Éger Istvánné

Szabad-e kötelezően angolul tanulni?

Az Európai Unió ajánlása a nyelvtudásról

Miközben az Európai Unió több dokumentumban is felhívja a figyelmet a nyelvi sokszínűség megőrzésének fontosságára, aközben az európai közösségen belüli érintkezés alapvető nyelve az angol lett. A szerző azt vizsgálja tanulmányában, hogy milyen mértékben alkalmazkodik a hazai iskolai nyelvoktatás ehhez a helyzethez. Adatai azt mutatják, hogy a magyar középiskolásoknak közel fele tanul csak angolul. Javaslata szerint az angol nyelv tanulását minden tanuló számára kötelezővé kellene tenni, s második idegen nyelvként valamelyik európai nyelvet kellene tanítani.

Az egyik legnagyobb kihívás az uniós polgárok számára, hogyan tudják megoldani azt a kényes egyensúlyi helyzetet, hogy az egy közösséghez tartozók nyelvi eszközközrendszerét úgy foglalják egységbe, hogy közben a térség nyelvi sokszínűségét is megőrizzék. E cél elérése kölcsönös toleranciát tételez fel az érintettek részéről a nyelvi korlátok lebontásakor. A „nyelvi türelem” semmiképp sem jelentheti a nemzeti identitástudat feladását, amelynek megőrzésén folyamatosan fáradoznunk kell.

Az 1993. november 1-jén életbe lépett maastrichti szerződés az európai integráció új fejezetét nyitotta meg. A szerződés vezérelvei: a tagállamok minden állampolgára egyben az Unió állampolgára is, akinek joga van az emberi méltósághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, szolidaritáshoz, polgárjogokhoz és igazsághoz, és joga van ahhoz, hogy szabadon mozogjon és letelepedjen bármely állam területén. Ezáltal válik lehetővé az EU állampolgárai számára, hogy az Unió egészét otthonuknak tekinthessék. Ezt a mindenki számára biztosított lehetőséget azok fogják majd a legjobban kihasználni, akik eszközszintűen birtokolnak idegen nyelveket. Ezért soha nem látott mértékben felértékelődött az idegennyelv-tudás gazdasági, társadalmi és politikai jelentősége. A többnyelvűségnek az európai tudat részét kell képeznie.

Magyarország a társult, csatlakozni szándékozó országok között van. Nem szeretnénk kívülállók lenni, de tudnunk kell, hogy nem a csatlakozás a cél, hanem az uniós tagság által elérhető jólét és biztonság. A csatlakozás ennek csak az elméleti kereteit tudja biztosítani az egyén számára. Kinek-kinek magának kell majd tudni a lehetőségekkel élni. Ez mint egyéni kompetencia nagymértékben függ a korai kapcsolatoktól, tapasztalatoktól és a neveléstől. Ezért van kitüntetett szerepe a jövő közös Európájában a családnak és a közoktatásnak mint a felnövekvő generáció oktatásában és nevelésében részt vállaló egyedüli olyan intézményrendszernek, amelyik szakszerűen és hivatásszerűen végzi ezt a feladatot.

A „szakszerűen nevel” kifejezés nemcsak azt jelenti, hogy szakképzett munkaerővel dolgozik a közoktatás, hanem azt is, hogy korszerűek a célkitűzései. Olyan ismeretek elsajátítását tűzi ki célul, és olyan nevelési célokat valósít meg, amelyekkel versenyképes lesz a felnövekvő nemzedék egy addigra bár egységes, de nemzetközi munkaerőpiacon. Ebből a teherből az oktatáspolitikusok vállára itt „csak” az iskolarendszerű oktatás súlya nehezedik. Azért „csak”, mert egy tudás alapú társadalomban az iskolapadot elhagyva senki nem teheti ölbe a kezét. Egy életen át kell tanulni, képezni magunkat. Erre csak azok lesznek képesek, akik megkapták hozzá a kellő alapokat, a többiek könyörtelenül lemaradnak, és adott esetben a munkanélküliség fenyegető rémével kell szembenézniük. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez egyéni szociális probléma. Ez össztársadalmi kérdés! Szinte már közhelynek számít, hogy az EU fő erőforrása a polgárok szürkeállományában rejlik. Tehát a közoktatás, illetve az abból történő minél nagyobb profitszerzés mindnyájunk közös érdeke.

