Amikor a nyolcvanas évek végén ízlelgetni kezdtük a szabadság furcsa mámorát, baráti társaságokban mozaikokból próbáltuk összerakni a polgári lét ismérveit. Egyszer valaki felvetette, hogy a polgári lét egyik alapértéke az erőszakmentesség, mindenfajta erőszak elutasítása. Jól emlékszem, mekkora vita kerekedett a társaságban arról, hogy egy polgári demokráciában van-e szükség a kötelező katonai szolgálatra. Akkoriban a nyugati sajtóból, illetve a Szabad Európa Rádióból sokat tudtunk azokról a perekről és súlyos ítéletekről, amelyeket magyar és más szocialista országokbeli bíróságok hoztak a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó fiatalok ellen, s tudtunk néhány olyan civil kezdeményezés létéről, amely jogi védelmet kívánt nyújtani azoknak, akik bármely okból meg akarták tagadni a fegyveres katonai szolgálatot. A felidézett vitában végül is arra a következtetésre jutottunk, hogy egy polgári társadalomban az egyén számára alanyi jogként kell biztosítani annak eldöntését, hogy akar-e fegyvert fogni, s mennyire kíván részese lenni az erőszak valamilyen formáját megjelenítő katonásdinak.
Arra is jól emlékszem, milyen késhegyre menő vitát provokáltam az általam tanított szakközépiskolások körében, amikor a nyolcvanas évek végén egy jelenismerettel foglalkozó kísérleti tantárgy tanítása során az egyik órán felvetettem az erőszakmentesség, az alternatív békemozgalmak ügyét. Tanítványaim között jó néhányan akadtak, akik azt gondolták, hogy a hazaszeretet és a haza fegyverrel történő megvédése elválaszthatatlanok egymástól; ezzel szemben mások azt mondták, hogy a világot úgy kell alakítani, hogy ne legyenek ellenségeink, ne akarjanak minket megtámadni. Érdekes volt hallgatni ezeket a tizennyolc éves fiúkat és lányokat, amint érveikkel összecsaptak a vitában, ugyanis mint cseppben a tenger, úgy rajzolódott ki a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar társadalmának alternatív békemozgalmakról, erőszakmentességről való vélekedése.
Ebben az időben találkoztam Csapody Tamás írásaival, aki, ahol csak tehette, felemelte szavát az egyén azon jogáért, hogy maga dönthessen arról, mennyire akar része lenni egy erőszakkal terhes világnak. Az ragadott meg Csapody első cikkeiben, hogy sohasem önmagában szemlélte, elemezte az erőszakmentesség fogalmát, hanem kitágítva azt, szinte mindig eljutott oda, hogy egy polgári demokráciában az egyénnek szuverén joga protestálni a természeti erőforrások pazarlása, a környezetpusztítás, az ember biológiai létét veszélyeztető gazdasági növekedés ellen. Csapodynak ezek a tanulmányai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy sokan felismerték a különböző alternatív mozgalmak közös célját, az egyén jogát egy számára élhetőbb, békésebb világ megteremtésére. Máig emlékezetes számomra az egykoron a KISZ által kiadott Ifjúsági Szemle című, egyébként kitűnő folyóiratban a Kelet-Nyugat Hálózat Kör címmel megjelent programadó tanulmánya, amelyben 1989-ben leírta, hogy egy átalakuló Magyarországból miként kell száműzni az erőszakot, miként kell megadni az egyén számára az erőszakmentes világban való létezés lehetőségét. Már ebben a korai tanulmányában megfogalmazta, hogy a közéletből, az oktatásból, a tankönyvekből száműzni kell az erőszak erényként való megjelenítését, a hazaszeretettel való összekapcsolását, s hangot adott annak is, hogy véget kell vetni a katonakultusz dicsőítésének.
