A mindennapos mozgást, testnevelést ösztönző pályázat négy szakértőjét hívtuk szerkesztőségi beszélgetésre, melynek keretében a pályázatok tapasztalatainak elemzésén túl lehetőségünk nyílt annak megvitatására is, miként látják a mozgás helyét, szerepét az iskola mindennapjaiban. A beszélgetés résztvevői: Hajnal Lajos, a Békés Megyei Humánfejlesztési Intézet igazgatója, Makszin Imre, a Testnevelési Egyetem docense, Sávai Margit házi gyermekorvos, mentálhigiénés szakember és Szabó Vera sportszakfőorvos. A szerkesztőséget Schüttler Tamás képviselte.
Mennyire van jelen ma a mozgás az iskolák életében? Mennyire tudja felkelteni a gyerekekben a mozgás iránti igényt?
Sávai Margit: Lehet, hogy nem megfelelő körből származnak a tapasztalataim, de úgy érzem, az iskolák zömében még mindig nem ismerik fel, hogy mi a mozgás igazi szerepe a gyerek életében, egészségének megőrzésében, fejlesztésében. A mozgás még mindig egyet jelent a testneveléssel, amely egy tantárgy a sok közül. Nem kellően elterjedt a mozgás biológiai jelentőségének felismerése.
Egyre többet beszélünk a mozgás biológiai szerepéről, de tartok tőle, hogy ennek lényege nem mindenki számára világos.
Sávai Margit: A mozgás ugyanolyan velünk született létszükséglet, mint a táplálkozás vagy a fajfenntartás. A mozgás a fogantatástól kezdve jelen van. Egy újszülöttnek ugyanannyi izomrostja van, mint egy felnőttnek. A mozgás talán a legjobban befolyásolja belső szerveink működését, az anyagcsere-folyamatokat. A mozgásról, végtagjaink helyzetéről, izmaink működéséről az idegpályákon az agy felé történő visszajelzések hihetetlen gazdag ingereket jelentenek a központi idegrendszer számára. Ezek az ingerek semmi mással nem helyettesíthető szerepet töltenek be az agy, az idegrendszer, különösen a gondolkodás fejlődésében. Elég, ha ezzel kapcsolatban egy, a pedagógusok által ma már jól ismert példát említek, a hiperaktivitás, a túlmozgás problémáját. Az ezt kezelő terápia a labirintus, a belső fül, a három dimenzió érzékelését lehetővé tevő szervünk mozgásos ingerlésére épül. Amennyiben egy ilyen ingerlési terápia befolyásolja a figyelmet, a koncentrációt, a tanulási képességet, akkor nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a mozgás a fejlesztés szempontjából milyen kiemelt fontosságú.
Ha ilyen jelentősége van a mozgásnak, miért ütközik annyi nehézségbe az iránta való igény felkeltése?
Sávai Margit: A mozgás valójában komplex módon zajlik a szervezetben, a környezetben, belső érzésekben, külső visszajelzésekben. A mozgások nagy része örömet kelt, s mint ilyen, önmagában segíti a motivációt. Ha ezt nem engedjük felszínre törni, akkor a mozgást másként élik át a gyerekek, de a felnőttek is. Az ember, amint arra utaltam, hatalmas mozgásigénnyel jön a világra. A mozgáshoz való későbbi viszonyt nagyban meghatározza, hogy ezt az igényt a környezet, a szülő, az óvoda, az iskola megerősíti vagy elnyomja. Minden azon múlik, hogy a környezet elfogadja-e, megerősíti-e a mozgást mint kommunikációt, mint örömforrást, mint alapvető létezési formát.