Ezt a célkitűzést fogalmazza meg az Európai Unió a Fehér könyv az oktatásról és képzésről¹ című művében, amelyben meghatározza az EU lehetőségeit az oktatás és képzés terén. A dokumentumban olvasható javaslatok, irányelvek és célok az egyes országok oktatási és képzési politikáját hivatottak támogatni és kiegészíteni. Tudni kell azonban, hogy a döntések elsősorban a nemzeti, regionális és helyi szervekre hárulnak. A tanulásnak mindenki természetes szükségletévé kell válnia, mert csak ez biztosíthatja, hogy az emberek azonos lehetőségeket kapjanak az életben. A szerzők azon az állásponton vannak, hogy napjainkban az Európai Unióban összeegyeztethető a három alapkövetelmény: a társadalmi integráció, a foglalkoztathatóság növelése és az egyének önmegvalósítása. Az általános célkitűzések egyike:

A hazai idegennyelv-oktatás törvényi szabályozásának árnyoldalai

Magyarországon a rendszerváltás óta minden oktatási kormányzat kiemelkedően fontos fejlesztési területnek tekintette az idegennyelv-tanítást a közoktatásban. Ezt fogalmazták meg a Nemzeti alaptantervben (NAT), illetve az erre épülő kerettantervben is.

Az élő idegen nyelvek tanítása a közoktatásban

Az első idegen nyelv tanítását legkésőbb az ötödik évfolyamon, azaz 11 éves korban meg kell kezdeni, és a tankötelezettség egész időtartama alatt, évfolyamonként minimum évi 111 órában folytatni kell. Hazánkban tehát minden iskolába járó gyerek legalább hat éven át, aki eljut az érettségiig, legalább nyolc éven keresztül, azaz 888 órában kötelezően tanul egy, az iskola által felkínált élő idegen nyelvet. A második idegen nyelv tanulását a 9. évfolyamon kell megkezdeni és évi 111 órában, négy éven keresztül, azaz 444 órán át kell folytatni. (Itt már nem csak élő idegen nyelvről szól a törvény, mert második idegen nyelvként latint is lehet tanulni!) Az a cél, hogy a diákok az első idegen nyelvből a 12. évfolyam végére B1-B2 szint közötti nyelvtudást szerezzenek, a második idegen nyelvből pedig A2-B1 közötti szintet érjenek el.

Tantervi szinten – ha nem latint választ a diák második idegen nyelvként – megvalósulni látszik tehát az Európai Unió ajánlása. A törekvés és az előrelépés a múlthoz képest mindenképpen dicséretes: elméletben 2005 után, az új érettségi rendszer bevezetését követően minden olyan magyar állampolgár, aki sikeres érettségi vizsgát tett, képes lesz két idegen nyelven társalogni. A gyakorlati életben azonban már most körvonalazódnak a rendszer gyenge pontjai.

(1) Az EU ajánlása nemcsak az érettségizett polgárokra vonatkozik, hanem minden emberre, azaz az érettségivel nem rendelkezőkre is. Miután a tankötelezettség 16 éves korig tart, így lesznek olyan állampolgárok, akik nem jutnak el a kívánt nyelvi szintre, mivel ezt még ez első idegen nyelvből is csak a 12. évfolyam végére tűzi ki célul a kerettanterv.

