Hogyan alakult ki a szakképzés mai formája?
A szakiskola az elmúlt tíz évben a magyar közoktatás kissé elhanyagolt területe volt, ugyanakkor átalakuláson is keresztülment. Megszűnt a hagyományos szakmunkásképzés, amely nagyrészt a szocialista iparosításhoz kötődött, és tömegesen bocsátotta ki az alacsonyan kvalifikált, szak-, illetve betanított, sok esetben segédmunkára alkalmazható munkásokat. Amikor a nagyipar a kilencvenes évek elején összeomlott, a szakképzés is válságba került, alapvetően azért, mert nem voltak munkahelyek: nem kellett a nagyipar számára újabb munkaerőt képezni, ha azok munkahelye is veszélyeztetve volt, akik már ott dolgoztak. Sok szakiskola, szakmunkásképző átalakult szakközépiskolává. Ez volt az egyik kiút, ennek eredményeként a szakiskolák száma a felére csökkent. A megmaradt 20-23 százalék azokkal a diákokkal töltődött föl, akik nem tanultak tovább, hanem a nyolcadik általános befejezése után ott maradtak. A szakiskola ezért egy kicsit egyfajta elfekvő lett, és mindenki leértékelte, az oktatásirányítás, az ott tanító pedagógusok és a tanuló gyerekek is. Kölcsönös frusztráció alakult ki. A tanár szeretett volna kissé motiváltabb, jobban tanuló gyerekeket oktatni, a diákok meg elvártak volna egy kicsit több odafigyelést, hiszen a legtöbbjük már azelőtt tanulási kudarcok sorozatán esett át. Ma a szakiskolákban tanulók többsége egyszer már biztosan osztályt ismételt. Jelentős részük roma, ami újabb konfliktus forrása lehet. A Közoktatási Modernizációs Közalapítvány által támogatott innováció a szakiskolában az elmúlt néhány évben gyakorlatilag befulladt. A helyi innováció nem tudott országos szinten alkalmazható minőséget produkálni. Ráadásul korábban már a 14 éves gyerek elkezdett valamilyen manuális szakképzést, 1993 óta a tartalmi szabályozás során az oktatásirányítás, a NAT és a kerettanterv lényegében azt fogalmazta meg, hogy 16 éves korig nem szakképzés, hanem közismereti oktatás folyik. Bár ezt mindenki elfogadta, a tanárok és a diákok is igazából mást szerettek volna. Hiába tett a kerettanterv kísérletet arra, hogy ebben az iskolaszakaszban lehetőség legyen rehabilitációra: az írás-olvasási nehézségek leküzdésére, a személyiségzavarok kezelésére, a közismereti oktatásban ezt nem sikerült elérni. Úgy tűnik, hogy azok a tanulásszervezési módok, az osztályközösség, az iskolaszellem, amely többé-kevésbé jól működik a szakközépiskolák egy részében és a gimnáziumokban, a szakiskolában nem válik be, mert itt differenciáltabb a tanulók összetétele, szülői háttere. Ezért más megoldásokat kell keresni.
A megoldások keresése és alkalmazása azért is fontos, mert úgy tűnik, hogy a kilencvenes évek eleje óta felerősödtek azok a társadalmi feltételek, amelyek életre hívták ezt a típusú iskolát.
A tartalmi szabályozás nem elég rugalmas, nagy a határozatlanság a további útirányról, az intézmények nem tudnak belülről innovációt végrehajtani, miközben a társadalom részéről egyre sürgetőbb az igény a jól képzett szakmunkások jelenléte iránt a munkaerőpiacon. Néhány évvel ezelőtt a nagyvállalatok terjeszkedésekor gond volt, hogy nem találtak kellően kvalifikált szakmunkásokat. A diplomásokból, az érettségizettekből túlkínálat van, a szakmáját jól tudó ácsból, kőművesből és más jól képzett munkásemberből meg hiány van. Ezt a munkaerő-piaci keresletet tudták betölteni a környező országokból érkezők, akik szakmunkásként könnyen el tudtak helyezkedni.
