesebb körben nyújtson hozzáférést a lehetőség
szerinti legtöbb tartalomhoz. A demokratikus kultúrára épülő
médiaszabályozás nem követheti a hagyományos, köztársasági
médiaszabályozási elvet, miszerint értékes tartalmat kell biztosítani
az állampolgárok megfelelő kiműveléséhez. Ha a kormányzat a
demokratikus kultúra nézetrendszerét követi, mindössze annyit ígérhet,
hogy ő maga megfelelő mennyiségű pontos információt terjeszt közérdekű
kérdésekben, és támogatja a demokratikus kultúra technológiai és
tartalompolitikai igényeit. A demokratikus kultúra elméletéből nem
vezethető le például a közszolgálati televízió szükségszerű létének
igazolása, amiként az a típusú médiakritika sem, mely szüntelenül az
értékközvetítés hagyományos formáit követeli. Befogadói közeg Fontos
még a befogadói közeg kérdése is, hiszen kié a demokratikus kultúra, ha
nem az istenadta népé. A befogadói közegtől sokat vár el a demokratikus
kultúra elmélete, például azt, hogy elfogadja, amikor a nyíregyházi
kiselefánt fényképét feltöltjük a cukisag.hu-ra, akkor a kultúraalkotás
és -terjesztés léleknemesítő folyamatában veszünk részt. A demokratikus
kultúra elmélete szerint a kutyás, macskás, a kedvenc sütikről, illetve
pl. a celebek nevelési elveiről szóló blogok stb. éppoly értékesek,
mint Szűts Miklós és Bátorfy Attila blogjai, az alkotmányjogi
Balkinization vagy éppen Onagy Zoltán internetes írásai – azok is, és
ezek is az emberi lélek kiteljesedésének szolgálatában állnak. Két példa: Facebook és kollaboratív virtuális játékvilágok Facebook Ha
a 2007-os év (is) a YouTube éve volt, akkor a 2008-as globális szinten
a Facebooké lehet. A Facebook magyar viszonylatban az iwiwhez
hasonlítható közösségi szoftver, amelyet 2004-ben harvardos diákoknak
hozott létre Mark Zuckerberg, hogy az egyetemistáknak közösségi fóruma
legyen. Mára a Facebook valódi közszférává nőtte ki magát, 60 millió
felhasználóval, akik átlagosan napi 19 percet töltenek e
tevékenységgel, és hetente több mint 60 millió fényképet töltenek fel
rá.7 A Facebookon be lehet jelölni a barátokat, képeink is
felkerülhetnek, kérdőívek százait tölthetjük ki, lehet csoportokhoz
csatlakozni, közcélokra pénzt gyűjteni, közösségi politikai vitákat
bonyolítani, programokat szervezi, rajzolni, képeket és "vámpírharapást
küldeni" . A Facebook az amerikai elnökválasztás vitáinak egyik kiemelt
fóruma, naponta több ezer hozzászólással. Csoportok alakultak a
legkülönfélébb kulturális kérdésekre, például a Ligeti György- rajongói
klubban koreai és német diákok vitatják meg Ligeti és a fluxus
viszonyát. Az "Onnan tudod, hogy magyar vagy, hogy ..." közösség tagjai
pedig összegyűjtötték nemzeti létünk sajátosságait, úgymint
tejföl-fogyasztás, öngyilkos ötletek, Túró Rudi, illetve kenyérkérés a
kínai büfé szecsuáni csirkéjéhez. A Facebookhoz hasonlóan nagy hatást gyakorolhat az új médiatérre az OpenWeb-díjas Kaltura projekt (www.kaltura.com),
mellyel csoportosan lehet filmeket, videókat szerkeszteni. A Kaltura a
Wikipedia közösségi tartalomalkotási tradícióját szeretné a vizuális
kultúra világába bevezetni, ezért nemrégiben partnerségi megállapodást
kötött a Wikipediával a wiki oldalak videóanyagokkal való
felélénkítésére. A kezdeményezés a vizuális emlékezet-építés földrajzi
és politikai határokon átívelő, kollaboratív lehetőségét ígéri. Kollaboratív virtuális játékvilágok A
sokszereplős online játékokra8 megannyi példa említhető az Everquesttől
és a SecondLife-on át a World of Warcraftig. A számítógépes játékok