Hajnal Lajos: Egyetértek azzal, hogy a mozgás az iskolák jó részében nincs megfelelő helyen, de a kép azért ennél összetettebb. Ha nagyon leegyszerűsítő módon kategorizálom az iskolákat, akkor azt lehet mondani, hogy egyharmadukban támogatják a gyerekeket abban, hogy mozgásigényüket kielégítsék. A másik egyharmadban valahogy működik ez, míg a harmadik egyharmadban szinte nem törődnek ennek a szükségletnek a kielégítésével. Sajnos az intézmények jelentős hányada nem rendelkezik a mozgás kielégítéséhez szükséges tárgyi, anyagi, személyi feltételekkel, sőt sok esetben még a meglévő feltételeket, lehetőségeket sem használja ki. Ez a probléma is környezetfüggő, azaz társadalmi szinten sem igazán megoldott a mozgás kérdésköre. Elhoztam magammal Szent-Györgyi Albert egyik meglehetősen régen írott cikkét, amely egy korabeli testnevelési lapban jelent meg, s melyben ezt írja: „Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először arra a kérdésre kell felelnünk: mi tulajdonképpen az iskola.” Akkor is és ma talán még inkább az iskola oktató s kevésbé nevelő intézmény, amely döntő részben a gyerekek kognitív dimenzióját, szféráját kívánja fejleszteni. Minden egyéb nevelési funkció a készségtárgyak, a rajz, az ének, a testnevelés keretébe utalódik. Ez a szemlélet önmagában torz. Nem világos az iskola számára, hogy a testnevelés nem egyszerűen készségtárgy, hanem talán a legfontosabb meghatározója annak, hogy milyen egészségben éli le a felnövő ember az életét, nem világos, hogy az itt történő nevelés eldöntheti, hogy ötven vagy hetven évig él-e egy ember. A mozgás önmagán túlmutató szerepét azonban nemcsak az iskola, hanem a társadalom sem ismeri fel a maga teljességében. Az iskola ebben a vonatkozásban csak leképezi a társadalmat.
Makszin Imre: Osztom ezt a véleményt. Azért sincs helyén a mozgás az iskolában, mert az iskolában tanító tanárok a mozgással összefüggő nevelést egyedül és kizárólag az egy-két-három – az iskola méreteitől függ a szám – testnevelő feladatának tartják. Ennek sokféle összetevője van, közöttük talán a legfontosabb, hogy a mozgás alapvető biológiai szerepével, amelyről Sávai doktornő beszélt, csak a testnevelők vannak igazán tisztában. Arról, hogy a mozgás primer szükséglet mindannyiunk életében, nagyon keveset tudnak a pedagógusok. Ezen a szükségleten hihetetlen arroganciával lép át a pedagógia, s ülteti be a padba a hatalmas mozgásigénnyel rendelkező gyereket. A fegyelmezés során leggyakrabban az önkéntelen mozgásigény korlátozása jelenik meg. A tanárképzésben nem kap kellő súlyt a mozgásszükséglet biológiai meghatározottsága s annak bemutatása, hogy a tanítás, nevelés elemi feltétele, hogy a gyereknek ezt az igényét folyamatosan kielégítse az iskola. Döbbenetes, hogy azt a tételt, amely szerint mindenfajta intellektuális tevékenység motoros tevékenységbe ágyazódik, mennyire figyelmen kívül hagyja az iskola. Bármilyen hihetetlen, de igaz, hogy a matematikai gondolkodás fejlődéséhez és a sikeres nyelvtanuláshoz is a gyerekek sokféle mozgására van szükség. Ez a szemléletmód ma nincs jelen az iskolában. Ha mindennap van testnevelés, ha mindennap kielégül a mozgásszükséglet, akkor a gyerekek többsége nyugodtan ül, és jelentősen csökken az úgynevezett problémás, túlmozgásos, feszült, nem figyelő gyerekek száma. A mozgásszükséglet kielégítése az intellektuális tevékenységnek, a figyelemnek, az emlékezetnek az egyik legfontosabb idegfiziológiai előfeltétele. Ezt az alapvető tételt mintha mellőzné az iskola, mintha csak az intellektuális fejlesztés lenne az egyedüli cél. Holott a testi, fiziológiai, idegrendszeri, érzékszervi fejlesztés ugyanolyan fontos része a nevelésnek. A mai iskolát mintha érintetlenül hagyták volna a 20. század azon vitái, amelyek Vigotszkij nevéhez kötődnek. Emlékezetes, hogy Vigotszkij a beszéd és a gondolkodás viszonyában a beszédet, a nyelvet tekintette elsődlegesnek, s rámutatott arra, hogy a beszédben jelen lévő bonyolult motorikus elemek milyen összetett módon hatnak a gondolkodásra. A tapasztalat sokszorosan igazolta Vigotszkijt, a mozgásproblémákkal küzdő gyerekek jelentős része ugyanis mentálisan is retardálttá válik, illetve a mentális retardáció terápiájában jelentős szerepet kap a mozgásterápia. Ezt a gondolatmenetet aztán Piaget teljes mértékben elfogadta. Ha csak ezt az egyetlen összefüggést nyomatékosítaná a fejlődéslélektan-oktatás a tanító- és tanárképzésben, már az közelebb vihetné a pedagógusokat ahhoz, hogy felismerjék a mozgás és az értelmi fejlődés közötti kapcsolatokat.