A szakiskola két dolgot csak időlegesen tudott megoldani: a társadalmi különbségekből adódó hátrányok leküzdését, azaz nem talált ki új módszereket arra a kulturális kihívásra, amelyet a kilencvenes évek közepének globalizációs világa jelentett, és nem tudta a szakmunkásképzés igényeit az ipar igényeihez igazítani. Évekkel ezelőtt már megfogalmazódott a duális képzés erősítésének igénye, vagyis, hogy az iskola a vállalat igényeinek megfelelően képezzen szakembereket, ne csak bele a vakvilágba, valamint a diáknak két tanulói viszonya legyen: az egyik az iskolával, a másik, a dolgozókénti viszonya azzal a céggel, ahová később el tud helyezkedni. A képzés a szükségleteknek, az igényeknek és ne a divatnak megfelelően alakuljon, ehhez egy új rendszert kell kialakítani.
Ehhez háromoldalú – pedagógiai, társadalmi, oktatáspolitikai – egyeztetésre lenne szükség.
A szakiskola válságának felszámolása érdekében sok mindenre lenne szükség. Újra kellene gondolni a korábban axiómaként elfogadott dolgokat, például azt, hogy tizennégy éves kor után kizárólag közismereti képzéssel meg lehet-e oldani a felzárkóztatást, a rehabilitálást. Érdemes lenne a kézügyességet sok irányba fejleszteni, hogy a különböző munkatevékenységek által igényelt feladatokat egyaránt jól elvégezze a munkás. A közönyösségből kell kiemelni ezeket a gyerekeket, hogy lássák értelmét a munkálkodásnak, a tanulásnak, mert a végső cél az, hogy utána az egész életen át tanulásra képes felnőtté váljanak. Ennek módszerét kellene kutatni, vizsgálni. A szakiskolákba bekerülő diákok 60-70 százaléka elbukik valamilyen közismereti tantárgyból. Ennek részben az is oka lehet, hogy a pedagógusok nincsenek felkészülve arra, amit a másfajta szociokulturális motivációval rendelkező szakiskolai tanulók differenciált módon való felkészítése megkövetel. Az iskolák tanulásszervezési módszerei nem igazodnak az egyedi foglalkozást igénylő egyedi szükségletekhez. Nagyon komoly központi forrásból finanszírozott innovációra lenne szükség.
A KOMA-nak ez az első szakiskolákra vonatkozó pályázata. Mi irányította a kuratóriumi tagok figyelmét erre a témakörre?
A KOMA azt szeretné elősegíteni, hogy megszülessék az a szellemi kör, amely képes elindulni azon az úton, hogy felszámolja a szakiskola zsákutcajellegét, és funkcionális, a társadalmi integrációt elősegítő, a mindennapi életet megkönnyítő vízvezeték-szerelő, kőműves vagy egyéb mesterembereket képző intézménnyé alakítsa.
2002-ben a Kuratórium pályáztatási tervezése során fogalmazódott meg ez a cél. Őszre el is készültek az első kiírások, amikor a minisztérium jelezte, hogy bekapcsolódna ebbe a programba, és jelentős összeggel egészítené ki a pályázati lehetőségeket, ezért egy kicsit elhalasztottuk a kiírást. De a KOMA ettől függetlenül, mindenképpen – ha kell, önerőből is – jelezni kívánja, hogy ezzel a társadalmi csoporttal, ezzel az iskolafokozattal foglalkozni kell, mert a folyamatos pályáztatás során azt vettük észre, hogy minden iskolatípusból tömegesen érkeznek pályázati munkák, csak éppen a szakiskolákból alig. Ez súlyos problémára világít rá, éspedig arra, hogy míg a többi helyen működik az innováció, itt leállt. Ennek visszafordítása nagyon komoly feladat, több állami forrásra is szükség van hozzá. A szakiskolai képzés keretében átgondolandó az idegennyelv-oktatás egész rendszere, közelíteni kell a hatszintes EU-rendszerhez, mivel ezzel tehető elérhetővé az a minimális, működőképes nyelvi ismeretszint, amelynek segítségével a munkavállaló esetleg külföldön is dolgozhat.
Bár nem kétséges, hogy ezzel a problémával a közeljövőben foglalkozni kell, több más, hasonló vagy talán még súlyosabb, megoldásra váró gond terheli a szakiskolában folyó nevelést. Milyen fontossági sorrendet állít fel a KOMA az erre az iskolatípusra vonatkozó idei pályázati témák kiírásakor?