körül izgalmas társadalomtudományi vita folyik, amely régen elszakadt a
játékok káros pszichológiai hatásának boncolgatásától. A tét például
annak a jelenségnek a feltérképezése, hogy a virtuális világokban
hogyan működik a külső jogrendszer, a gyártók technológiai szabályai, a
közösségi megoldások és az egyéni önsegély szabályozási négyese. A
LamdaMOO játékban brutálisan megerőszakolták az egyik játékos virtuális
karakterét, valós traumát okozva ezzel az online identitás
megalkotójának.9 Mint minden virtuális világban, a tett szavakkal
történik, szavakba kell foglalni a mozdulatainkat, cselekmény és szó
többé nem választható el. E történet kapcsán minimum három szabályozási
kérdés merül fel: 1) kell-e ezzel a traumával a hagyományos külső
jogrendszernek foglalkoznia, 2) a gyártónak kellene-e úgy megalkotnia a
szoftver, hogy ne lehessen az erőszakolót, ha úgy látja helyesnek. Sokan
legyinthetnek a példára, csakhogy mindeközben virtuális harceszközök és
egyéb értékek százai cserélnek gazdát valós pénzért online piactereken,
és különböző országok állampolgárai dolgoznak napi tizenkét órát valós
bérért virtuális szántóföldeken. Hogyan értékeljük e virtuális világok
kulturális normáit, vizuális terét, hétköznapi kultúráját és kortárs
művészetét? Érdekli-e kortárs szociológiát, kulturális antropológiát,
jogtudományt, esztétikát, kultúratudományt, politológiát, vizuális
kultúrát, művészettörténetet e milliók által formált tér? Mi a különbség?
A
demokratikus kultúra sokféle területen fejtheti ki hatását a politikai
kampányoktól az új nemzetbiztonsági nyomozati módszerekig. Négy
lehetséges hatást említek: - jó néhány megszokott fogalmunkat más értelemben kell majd használnunk; - médiaszabályozási paradigmák, intézményi rendszerek formálódhatnak át; - a hagyományos média és a demokratikus kultúrára épülő közösségi szoftverek kölcsönhatása erősödhet; - a folyamat a hagyományos értelmiségi attitűdök átgondolását kívánja meg. Az
első változásra példa a kibertér, online világ, internet-tér és hasonló
meghatározások átgondolásának szükségessége, azaz elválasztható-e az
interneten töltött életünk a nem internetes világunktól? Amikor e-mailt
írunk megbántott jó barátunknak, de mert nem békül, ajándékot kap a
Facebookon, vagy. könyvet rendelünk neki az Amazonon, s ha még mindig
duzzog, felhívjuk telefonon, ha nem veszi fel, irány a metró,
felkeressük, kopogtatunk, nincs otthon, erre írunk neki a
Blackberryről, megrezegtetjük a laptopját MSN-en, esetleg kommentet
helyezünk el a blogján, nos, akkor e folyamat online és offline
elemei elválaszthatóak-e? Hol vagyunk, amikor éppen wiki-oldalon
jegyzeteljük egy konferencia vagy sajtótájékoztató történéseit? Itt
vagy ott? E különböző mediális és nem mediális terek összefonódnak, és
egységes kommunikációs teret képeznek. Vannak dolgok, amelyeket csak
offline térben jó csinálni, példa ide nem kell, és vannak dolgok,
amelyek online jobbak, és ide sem kell példa. A második változást
nyilván nem lehet e cikkben részleteiben kifejteni, de a felszín egy
részét le lehet írni. A demokratikus kultúra a médiaszabályozás
intézményrendszerétől új stratégiai terveket kíván, elsősorban a
médiaszabályozó új szerepeit illetően. A médiaszabályozásnak a
demokratikus kultúra által ki¬alakított és belakott, konvergenciára
épülő te¬reket egységben kell látnia, ahol a tartalmak egyik
médiaplatformról a másikra áramlanak.10 A médiaszabályozónak például át
kell gondolnia, hogy e konvergens térben milyen hatékony