(2) Habár egy élő idegen nyelvből kötelező érettségi vizsgát tenni, de törvényi szinten nem kötelezik a diákot a magasabb szintre, azaz lehet, hogy mindkét idegen nyelvből csak alapfokú tudással fog rendelkezni, hiszen csak a magasabb szintű érettségi felel majd meg „nyelvvizsgaszintű” tudásnak. Az érettségi vizsgaszabályzat a következőképpen rendelkezik: „Az érettségi vizsgára jelentkező – függetlenül attól, hogy milyen szintű érettségi vizsgára készült fel a középiskolában – szabadon választhatja meg a vizsga szintjét.”² Naivitás lenne azt hinni, hogy 2005-től jobban motiváltak lesznek a diákjaink, és tömegesen felelnek majd meg olyan követelménynek, amelyre senki sem kötelezi őket. Persze mindig is volt és lesz egy olyan réteg, aki tudja, hogy „magadnak tanulsz”, de ha az elmúlt tíz év érettségi statisztikáját vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy bár mindenképp kedvező irányzatnak lehetünk tanúi, de az arányok még így is lehangolóak.

1. ábra

2003-03-ta-Eger-Szabad-01.png

2002-ben a megadott határidőig 165 000 fő adta le a jelentkezési lapját a hazai felsőoktatási intézményekbe. Közülük azonban április elejéig kb. kétezer főnek még nem volt érvényes a jelentkezése különböző adatközlési hiányosságok miatt. A továbbiakban ezért csak a fenti időpontig hivatalosan is elfogadott jelentkezőket vesszük számításba az egyes statisztikák közlésekor, akiknek a száma 162 927 fő.

A tapasztalatok szerint nem kizárt, hogy néhány felvételiző valamilyen okból nem jelöli meg azt, ha van nyelvvizsgája. Az erre vonatkozó adatok ezért nem tekinthetők teljesen pontosnak, de minden valószínűség szerint így is megbízhatóan becsülhetjük az államilag elismert nyelvtudással kapcsolatos főbb mutatókat.

(3) A kerettanterv nemes elgondolása szerint nyolc éven át tanulja a diák az ún. első idegen nyelvet; azt, amelyet az oktatási intézmény által felkínált lehetőségek közül választott. Itt elméletben a világ összes nyelve számításba jöhet, de gyakorlatban természetesen csak azok a nyelvek jelennek meg a kínálatban, amelyek tanítására szakképzett tanár áll rendelkezésre. Kisebb településeken előfordul(hat), hogy két évig németet tanul a diák, majd angol szakos kolléga érkezik, és ő folytatja – az alapoktól indulva – a nyelvtanítást. Már itt két év hátrányt szenved a tanuló. Középiskolába érkezvén szembesül azzal a ténnyel, hogy nem tudja pár hét alatt behozni a lemaradását, így tehát az első idegen nyelvből kezdő csoportba iratkozik. Módja van rá, mert ezt nemcsak a törvény biztosítja számára elméleti szinten, hanem a legtöbb iskola a gyakorlatban is, hiszen a középiskolák a 9. évfolyam elején az általános iskolákban oktatott nyelvekből nyelvi szintfelmérő vizsgák alapján kezdő és haladó csoportokat is indítanak. Szükség is van erre, hiszen a különféle iskolákból érkező diákok más-más idegen nyelvet tanultak és mindegyikük számára biztosítaniuk kell az esélyegyenlőséget. Kényelmi szempontok és az „egységesítés” miatt még azok a diákok is igénybe veszik az „újrakezdés” lehetőségét, akik nem feltétlenül szorulnak rá. A matematika nyelvén kifejezve ez azt jelenti, hogy átlagban 300-400 idegennyelv-tanítási óra megy veszendőbe. Ennek a számnak az értelmezéséhez azt is tudnunk kell, hogy a Goethe Intézet által szervezett Zertifikat Deutsch als Fremdsprache elnevezésű nemzetközi, egynyelvű nyelvvizsga eléréséhez átlagban 400 óra intenzív nyelvtanulásra van szükség. Az életkori sajátosságokat is figyelembe véve tehát folyamatos nyelvtanulás mellett ez a szint az első idegen nyelvnél már a 9–10. évfolyamon elérhető lenne. Sajnos nem áll még rendelkezésünkre olyan statisztika, amely a közoktatásban tanított idegen nyelveket nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontokból is vizsgálná; kimutatná, hogy hányan vannak az ún. „álkezdők”, és hányan nem tanulják nyolc évig az első idegen nyelvet. Ha tehát arra keressük a választ, hogy miért nem elég hatékony a hazai nyelvtanítás, akkor a fenti gondolatmeneten elindulva talán közelebb juthatunk a megoldáshoz. Hol van még egy olyan tantárgy Magyarországon, ahol ilyen nagy (ál)szabadságot biztosítunk a tanulónak? Vagy elképzelhető, hogy az egyik legfontosabb fejlesztési területnek kikiáltott nyelvtanításnál negatív diszkriminációt alkalmazunk? Sokan – vélhetőleg a törvény alkotói is – azon a véleményen vannak, hogy azon a területen, „amelyet magam választottam, bizonyára jobban motivált vagyok, és felelősségteljesebben végzem a munkám”, jelen esetben a tanulást. Mégsem vagyunk ilyen nagyvonalúak az oktatás többi területén. Példaként említem a tankötelezettség tényét, ahol nincs lehetőség egyéni döntésre, holott a 21. században már bizonyára minden hat- vagy hétéves gyereknek át kellene éreznie, hogy nem maradhat analfabéta. Vagy esetleg vannak korlátai annak, hogy ki és mikor élhet a döntés szabadságának jogával?