Két témakörben gondolkodik a KOMA. Az egyik elsősorban az új fejlesztésű nevelő-oktatócsomagok, rendszerek kitalálására vonatkozik, mely feltárná, milyen módon lehet ebben a nagyon differenciált közegben megfelelő programokat működtetni. Különös gondot kell fordítani a felzárkóztató programok alkalmazására, hiszen a szakiskola feladata azok oktatása, akik nem fejezték be az általános iskolát sem, és akiket mégis szakmához akarunk juttatni. Jogos ez az igény, hiszen akinek ma nincs szakmája, az potenciálisan munkanélküli, és a munkanélkülit a társadalomnak kell eltartania. Ezeknek a fiataloknak minél jobb színvonalú képzést kell biztosítani, hogy minél könnyebben el tudjanak helyezkedni a munkapiacon. Olyan programok, tankönyvek, munkafüzetek kidolgozása szükséges, amelyek segítik az új módszerek elterjedését. Például a külföldi gyakorlatban jól működő projektmódszer nagyobb teret nyerhetne az itthoni szakiskolákban is, mert ez biztosíthatná az itt tanulók számára a témák jó átláthatóságát, könnyebb feldolgozását, jobb megértését, az eredmények hasznosíthatóságát. Egyéb differenciált tanulásszervezési módokat is be kell vezetni, amelyek az egyénre szabott feladatkitűzésig segítik a munkát.
A másik nagy pályázati kör olyan, nem tantárgyakhoz kapcsolódó felzárkóztatási, rehabilitációs, nevelési helyzetek feltérképezése, amelyek a társadalmi különbségek leküzdésére irányulnak. A konkrét ismeretekkel nehéz felszámolni a korábbiról már meglévő hátrányokat, de az érzelmi, a művészeti, a csoportformáló, a kooperativitást segítő neveléssel eredményeket lehet elérni.
A mi elképzelésünk szerint ez csak az első lépés lenne, mert a pályázatok alapján meg szeretnénk nézni, hogy kik tartoznak abba a potenciális körbe, akik továbbképzéssel, a szakterületet jól ismerő kutatók segítségével tovább képezhetők annak érdekében, hogy a valódi, mélyreható, lényeges változásokat ki tudják gondolni, meg tudják tervezni, és közreműködjenek egy olyan országos programnak a megvalósításában, amely a szakiskolát nem elfekvőként, hanem fontos, a társadalmi mobilitást elősegítő tényezőként tudja működtetni.
Az alapítványi műhelyektől és az önkormányzati iskolák tanáraitól egyaránt számítanak érdeklődésre ezen innovációk kidolgozásában?
Majdnem biztos, hogy az előbbiek aktívabbak lesznek, de nem kizárt, hogy mindkét részről erős a megújhodás igénye. A szakiskola mai rendszere majdnem kimerítette meglévő tartalékait. Bár a keretek működőképesek, a belső tartalom is megfelelő, mégis szükség van „fazonigazításra”, amelyhez minden érintettnek hozzá kell járulnia. A „szoftverek” sok esetben készen vannak, a „hardverek” azonban, amelyekre telepíteni lehetne, jelen pillanatban még nem állnak készen a fogadásra. Vagyis, ha a programokat sikerülne a pedagógusokkal megértetni, feldolgoztatni, ha az iskolai nevelőközösségek hinnének abban, hogy a gimnáziumok munkájával egyenlő rangú, fontos képzést folytatnak, el lehetne indulni a felemelkedés útján. Amíg a tanár és a diák egyaránt leértékelve érzi magát, addig ez nehezen oldható meg. Társadalmi szinten ismét kezd megjelenni a szakmunka, a mestermunka becsülete. Ha ez tovább erősödne, és intenzívebb lenne a gazdaság bevonása ebbe a folyamatba, vagyis ha a tanuló tudná, hogy az iskola elvégzése után álláshoz juthat, akkor nőne a motivációja a tanulásra, és visszatérne a szakma tanulásának presztízse is. Ha a diákok megéreznék és megértenék, hogy törődnek velük, fontosak iskolának, műhelynek, üzemnek, foglalkoztatáspolitikának egyaránt, akkor alább hagyna az őket jelenleg elborító apátia.