Szabó Vera: Hogy mennyire összefügg az értelmi fejlődés, fejlesztés és a mozgás, azt a logopédusoktól kapott információk is megerősítik. Közismert, hogy nő az óvodába, iskolába kerülő gyerekek körében a beszédhibákkal küzdők aránya. Ezeknek a beszédfejlődési rendellenességeknek a hátterében egyre inkább mozgáskoordinációs zavarok rejtőznek, épp ezért a terápiában óriási jelentősége van a mozgásnak, a mozgáskoordináció általános fejlesztésének. A helyes artikuláció például nagyban függ attól, hogy milyen a gyerek általános mozgásfejlettsége. Ezért lenne nagyon fontos az óvodai és a kisiskolás testnevelés, a mozgáskultúra-fejlesztés. A beszédproblémák, sőt az olyan tanulási zavarok, mint a diszlexia, szorosan összefüggnek a mozgás fejlesztésében jelentkező hiányosságokkal. Ha a kis bölcsődés vagy óvodás nem tanul meg sokféle mozgásformát, nem jön létre az idegpályáknak az a begyakorlottsága, nem jönnek létre azok a feltételes reflexkapcsolatok, amelyek a tiszta beszédhez, a figyelemkoncentrációhoz kellenek. Az írás tanulása során a kis elsősök jó részének problémákat okoz, hogy a kis köröket, vonalakat két sor közé rajzolják. Megfigyelhető, hogy az a gyerek, aki sokat mozgott, akivel sokfajta mozgást gyakoroltattak az óvodában, sokkal könnyebben tanulja meg azt a finommozgásos koordinációt, amely az írás alapja, mint az, akinek kevésbé vagy egyáltalán nem fejlesztették sokoldalúan a mozgásügyességét.
Sávai Margit: Az a gyerek, aki nem gyakorolja azt, hogy egy szűk folyosón a falaktól egyenlő távolságot tartva közlekedjen, sokkal nehezebben lesz képes a vonalas füzet szűk sorai között tartani a köröcskéket, majd a betűket. Az íráshoz szükséges finommotorika a nagy mozgásokból alakul ki.
Szabó Vera: Amikor a kisiskolások feszült, stresszes állapotban vannak, rendkívül megfeszülnek a tarkó- és vállizmaik, s ezzel a görcsös izomzattal kell elkezdeniük a sorok közé írni, finom kézmozgással. Ezt a görcsöt kellene sokféle játékos mozgással oldani, ezért van olyan égetően szükség arra, hogy a mozgás ne csak a testnevelésórán legyen jelen, hanem szője át a kisgyerek iskolai tevékenységét. E nélkül ugyanis sokkal lassabban és rosszabb hatásfokkal lehet megtanítani írni a kicsiket. A megoldást az jelentheti, hogy a tanítási óra keretében 20-25 percenként át kell mozgatni a kisiskolást, különben elviselhetetlen terhet jelent számára a 45 perces tanítási óra. Az persze már egy másik beszélgetés tárgya lehetne, hogy az elsős gyereknek miért kell ugyanúgy 45 perces órákat tartani, mint a majdnem felnőtt gimnazistának.