filter-mechanizmusok alkalmasak a tartalom szűrésére, milyen szinten
érdemes szűrni, és mennyiben számíthat a szabályozás a piaci és
közösségi megoldásokra (megvásárolható internetfilterek, melyek
hatékonyan kiszűrik a gyerekekre ártalmas tartalmakat). A demokratikus
kultúra átformálhat olyan hagyományos médiajogi fogalmakat, mint a
rágalmazás és a becsületsértés. A konvergenciára épülő médiában sokszor
gyorsabb és hatékonyabb megoldások állnak rendelkezésre, mint a jogi
eszközök. A becsületünket csorbító online tényállítás után úgy is
dönthetünk, a tömegmédiához fordulunk, és hírt csinálunk az ügyből,
esetleg felfogadunk valakit, aki minden vonatkozó blogon cáfoló
nyilatkozatot helyez el kommentként. Ám mielőtt a szabályozási
részleteket átgondolnánk, érdemes feltárni az adott médiaszabályozás
mögött megbújó médiakulturális koncepciót. A kulturális szociológia
szerint a közbeszéd látszólag komplex vitái többnyire visszavezethetőek
valamely bináris kódra, tiszta/szennyezett, elhasznált/megújult, és így
tovább. A médiaszabályozási vitákra is igaz, hogy többnyire van egy
morális előfeltevés, a bináris kód valamelyik oldala, és erre épül fel
az elmélet disneylandi rózsaszín kastélya. Ha felfedezzük e bináris
kódot és a médiaszabályozás elméleti paradigmáit valamely konkrét
szabályozási javaslat mögött, az nagyban segíthet a higgadt vitában. A
harmadik hatás lényege, hogy a demokratikus kultúra médiája és a
tradícionális média közötti kollaboráció mind intenzívebbé válására
lehet számítani. A közösségi szoftverek tartalmuk jelentős részét a
tömegmédiából nyerik, ám az új média is formál a hagyományoson. A New
York Times online verziója videókkal, kommentekkel, fotósorozatokkal
gyakran sokkal izgalmasabb, mint a napilap bármely korábbi formája. A
blogoszféra bizonyos nem költségigényes közvetítési tevékenységeket
jobban el tud látni, mint a tradícionális média, például a Virginia
Tech-i diákvérengzés idején a CNN diákblogokból, mobiltelefonos
közvetítésekből és a MySpace nevű közösségi oldalról nyerte
legfontosabb anyagait. Az amerikai elnökválasztásnak pedig egyik fontos
különlegessége a CNN-, YouTube-, ABC-Facebook-viták, azaz a régi és az
új média szervezett együttműködésének jelenléte. A negyedik
változás, és talán ez a legérzékenyebb probléma, az identitás-képünkkel
kapcsolatos. Amikor arról beszélek, hogy a demokratikus kultúra intim
családi hétköznapjainkat is átrajzolhatja, nem arra utalok, hogy
sokunk ébredés után gyakran előbb érinti meg tőle jobbra fekvő
laptopját, mint a tőle balra heverő szerelmét. Sokkal inkább berögzött
értelmiségi attitüdökre gondolok, például a vizuális kultúra
térnyerésétől való idegenkedésre, vagy arra a rémült iszonyatra, amely
a gyermekek virtuális világokban, közösségi weblapokon, televíziós és
filmkultúrában való barangolását kíséri, avagy a blogszféra névtelen,
szókimondó stílusától való finomkodó távolságtartásra. Ki ne
találkozott volna már az értelmiségi prototípusával, aki mámorító
boldogságként éli meg, hogy tíz éve elromlott tévéjét (nem is volt soha
neki) a lomtalanításra maga vitte le az utcára. Nyilván mindenki ott
talál boldogságot, ahol szeretne, de a résztvevői kultúra korában
kérdés, nem abból marad-e ki a számítógépet maximum e-mailre használó
értelmiségi, amelyre leginkább büszke, az értelmiségi létformából,
amelyből aligha hagyható ki a kortárs kultúra iránti érdeklődés és a
közszférában folytatott vitában való részvétel. Nem érdemes úgy