Csapodyt általában nem szerette a rendszerváltás utáni politika, őt és a többi hozzá hasonló tollforgatót a legtöbb politikai erő világtól elszakadt idealistának, Don Quijote kései utódának, szélmalomharcot folytató pacifistának tartotta. Különösen érezhető volt ez a nevével fémjelzett – az erőszakmentességért, a kötelező fegyveres szolgálat eltörléséért küzdő – Alba Kör NATO-csatlakozást ellenző álláspontjával kapcsolatban. Csapody számos tanulmányban elemezte, hogy miért nem ért egyet Magyarország csatlakozásával az észak-atlanti tömbhöz, miért tartaná jobbnak egy semleges, minden katonai tömörüléstől távol levő Magyarország létezését. Az adott nemzetközi helyzetben, a kilencvenes években bennünket fenyegető konfliktusok közepette racionális érvek sokaságát lehetett felvonultatni a NATO-csatlakozás mellett, Csapody és mások érvei ellenében. Ezen érvek ellenére fontos volt, hogy nyilvánosságra kerülhessenek azok a gondolatok, amelyek a katonai eszközöket minél inkább háttérbe szorító, a béke keresésére, a tárgyalásokra összpontosító magatartás példázataként leírt.
Egy kialakulóban lévő polgári demokráciában helye kell hogy legyen azoknak az érveknek is, amelyek nem mindig racionálisak, de egy másik, az adott viszonyok között nem mindig kivitelezhető alternatíva felvázolásával olyan nyomást gyakorolnak a politikacsinálókra, mely bizonyos mértékig humanizálja, elviselhetőbbé teszi az egyén számára a politika racionális, ám korántsem mindig emberközpontú döntéseit. Jól példázza ezt a hadkötelezettség eltörléséért vívott harc egy évtizedes története, amelynek eredményeként 2005-től szerződéses hadsereg váltja fel Magyarországon a sorkatonaságot.
A Századvég Kiadó most kötetbe rendezte, és Civil forgatókönyvek címen kiadta Csapody tanulmányait és publicisztikai írásait. Érdekes kötetben végigolvasni ezeket az írásokat, mivel kirajzolódik belőlük egy sajátos személyiség, egy elkötelezett ember, aki jó ügyek szószólójaként biztos lehet abban, hogy gondolatai – ha lassan is – közelebb visznek egy élhetőbb, szelídebb világ felé. Csapody egymás mellé sorakozott írásai jól mutatják, hogy másfél évtized alatt az erőszakmentesség, az alternativitás terén miben változott Magyarország, mint ahogy az is kirajzolódik, hogy mennyire tágultak a „szabadság kis körei”, mennyire adott az egyén számára az, hogy saját értékei által vezérelten élhessen, szabadon kifejthesse nézeteit, különösen akkor, ha azok eltérnek a hivatalos felfogástól.
A mérleg, minden szubjektív érzésünk ellenére, nem rossz, s ez még akkor is igaz, ha a politikai közélet lehangoló, ha stílusa sokakat elfordulásra késztet a politikától. Csapody a nyolcvanas évek második felében még azért harcolt, hogy a lelkiismereti okokból katonai szolgálatmegtagadókat a katonai bíróságok ne kezeljék köztörvényes bűnözőként, továbbá azért emelt szót, hogy az erőszakellenességet vallók szabadon fejthessék ki álláspontjukat, vitatkozhassanak a mindenkori politikával az ország védelmi stratégiájáról, katonapolitikájáról. Amint utaltunk rá, arra is felhívta a figyelmet, hogy a haza iránti elkötelezettség nem feltétlenül jelent egyet a fegyveres katonáskodással.
Több mint egy évtizeddel a rendszerváltás után akár elégedettek is lehetnénk. Amiért nem lehetünk, az elsősorban a körülöttünk lévő világ állapota, hiszen az erőszakmentességért küzdőknek szembe kell nézniük a terrorizmus fenyegetéseivel, nagyhatalmi katonai érdekek kényszerítő erejével s persze az örökös magyar átokkal: a kompországléttel, a geopolitikai kötöttségekkel.
Mindezek a kényszerítő körülmények azonban mégis elhanyagolhatóak ahhoz képest, hogy Csapodynak nem kell tárgyalásra járnia, ahol megbilincselt szolgálatmegtagadó barátai sorsáért aggódott egykor. Ma, ha gondja van a hadsereggel, a NATO-csatlakozással, a népszavazással, az alkotmánybírósághoz fordul, s jó tanulmányokban elemzi a történések jogszerűségét. S még egy apróság: a társadalomismereti tankönyvekben tantervi anyag az egyén lelkiismereti szabadságának védelme, sőt, én már esettanulmányt is olvastam az egykori szolgálatmegtagadókról, amelyből a mai tizenévesek talán valamit megsejtenek abból a világból, amelynek aláásásában Csapody Tamásnak is része volt.
Bárha minden ilyen egyszerű lenne a még botladozó magyar demokráciában!