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Petneki Katalin is.

(4) Az egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákon 2001-től a 269/2000 (XII. 26.). 6. § 4/a pontja értelmében legfeljebb egy államilag elismert vagy azzal egyenértékű nyelvvizsgáért adható pluszpont, azaz még a jövő értelmisége sem kapja meg a kellő motivációt ahhoz, hogy két élő idegen nyelvet beszéljen megfelelő szinten.

Azt gondolhatnánk, hogy az 1993. LXXX. törvény 4. pontja kellően ösztönző erejű a hallgatók körében.

„A záróvizsgára bocsátás feltétele:

a) a tantervben előírt vizsgák eredményes letétele és más tanulmányi követelmények teljesítése, vagy az előírt kreditértékek megszerzése;

b) külön jogszabályban előírt államilag elismert nyelvvizsga-bizonyítvány megszerzésének igazolása.”

De sajnos csalatkoznunk kell. 2002. március 29-én módosítani kellett a törvényt (60/2002. 1. §). A felsőoktatási intézmények az Intézményi Tanács döntése alapján szabályzatban a 2003. július 31-ig terjedő időszakra meghatározott állami vagy azzal egyenértékű nyelvvizsgát a záróvizsgára bocsátás előzetes feltétele helyett a képesítési követelményekben meghatározott záróvizsga részének minősíthetik. A változtatás oka az volt, hogy a hallgatók tömegesen nem tudtak megfelelni a követelménynek, amely pedig az EU ajánlásával ellentétben nem két, hanem csak egy idegen nyelv eszközszintű ismeretéről szól. Egyelőre sajnos arról sincs pontos kimutatásunk, hogy hány hallgató nem tudta – nyelvvizsga híján – átvenni a diplomáját.

De nem csak ez jelenti a problémát. Egy jól működő nyelvtanítási rendszerben a felsőfokú tanulmányokat folytatóknak már nem a nyelvi alapozással kellene küzdeniük, hanem választott szakjukra és annak idegen nyelvű szaknyelvére kellene fordítaniuk az energiájukat. Ehhez valóban arra volna szükség, hogy már a felvételi vizsga idején középfokú nyelvvizsga szintjén tudjanak legalább egy nyelvet.

És mit mutat a valóság? A 2002-es felvételi statisztika szerint a nyelvvizsgával rendelkezők aránya a felvételizők körében: 72,3 százalékuknak nincs nyelvvizsgája, és csak 27,7 százalékuknak van.