Tervezi-e a Közalapítvány Kuratóriuma, hogy anyagi hozzájárulásért folyamodik a Munkaügyi és Foglalkoztatási vagy a Gazdasági Minisztériumhoz az említett innovációs programok hathatósabb finanszírozásáért, hiszen az oktatási ágazat érdekeltségi területén túlmutató megoldások láthatnak napvilágot a szakiskolai oktatás rendszerének megújításakor?
Sőt, a Földművelődési Minisztérium is szerepet vállalhatna ebben. Az egyes minisztériumoknak közös programot kellene kidolgozniuk a szakiskolai képzés átalakítására és fejlesztésére. Nem kapkodásra, fékevesztett menetelésre van szükség, hanem olyan diagnózis felállítására, amelyet több kutatás, értékelés előz meg, és a diagnózis alapján hosszú távú terápiára van szükség, melynek eredményeként nyolc-tíz éven belül a szakiskola összemérhető lesz a legfejlettebb nyugat-európaiakkal, és olyan diákokat tud képezni mind emberi, mind szakmai vonatkozásban, akik kompatibilisek az ipar, a gazdaság számára. Ezzel már nem lehet tovább várni, mert egy-két elvesztegetett év után a rendszer csődjéhez vezető visszafordíthatatlan folyamatok indulhatnak el.
A szakközépiskolákban már történtek fejlesztések a világbanki támogatás keretében, ezért helyezzük a hangsúlyt inkább a szakiskolákra. A munkaerőpiaccal való kapcsolat megbomlott a kilencvenes évek elején, a cégek magukra hagyták az iskolákat, elég gond volt számunkra, hogy ők maguk is életben maradjanak. Ha nincs egymásrautaltság, az iskola nehezen tudja önmagában, állandó önmegújítással kiszolgálni a munkerőpiac igényeit. Nem szerencsés az 1500 szakképző intézményt magában foglaló iskolastruktúra sem. Hasonló szerepű iskola például Dániában csak nyolc van. Ma sok esetben a diákok szakmaválasztására sem figyel oda az iskola, nem tudja támogatni a tanulási idő alatt bekövetkező pályamódosítási szándékot. Az első pillanattól kezdve figyelni kellene, hogy mire alkalmas a gyerek, és úgy alakítani a képzés csatornáit, hogy a legkedvezőbb irányba terelje a diákot. Ezért nem szakosodott iskolákat, hanem szakképzési centrumokat kellene létrehozni, amelyekben mind a négy nagy szakterület: a műszaki, az agrár, a humán és a közgazdasági profil megtalálható, és a diák az adottságainak megfelelően menet közben tud választani a megismert területek között, és szakemberré képezheti magát. Szerencsés lenne, ha ezek a centrumok kapcsolatban állnának a szolgáltató szférával, az ipari üzemekkel, vállalatokkal.
A szakiskolák által nyújtott képzést felválthatja egy újabb szerkezetű iskolarendszer?
A jelenlegi struktúra is alkalmas lehet erre a célra, csak élettel kellene megtölteni, új erőket kellene bevonni, olyan központi pedagógusképzési programokat kellene indítani, amelyek kezelnék az önleértékelés problémáit, amelyek óhatatlanul megjelennek az itt tanító kollégák érzelmeiben. Én húsz évig dolgoztam ezen a területen, és tudom, hogy itt nagyon jó emberi visszajelzéseket lehet kapni, sikerélményhez lehet jutni, ha a pedagógus is mély együttérzéssel, pozitív emócióval próbál hatni a gyerekre, akiben a jelenlegi általános iskolai képzés szelekciós hatása miatt már a tanulás korai időszakában görcsök alakultak ki. A szakiskolában ezt a görcsöt, ellenállást kellene feldolgozni, oldani, hogy a tanuló is higgyen korlátai lebonthatóságában. A szakiskola a társadalmi integrációt is elősegíti, hiszen lényegesen több roma gyerek tanul itt szakmát, mint ahány gimnáziumba jár. Ezért is fontos társadalmi feladat a szakiskola rendszerének újragondolása.
