38. évfolyam, 1992. 3. szám |
Archívum |
A könyvtár helye kommunikáció folyamatban 1.
Szente Ferenc
A témának különös aktualitást ad - a könyvtárosi
szerepismeret mindenkor kötelező fejlesztésén túlmenően -, hogy a
közelgő budapesti világkiállítás irányadó gondolatának nagy valószínűséggel
"Az ember és a kommunikáció" címet vagy ennek valamely változatát fogjuk megtartani.
Feltételezve továbbá, hogy az EXPO a tárgyát tágabb összefüggésben lesz hivatott
megjeleníteni, alkalom kínálkozik arra, hogy a könyvtár korábban nem remélt
reflektorfénybe kerüljön. Hiba volna időben föl nem készülni erre a lehetőségre
az intézmény és a szolgálat sajátos kommunikációs funkciójának demonstrálásával.
A közös gondolkodás serkentése végett válasszuk kiindulásul az általános modellt,
helyesebben szólva annak hagyományos építőelemeit. A kommunikációelméletben
az általános modell az alábbi összetevőkre bontható: 1) üzenetek, - ezek
tudati, érzelmi elemeket tartalmaznak; 2) kódok, - ezek az üzenetekhez rendelik
a közleményeket; 3) közlemények, - ezek a kódolás eredményeként jönnek létre;
4) feladó, - tőle származik az üzenet, ő adja meg ehhez a kódokat;
5) címzett, - 9 fogadja a közleményt, és a kód felismerése alapján megfejtheti
az üzenetet; 6) közvetítő csatorna, - az a közeg, melyen keresztül a közlemény
a feladótól eljut a címzetthez; 7) kommunikációs környezet, - ide tartozik minden
olyan külső tényező, mely a kommunikáció folyamatára hatást fejt ki.
Mint látjuk tehát, a kommunikációs folyamat két határpontját maga az üzenet
képezi, a kiindulóponton úgy, ahogy a feladó összeállította, a végponton úgy,
ahogy a címzett dekódolta. Szerencsés esetben az üzenet azonos önmagával. Ezt
nevezik zajmentes kommunikációnak. Ha a feladó és a címzett kultúrája, fogalomvilága,
"szemantikai univerzuma" közeli vagy azonos, számolhatunk a zajmentes kommunikációval.
A zajos kommunikációnál a két üzenet kisebb-nagyobb mértékben eltér egymástól.
A modern vers olvasója pl. gyakran érezhet bizonytalanságot, hogy jól érti-e
az üzenetet? A költő jelezheti az üzenetben, hogy nem gondolja komolyan,
amit mond, ám a címzett esetleg nem veszi észre a rejtett figyelmeztetést és
felháborodik.
Használatos fogalom a csatornazörej. Ilyen esetben a feladott és a vett közlemény
azért tér el egymástól, mert a kommunikációs csatornán elveszik a jelpéldányok
egy része. Ha telefonálás közben nem értjük jól a szöveget, mert zúg a vonal,
vagy, ha a levélen olvashatatlanná halványul a tinta, ezzel a jelenséggel állunk
szemben.
A kommunikációs zaj és a csatornazörej különböző jelenségek. Erős
csatornazörej mellett is elképzelhető zajmentes kommunikáció, ha a közleménynek
magas a redundancia foka. A redundancia az információ lényegi tartalmának többszörözött
közlését jelenti. A tanító célzatú információközlésnek jellemző sajátossága
a magas redundancia fok. A redundancia védelmet kínál a csatornazörejjel szemben,
mert minél nagyobb a közlés redundanciája, annál valószínűbb, hogy megmarad
az eredeti közlemény.
Végezetül még egy fontos, közbeszúrt megjegyzés: a csatornazörej mindig kívülről,
a kommunikációs környezetből származik, és objektív okok idézik elő.
Ezzel szemben a kommunikációs zaj azt jelzi, hogy a feladó és a címzett által
használt kódok térnek el egymástól. A kommunikációs zaj sajátos okozója lehet
a címzett emlékezete. Ha a későbbi üzenetek megértésének feltétele a korábbiak
felidézni tudása, gyakran sikertelenné válhat a kommunikáció. Ilyenkor a korábbi
üzenetek felidézése nélkülözhetetlen az újabbak megértéséhez. Emlékezetünk tökéletlensége
állandó zajforrás. Ha egy üzenetet fülbesúgással küldünk el, egy tíz tagból
álló kísérleti csoport utolsó tagja 70%-ban mást vesz át, mint amit az elsőnek
feladnak, annyira megváltozik a közlemény tartalma.