A tovább tanulni szándékozók több mint 70 százalékának nincs nyelvvizsgája. Nem minden jelentkező nyer ugyan felvételt, de mindegyikük európai polgár! És akiket felvettek, azok előtt nyitva áll a kapu akár a tudományos fokozat megszerzéséig. A Magyar Tudomány 2002/5. számában az áll, hogy „belátható időn belül az angol nyelv kötelező előírását nélkülözhetetlennek tartjuk”³ a PhD-képzésben részt vevőknél. Ez a mondat azon a tapasztalati tényen alapszik egyfelől, hogy a tudományos élet nyelve az angol, másfelől, hogy sok doktorandus nem rendelkezik megfelelő szintű angol nyelvtudással.

Miután a cikk tavaly májusban látott napvilágot, ezért joggal gondolhatjuk úgy, hogy nem elégedhetünk meg a diákok szabad nyelvválasztásánál az angol spontán előretörésével, ha a világ tudományos élvonalába szeretnénk tartozni.

Mindezek tükrében érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy nem lenne-e célszerű központilag meghatározni, melyik legyen a két idegen nyelv közül az egyik. Érzelmi okokból idegenkedünk attól, hogy egy nyelvet kötelezővé tegyünk. Ha visszatekintünk a történelmünkre, világosan kirajzolódik, hogy az éppen aktuálisan kötelezővé tett idegen nyelv valamely elnyomó hatalom nyelve volt. (1789-ben kezdődött hazánkban a német mindenki számára kötelező tanítása, és csak 1949-ben, az orosz nyelv bevezetésével szűnt meg.) 1989 óta Magyarországon mindenki szabadon választhat az idegen nyelvek közül az adott lehetőségek keretén belül.) Az érem másik oldalán áll az a probléma, hogy egy nyelv privilegizált szerepe, azaz kötelezővé tétele a többi nyelv – különösen a kis nyelvek – háttérbe szorulását vonhatja maga után, illetve érdemtelenül előnyös helyzetbe hozhatja azt a népet, amelynek nyelvét mindenki igyekszik elsajátítani.

Az érzelmeinket félretéve gazdaságossági számításokat is be kell vonnunk a döntésekbe. Tény az, hogy csak sok szorgalommal és ezáltal viszonylag nagy időbefektetéssel lehet nyelvet tanulni. Idő pedig mindnyájunknak kevés áll a rendelkezésére. Ezért gondolom azt, hogy az egyik idegen nyelvet kötelezően meg kellene határozni, hiszen a másiknál még mindig ott a választás lehetősége. Praktikus okok miatt az egyik nyelvként egy olyan nagy világnyelvet kellene elsajátítani, amellyel földrajzilag, szakmailag és magánemberként is a legtöbb helyen el lehet boldogulni. A másik idegen nyelv esetében elsősorban saját adottságainkat kellene vizsgálnunk és különös hangsúlyt fektetnünk a szomszédos népek nyelveire. Harmadik nyelvként pedig mindenki tanulja itthon a magyart mint anyanyelvét.

A magyar lakosság idegennyelv-ismeretének mutatói a 20. században

Az elmúlt évszázadban több intézmény is gyűjtött adatot a lakosság idegennyelv-tudásáról, ezek az értékek mégis szubjektívek, mert önértékelésen alapulnak. Ennek ellenére megbízható tájékozódási pontnak tekinthetjük őket, mert azt a kérdést, hogy „Tud-e Ön valamenynyire a magyaron kívül valamilyen más nyelven?” minden korban valószínűleg hasonlóképpen értelmezte a megkérdezett. Mindenféle tudományos mérés helyett vélhetőleg azt mérlegelte magában, hogy tud-e kommunikálni más nyelven, vagy sem, tudja-e követni a társalgás fonalát, megérti-e az idegen nyelven íródott irodalmat. Az 1930-as népszámlálási adatok szerint a magyar lakosság 18 százaléka beszélt valamilyen idegen nyelven; többnyire németül. Az 1996-os Terestyéni-féle felmérés szerint ugyanezt csak 11,8 százaléka állítja magáról. Különösen megdöbbentőek ezek az adatok annak tükrében, hogy 1920–1930-as években mást jelentett a tankötelezettség, mint manapság. 1945-ig a 1868. évi XXXVIII. törvény volt hatályban, mely szerint 6 és 12 éves kor között a mindennapi, 12 és 15 éves kor között pedig csak az időszakos iskolába járás volt kötelező. Nem elég tehát csak a százalékos mutatókat tekintenünk, a helyzet ebből a megvilágításból még aggasztóbb. Az adatokra részben magyarázatul szolgál az a tény, hogy 70-80 évvel ezelőtt hazánkban a teljes óraszám több mint 30 százalékában tanítottak idegen nyelvet, míg a 21. század iskolájában ennél majd 10 százalékkal kevesebb jut.

