Czike Bernadett

Ki haragszik?

Gergely Andrásné Rácz Éva: „Miért haragszik Czike Bernadett” című cikkének¹ olvasásakor a pszichológiából jól ismert elhárító mechanizmus, a „kivetítés” jut eszembe. Az írásból, címével ellentétben sokkal inkább azt tudhatjuk meg, miért haragszik Rácz Éva Czike Bernadettre, vagyis rám.

Avatatlan pszichoanalitikusi közbenjárása jólesik, de segítségét, ha megengedi, inkább magánéleti problémáimhoz venném majd igénybe. Szakmai kérdésekben nem hiszem, hogy analízisre lenne szükségem.

Írását olvasva kirajzolódik előttem egy, a közoktatási törvény („Kt”) előírásait nagy becsben tartó, az értékelés alapfogalmait jól ismerő, pedagógiai tudományokban jártas, esetleg gyakorló pedagógus. Olyan pedagógus, akinek az alternatív és a hagyományos pedagógiák összehasonlításának már a gondolatától is feláll a szőr a hátán. Akkor is, ha az összehasonlítást végző elemző (jelen esetben én) többször is hangsúlyozza, hogy semmi sem fehér és fekete, de azért vizsgálandó.

Hát jó:

• Valóban úgy látom, hogy az értékelésnek – legtöbbször osztályozással megvalósuló formájában – elsősorban a szummatív elemei érvényesülnek. Ezt bajnak tartom, és azt szorgalmazom írásomban, térjünk át valami olyan rendszerre, például a szöveges értékelésre, amelyik árnyaltabb, és az értékelés más tulajdonságait helyezi előtérbe. Fő problémám nem az értékelés egyes elemeinek elnevezésével és pedagógiai definícióival van, hanem azok napjainkban megvalósuló formáival és a gyerekekre gyakorolt pszichológiai hatásával. Rácz Éva szívesen foglalkozik a cikkemben előforduló pedagógiai alapfogalmakkal, definíciókat javasol, ezzel azonban eltereli saját figyelmét írásom lényegi mondanivalójáról. Valószínűleg azért, mert azzal nem tudna ilyen egyértelműen vitatkozni.
• Valóban úgy látom, hogy az alternatív iskolákban a tekintély kialakításához kevesebb külső segítséget kapnak a pedagógusok, így elsősorban belső erejükből kell kivívniuk azt. Ezzel azonban nem állítom azt – amit Rácz Éva előzékenyen nekem tulajdonít –, hogy a másik iskolatípusban nincs szükség belső tekintély kialakítására. Sőt, éppen azt állítom, hogy valójában ott sem áll meg a rendszer e nélkül a megalapozott tekintély nélkül, tehát ott is törekedni kell rá, mégpedig úgy, hogy kevesebb külső segítséget kell a pedagógusnak kínálni, több teret kell engedni a belső értékekre alapozott tekintély kialakításához.
• Valóban úgy gondolom, hogy az alternatív iskolák legfőbb jellemzői a tanárszerep új értelmezése, valamint a gyerekre való fokozottabb odafigyelés. Rácz Éva javaslata nincs ellenemre: nevezzük akkor ezt a kettőt az alternatív pedagógiák definíciójának. De ha már elneveztük, beszéljünk is róla! Rácz Éva ezt mégsem szorgalmazza.
• Valóban úgy látom, hogy az alternatív iskolák a szabályok belsővé tételét tűzték ki fő célul, és ezáltal szeretnének öntudatos, belsővé vált erkölcsi értékekkel rendelkező polgárokat nevelni az országban. De ez nem jelenti azt – ahogyan Rácz Éva gondolatkísérletében lefesti –, hogy ettől az „új nevelési módszertől” diákjaik oly bugyutákká válnának, hogy ne lennének képesek felfogni azt, ha az utakon többen közlekednek, akkor KRESZ-szabályokra szükség van.

Írásom néhány gondolatát, a hozzájuk kapcsolódó Rácz Éva-interpretációkat, majd ugyanő saját interpretációira adott reakcióit mutattam be. Ezek a kiragadott példák jól illusztrálják, hogy avatatlan analitikusom az általam írottakat sokszor kiforgatja, félreérti, valószínűleg azért, hogy vitatkozhasson vele. Remélem, ha gyakorló pedagógus, diákjai gondolataival nem ezt teszi.

Sajnálom, hogy cikkem ilyen indulatokat váltott ki Rácz Évából, legközelebb valószínűleg sokkal körültekintőbben kell eljárnom. Nem célom, hogy Rácz Évát és a hozzá hasonlóan gondolkodókat magamra (ne adj’ Isten az alternatív pedagógiákra) haragítsam. Sokkal inkább célom, hogy Rácz Évának legyen igaza: ne különbözzenek a hagyományos és alternatív iskolák elveiket és gyakorlatukat tekintve, legyen mindkettő gyerekcentrikus, demokratikus és indulatmentes.