A fogalmak értelmezése után tegyünk egy sétát az alkalmazásuk körül. Fontos
tudnivaló, hogy a különböző kultúráknak különböző jelrendszere van
a kommunikációhoz. E jelrendszerek összehasonlító vizsgálatával foglalkozó tudomány
az etnoszemiotika. Sokat hivatkozott jeles képviselője, J. Lotman
észt professzor kultúra definícója szerint: a kultúra valamennyi örökletes információ
és az információszervezés és -megőrzés módozatainak összessége. Eszerint
a kultúra három egymással szorosan összefüggő tényező: a) maga a jelrendszer,
b) a jelrendszer nyelvén megfogalmazott szövegek, c) a szövegek megőrzési
módja. Szerves negyedik elemként értelemszerűen hozzá kell venni ehhez
az információtovábbítást, vagyis a kommunikációt, mert az információ megőrzése
s továbbítása nem mindig különül el egymástól. Vegyük példának a szokások világát,
ahol a rendszeres ismétlés maga a megőrzés. A közösség információvagyonának
megőrzési módja a kultúra jellemző sajátossága. Az össztársadalmi
érdeket szolgáló, szervesen fejlesztett könyvtári rendszer a modern kommunikációs
társadalom nélkülözhetetlen feltétele. A megőrzés lehetővé teszi és
egyszersmind feltételezi, hogy az információvagyon folyamatos felhasználásra
kerüljön. Jellemző ismérve a társadalom életképeségének, ahogy a közösség
reprodukálja a kultúráját, hisz a reprodukció módja szervesen hozzátartozik
a kultúra életéhez.
Egy társadalom kultúráján általában a közös nyelvet beszélők kultúráját
értjük, vagyis a természetes nyelvet tekintjük alapnak. A kultúrán belül a jelrendszerek
nem függetlenek egymástól, vannak, amelyek szervesen egymásra épülnek. Ilyen
a viszony a természetes nyelv és az irodalmi nyelv között. A természetes nyelvek
és a zene nyelve generatív jelrendszerek, mert noha meghatározott számú jelből
állnak, végtelen számú közlemény képezhető jelkészletükkel.
Láttuk tehát, hogy a kommunikáció nem más, mint információcsere oly rendszerek
között, melyek üzenetek átvételére, megfejtésére, átalakítására, tárolására
képesek. A legáltalánosabb forma a nyelvi kommunikáció, mely az emberek közti,
hangoztatott vagy írott nyelvi jelek közvetítésével végbemenő információcsere.
Kódkészlete a nyelvi jelek összessége. Beszélt nyelvnél ide számítanak a gesztusok
és a mimika is. A nyelv grammatikája szabályozza a kódolást.
A nyelvi jelek egyik legfontosabb sajátossága kommunikációs szempontból, hogy
bármely más jelrendszert képesek átvenni. Dekódolásnál az eredeti jelek, információk
visszaállítása azonban nem mindig egyértelmű a nyelvi jelek és összekapcsolódásuk
sajátosságai következtében.
A modern lélektanban és a szociológiában egyaránt elfogadott nézet, hogy a kommunikáció
mind az emberi együttélés rendjének, mind pedig a személyiség kialakulásának
lényegi feltétele. A társadalmi össztevékenység kommunikatív folyamatok által
hangolódik egybe, az egyén pedig az emberi kapcsolatokban a kommunikáció révén
tanulja meg az együttélési rend szabályait. Mondhatjuk úgy, hogy a rendszeres
kommunikáció révén épülnek ki a személyiség társadalmi összefüggései. Több ezer
éves az a felismerés, hogy az emberi faj a kommunikációs képesség fejlődésével
emelkedett ki egyre jobban a természetből. A fejlődésnek ez a kulcsmotívuma
figyelemre méltó néhány ótestamentumi helyen is. Már a bűnbeesés jelenetsorában
felfigyelhetünk arra, hogy a tudás fájáról szakított képesség csak a tilalom
megszegéséhez, az engedetlenséghez elég, a tudás megtartásához maga a büntetés
szolgál. Vagyis, nem adatik meg ugyan az örök élet, de megadatik a faj fennmaradása,
annak a lehetősége, hogy a tudás tapasztalatként áthagyományozható az utódokra.
A kommunikáció átlépheti a nemzedéki határokat. De tovább menve, gondoljunk
a Bábel tornyát építők vétkére, akik közösen végbevitt gőgös vállalkozásukkal
az eget akarták megostromolni. Büntetésük a szétszóratás lett, a közös nyelvnek,
a megértés képességének az elvesztése. Felidézhetünk az Újtestamentumból is
egy ide illő, bár ellenkező értelmű jelenetet, azt, amikor Jézus
mennybemenete után az apostolok és az egybesereglett hívek megérik a csodát,
hogy a megértés szelleme, a Szentlélek, tüzes nyelvek alakjában föléjük ereszkedik,
s egyszeriben érteni kezdik egymás nyelvét. Létrejön a kommunikáció, a közösséggé
válás alapja.
Minden kommunikáció értelme abban van, hogy a közlő és a közlést fogadó
között lehetővé teszi a megértést.