Az idegennyelv-választás hazai mutatói az elmúlt tíz évben

1989-ben eltörölték hazánkban a kötelező orosz nyelvoktatást, kötelezőként semmilyen nyelv sem lépett a helyébe. Minden iskola maga döntheti el, hogy a rendelkezésére álló kereteken belül milyen nyelv(ek) tanítását kínálja fel diákjainak. Az alábbi kimutatás azt jeleníti meg, hogy az elmúlt években melyik nyelvet választották a diákok a közoktatásban. Táblázatunk az elmúlt tíz év három tanévét mutatja be példáként.

1. táblázat  Az egyes idegen nyelveket tanuló diákok száma és aránya az általános és középiskolákban

Az adatokból kiderül, hogy „a nyelvi szerkezetváltás óta a fokozatosan visszaszoruló orosz nyelv helyébe az általános iskolákban kezdetben a német, majd egyre inkább az angol lépett, hét év alatt 123 ezerrel nőtt az angolul tanuló diákok száma, és csak negyedével, 32 ezerrel a németül tanulóké. A felnőtt népesség által Magyarországon leginkább beszélt német nyelvet az alapfokú oktatásban ma még ugyan többen tanulják, mint az angolt, de a különbség a két nyelv között fokozatosan csökken, sőt 1998–1999-től az angolul tanulók arányának növekedése lényegében már a német rovására valósult meg.” (Jelentés a közoktatásról 2000.)

Megfigyelhető tehát az angol egyre erősödő dominanciája a némettel szemben, de annak ellenére, hogy ez a tendencia folyamatos és határozott, még így sem tanulja az angol nyelvet hazánk felnövekvő ifjúságának 50 százaléka. Minden második diák (a későbbiekben felnőtt) nem ért angolul!

Az Országos Felvételi Iroda adatai nemcsak a mennyiséget, hanem a minőséget is tükrözik. Nézzük most meg ezeket a mutatókat a minden képzési formára, tagozatra és finanszírozási formára felvett hallgatók körében, az elmúlt öt esztendőben!

2. ábra

A nyelvtudással rendelkező fiatalok számának növekvő tendenciája szembeötlő, mégis az derül ki az adatokból, hogy az összes nyelvtudáson belül az angol részesedése csak nagyon lassú növekedést mutat.

Nem elegen választják tehát az angolt mint idegen nyelvet, mert míg a nem angolt beszélők száma 63 százalékkal nőtt öt év átlagában, addig az angolt beszélők száma csak 43 százalékkal.

Az Eurobarometer felmérése is ezt támasztja alá. A magyarországi gimnazisták alig több mint 40 százaléka tanul angolul, ezzel a csatlakozni szándékozó országok közül a legutolsó helyen állunk. Észtországban például a gimnazisták 82 százaléka tanul angolul, és Cipruson minden diák tanulja ezt a nyelvet. A sorban Magyarország előtt áll 50 százalékkal Románia (10 százalékkal jobb eredmény, mint a mienk). Ez utóbbi adatoknál figyelembe kell azonban vennünk, hogy ugyan csak minden második romániai gimnazista választja az angolt, de 75 százalékuk franciául, azaz az EU másik hivatalos munkanyelvén is tanul. Ezzel szemben az EU országaiban – ahol az angol nem anyanyelv – a gimnazisták 90 százaléka választja az angolt. A belépésre váró országokban kevesebb diák tanul angolul, mint az EU-ban – ezen belül is nálunk a legkevesebb! –, pedig minden országban választható lenne az angol mint idegen nyelv.⁴