A KOMA és az Egészségügyi Minisztérium a mindennapos testnevelés iskolai megoldásait ösztönző közös pályázata épp azt akarja segíteni, hogy a mozgás szője át az iskola mindennapi életét. Az Önök által bírált pályázatokban mennyire jelenik meg az a fajta szemléletváltás, amely a testnevelés tantárgy helyett minden tantárgy feladatává teszi a mozgás iránti igény felkeltését, a természetes mozgásszükséglet kielégítését? Mennyire érzékelhető a mozgáshoz való viszony változása a pályázatokban?
Makszin Imre: A pályázatokból nem derül ki az, hogy van-e szemléletváltás, elsősorban azért, mert a pályázatokat a testnevelő tanárok írták. Ez ma az iskolában természetes. Ma az iskolák azért pályáznak, mert minden pályázatból pénzt akarnak szerezni, hogy a körülményeiken valamit javíthassanak. Minden pályázatot az adott szakterület szakértője ír, ezért logikus, hogy erre a pályázatra a testnevelők írták az anyagot.
Én ezt nem érzem olyan nagy bajnak, főleg akkor nem, ha a testnevelők egy-egy ilyen pályázattal képesek elindítani valamiféle szemléletbeli váltást a tantestületekben.
Sávai Margit: A testnevelő tanárok a pályázat megírásával egyrészt jelzik a mozgás hiányából eredő problémákat, másrészt felhívják a figyelmet arra, hogy a mozgás milyen fontos a gyerekek fejlődése szempontjából. A pályázatokkal a pályázó iskolákban megjelent egy szemlélet, a testnevelő tanár szóhoz jutott a tantestületben. Kísérletek történtek s történnek folyamatosan arra, hogy a különböző tárgyakat tanító pedagógusok együttműködjenek a testnevelővel. Témává vált az iskolában a mozgás. Ezek önmagukban is jelentős eredmények.
Szabó Vera: A pályázatok többsége olyan iskolákból érkezett, ahol már eddig is volt igény arra, hogy nagyobb jelentőséget kapjon a testnevelés. Az iskolák a kezdeményezéseiket szerették volna továbbfejleszteni a pályázatokkal elnyerhető pénzből. Nem tudom, hogyan szólította meg a pályázat azokat az intézményeket, amelyekben semmilyen módon nincs még jelen a mindennapos mozgás iránti igény. Örömmel tapasztaltam, hogy nagyon sok kisiskola jelentkezett a pályázatra. Tudjuk, hogy ezek az intézmények milyen komoly anyagi nehézségekkel küzdenek.
Hajnal Lajos: Az általam átnézett 20 pályázat között voltak érdekes kezdeményezések. Meg kell persze jegyezni, hogy a pályázatokból önmagában még kevés következtetés vonható le, ezeket valójában ígéretes írásműveknek kell tekinteni. Egy év múlva lehet majd lemérni, hogy valójában mi is történt az iskolákban. Szerintem is többnyire azok az iskolák pályáztak, ahol a mozgás már beépült az iskola pedagógiai programjába. Azaz abból az én felosztásom szerinti bizonyos egyharmadból pályáztak a legtöbben.
A pályázatokról szóló értékelő tanulmányban megragadta a figyelmemet egy gondolat, amelyet az Önök által elmondottak csak megerősítettek, nevezetesen az, hogy a pályázatok zöme elsősorban a testnevelést akarja kiterjeszteni a mindennapokra, s nem annyira mozgással átszőni az iskola életét, programját. Készülve erre a beszélgetésre, belenéztem az internetbe, beütöttem a keresőbe a mozgás, mindennap, iskola szavakat, és számos programot találtam – dán, holland, német weblapokon –, amelyek a tanítási folyamat során kifejezetten az iskolai órák keretei közé visznek be mozgásos elemeket. A szemléletváltás szempontjából érzem fontosnak azt a kérdést, hogy találkoztak-e olyan pályázattal, amely ezzel a testnevelés-központúsággal akar valamilyen módon szakítani.