beszélni a demokratikus kultúráról, hogy a hozzá kapcsolódó potenciális
veszélyek halmazára ne térnénk ki. A digitális kultúrában az az
érdekes, hogy ugyanazon technológiák teszik lehetővé az önkifejezés új
formáit, amelyek egyúttal veszélyt is jelentenek számára.11 A
demokratikus kultúra súlyos csapásokat mérhet a magánszféra világára,
különös tekintettel személyes adatainkra, egyes elméletek szerint
társadalmi polarizálódáshoz és az extrém vélemények fokozott
jelenlétéhez vezethet12, és nehézzé teheti a káros tartalmak
kiszűrését. Az internet megalkotásánál azt üdvözöltük, hogy létrejöhet
a globális emlékezet, végtelen számú archívummal, személyes
történettel, közösségi emlékekkel. Mára az internet kapcsán az egyik
legfontosabb kérdéssé a felejtés vált: hogyan törölhető ki a globális
emlékezetből az idétlen gyermekkori videó, a kínossá vált virtuális
identitás, és miként kerülhető el a különböző online oldalakon
elhelyezett információk integrálása és üzleti kiaknázása. Nem
gondolnám, hogy a demokratikus kultúra minden egyes megnyilvánulását
ünnepi vagy kritikai megítélés tárgyává kell tenni. Nem is szeretném a
demokratikus kultúrát és technológiai infrastuktúráját a durkheimi
szent és profán dichotómiát alkalmazva feldicsőíteni avagy
elmarasztalni.13 A cél egyfajta szatellitfelvétel volt – morális
kitételek és követelések elkerülésével. A magyar médiakritika egyik
válságtünete, hogy sok esetben eleve adott tényként kezel morális
felvetéseket. A demokratikus kultúrát sokféleképpen lehet megítélni, de
figyelmen kívül hagyni nem érdemes. Sőt, most már, bármennyire is
lenyűgőző a Beinecke-könyvtár halvány pírban derengő belső tere a
Gutenberg Bibliával, nem is szabad. Jegyzetek
1 BALKIN,
Jack M.: Digital Speech and Democratic Culture: A Theory of Freedom of
Expression for the Information Society. = 79 N.Y.U. L. Rev. 7.
(2004) 2 BENKLER, Yochai: The Wealth of Networks : How Social Production Transforms Markets and Freedom, 274 p., elérhető http://www.benkler.org/Benkler_Wealth_Of_Networks_Chapter_8.pdf 3 http://en.wikipedia.org/wiki/Netflix, www.Netflix.com 4
A “long tail" jelenség könyvtári szempontú elemzését ld. DIPPOLD
Péter: Merre tovább katalógus? = Könyvtári Figyelő, 17. (53.) 2006. 4.
sz. 521–527. p. http://www.ki.oszk.hu/kf/kfarchiv/2006/4/dippold.html (A szerk. meg¬jegy¬zése) 5 ANDERSON, Chris: Hosszú farok. = HVG Kiadó Rt., 2007. 6 BALKIN, Jack M.: What is Access to Knowledge? elérhető http://balkin.blogspot.com/2006/04/what-is-access-to-knowledge.html 7 http://en.wikipedia.org/wiki/Facebook, www.facebook.com 8 BALKIN, Jack M.: Beth Noveck, The State of Play: Law, Games and Virtual Worlds. New York : University Press, 2006. 9 DIBBELL,
Julian: A Rape in Cyberspace: How An Evil Clown, A Haitian Trickster
Spirit, Two Wizards, and a Cast of Dozens Turned a Database into a
Society, THE VILLAGE VOICE. 1993. Dec. 23. http://www.villagevoice.com/specials/0543,50thdibbell,69273,31.html; HUANG, Anne: In the Virtual Shadow of the Law, the Chimerical Study of Law and Social Software. (kézirat a szerzőnél) 10 JENKINS, Henry: Convergence Culture. New York : University Press, 2006. 15. p. 11 Ld. 1. sz. jegyzet, 5. p. 12 SUNSTEIN, Cass: Rebublic.com. Princeton University Press, 2001. 13
ALEXANDER, Jeffrey: The Sacred and Profane Information Machine, The
Meanings of Social Life. Oxford : University Press, 2003.
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkeznie. Jelentkezzen be, vagy kattintson ide a regisztrációhoz