Idegennyelv-tanításunk reformjának egy lehetséges változata

Célszerűnek látszik, hogy újragondoljuk a hazai idegennyelv-tanítás törvényi szabályozását. Sok nyelvpolitikai kérdés ma is a szakértők vitáinak kereszttüzében áll. (Mikor kezdjük az idegen nyelv tanítását? Hány órában tanítsuk? Hány éven át tanítsuk? Milyen vizsgát írjunk elő? Maradjunk-e meg a szabad nyelvválasztásnál vagy tegyünk kötelezővé egy nyelvet?) Az utóbbi kérdésre kívánok választ keresni.

Az alapvető kérdés: nem túl magas ár-e a szabadságért a „bábeli zűrzavar”. Tudom, hogy nem a liberális eszmét tűzöm a zászlómra, amikor azzal a javaslattal élek, hogy meggondolandó lenne az angol mint idegen nyelv tanulásának kötelezővé tétele a hazai közoktatásban. Az első és második idegen nyelv tanítása helyett az angol és egy idegen nyelv tanítása lenne célszerű. Véleményem szerint korunkban az angol helyett semmilyen idegen nyelvet sem lehet tanulni, csak mellette! A jelenlegi tanárhelyzet mellett azonban kockázatos volna első idegen nyelvként kötelezővé tenni az angolt, mert sok általános iskolában nem lenne szakképzett tanár, illetve a már végzett többi nyelvszakos kollégák könnyen állás nélkül maradhatna. 1999-es adatokkal számolva ebben az esetben 3540 nyelvszakos tanár nem tudná a jelenlegi formában betölteni az állását. Arról nem is szólva, hogy a nyelvszakos kollégák között még a jelenlegi helyzet mellett is az angol szakosok a leginkább leterheltek. A reform tehát nem képzelhető el a tanárképzés keresztmetszetének bővítése nélkül. Sőt, még ez sem elég! Meg kell oldani, hogy a végzettek a pályán maradjanak. Ez utóbbi már csak azért is perdöntő, mert „a nyugatinyelv-szakos pedagógusképzésben részt vevők évenkénti aránya tíz év alatt ötszörösére nőtt, ami azt jelenti, hogy ha egyetlen évben végzettek mindegyike iskolákban helyezkedne el, azonnal megszűnne a pedagógushiány”.⁵

2. táblázat  A szakjukat tanító nyelvtanárok és az egy tanárra jutó tanulók száma az 1998–1999-es tanévben⁶

A választás szabadságát meg kellene hagyni abban, hogy az első vagy a második idegen nyelv legyen kinek-kinek az angol, azonban a két idegen nyelv közül az egyiknek kötelezően az angolnak kellene lennie. Nyomatékot adhatnánk ennek a gondolatnak azáltal is, ha nem valamely idegen nyelvből tennénk kötelezővé az érettségit, hanem angolból. Első olvasatra bizonyára eretnekségnek tűnik az osztrák gyakorlat, miszerint angolból (csak!) írásbeli érettségi vizsgát kötelező tenni. Az írásbeli vizsga a következő készségeket méri: hallott szöveg értése, íráskészség, nyelvhelyesség, olvasott szöveg értése. Azt gondolhatnánk, hogy ez a szemlélet alapjaiban torpedózza meg nyelvpedagógiánk azon sarokkövét, hogy a négy alapkészséget (írás, olvasás, hallás és beszéd) egyformán kell fejleszteni. Ez a tétel semmit nem veszít időszerűségéből a felkészítés időszakában.