Szabó Vera: A pályázati kiírásban feltétel volt, hogy olyan programokkal pályázzanak, amelyekben minimum napi 30 perces mozgás van. Találkoztam olyan pályázattal, amelyben azt vállalták, hogy reggel, a tanítás megkezdése előtt negyedórányi mozgást építenek be, s ugyancsak negyedórát a nagyszünetben. Ehhez társítottak még valamilyen délutáni sportfoglalkozást. Ez nem órarendbe iktatott, mindenkire kiterjedő program volt, hanem inkább szoktatási fázis, amelyben a gyerekek egyre szélesebb köre szokja meg azt, hogy az életének szerves része legyen a mozgás. Találkoztam egy falusi kisiskola pályázatával, amely nyolc kistelepülésről gyűjti össze a tanulóit. Azt vállalták, hogy a tanítás befejezése és a gyerekeket hazaszállító autóbuszok érkezése közötti időben szerveznek különböző sportfoglalkozásokat. Pingpongasztalt állítanak be, a tornaszobát – nem volt ugyanis még tornatermük – megnyitják erre az időre, a tanteremben teremtenek feltételt a játékra. Pontosan leírták, hogy milyen mozgásformákat működtetnek ezeken az iskolai színtereken. Ezeket nagyon jónak tartottam, de azért nem javasoltam ezt a pályaművet díjazásra, mert nem felelt meg a kiírásnak. No meg azért sem, mert meglehetősen kevés volt az a pénz, amelyet szét tudtunk osztani.
Nagyon eretnek a kérdés: melyik pályamunka felel meg inkább a pályázat igazi céljainak? Az, amelyik napi félóra testnevelést biztosít mindenkinek, vagy egy ilyen kisiskola, amelyik a maga nyomorúságos lehetőségeit kihasználva biztosítja a mozgás örömét a tanítás befejezése és a busz indulása között?
Szabó Vera: Minden olyan pályázatot támogattam volna, amelyben a gyerekeknek lehetőségeket teremtettek a mozgásra. Különösen azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gyerekeknek tetsző, az örömüket szolgáló formában történnek.
Sávai Margit: Találkoztam olyan pályázattal, amelyben a testnevelő tanár egy kényszerű helyzet következtében megtalálta azt a 30 percet, amelyben minden gyerek mindennap mozoghat. A pályázó iskola gyerekeinek az iskolaépülettől az ebédlőig ugyanis épp fél órát kell oda-vissza sétálniuk, és ezt az időt használják ki irányított mozgásra. Találkoztam olyan pályázattal is, amely a szülők bevonását célozta meg. A nekem nagyon tetsző harmadik pályázat keretében egy testnevelő tanár egyénileg megkeresett minden gyereket, hogy naponta sportol-e, mozog-e. Talált az iskolában ötven olyan gyereket, akiknek nincs módjuk mozogni, s nekik alakította ki a maga sportfoglalkozását.
Makszin Imre: Én is tudok egy rendkívül érdekes és követendő példát. A budaörsi Illyés Gyula Gimnázium egyik magyar–angol szakos tanára, az egykori hosszútávfutó válogatott, Tóth Béla – ma már ő az iskola igazgatója – évekkel ezelőtt angolóráinak egy részét a sportudvaron tartotta, s kézilabdázott a gyerekekkel, de úgy, hogy közben csak angolul beszélhettek. A gyerekek hihetetlenül megszerették az angolt meg a kézilabdát is. Eljutott oda, hogy az angolos osztályok elkezdtek egymással kézilabdázni, meghívták az osztályfőnököket. Persze az iskola tanárai először értetlenül fogadták ezt a fajta mozgással egybekötött angolórát, felháborodtak. Nem értették, miként lehet úgy angolt tanulni, hogy nem egy teremben ülnek és olvasnak, fordítanak. Ez a példa jól mutatja, milyen fontos lenne, hogy a tanárképzésben a mozgásfejlődés nevelés-lélektani jelentőségét tanítsák. Még a szülők is nehezen fogadták el ezt a sporttal egybekapcsolt nyelvtanítást.
Ebből a gondolatból adódik a kérdés: milyennek látják a szülők gyerekeik mozgásához való viszonyát? Mennyire tudatosult a szülőkben a mozgás fontossága, szerepe?