Vidéki városokban például előfordult, hogy addig megyei mezőgazdasági iskolát visszaadtak a Földművelődési Minisztériumnak, mert nagyon költséges volt a fenntartása. A szakképzési intézmények esetében ez valóban így van, mert rengeteg eszközt kell beszerezni, modellálni kell a mindennapi munkakörnyezetet, és ez sokkal drágább, mint egy tábla meg egy kréta, ami a közoktatás nem egy intézményében még ma is elegendő. Akkor tud egy intézmény gazdaságos lenni, ha több megyére, régióra kiterjedően végzi a szakképzési munkát, összekapcsolódik a kollégiummal, amely ugyancsak segítheti a társadalmi integrációt. Gazdasági szempontból nagy, regionális intézményekre lenne szükség, amelyek az adott régió fejlesztési programjához igazodnak, míg pedagógiailag az lenne jó, ha a képzés individuálisan, kiscsoportokban történne, tutora, mentora lenne minden gyereknek, aki figyelemmel követi az iskolai pályafutását, és segíti őt abban, hogy piacképes munkavállalóként hagyja el az iskolát.
Mennyiben követi ezt az elképzelést a majdani pályázati kiírás? Regionális jellegű összefogásra kívánják buzdítani az innovátorokat, vagy intézményi szintű lesz a pályázók várható köre?
Nincs jelentős megújítási szándék a szakiskolák pedagógusai körében, ezért lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy az ipar területéről érkező szakemberek hitelesen el tudják mondani, milyen elvárásaik vannak a munkaügy területén, lehetővé kellene tenni a kölcsönös átjárást az új ipari struktúrák, szokások ismerői és a pedagógusok között. Korábban az az elv működött, hogy nem baj, ha a gyerek nem eléggé képzett, segédmunkásnak majd jó lesz. Ez a mai piacgazdasági viszonyok között elképzelhetetlen, a pedagógusok pedig kissé bizonytalanok abban, hogy mit is kellene tanítaniuk. Nem engedhető meg, hogy drága pénzen olyan fiatalokat képezzünk, akik képtelenek megérteni egy műszaki rajzot. Ez régebben a kötelező és általános foglalkoztatás rendszerébe belefért, de ez ma már nincs így.
A kiírandó pályázatok az elmondottak szerint csak orvosolni tudják a problémákat és nem megelőzni. A növekvő munkanélküliség csak a jéghegy csúcsa, melynek megszüntetését az oktatás szintjén is el lehet kezdeni?
Óhatatlanul perifériára került a szakiskolák helyzete a gazdaság és az oktatás számos egyéb problémája mellett, ezért most fényt kell vetni az itt felmerült kérdésekre is. A helyi erők sajnos ma már nem tudnak kellő mértékben hozzájárulni ezen intézmények talpra állításához, ezért központi forrásokat kell biztosítani az intézmények eredményes munkájának biztosításához.
Bár a munkanélküliséget én inkább a recessziós folyamatok következményének tartom, azért van tennivaló az oktatás területén is. Csak meg kell nézni, hogy kik mennek be az iskolába hatévesen, és kik jönnek ki a szakiskolák kapuján. A csillogó szemű kisgyerekekből sok pénzen kiképzett, megkérdőjelezhető szakmai tudású és emberi kvalitású fiatalok hagyják el az iskolát. A mai közoktatás egy kissé a kasztrendszerre hasonlít, már a születése előtt kiállítható minden gyerekről, hogy milyen iskolákat fog végigjárni, és még a nemét sem ismerjük, amikor a családjából kiindulva már tudjuk, hogy milyen iskoláztatásban fog részt venni. Ez nem tűrhető. A különbségeket nem úgy kell csökkenteni, hogy a jobbakat rosszabb helyzetbe hozzuk, hanem fordítva. Leginkább a szellemi tőke, a pedagógus képes ezt a helyzetet a jó irányba fordítani. Ezért olyan képzésre van szükség, amely ezekkel a gyerekekkel való foglalkoztatásra készíti föl a tanárjelölteket, és elsődlegessé teszi a nevelést. A közeljövőben ezeknek a problémáknak a szisztematikus megoldása csak széles körű társadalmi és oktatáspolitikai összefogás eredményeként történhet meg, ennek kezdő lépéseit kívánja megtenni a KOMA a pályázatokkal.