Az 1979-ben alapított Test of English for International Communication (TOEIC) nemzetközi nyelvvizsga is csak a receptív készségeket (írás, olvasás, hallás utáni szövegértés) vizsgálja, az aktív beszédkészség mérése nem szerepel a vizsgafeladatok között. Gyakorlatukat azzal indokolják, hogy egyrészt a szóbeli vizsga az írásbelivel ellentétben mindig szubjektív, másrészt korrelációs vizsgálatot végeztek 393 francia, spanyol, arab és japán anyanyelvű jelöltön, akik az aktív beszédkészséget mérő, LPI (Language Proficiency Interview) vizsgával is rendelkeznek. Az eredmény r = 0,70 volt, azaz valószínűsíthető, hogy a produktív és receptív készségek között olyan összefüggés van, hogy ha a jelölt jó az egyikből, akkor nagy valószínűséggel a másik területen is jó teljesítményt fog nyújtani. Más szóbeli nyelvvizsgával történő vizsgálatban a korreláció 0,78 volt.⁷ Az érettségi vizsgák és az állami nyelvvizsgák tapasztalata is azt támasztja alá, hogy a legtöbb vizsgázónak az írásbeli vizsga komolyabb megmérettetést jelent, mint a szóbeli. Megelőlegezhetjük tehát diákjainknak azt a bizalmat, hogy aki három készségből írásban jól megállja helyét, az szóban is ki tudja magát fejezni.

A szabadon választott érettségi tantárgyak közé fel lehetne venni az angol „második”, azaz szóbeli részét, mint teljes értékű tantárgyat, ugyanígy a további tanult idegen nyelveket is. Ez a 2005-től bevezetendő kétszintű érettséginek sem mondana ellent. Aki vállalja, hogy magasabb szinten angolból írásbeli és szóbeli vizsgát tesz, az megkaphatná a teljesítménye után járó állami nyelvvizsgát is. Miután az érettségi tantárgyak száma nem limitált, akár a második idegen nyelvből is szerezhetne nyelvvizsgát.

Hosszú távú célként érdemes lenne kitűzni az angol nyelvnek mint első idegen nyelvnek a kötelezővé tételét. Ez biztosítaná ugyanis, hogy bizonyos tantárgyakat nemcsak az ún. elit iskolákban, hanem minden középfokú oktatási intézményben idegen nyelven taníthassunk. Szóbeli angol érettségi vizsgának számíthatna, ha valaki angol nyelven érettségizik valamely közismereti tantárgyból. Így „két legyet üthetne egy csapásra”. Ezáltal tanulnák meg diákjaink eszközként használni és nem elszigetelt tantárgyként tanulni az idegen nyelvet. Ezzel párhuzamosan újra kellene gondolnunk a második idegen nyelv szerepét és tanítási módszereit. Ha ugyanis a 9. évfolyamon egyöntetűen alapozhatunk a már meglévő nyelvi struktúrák ismeretére, akkor sok iskolában elegendő lenne a hivatkozás vagy a párhuzamba állítás, és nem kellene mindent elölről kezdeni. Végezetül pedig a kimenetnél (értsd: érettségi vizsga) sem kellene feltétlenül egy kalap alá venni az idegen nyelveket. Mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt magasabb szintet lehetne megkövetelni az első idegen nyelvnél. Ez a magasabb óraszám miatt indokolt is. Olyan tudásról kellene az első idegen nyelvből az érettségizőnek tanúbizonyságot tennie, amelyre a későbbi szakmai tudását alapozhatja. A második idegen nyelv tanulásában pedig a „magánéleti kommunikáció” szintjét lehetne célul kitűzni, hiszen itt nyílna mód a szomszédos népek nyelveinek elsajátítására, akikkel a legtöbb magyar ember nem szakmai vitát akar folytatni, hanem jószomszédi viszonyban akar élni.

Ezt az írást, amely bizonyára megosztja majd a közvéleményt, vitaindítónak szántam; hiszen már eddig is olvashattunk gyökeresen eltérő véleményeket.

Mint német nyelv és irodalom szakos gyakorló tanár a vitához azzal a gondolattal kívánok csatlakozni, melyet diákjaimnak is mindig hangoztatok: „Angolul tudni, németül tanulni kell!”