Sávai Margit: Gyermekorvosként azt tapasztalom, hogy a szülők zöme rendkívüli zavaró tényezőnek tartja gyereke mozgásigényét. Hihetetlenül fárasztja őket a gyerek mozgásszükséglete. Ha túl sokat rohangál, mozog, akkor elviszik orvoshoz, hogy normális-e. A mi gyerekkorunkban rendszeresen kirándultunk a szüleinkkel, ma ez eléggé ritka.
Szabó Vera: Napsütéses időben gyakorta megyek végig Kecskeméten, ahol élek, egy hatalmas lakótelepi parkon, ahol játszóterek, mászókák, hinták sorát lehet megtalálni. Hétköznap délután, de szombaton, vasárnap is üresen állnak ezek a játszóterek. Pedig ott hihetetlenül sok lehetőség lenne a mozgásra. A szülők azért nem küldik le a gyerekeket, mert abban a hitben élnek, hogy az iskolában eleget mozognak. Ma a kicsi gyerekek a hétvégeken vagy a tv előtt ülnek, vagy a szülőkkel az üzletközpontokban sétálgatnak, ülnek a bevásárló kocsikban. Sem a szülőkben, sem a gyerekekben nincs meg az igény arra, hogy mozogjanak.
Sávai Margit: Szerintem a mozgás iránti igény megvan, elég arra utalni, hogy a diszkóban milyen iszonyatos tempóban mozognak a fiatalok. Természetesen ez nem az az ideális mozgás, amely minden szempontból az egészséget szolgálja.
A beszélgetésben Hajnal Lajos utalt arra, hogy a mozgás esetében is az iskolától várunk mindent, holott ez valójában a társadalomban nincs megoldva. Bizonyára önök is tapasztalták külföldi útjaikon, hogy tőlünk nyugatabbra mennyivel többet mozognak az emberek, mennyivel fontosabb szerepet tölt be ez az életükben. Ebből következik, hogy ott a gyerekek is jóval többet mozognak. Mivel magyarázható az, hogy ezekben az országokban a mozgás iránti emberi szükségletet nem fojtják el a gyerekekben, hogy az emberek nem tudnak meglenni nélküle, hogy az iskolában is az élet természetes része a sok mozgás?
Sávai Margit: Nekem Kanadában magyarázták el, hogy azért fontos minden, ami az egészséggel kapcsolatos, mert csak az ember jelent fizetőképes keresletet, a medve – amely nagy számban él az ottani erdőkben – nem tud fizetni. Fizető emberre van szükség, s az egészséges ember potenciálisan jobb fizető, mint a beteg. Különösen fontos potenciális fizető a gyerek. A Kanadát átszelő autópálya mentén egy-egy órányi útszakasz után mindenütt van játszótér, ahol egy dollár bedobásával a legkülönbözőbb játékokat, tornaszereket igénybe lehet venni. Ezzel azt sugallják, hogy a gyerekekkel óránként meg kell állni, óránként meg kell mozgatni a tagjaikat. Ezek a játszóhelyek és sok ehhez hasonló, jelképes összegért igénybe vehető mozgáslehetőség hívja fel a felnőttek figyelmét arra, hogy a gyerekek természetes mozgásszükségletét ki kell elégíteni, ami persze átsugárzik a felnőttekre is. Ez a társadalmi környezet másként szocializálja az embereket a mozgásra, mint a mi világunk.
Ezt a szemléletet egy propagandacentrumban találta ki valaki, vagy lassan, ahogy a társadalomtudósok mondják, organikusan fejlődött ki ezekben a társadalmakban?
Hajnal Lajos: Talán nem hat tudálékosnak, amit mondok. A kelet-közép-európai diktatúrákban mindenütt a célértékek voltak fontosak, az eszközértékek háttérbe szorultak. Minden munkahelyen kiírták, hogy az ember a legfőbb érték, az orvosi rendelőkben, kórházakban ott díszlett a felirat: az egészség a legfőbb kincs. Arról már kevés szó esett, hogy ehhez milyen infrastruktúra, tevékenységrendszer kell. Nem ismerte fel a politika, az oktatás, hogy milyen mélységig kell ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében megszólítani az egyént. A kanadai, de más hasonló nyugat-európai, amerikai példák azt mutatják, hogy a nagy célok kitűzéséhez anyagi eszközrendszert kell hozzárendelni, s nagyon átfogó propagandát kell kidolgozni, amely az egyéni szintig megy el.