Interperszonális kommunikációról beszélünk, ha a közlés közvetlenül zajlik két
ember között. Közvetett kommunikációról beszélünk, ha az üzenet valamely hordozó,
közvetítő tárgy segítségével jut a címzetthez. A könyvtárhasználat a közvetett
kommunikációnak egy jellegzetes, sok tényezős formája, amikor a címzett
az üzenetek végtelen sokaságából válogatja ki és rakja össze a saját gondolataival
kiegészített, új informácíót. Ebben az esetben is a nyelv az emberi kommunikáció
lényege és sajátos humán lehetősége, mint ilyen az a jelrendszer, amely
a tárgyi valóság és az emberi viszonylatok részletes és hű tükrözésére
képes. E jelrendszer a hangjelek kombinációjából áll, s ezek tudatos variálása
a beszéd. A beszéd hangjelei írásban rögzítve a közvetett kommunikáció legfontosabb
eszközét adják. Az írás teszi lehetővé az információk tárolását és gyűjtését.
Bizton föltételezhető, hogy a legrégibb könyvtár nem lehetett sokkal fiatalabb
a legrégibb írásnál. Az írott jelek formájában tárolt információ a szóbeli áthagyományozás
kései leszármazottja és nem teljes értékű mása, hisz az ember közvetlen
kommunikációjában meghatározó szerepe van a gesztusoknak, a mimikának, a testtartásnak,
az intonációnak. Ezek a beszédet aláfestik, árnyalják, kiegészítik metakommunikativ
jelekkel.
Az audiovizuális hordozók segítségével történő üzenetátvitel tömeges elterjedése
és könyvtári hasznosítása a közvetett kommunikáció hitelességét fölbecsülhetetlen
módon megnövelte. Mindezáltal azt kell vélelmeznünk, hogy a nyelvnek van predesztináló
jelentősége az egyén és a társadalom alakulása és működése szempontjából.
A személyiség tudattartalma, mai ismereteink szerint érzelmi viszonylatokat
alkotó fogalmi struktúrák sajátos képződménye. Nyelvhez kötött a fantázia,
a gondolkodás, a belső képlátás.
A nyelv a filozófia és az irodalom előfeltétele is. A filozófia alapja
a belső kommunikációra való képesség, az igazság keresése, melynek során
a kérdések sokkal lényegesebbek a válaszoknál, mert minden kérdés további kérdéseket
szül. Az értelmi-érzelmi absztrakció az irodalmi alkotásokban sajátos kommunikációs
módot képvisel. Tudjuk, hogy az irodalom őskora olyan időszakra nyúlik
vissza, amikor írásbeliség nem lévén, az alkotások közvetlen beszédbeli kommunikáció
útján vitték az üzenetet a címzetteknek. Kultúrhistóriai adatok szerint az írott
irodalom sokáig, jócskán a középkor elejéig meghagyta a közvetlen, beszédbeli
kommunikáció jogait, mert hisz az ókorban és a középkor elején is az olvasás
fennhangon történt.
Az irodalmi és a tudományos kommunikáció mint a társadalmi össztevékenység része,
erőteljes tényezőként vesz részt a közösség kooperációjának biztosításában:
személyekre és csoportokra való hatása révén részben az egyén felzárkóztatásának,
részben a társadalom folyamatos megújulásának, változásának tényezője.
A kommunikáció története arra enged következtetni, hogy a különféle korok tudati
érzékenysége különféleképpen reagál a kommunikációs üzenetekre, s feltehető,
hogy a nemzeti kultúrákban, a különböző korokban élt gondolkodók olyan
üzeneteket kódoltak alkotásaikba, melyek a későbbi korok olvasóiban reveláció
értékű hatást váltanak ki.
Korunk a tömegkommunikáció kora. A tömegkommunikáció a legkorszerűbb technikai-elektronikai
eszközök alkalmazásával, ultrarövid hullámok és lézersugarak segítségével, tömegesen
és gyorsan juttat el információkat nagyszámú és vegyes összetételű közösségnek.
Funkciója rendkívül sokrétű. Jellemző ezen belül a hír továbbítása,
a társadalmi köztudat és közgondolkodás alakítása és a tömegszórakoztatás. Általánosan
alkalmazott intézményei közül említsük meg a könyvkiadást, az írott sajtót,
a rádiót, a televíziót. Tároló, visszakereső, felhasználásra átalakító,
újjárendező intézmény a könyvtár, amely a közvetett kommunikáció lehetőségét
az időtényezőtől függetlenítve teszi elérhetővé a címzettek
nagy tömegei számára. (Folytatjuk.)
Irodalom
BUDA Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1974.
SZECSKŐ Tamás - SZÉPE György: Nyelv és kommunikáció. I-11. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1969.
LOTMAN, L: Szöveg, modell, típus. Bp. Gondolat, 1973.
HAMLIN, Arthur T.: The university library in the United States. Philadelphia : Univ. of Pennsylvania Pr., 1981.
ILLYÉS Gyula: Szellem és erőszak. Bp. Magvető, 1978. (Gyorsuló idő)
HUBBARD, L. Ron: Dianetika. A lelki és szellemi egészség modern tudománya. Bp.: Interbright, 1990.
Országos Széchényi Könyvtár Észrevételek (2000/04/12) |