Szabó Vera: Közép- és Kelet-Európában nem csak az infrastruktúra hiányzik. A mi szüleinknek sem volt igazán idejük a mozgásra, ők sem voltak olyan helyzetben, hogy felismerjék, milyen szerepe van a rendszeres testmozgásnak az egészség megóvásában. Mi ezt a szemléletet vettük át tőlük. A mai felnőttek, a mai szülők is hasonló vagy még rosszabb helyzetben vannak. A mi társadalmaink nehéz helyzete okozza azt, hogy nem válik az emberek létszükségletévé a mozgás. Nincs rá idő, nincs rá pénz. Egy átlagos magyar család számára nagyon nehéz előteremteni azokat a feltételeket, amelyek egy holland vagy német családban természetesek: négy-öt kerékpár, pénz a hétvégi túrára, sporttal, mozgással összekötött többszöri pihenés ősszel, télen, a hosszú ünnepeken.
Makszin Imre: Az Egyesült Államokban a mi értelmezésünk szerinti iskolai testnevelés valójában nem létezik. Ezzel szemben rengeteg alkalom van a sportra, fantasztikus színvonalú létesítményekkel. Minden iskolának van stadionja, tornacsarnoka, uszodája. Hogy valami fogalmunk legyen erről, elég kimenni a Budapesttől pár kilométerre lévő Nagykovácsiba, s meg kell nézni a most épült amerikai iskolát. Olyan atlétikai pályát építettek, amely Pest megyében az egyedüli alkalmas pálya nemzetközi versenyek lebonyolítására. Nálunk hiányzik az, hogy az eszközökön, a lehetőség kínálásán át sugallják a társadalomnak, a gyereknek, hogy az egészséghez mint célértékhez a mozgáson keresztül vezet az út. De ami ennél is fontosabb, nincs testnevelő tanár ezekben az iskolákban. Minden tanár valamilyen sport felelőse, az irodalomtanár a röplabdáé, a matematikatanár esetleg az atlétikáé vagy az úszásé. Ezzel sugallja az iskola, hogy a kognitív fejlesztés és a test építése nem válhat el egymástól, hiszen az emberben ez egy és oszthatatlan. Akkor beszélhetünk arról, hogy a mozgás, a sport átszövi az iskola életét, ha ez megvalósul.
Mennyiben segíti az Egészségügyi Minisztérium és a KOMA közös pályázata ennek a szemléletmódnak a terjedését?
Makszin Imre: A pályázat csak arra volt nagyon jó, hogy felhívja a figyelmet a mindennapos mozgás fontosságára. Különösen jónak ítélem azokat a kezdeményezéseket, amelyeket az egészségügy tesz. Az orvostársadalom ma jobban harcol a mindennapos testnevelés érdekében, mint a pedagógusok. Nem történik áttörés a tekintetben, hogy a tanárokkal felismertessék, hogy a mozgásra nevelés nemcsak a testnevelés tantárgy, a testnevelő tanárok, hanem minden tanár feladata. Ebben kellene előrelépni.
Sávai Margit: A gyerekek érdekében valószínűleg meg kell teremteni a kereteket is, ráadásul ez kötelezné a fenntartókat az anyagi feltételek biztosítására is.
Hajnal Lajos: Bizonyosan szükséges a mindennapi testnevelés kereteinek a tantervi megteremtése, de ettől még nagyon fontos a szemléletformálás is. Tudjuk, hogy az előírt feladatokat az iskolák formálisan is végre tudják hajtani úgy, hogy valójában nem történik semmi. Elég utalni arra, hogy a diáksportra rendelkezésre álló elég szerény összegű normatívát sem mindig sportra költik az intézmények, hanem sokszor fenntartásra. Van olyan iskola, ahol ezt a pénzt a tornateremhez vezető folyosó kifestésére fordították. Ezért van szükség folyamatosan a mozgás jelentőségére felhívó pályázatokra is.